A fáradtságtól már alig kapott levegőt, de Péter nem óhajtott megállni. Sűrű bokrok és fák között rohant, gyakran felsértve az arcát és a karját, mivel nem sokat látott a sötétben. Jobb kéz felől Litochoró fényei nyújtottak némi tájékozódási pontot, azonban idővel ezt is elvesztette, ahogy beért a fák közé. Maga mögött hallotta a csörtető Dietert, aki vadászkutya módjára loholt a nyomában. Valahogy meg kell szabadulnom tőle – gondolta.

Az adrenalin szétáradt a testében, elméje az előtte álló feladatra koncentrált, gondolatai versenyautóként száguldottak a fejében. Lejátszódott előtte mindaz a félelem és kétség, amit átélt az utóbbi pár napban. Feltámadt benne a harag. Tanár volt, akadémikus, aki ritkán ment ki a szabadba, s jobban ismerte a könyvtárakat, mint a várost, ahol lakott. Az egyetem rendezett világa jelentette számára a megszokott közeget, ahol hallgattak rá a tanítványai, akik tőle várták a számukra fontos ismeretek továbbadását.

Péter a menekülés közben önkéntelenül is átértékelte az életét, mialatt lelki szemei előtt ott lebegett Julia gyönyörű arca, akit kénytelen volt hátrahagyni. Egész életében szabályoknak engedelmeskedett, gyakran menekült a kihívások elől. Talán a felesége is ezért hagyta el? Nem viselkedett erős férfiként, holott érezte magában a szikrát, mely rendkívüli dolgokra sarkallta volna. Mióta Görögországba jött és részesévé vált a kalandnak, furcsa változást észlelt magán. Julia teljesen átformálta a lelkét, s ebben a pillanatban is csak érte aggódott. Megszületett benne a döntés, ahogy átugrott egy tüskés bokron: elég volt a menekülésből!

Egyértelművé vált, hogy Dieter nem fogja feladni az üldözését, ezért neki kellett véget vetnie a hajszának. Elhatározását tett követte. Gyorsan behúzódott a legközelebbi fa árnyékába, s leguggolva mozdulatlanná dermedt. A holdfény átszűrődött a fák lombjain, ezüstös fénye kirajzolta a táj körvonalát. Néhány perc alatt már el tudta különíteni az egyes növények árnyékát egymástól.

Idegőrlő volt a várakozás. Síri csönd telepedett a tájra, még a kabócák is hallgattak. Péter már kezdte azt hinni, hogy Dieter mégis feladta, ám hirtelen a vörös hajú férfi előbukkant a bokrok közül, s megtorpanva hallgatózni kezdett. Őt is meglepte a néma csend, ráadásul ösztönösen megérezte, hogy valami megváltozott. Kezében ott lógott a pisztolya, melyen ezüstösen csillant meg a holdfény.

A bűnöző óvatosan lépkedett előre, szemével jobbra-balra tekingetve. Péter feszülten figyelte, ahogy egyre közelebb ért hozzá, izmai megfeszültek, csak a megfelelő alkalomra várt. Végül eljött számára a pillanat, mikor Dieter elhaladt mellette. Péter mély lélegzetet vett, majd kiugrott az árnyékból, és a férfira vetette magát. A váratlan támadás kizökkentette a németet egyensúlyából, s mindketten a földre zuhantak. Ide-oda hemperegve dulakodtak, miközben Péter megpróbálta kicsavarni a fegyvert Dieter kezéből.

Záporoztak az ütések egymás testére és arcára, de a következő pillanatban Dieter lerúgta magáról Pétert, aki a hátára esett, s egy pillanatra kiszorult tüdejéből a levegő. Ellenfele dühösen morogva próbált feltápászkodni, azonban kissé szédült egy erősebb ütéstől, melyet a fejére kapott. Péter tudta, hogy nem ússza meg ép bőrrel, ha nem tesz valamit. Kezével tapogatózni kezdett, mígnem rátalált egy vastag, letört faágra, amit azonnal felkapott, és ezzel a lendülettel teljes erőből Dieter térdhajlatába vágott vele.

A vörös hajú fájdalmas kiáltása végigzengett a hegyoldalon, miközben ismét összecsuklott. Péter, kihasználva az alkalmat, megint lesújtott, de ezúttal a pisztolyt tartó kézre, kiütve a fegyvert Dieter markából. Vörös köd ereszkedett a szeme elé, nem gondolkodott azon, hogy mit tesz, csak minél előbb semlegesíteni akarta ellenfelét. Csakhogy Dieter, tapasztalt verekedő lévén, nem zökkent ki, így mikor Péter felemelte a faágat, hogy fejbe vágja, a bűnöző fejbe rúgta a tanárt, aki a földre került. Szeme előtt csillagok ugráltak, halántéka fájdalmasan lüktetett.

Dieter rögtön ráugrott, a faágat a torkához szorítva próbálta megfojtani. Péter erősen küzdött, de kezdte elveszíteni az eszméletét. Meleg vér csorgott végig az arcán, ahol megsérült. Összeszedve maradék erejét, térdével ágyékon rúgta a férfit, majd arrébb gördülve felülkerekedett rajta, de csupán rövid időre. Forgott körülötte a világ, ereje lassan elhagyta, amit kihasználva Dieter lelökte magáról. Péter nagyot nyögve zuhant hátra, s elterült a földön. Dieter vicsorogva emelkedett fölé, a faágat magasra tartva készült lesújtani a tanárra.

Péter már alig látott a vértől a jobb szemére, ráadásul nem sok kellett hozzá, hogy elájuljon. Tudta, hogy itt a vég, de ekkor valami fémes tárgyhoz ért a kezével. Dieter pisztolya hevert mellette!

– Most véged, te átkozott! – sziszegte Dieter, és lecsapott Péter arca felé, akinek ujjai rászorultak a fegyverre, melyet felkapva az utolsó pillanatban húzta meg a ravaszt.

A lövés ágyúdörgésnek hatott az éjszakában. Dieter tágra nyitott szemekkel meredt a tanárra, majd tekintete a mellkasán sötétlő sebre siklott, arcán hitetlenkedő kifejezés jelent meg, majd oldalra zuhant. Szemei felakadtak, száját halk sóhaj hagyta el, és kilehelte a lelkét.

Péter megkönnyebbülten feküdt a földön, feje fölött forgott a csillagokkal telehintett ég, miközben megtörölte véres arcát. Kimerült volt, elgyötört, másra sem vágyott csak pihenni. Még mindig lüktetett a feje, a gyilkolás okozta sokk felülkerekedett benne, elnyomva az adrenalin hatását. Túl sok volt a számára mindez, így szinte már hálásan zuhant bele az öntudatlanság lágy tavába, ahogy elvesztette az eszméletét.