Kimondhatatlanul lassan vánszorogtak az órák a foglyok számára, akik tehetetlenül hevertek a padlón, s csak néha-néha adtak nekik inni, azonban enni egyáltalán nem. Mikor arra panaszkodtak, hogy zsibbadnak a végtagjaik, elrablóik mindössze lazítottak béklyóik szorításán, de nem oldozták el őket. Reménytelen helyzetben voltak.

Petrosz, Julia és Dieter azzal töltötték a napot, hogy felváltva őrködtek odakint, valamint a két férfi időnként kártyázott, ha éppen a nő került sorra. Péternek fogalma sem volt, hány óra lehet, viszont az apró, koszos ablakon keresztül látta, hogy alkonyodni kezdett. Petrosz és Dieter javában benne voltak egy kártyapartiban, amit olajlámpás fényénél játszottak. Julia odakint támaszkodott az ajtónak, szemmel tartva a környéket, miközben Hektor és a felesége nyugtalan álomba merültek.

– Hé! – törte meg a csendet Péter. – Ki kéne mennem a mosdóba vizelni.

– Csináljon a nadrágjába, most nem érünk rá – vetette oda Dieter.

– Komolyan szagolni akarják? Még másnap is éreznék, és ezzel fogadnák a megbízójukat? – érvelt a tanár, s Petrosz belátta, hogy igaza van, de nem óhajtotta abbahagyni a kártyázást, ezért kiszólt a nőnek, aki kérdő tekintettel lépett be az ajtón.

– Vidd ki a barátodat, Julia! WC-re kell mennie.

– Miért nem kíséritek el ti?

– Látod, hogy nem érünk rá. Ne akadékoskodj. Már úgyis láttad mindenét a fickónak – nevetett Petrosz. Dieter elmosolyodott a válaszán.

– Sürgős lenne – szólt Péter is, mire Julia kelletlenül eloldozta a kötelet a lábán, majd felállította, és elhagyták a kunyhót.

Odakint elmélyültek az árnyékok, az ég alja kék és lila színben tündökölt, mialatt a föléjük tornyosuló hegyoldal még inkább tiszteletet parancsolónak látszódott.

– Igyekezz! – parancsolt a férfira Julia, bár meglepően nyugodt volt a hangja.

– Hátrakötözött kézzel nehéz lesz.

– Jól van – engedett a nő, és fegyverét Péteren tartva szabaddá tette a kezeit is.

– A társaid nem fognak életben hagyni minket, igaz?

– Nem valószínű – felelt Julia rövid hezitálás után.

– Te nem olyan vagy, mint ők. Ne hagyd, hogy ez megtörténjen!

– Mégis mit vársz tőlem?

– Azt, hogy segíts nekem! – lépett közelebb Juliához Péter. – Menjünk el a rendőrségre, hogy segítsenek kiszabadítani az Arvanitisz házaspárt.

– Túlságosan megbízol bennem. Keresztüllőhetnélek itt helyben ezért a javaslatért.

– Már a hajón megölhettél volna, de nem tetted. Képtelen voltál, mert nem tartozol közéjük. Szökjünk el most, amíg van lehetőség! – fogta meg a nő kezét a férfi, s Julia nem tett semmit, hogy ezt megakadályozza. – Gyere velem!

– Nem tehetem… Jó okom van rá. Téged is azért hoztalak ide, mert nem akartam elkésni a találkozómról Petrosszal, miután elrabolták a házaspárt. Gyanús lett volna. Az tűnt a legjobb választásnak, ha magammal hozlak. Itt kell maradnom, hogy szemmel tartsam őket.

Péter megérezte, hogy a nő sugall számára valamit, de nem forszírozta a dolgot, csak megértően bólintott.

– Akkor engedj utamra!

Sokáig néztek egymás szemébe, mígnem már a csillagok is megjelentek az ég fekete szövetén, így alig látták egymás arcát.

– Rendben van – bólintott a nő. – Adhatok némi előnyt neked, de üldözni fognak, ugye tudod?

– Valahogy sejtettem.

– Mit műveltek ennyi ideig? – szállt feléjük egy dühös hang hirtelen, s a faház ajtajában megjelent Petrosz szakállas arca, kezében ott lógott a pisztolya.

– Gyorsan! Üss meg! – súgta Julia Péternek, aki habozott néhány másodpercig, majd lekevert egy kemény pofont a nőnek, aki a földre rogyott.

Péter azonnal futásnak eredt, kihasználva az éjszaka nyújtotta előnyt. Csakhogy a falu irányába nem mehetett, mivel Petrosz elállta az útját, ezért hegynek felfelé futott, bele a sötétségbe. Lövések dördültek mögötte, golyók száguldottak el mellette, azonban Péter nem állt meg.

Az életéért vágtatott. Petrosz és Dieter kirontottak az épületből, és a vörös hajú bűnöző az üldözésére indult, miközben Petrosz felrántotta Juliát a földről, kezéből kitépve fegyverét.

– Hagytad elmenni, igaz? – sziszegte, közel hajolva a nő arcához.

– Megőrültél? Miért hagytam volna?

– Talán, mert túlságosan megkedvelted. Láttam, hogy nézel rá. Platamonaszban időnként nem lehetett elérni téged még telefonon sem. Egyszer-kétszer késtél a találkozónkról is. Nem szeretem a meglepetéseket Julia.

Petrosz erősen megszorította a nő karját, és hátracsavarta.

– Mit művelsz? – kiáltott Julia, próbálván szabadulni a férfitől, de nem volt esélye.

– Az a furcsa érzésem, hogy elárultál. Nem szeretem, ha hátba szúrnak. Holnap érkezik a megbízó, és nem jöhet közbe semmi, hogy nyélbe üssük a szerződést! Attól tartok, többé nem veszem hasznodat.

Ezzel Petrosz berángatta a kunyhóba Juliát, akit megkötözve leültetett a házaspár mellé. A nő próbált szabadulni a béklyóitól, ám éppen annyira tehetetlen volt, mint egy pókhálóba került légy.

Petrosz homlokráncolva bámulta, majd Julia elé húzott egy széket, amire leült, és szembenézett a nővel.

– Most elbeszélgetünk egy kicsit.

– Nincs mit mondanom neked – köpött a férfi felé Julia.

Petrosz lassú mozdulattal letörölte az arcát, és leguggolt foglya elé. Hektor Arvanitisz és a felesége némán, elszörnyedve figyelték a jelenetet, ahogy a férfi kétszer is megütötte Juliát, akinek felrepedt a szája széle, s vérezni kezdett.

– Jobb, ha rendes kislány leszel. Még hosszú az éjszaka.