A város felett sötét felhők gyülekeztek, és a levegő rövid idő alatt dermesztőre hűlt. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, és hangos robajjal verte a régi vendégház ablakait. Az üveg mögött, a sötét szobának, csupán halovány gyertyafény adott világosságot. Dohányfüst és dohszag keveredett a levegőben, és a fény mellett előregörnyedve ült egy férfi. Vékony kabátját összehúzta magán, és megint a falon függő órára pillantott, aminek a mutatója hét óra ötvenhárom perckor megállt.

Üdv mindenkinek! Szeretném megosztani veletek, hogy mától elérhető az új regényem, szóval, akiknek tetszettek az eddigi történeteim, azonak ajánlom figyelmébe a könyvet.

És azoknak is, akik szeretik a hasonló témájú regényeket.

További szép napot és jó írást kívánok!

A kiadó webshopjában már kapható az új regény!

http://undergroundbolt.hu/szirenek-eneke

"Úgy tartják, hogy a szirének éneke halálba csalogatja a tengerészeket, viszont mikor elhallgatnak...

Édes szerelmeim - 1. rész

Aznap reggel arra ébredtem, hogy csapódik a postaláda ajtaja; „osztálytalálkozó”, állt a borítékon. Fintorogtam egyet magamban, majd bontatlanul a szobám sarkában lévő szemetes kosárba dobtam a levelet. - Baromság! - gondoltam. Még hogy osztálytalálkozóra menjek? Én? Ugyan ki akarna engem látni? És egyébként sem voltam jó hangulatban, társaságra a legkevésbé sem vágytam. Ez nem olyan volt, mint amikor nincs kedvem dolgozni, vagy amikor úgy érzem, hogy semmi másra nincs szükségem, csak egy karton sörre meg a távirányítóra.

Kozmosz kapitány és a végzet alagútja

Kozmosz kapitány egy szép napon átutazott a Gamma–csillagrendszerbe, a fénynél háromszázszor nagyobb sebességgel. A csillagos ég nem adta ködök jelenlétét tudtul és azok sem próbáltak materializálódva hasonulni bármihez is. A siklás a vákuumtérben zökkenőmentes volt, a hőmérséklet a vártál sokkal ingadozóbb. Horrorisztikus látványként a csillagrendszer 365. fényévkövénél egy tébolyult legénységű, lebegő cirkáló szolgált.

És megint itt vagyok. A lakás. Úgy indult, hogy jó buli lesz, de aztán a pénz jegyében elfajult minden. Persze vannak kifogások, hogy nem telik lakbérre, meg kajára, de valójában végig kapzsi voltam. Az elején csak árulsz egy kis füvet a kollégiumban, aztán sok füvet, és a végén ez… magány.

                Kemény este az, amikor arra érkezel haza a lakásodba, hogy be van törve az ajtó, az amfetamin laborod összezúzva hever szerteszét… üvegdarabok a földön, tócsákban állnak a különböző vegyi anyagok.

Mindig úgy hitte, ha eljön érte a halál, lepereg a szeme előtt életének minden fontosabb mozzanata. Azonban semmi ilyesmi nem történt. Péter csupán jeges félelmet, magányt és csipetnyi megbánást érzett. A feje fölött lévő pisztoly csövének sötét nyílása akár egy éhes száj meredt rá. Szinte a vér is megfagyott az ereiben, a levegő bennrekedt a tüdejében, s megfagyott körülötte az idő. Egyáltalán nem állt még készen a túlvilágra, de tudta, hogy nincs menekvés, elkerülhetetlen a vég.

Péter egy bokor mögül figyelte, ahogy Petrosz és a számára ismeretlen, zakót viselő férfi beléptek a faházba. A két testőr az ajtón kívül maradt, s miközben egyikük szemmel tartotta a helikopterhez vezető lejtőt, másik társa őrjáratozni kezdett az épület körül. A tanár az ajkát harapdálva gondolkodott, hogy miként jusson közelebb. Zavarta, hogy Juliát sehol sem látta. Valószínűleg odabent volt, de a koszos ablakon át csak halvány körvonalakat tudott kivenni, főleg ilyen távolságból.

Nem tudta, meddig feküdt ájultan, de mikor kinyitotta a szemét már sokkal világosabb volt, mint korábban. Péter óvatosan felült, majd megtapogatta a halántékát, ahol felsértették a bőrét. Szerencsére már nem vérzett a seb, ám sejtette, hogy csúnya látvány lehet a rászáradt vértől. De legalább már nem szédült, és a feje sem fájt. Fűszálak tapadtak a hajába, szeme alatt sötét monokli díszelgett Dieter ütéseitől, bár ezt Péter nem láthatta, viszont túlságosan is jól érezte.

