Szkiathosz szigete zöld gyémántként bukkant fel előttük, ahogy a komp lassan megközelítette. Dús növényzettel borított hegyoldalak nyújtózkodtak az ég felé, őrizve az alant elterülő várost. A hófehér falú, narancssárga cseréptetős házak tipikus görög hangulatot árasztottak, nem véletlenül volt kedvelt célpontja a turistáknak. Megannyi hajó horgonyzott a kikötőben, a közvetlenül mellette húzódó úton buszok, személygépkocsik és robogók sokasága közlekedett, az üzletek előtt és a tavernákban emberek tömege mutatkozott. A város nyüzsgő élete egy percre sem pihent.

Péter átkarolta Juliát, miközben a hajókorlátnak támaszkodva nézelődtek, gyönyörködve a kilátásban. Hirtelen dübörgő hang reszkette meg a levegőt, s felnézve egy landolni készülő repülőgépet pillantottak meg, ahogy elhúzott fölöttük a reptér felé tartva.

– Látod azt az óratornyot? – mutatott előre Julia, a város fölé magasodó építményre. – Csinálni akarok onnan néhány fényképet.

– Akkor oda megyünk először – mosolyodott el a férfi, majd feltűnésmentesen hátrapillantott, körbejáratva tekintetét az embereken.

Voloszban direkt figyelte, hol áll meg a kék Ford, s döbbenten tapasztalta, hogy a kocsi szintén a kikötőben parkolt le, bár a sofőrt nem tudta szemügyre venni, mivel messze álltak tőle. Ráadásul sietniük kellett megvenni a kompjegyet is. Egyelőre nem látott senkit, aki gyanús lett volna, így sikerült meggyőznie magát róla, hogy csupán képzelődött. Ugyan miért is követné bárki?

A kikötés pár perc alatt lezajlott, de a tömegnek hála jóval hosszabb ideig tartott partra szállniuk. Ígéretéhez hűen, Péter elindult az óratorony irányába, Julia kezét fogva. Átvágva az úttesten, elhaladtak egy étterem mellett, majd bevették magukat a szorosan egymás mellé épült házak közé. Szűk, labirintusszerűen kanyargó sikátorokban jártak, folyamatosan partnak fölfelé tartva, mivel a torony egy kisebb dombra épült. Kapuszárnyakban megbújó apró boltok, zsákutcákban lévő otthonos tavernák, kékre festett lépcsőkorlátok és ablakkeretek kerültek az útjukba. Az egyetlen kellemetlenséget a legváratlanabb helyekről felbukkanó motorosok jelentették, akik miatt gyakran a falhoz kellett simulniuk, ha ki akarták kerülni őket.

Végül eljutottak a toronyhoz, ami egy templomhoz tartozott, s a torony lábánál egy kisebb teraszt alakítottak ki, honnan ragyogó kilátás nyílt a városra. Remekül látszódott a napfénytől szikrázó tenger és az immár kulturális központként üzemelő, részben fákkal takart Bourtzi erőd alakja. Julia máris előkapta fényképezőgépét, lelkesen kattintgatva a szebbnél-szebb képeket, még Pétert is sikerült rávennie, hogy pózoljon az egyiken.

Utána arrébb húzódott, teret engedve a nőnek a kibontakozásra. Körülöttük egyre több látogató jelent meg, s a terasz kezdett szűkebbé válni. Ahogy a férfi pár perc után megelégelte a nézelődést, indult volna kedveséért, de ekkor felfigyelt egy vörös hajú alakra, amint őt bámulta meredten a terasz másik végéből.

Dieter Bergmann, látván, hogy Péter észrevette, villámgyorsan elfordította a fejét, ám a baj már megtörtént. Tudta, hogy lelepleződött, mivel Péter a homlokát ráncolva, sokáig nézte a számára ismeretlen alakot. Dieter, hogy kerülje a további feltűnést, nyugodt léptekkel fordult a teraszról levezető lépcsők felé, majd a következő kanyarban eltűnt.

Péter kíváncsiságból utána eredt, de sehol nem látta a vörös hajú férfit.

– Te meg hova tűntél? – kocogtatta meg a vállát Julia, aki váratlanul megjelent mögötte.

– Sehova. Ne haragudj! Csak olyan volt, mintha láttam volna valakit… egy régi ismerőst – füllentett Péter, lezárva a témát.

– Vagy úgy. Nos… ha már itt végeztünk, menjünk is tovább! Akad még látnivaló bőven.

– Ez igaz – bólintott a férfi.

Elindultak abba az irányba, amerre a vörös hajú idegen haladt, viszont néhány turistán kívül senki mást nem láttak. Péter igyekezett palástolni nyugtalanságát, remélve, hogy Julia nem veszi észre. Temérdek lépcsőn és keskeny utcán túl, elértek a város másik végébe, ahol sziklás földnyelv nyúlt a tengerbe, rajta padokkal és hűs árnyékot adó fákkal.

