Péter egy bokor mögül figyelte, ahogy Petrosz és a számára ismeretlen, zakót viselő férfi beléptek a faházba. A két testőr az ajtón kívül maradt, s miközben egyikük szemmel tartotta a helikopterhez vezető lejtőt, másik társa őrjáratozni kezdett az épület körül. A tanár az ajkát harapdálva gondolkodott, hogy miként jusson közelebb. Zavarta, hogy Juliát sehol sem látta. Valószínűleg odabent volt, de a koszos ablakon át csak halvány körvonalakat tudott kivenni, főleg ilyen távolságból.

Azonban igyekezett elnyomni magában türelmetlenségét. A pisztoly súlya valamelyest megnyugtatóan húzta a kezét, s az érzésből megpróbált erőt meríteni. Percekig rostokolt a növény mögött, miközben azt számolta, milyen időközönként kerüli meg a testőr a kunyhót. A kopasz férfi szinte már katonásan, berögzült módon lépkedett, ami megadta Péternek az előnyt, amire szüksége volt. Mihelyt a testőr odaért a társához, Péter – ügyelve arra, hogy a látószögükön kívül maradjon – előbújt rejtekéből, és lekushadva futni kezdett a faház felé. Magában számolta, mennyi ideje maradt, amíg a járkáló őr pozícióba ér.

Rendkívül ideges volt, félt és tudta, hogy ostobaságot művel, de már nem volt visszaút. Szerencsére baj nélkül elérte a kunyhót, melynek odalapult a falához, s próbálta lecsillapítani zakatoló szívét. Vére olyan hangosan dobolt a fülében, hogy minden más zajt elnyomott.

Csakhogy nem ért rá ezzel foglalkozni sokat. A számolást továbbra sem hagyta abba, miközben óvatosan elosont az ablak alatt, és készen állva várakozott a fal sarkánál. Meg tudod csinálni! Legyél gyors és adj bele mindent! – győzködte magát, ahogy vett egy mély levegőt. Végre meghallotta a testőr lépteit, aki határozottan közeledett Péter felé. A tanár homlokán verejték gyöngyözött a feszültségtől, mialatt mereven bámult maga elé. A következő pillanatban a testőr cipőjének orra felbukkant a fal szélénél, mire Péter előrelendítette fegyvert szorongató karját, és a pisztoly csövével egyenesen telibe találta a testőr arcát.

Ütése olyan váratlanul érte a kopasz férfit, hogy annak felkiáltani sem volt ideje. Vérző szaglószervvel tántorodott hátra. Péter habozás nélkül utána ugrott, minden erejét a következő csapásba sűrítette. Balegyenese keményen csattant ellenfele állán, aki felakadt szemekkel zuhant a földre, akár egy rongybaba. Péter remegő kézzel, sajgó ujjakkal nézte egy pillanatig, mivel alig akarta elhinni, hogy sikerült kiütnie a fickót. Önkéntelenül is diadalmámort érzett, bár nem volt ideje ünnepelni.

Gyorsan megragadta a testőrt, és bevonszolta a fal árnyékba, hogy elrejtse. Mielőtt magára hagyta, kihúzta az őr fegyverét nadrágja övéből, majd jó messzire elhajította, miután kivette belőle a tárat. Tervének első pontját elvégezte, így a bejárat felé osont, ahol a másik testőr szobrozott.

A marcona alak homlokráncolva fordult jobbra-balra, mivel feltűnt neki, hogy a társa nem haladt el előtte, mintha megszakította volna a körét. Gyanússá vált neki a helyzet, de habozott elhagyni a helyét. Péter óvatosan kandikált ki a fal mögül, majd sebesen visszahúzódott, nehogy a férfi észrevegye. Agyában versenyautó módjára száguldottak a gondolatok, ahogy azt mérlegelte, mit tegyen. Csendben akarta ártalmatlanná tenni az alakot, s egy pillanatra bátorsága megingott, mint egy vékony törzsű fa a szélviharban, de sikerült összeszednie magát.

Ekkor elhatározta, hogy cselekszik. Pisztolyával megkocogtatta az épület falát. Egyszer, kétszer, háromszor. A testőr felfigyelt a hangra, de nem látott semmit, hogy mi okozta.

– Nikosz? – kérdezte, azonban nem kapott választ, ezért kézbe vette fegyverét, és megindult a hang irányába.

Péter éppen ezt akarta. Torkában dobogó szívvel várakozott a falhoz lapulva, miközben a testőr fokozatosan egyre közelebb ért hozzá. Időközben a nap feljebb kúszott az égbolton, és ezzel párhuzamosan a hőmérséklet is emelkedett, valamint a közeli hegycsúcs árnyéka is visszahúzódott. Péter ennek köszönhetően tökéletesen láthatta a testőr növekvő árnyékát, ahogy lassan az épület sarkához ért.

A következő pillanatban a kopasz férfi lövésre kész fegyverrel fordult be a sarkon, de Péter szabad kezével villámgyorsan megragadta az őr karját, míg pisztolyát a fickó torkához nyomta, aki meglepetésében mozdulatlanná dermedt.

– Egy szót se! – suttogta Péter. – Dobd el a fegyvert!