A fáradtságtól már alig kapott levegőt, de Péter nem óhajtott megállni. Sűrű bokrok és fák között rohant, gyakran felsértve az arcát és a karját, mivel nem sokat látott a sötétben. Jobb kéz felől Litochoró fényei nyújtottak némi tájékozódási pontot, azonban idővel ezt is elvesztette, ahogy beért a fák közé. Maga mögött hallotta a csörtető Dietert, aki vadászkutya módjára loholt a nyomában. Valahogy meg kell szabadulnom tőle – gondolta.

Kimondhatatlanul lassan vánszorogtak az órák a foglyok számára, akik tehetetlenül hevertek a padlón, s csak néha-néha adtak nekik inni, azonban enni egyáltalán nem. Mikor arra panaszkodtak, hogy zsibbadnak a végtagjaik, elrablóik mindössze lazítottak béklyóik szorításán, de nem oldozták el őket. Reménytelen helyzetben voltak.

Petrosz, Julia és Dieter azzal töltötték a napot, hogy felváltva őrködtek odakint, valamint a két férfi időnként kártyázott, ha éppen a nő került sorra.

Mihelyt elérték a Litochoró közelében, a hegyoldalon álló faházat, elrablóik beterelték a foglyokat az épületbe, ahol Dieter leültette őket a földre, gúzsba kötve kezüket és lábukat. Igencsak szorult helyzetbe kerültek. A kocsiban nem volt szabad beszélgetniük, de Eleni Arvanitisz nem bírta tovább magában tartani félelmét, valamint kíváncsiságát.

– Mit akarnak tőlünk? Kik maguk? – kérdezte hisztérikus hangon, mire Dieter odaugrott elé, megragadta a nő állát, majd pisztolyát a homlokához emelte.

Hektor Arvanitisz és a felesége, Eleni, vidáman beszélgetve vágtak át a falu főutcáján, majd kerekes bőröndjeiket maguk után húzva, befordultak egy mellékutcába. A köpcös férfiról patakokban folyt a víz, az inge teljesen átázott a hóna alatt, annyira leizzadt, de nem törődött vele. Minél előbb haza akartak érni, hogy kipihenjék a tengeren töltött napok fáradalmait. Négy napja hajóztak ki Athénból, majd onnan Korfura tettek egy kitérőt, aztán Platamonasz felé vették az irányt.

Jellemző rám, hogy szeretek képeket, úgymond borítókat alkotni egy-egy kisregényemhez. Készítettem a mostanihoz is, melyet alább meg is tekinthettek. Csak a történet hangulata miatt:)

Péter, miután többször is visszatért a kikötőbe a nap folyamán, már kezdett kételkedni benne, hogy érdemes tovább várakoznia. Piros baseball sapkával és napszemüveggel próbálta álcázni kilétét, hogy ne lehessen olyan könnyen felismerni, miközben ismét helyet foglalt a kikötő mögötti taverna teraszán.

Telt az idő, emberek jöttek-mentek, s a tanár lassan elveszítette türelmét. Éppen távozni készült, mikor néhány méterrel arrébb felbukkant Julia.

Sajgott a feje és hányingere volt, de ennek ellenére Péter összeszedte magát, és nehézkesen feltápászkodott. Nem tudta, meddig feküdt ájultan, bár gyanította, hogy hosszú percek telhettek el. Még mindig nem tudott napirendre térni felette, hogy Julia megcsalta és leütötte. Felfoghatatlan volt a számára. A nő rideg szavai továbbra is ott csengtek a fülében, s egy pillanatra átfutott az agyán, hogy nem foglalkozik vele tovább, de Péter mindig is makacs volt.

Mit gondoltok erről a kis részletről? Tervezem, hogy majd, ha kész lesz, elküldöm kiadóknak. Bűnügyi kalandregény lesz, Görögországban játszódik egy kis szigeten. Ezt a részt a hangulata miatt ragadtam ki. Nagyjából tükrözi az egész történet atmoszféráját - legalábbis remélem :D

– Tulajdonképpen mit keres? – kérdezte a halász egy óra múlva, miután megkínálta egy doboz hideg sörrel utasát, aki elfogadta.

– Nem tudom. Félig elhiszem a szirének történetét, félig kételkedem.

Péter összezavarodott. Julia kora reggeli hívása teljesen váratlanul érte, de amit a telefonban mondott neki a nő, még jobban. Megbeszélték még visszafelé Szkiathoszról, hogy a mai nap ellátogatnak Paleo Panteleimon hegyi falujába, de Julia lemondta a találkozót. Péter csalódottan vette tudomásul, majd kissé sértődötten elköszönt. Ekkor döbbent rá, mennyire kötődni kezdett Juliához, ami meglepte, bár jó érzéssel töltötte el.