Julia tenyerét összecsapva sietett a magaslat végébe, újabb fotókat készítve a festői tájról. Elemében érezte magát, és Péternek tetszett a lelkesedése, amit frissnek, élénkítőnek talált. Eközben ő is a földnyelv szélére sétált, csak annak baloldalára. Alant apró, homokos part húzódott egy öreg, kopott vakolatú, emeletes ház mellett. Ponyvával letakart csónak hevert a homokban, míg három másik kikötve lebegett a vízen. Az épület erkélyén kötélre felakasztott ruhák száradtak, vidáman lengedezve a szélben.

A következő pillanatban felszisszent, ahogy túlságosan ismerős alakot vett észre a ház mögötti sikátorban, amint őket tartotta szemmel. Az a vörös hajú férfi volt, akire a toronynál is felfigyelt. Immár bizonyossá vált a számára, hogy nem csak a képzelete űzött csúf tréfát vele. Valóban követték.

– Mindjárt jövök, maradj itt! – kiáltott Juliának, aki csodálkozva fordult hátra, de már csak Péter rohanó alakját láthatta, amint kettesével véve a lépcsőfokokat rohant visszafelé, ahonnan jöttek.

Péter olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. A legközelebbi elágazásban hirtelen felbukkant a vörös hajú, aki azonnal menekülőre fogta, mihelyst meglátta a tanárt. Péter üldözőbe vette, azt sem figyelte, merre tartanak, csak jobbra-balra kanyarogva vette be az elágazásokat, egyszer még egy leparkolni készülő motorost is fellökött sietségében.

Végül kikeveredett a kikötő menti sétányra, ahol beleütközött egy kínai turistacsoportba. Miután sűrű bocsánatkérések közepette otthagyta őket, megállt az úttest szélén és körbepillantott. A vörös hajút sehol nem látta. Magában átkozódva vette tudomásul, hogy lerázták, így csalódottan visszafordult.

Vajon ki lehetett az ismeretlen férfi? Miért járt a nyomukban? Péter hiába törte a fejét, nem talált választ ezekre a kérdésekre.

*

Késő este volt, mire Julia visszatért a platamonaszi szállodába. Fáradtan rogyott le az ágyra. Hosszú nap állt mögötte, de nem tagadhatta, hogy jól érezte magát Szkiathoszon, habár Péter igen furcsán viselkedett. A férfi azt mondta, hogy látott egy vörös hajú fickót, aki szerinte követte őket. A nő igyekezett meggyőzni róla, hogy téved, de Péter nehezen akarta ezt elhinni. Julia nem örült a fejleményeknek.

A következő pillanatban halk kopogás zökkentette ki gondolataiból. Az ajtóhoz lépve kitárta.

– Te vagy az? – húzta fel a szemöldökét, majd beengedte a csíkos inget viselő Dieter Bergmannt, aki szó nélkül ellépett mellette. – Mi a francot kerestél Szkiathoszon?

– Én küldtem, hogy szemmel tartson – felelt egy hang a folyosóról, majd a bejáratban felbukkant egy másik férfi.

Petrosz Kapszalisz szakállas arcában szigorú tekintettel meredt a nőre, miközben belépett a szobába. Julia bezárta mögötte az ajtót.

– Elárulnád, miért figyeltetsz? – követelt választ a nő.

– Inkább én kérdeznék – emelte fel az ujját Petrosz. Fehér inge és fekete vászonnadrágja rendkívül elegánssá tette, ami illett rideg, számító stílusához. - Mi a helyzet azzal a magyar fickóval?

– Mi lenne? Semmi. Csak jól érzem magam vele, ennyi az egész. Napok óta itt rostokolunk. Unatkoztam. Kellett valaki, aki elszórakoztat.

– Azon töprengek, vajon nem túlságosan vonja-e el a figyelmed a fontosabb dolgokról? – cirógatta meg a szakállát Petrosz, lehuppanva a kanapéba. Dieter állva maradt az ablak mellett.

– Nevetséges – háborodott fel Julia. – Minden megbeszélésünkön ott voltam, egyszer sem adtam okot a kételkedésre. Te vagy a csapat főnöke, de nem te bíztál meg minket, ezt ne feledd! Dieter kontárkodása miatt, Péter gyanút fogott. Sok időmbe fog kerülni, hogy elfeledtessem vele ezt az élményt. Ő egy hétköznapi pasas, aki azt hiszi, belekeveredett valamibe. Hála nektek.

Petrosz szeme szikrákat vetett dühében, miközben hallgatta a nőt, de uralkodott indulatán, mivel belátta, hogy Juliának igaza van.

– Jól van. Hibáztam. Felejtsük el! Tulajdonképpen azért jöttem, hogy szóljak, mert holnap délután megérkezik, akire vártunk.

– Úgy érted…

– Pontosan. Innentől kezdve mellőzd a kis játékszered! A feladatra kell koncentrálnunk. Azt akarom, hogy készen állj.

Ezzel Petrosz felállt, intett Dieternek, és mindketten távoztak. Julia karját összefonva bámult maga elé. Baljós gondolatai örvényként kavarogtak a fejében, mialatt kiment az erkélyre friss levegőt szívni.

Szüksége volt rá.