A testőr dühösen felmordult, azonban vonakodva engedelmeskedett, majd a tanár intésére egyet hátralépve felemelte a kezét.

– Most szépen fordulj meg! – utasította Péter, s ahogy a kopasz végrehajtotta utasítását, erősen fejbe vágta pisztolya markolatával.

A testőr felnyögött és térdre rogyott, mire a tanár halántékon ütötte a biztonság kedvéért. Vérző fejjel terült el a földön, s Péter megijedt, hogy kioltotta az életét, ám a testőr pulzusa egyenletesnek tűnt, mikor ellenőrizte. Őt is megszabadította fegyverétől, zsebre vágva a töltényeket. Csak remélte, hogy nem keltett túl nagy zajt akciójával, de a faházból egyelőre senki nem rontott ki a szabadba.

Péter halkan a bejárathoz lopakodott, majd lélekben felkészült a vakmerő lépésre. Tudta, hogy csak egy esélye lesz végrehajtani, ezért nem akarta elbaltázni. Mély levegőt vett, pisztolyát maga elé emelte, aztán teljes erőből berúgta a korhadó faház ajtaját.

– Senki ne mozduljon! – kiáltotta, amint berontott.

Odabent csodálkozó arcok fordultak felé. Petrosz éppen a szakállát simogatta, és most ujjai mozdulatlanná váltak a szőrszálak között, miközben a lenyalt hajú férfi – aki Hektor Arvanitisz és felesége előtt guggolt, kezében néhány papírt és egy tollat tartva – felhúzott szemöldökkel meredt a hívatlan vendégre.

A földön kuporgó házaspár megtört képpel bámult Péterre. Nem számítottak érkezésére, különösebben nem is reméltek tőle semmit. Látszódott rajtuk, hogy halálra vannak rémülve. Hektor Arvanitisz szája felrepedt, állán vékony vércsík húzódott. Péter sejtette, miért. Valószínűleg megpróbálták együttműködésre bírni, hogy aláírassák vele azt a politikailag fontos szerződést. Tekintete az ablak alatt kucorgó, szintén megkötözött Juliára siklott, s a nő láttán összeszorult a szíve.

Csinos arcát zúzódások és egy a szeme alatt húzódó, sötét monokli díszítette. Fekete haja ziláltan hullott a homlokába, ennek ellenére ő volt az egyetlen, aki a kezdeti döbbenete után szélesen mosolyogva nézett rá. Péter nem tudta, de Petrosz egész éjjel vallatta, csakhogy Julia semmit nem mondott el neki, amire kíváncsi volt. Csupán azért maradt életben, mert Petrosz kedvét akarta lelni benne később.

– Ki a fene maga? – kérdezte Alexandrosz Vassziliadisz, ahogy lassan felállt.

– Egy senki, aki hősnek képzeli magát – felelt a tanár helyett Petrosz, s ha egy pillantással ölni lehetett volna, akkor Péter ott helyben hamuvá porlad.

Haragja nőttön-nőtt, ráadásul látszólag nem törődött a rászegeződő fegyverrel sem.

– Maradjon veszteg! – parancsolt rá Péter, mivel Petrosz megindult felé, de megtorpant, ahogy felismerte az elszántságot Péter hangjában.

– Csak nem akar lelőni?

– A társával már megtettem. Egy vagy több már nem számít.

Petrosz felszisszent, ahogy Dieter halálhírével szembesült.

– Nem tudja, mibe ártotta magát – mosolyodott el gúnyosan a politikus. – Hol vannak a testőreim?

– Odakint. Legyen elég ennyi.

– Tökös legénynek hiszi magát? – nevetett Petrosz. – Elismerem, bátor dolog volt ide visszajönnie, de egyben botor is.

– Majd meglátjuk – vágott vissza Péter.

– Nem hiszem – ingatta a fejét Petrosz, s villámgyorsan Juliához ugrott, szempillantás alatt előhúzva fegyverét, amit a nő fejéhez tartott.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy Péternek nem maradt ideje reagálni rá. Sokáig álltak így egymásra bámulva, majd Petrosz megtörte a csendet.

– Dobja el a fegyverét, Mr. Madaras! Vagy elbúcsúzhat a barátnőjétől.

Péter fogcsikorgatva töprengett, mit tegyen, de végül Julia kétségbeesett, sajnálatot tükröző pillantásának hatására engedelmeskedett. Pisztolya hangosan koppanva hullott a padlóra.

– Jól döntött – vigyorodott el Petrosz, majd Péterre szegezte fegyverét, és meghúzta a ravaszt.

Julia felsikoltott, Eleni Arvanitisz a sokktól elájult, míg Hektor behunyta a szemét, hogy kizárja a külvilágot. A lövés pillanatában Péter fájdalmasan felkiáltva rogyott a földre. A golyó a jobb vállán találta el, pólója merő vér volt, szeme előtt fekete foltokat látott, végtagjaiból elszállt minden erő.

Petrosz elégedetten sóhajtva ment oda hozzá, s megállt a tanár fölött.

– A hősök mindig elbuknak. Azért örültem a találkozásnak.

A bűnöző Péter arcára szegezte pisztolyát, miközben ujja megfeszült a ravaszon.