Viszont annál inkább lelombozta a nő döntése.

Szkiathosz szigete zöld gyémántként bukkant fel előttük, ahogy a komp lassan megközelítette. Dús növényzettel borított hegyoldalak nyújtózkodtak az ég felé, őrizve az alant elterülő várost. A hófehér falú, narancssárga cseréptetős házak tipikus görög hangulatot árasztottak, nem véletlenül volt kedvelt célpontja a turistáknak. Megannyi hajó horgonyzott a kikötőben, a közvetlenül mellette húzódó úton buszok, személygépkocsik és robogók sokasága közlekedett, az üzletek előtt és a tavernákban emberek tömege mutatkozott.

Talán a sok bor hatására, talán a bennük támadt vágytól, de olyan szenvedéllyel estek egymásnak, amilyet még sosem tapasztaltak. A kikötőn túli tengerparton sétáltak, mivel Péter ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a nőt a hotelig. Sokáig egymás mellett lépkedtek, gyönyörködve a sötét vízfelszínen táncoló holdfényben, majd egy hosszú pillantást váltva a férfi nem bírta tovább, és megcsókolta Juliát. Tudták, hogy milyen gyors tempót diktálnak, ráadásul egyikük sem volt ehhez hozzászokva, mégis a színtiszta testi vonzalomnak nem tudtak ellenállni.

Két órával később…

A sötétzöld terepjáró átvágott Platamonasz szűk utcáin, majd leparkolt a kikötő közelében. Vörös hajú sofőrje leállította a jármű motorját, és a csomagtartóhoz ment, ahonnan kivette bőröndjét, aztán lezárta a kocsit. Elhaladt egy hófehér, kupolás templom mellett, amit néhány turista éppen lelkesen fényképezett. Mindenhol emberek nyüzsögtek, de ez kapóra jött neki, mivel elvegyülhetett közöttük, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna jelenlétére.

Nyolc órával később…

Minden okkal történik. Még azok a dolgok is, amikről nem feltételezné az ember, annyira ártatlannak tűnnek. Egy váratlan találkozás, mely képes felbolygatni a szürke hétköznapokat, a kezdetét jelentheti valaminek, ami egyáltalán nem szokványos. Helytől és időtől függetlenül bárki a Sors markába kerülhet.

Madaras Péter arra riadt mély álmából, hogy a busz nagyot zökkent alatta, s ennek következtében homlokát az ablaküvegbe csapta.

Sziasztok! HOsszú idő után ismét elkezdtem írni egy kisregényt, melyet fejezetenként fogok megosztani veletek. Remélem tetszeni fog. Eddig elkészült a beveztő, amit alant olvashattok. Jó szórakozást!

PROLÓGUS

Platamonasz, Görögország

Késő éjszaka volt, a holdfény mindent ezüstös fátyolba vont, kirajzolva a vár körvonalát. Az ódon falak kövei szinte fehéren ragyogtak, miközben az épület tornya rendíthetetlenül nyújtózkodott a csillagos ég felé.

Sziasztok!

Bár néhány napja indítottam egy fórumtémát, szépen eltűnt a sok új hír közt, ezért, ezen funkciót meglelvén, ide teszem.

Talán emlékeztek rám, bár régen írtam ide, teljes könyvek írásával foglalkozom, és nemrég megnyílt a weboldalam az új könyvem örömére, melynek címe Vég-utánlét, és Science-Fiction, Cyberpunk, Akció stílusban íródott. A honlapomról letölthető pdf-ben, és átdolgozás alatt vannak régi könyveim is. Jó szórakozást!

Figyellek

    Két napja nem tudott aludni. Egyfolytában csak az üzenetek jártak a fejében. A második nap már dolgozni sem ment be, mert úgysem vette volna senki a hasznát.

    Valamilyen naiv módon mindig is abban reménykedett, hogy a hosszú éveken keresztül rejtegetett titkaira sohasem derül fény.

    Nem tudta, mire gondolhatott az ismeretlen. Tény, hogy nem a legjobb gyerek volt, de azóta minden értelemben rendezte az életét. Egy kivétellel.

Nyitódik a gyóntatófülke ajtaja, egy bőrkabátos, hosszú, sötét hajú férfi lép be, arcát egy nagy heg csúfítja. Nem emlékszem, hogy láttam volna már korábban.

- Lawrence atya, kérem segítsen!

- Mi a baj, gyermekem?

