Tizenhárom év telt el a Menedék véres napjai óta.
A tengerparton, ahol egykor Cael és Lorian seregei egymásnak feszültek, most már
csak a szél jár, és a hullámok sodrában rozsdás sisakok és elporladt csontok rejtőznek
a homok alatt.
A világ újra csendes lett — de ez a csend nem a békéé volt, hanem az újjászületés előtti
pillanaté.
Cael, a Hódító, utód nélkül halt meg.
A törzsek, amelyek egykor egyesültek zászlaja alatt, széthullottak, mint a hamu a
szélben.
A hadurak egymást tépték szét a hatalomért, s a vér, amelyet egykor Cael ontott, végül
az ő örökségét mosta el.
A régi hit lassan visszatért, a templomok újra megnyíltak, és az emberek suttogva, de
ismét az ősi istenekhez fohászkodtak.
A főváros újraéledt.
A falak között újjáépültek a házak, a piacokon újra szólt az élet, s a templomkertben
egy fiatal papnövendék dolgozott.
Tizenhat éves lehetett.
Sovány, de izmos kezével óvatosan ültetett egy fát a puha földbe.
Arcát a napfény simogatta, haját a szél borzolta. Szeme mély volt és gondolkodó, mint
aki nemcsak a földet, hanem a múltat is érti.
Szerette a kertet.
Szerette a csendet, a madarak énekét és a könyvek illatát.
Ha nem dolgozott, a krónikákat másolta, a nagy királyok,nagy vezérek történeteit.
Arvenről olvasott – a királyról, aki sosem vesztett csatát, de ágyban, betegen halt meg,
saját hitvese keze által.
Lorianról – a menekülő tudósról, aki fényből és tűzből teremtett védelmet, és akinek
bölcsessége túlélte a halálát.
És Caelről – a kitaszított fattyúról, aki birodalmat épített, majd elpusztította vele a
világot. Mindhármat tisztelte.
Nem ítélt, nem dicsőített – csak megértette, hogy a világot nem a jók és rosszak
formálják, hanem azok, akik elég bátrak megváltoztatni azt.
A fiú nem tudta, hogy a történetek, amelyeket másol, a saját véréről szólnak.
A kert bejáratánál ekkor megjelent egy öreg pap.
Ruhája megfakult, tekintete mély és fáradt volt, mint aki túl sok mindent látott már. Ő
volt a Menedék utolsó tanúja, az, aki őrizte a múlt titkait.
Lassan, megfontolt léptekkel odasétált a fiúhoz.
Megállt mögötte, és nézte, ahogy a fiatal növendék a földet egyengeti, majd új palántát
ültet.
Sokáig hallgatott.
A szél megmozdította a fák lombját, mintha a világ is visszatartaná lélegzetét.
– Szorgalmas vagy ma is, fiam – szólalt meg végül halkan.
– Igyekszem, atyám – válaszolta a fiú, le sem véve a tekintetét a munkáról. – A föld
gyógyul, ahogy az emberek is.
Az öreg pap bólintott.
– Igen… gyógyul. De nem felejt.
A fiú felnézett, meglepetten.
A pap arca elkomorult. Hangja reszketett, de nem a félelemtől – hanem a tudat
súlyától, amit tizenhárom évig hordozott.
– Eljött az idő, hogy megtudd az igazságot.
A fiú letette az ásót, és felállt. Szeme tágra nyílt.
– Miről beszél, atyám?
A pap elővett egy régi, kopott pergament. A pecsét már alig látszott rajta, de a királyi
címer még felismerhető volt rajta — a Kelydori korona és a három oroszlán.
Kezében remegett a tekercs, miközben közelebb lépett.
– Ezt tizenhárom éve őrzöm. Lorian herceg bízta ránk, és megfogadtam, hogy csak akkor
nyitom fel, ha eljön az idő.
– Atyám… én nem értem…
A pap szemébe könny gyűlt.
– Bárcsak máskor mondhatnám el neked.
– Bárcsak nem most kellene.
– De az idő elérkezett. A világ újra mozdulni készül, és tudnod kell, ki vagy.
A fiú értetlenül, félelemmel nézett rá.
A pap ekkor átnyújtotta a tekercset.
– A neved nem az, amit eddig ismertél. A véred nem közönséges. Királyi vér csörgedezik
az ereidben. Atyád Arven király volt, Lorian unokaöccse vagy, A neved Aldemar IV .ezen
a néven,isten akaratából te vagy Kalydor törvényes királya.A fiú hátrált egy lépést. Szinte meg sem
tudott szólalni.
– Ez… ez lehetetlen. Én csak egy papnövendék vagyok…
– Nem, fiam – mondta a pap halkan, szinte suttogva. – Te vagy a remény, amit a világ
elfeledett.
– És most eljött az idő, hogy visszatérj oda, ahonnan elűzték a vérvonaladat.
A fiú lehajtotta fejét. 

A templom csendjét csak a mécsesek sercegése törte meg. Az öreg pap keze remegett, miközben az ódon pergament a fiú elé helyezte. A papnövendék tétován nyúlt a tekercshez — a pecsét már megfakult, de a királyi címer még kivehető volt rajta.

Amint olvasni kezdte, a világ megszűnt körülötte létezni. A sorok nevek és bűnök hálóját tárták elé — Arven király, az apja… a királyné, az anyja, aki mérget adott a férjének… Lorien, a tudós, aki őt mentette, és meghalt, hogy megőrizze az igazságot.

A fiúban hirtelen kavargott minden — hitetlenkedés, düh, szégyen, fájdalom.
„Arven… az apám volt… és az anyám ölte meg…” — a gondolat végigsuhant benne, mint egy penge.
Lassan, tétován próbált kapaszkodni valamibe, valami kézzel foghatóba, ami enyhíthetné a felismerés súlyát.

„De hát… a krónikák szerint… volt egy halott gyermek… a királynő teste mellett… a palotában…” — a hangja elhalt, mint akit a felismerés fojt meg.

A szeme kitágult, a lélegzete elakadt.
A csendben csak egy szó született meg, suttogva, szinte önkéntelenül:
„Kicseréltek…”

A szó visszhangként pergett végig a templom falai között, mint egy ítélet.
Szemei előtt képek villantak: egy király, aki békére vágyott; egy királyné, akit a hatalom emésztett fel; és egy tudós herceg, aki az életét adta azért a gyermekért, aki most ott térdelt, kezében a levéllel.

Csend volt, csak a szívverése hallatszott.
„A vér, ami bennem csörgedezik… ugyanaz, ami háborúkat szított, és ugyanaz, ami megmentette ezt a földet. Ha ez az én örökségem… akkor talán most jött el az idő, hogy ne féljek tőle.”

Az öreg pap könnyeit nyelve nézte, ahogy a fiú lassan felállt. A tekintetében már nem volt gyermeki ártatlanság — csak valami mély, kimondatlan felismerés: a sors elérkezett hozzá.