- Hogy mi a baj? Nem olvassa a híreket? A porig égetett árvaház, ahol gyerekek haltak meg, a pedofil rendőr, aki megerőszakolta a saját lányát. A városban minden napra jut egy öngyilkosság, miközben bűnösök és mészárosok mászkálnak szabadlábon. Mondja, hogy csinálja?

Zakatol a vonatom New Eden felé. Egy idős bácsi nyit a fülkémbe, kedvesen rám mosolyog, azt kérdezi, hogy van-e a számára egy szabad hely. Vajon akkor is így viselkedne, ha tudná, hogy szifiliszem van?

New Eden utcáin nőttem fel, ott váltam azzá, ami most vagyok. Kurvává. Amikor megtudtam, hogy nemi betegségem van, eldöntöttem, hogy változtatok az életemen. Talán néhányan megérdemelnék, hogy megfertőzzem őket. Sokan vannak, akik csak egy gyors numera lehetőségét látva járnak a hozzám hasonló lányokhoz, emberszámba nem véve őket, de pont az ilyen patkányok azok, akik a leggyorsabban terjesztenék tovább a kórt.

- A főnök szerint jobb lenne, ha kivennél pár hét szabadságot Wallace, különben fel kell függesztenie egy időre az engedélyedet.

- Hülyéskedtek, igaz? Addig nem nyugszom, amíg el nem kapom azt a rohadékot!

- Érintett vagy, tudod mi a szabály...

- Leszarom a szabályokat!

- A főnök nekem adta az ügyet, jobb ez így mindenkinek, te is tudod! De ne félj, mindent megteszek, hogy...

- Kapja be a főnök, és tudod mit, Davis? Kapd be te is! Megölték a lányomat, az istenit!

Soha nem láttam olyan várost, ami ennyi sötét titkot rejtett volna, mint New Eden. A legtöbb itt élő még csak nem is sejti, hogy milyen démonok lesnek rájuk a sötétből. Elég csak a halott apácára gondolni, aki a tükrön keresztül szívja ki az emberből a fiatalságot. Vagy ott van a kígyóasszony, aki az Eden Park környékén szedi az áldozatait. És persze nem feledkezhetünk meg arról a pletykáról sem, hogy maga a „halál angyala” is előszeretettel tűnik fel a városban.

Dörömbölnek az ajtón. Biztos már megint az a vén szipirtyó! Nem igaz, hogy nem hagy egy perc nyugalmat az embernek! Elhúzom a láncot, csak résnyire nyitom ki.

- Nyissa ki, maga szarházi! Beszélnünk kell! - olyan kedvesen üdvözöl, ahogy szokott, vajon miért nem lepődök meg?

- Mit akar már megint, Margaret?

- Magának Mrs. Cooper, már milliószor mondtam! A lakbérért jöttem!

- A múlt héten fizettem.

- De még mindig van két havi elmaradása! A ma reggelt jelöltem ki határidőnek, emlékszik?

Hideg fém szorul a csuklómon. Megborzongok, amikor hallom az őrök gúnyos kacaját. Rajtam nevetnek, miközben végigkísérnek a folyosón. Valami kihallgatásról hadoválnak. De hol vagyok? Valamilyen börtön. Igen, egy börtönnek kell lennie! Vajon mióta lehetek itt?

Lassan megérkezünk. Kinyílik az ajtó, és bekísérnek egy sötét szobába. Leültetnek, és leveszik a kezemről a bilincset. Felkapcsolják a lámpát, úgy, hogy a szemembe világítson, és itt hagynak.

Ecc, pecc, megdöglesz

A hideg pincét rothadó dög szag járta át. A lámpa csupaszon lógott a mennyezetről, gyenge fényt vetve egy alakra. A meztelen férfi széles vas székben ült, keze hátra volt szíjazva, lába a széklábakhoz láncolva. Már harmadik napja tartották fogva. Homlokán ejtett sebe azóta összeforrt, alvadt vére vékony csíkot húzott őszülő halántékától állkapcsáig. A hányinger kerülgette, mikor lepillantott ölére. Saját ürülékében ült, aminek egy része lefolyt lábszárán, széles tócsaként szétterülve alatta.

Úton

Az aszfalt repedezett kavicsos felszínén hangtalanul gördült a járgány Kelet felé. Az erdős kanyargós úton egy lélek sem volt, csak az égig érő fenyők halk susogása törte meg a csendet. A fákon túl hegyek vonulata derengett, amint a Nap megcsillant magas csúcsain. Az autó poros szélvédője jelezte, hogy hosszú út van már mögötte. Lassan kövér esőcseppek jelentek meg az üvegen, melyek a poros sarkakból hosszú útra indultak, és lustán legördültek, majd Steve törölt egyet az ablaktörlővel, és az égre pillantott:

 – Egyre csúnyább.