A város még

Állattalan, csicseretlen ezer fasereg.

Lunáris pilácsra vetett tekintetek,

Mégis kisír belülről a bú.

Ez időleges világon surran

Kis fátyolként

Színbe illő glamúrkombinéd.

A vállöved a függelék.

Apró cirmos tekintet Óperenciásan

Csillantatja a láthatárokon,

A pírsugár dombornyomatokon

A csillagvándort -

Lebiciklizik igyekezve,

Ki ne altassa égi alakzatod.

A hídkorlát

Félszeg, csonka kacsaláb.

Deríti ezt a bigott,

Groteszkbe göngyölt éjszakát,

Síkjába bújnak az autólámpák.

Alattad Bölcsészbál.

Búbodon száz fru-fru szál –

Ujj közé csavart, bogas, révítő szőkeség –

Korban, s ajakinkban tán távol állunk még,

S tartatlan csókban reumád lenne martalék –

Én okoztam, hisz lábad lábammal csiszolhat össze.

Látod-e, kistotált kacsint feléd a kinematográf,

Mozis örökséget hagy izgága szemed, s kicsi szád.

Glamúr tettedről szólsz közvetett népeknek,

Fiaskó flörtöt váltasz ki. „Mekk-mekk-mekk.”

Így szólna. Mégis megáll a torkomba’.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid,

Falat kenyérrel fizesd meg rezdüléseid.

Friss ajakkrómoddal lidércet balzsamozz,

Robusztus rosszasággal doromboltass a falhoz.

Mígnem elmerevedsz, s csábos hívószavad,

Húsoddal, bőröddel falja fel tikk-takk.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid.

De használd jól;

Maradj meg fertőként;

Más vérét sose szívd.

Az egyik csiszol.

A másik is.

A harmadik kritizál.

A negyedik itt felejtette a a paraszolvenciáját.

Az ötödik az olvasó.

A hatodik is.

Öten maradtunk.

Egyikük egy tüzes ólmot lő felém.

Hirt a röppálya lekonyul.

Szavakkal savazok.

A gyilkos meghalt.

Nem értett semmit.

Négyen maradtunk.

Nem kell juss.

Már csak három.

Nincs magyarázat.

Már csak kettő.

Egy írással később alábecsül.

Már csak egy.

A sok kis apró tikk-takk bűvöletét szegi.

Egyedül maradtam.

Ó, drága, Vén Lépegető.

Jöttöddel búcsúzó, piciny Idő.

A lépcsőm gumicsizmádba reccsen -

Sokszor átázott Emberkönnyekben.

Sóhajaid csiklandoznak,

Szarkalábakkal taposnak.

Míg nyelved egy tikk és egy takk.

De mi jól értjük kristály szavad.

Vándorolj hát, találd meg önmagad,

S nézd el, hogy elállom utadat.

Égve maradt felettünk a Telihold.
Az éjszaka megnyúlt.
Átcsücsörítetted magadat a bún.
Díszt kísért benne a szájfény.

A szobasarok magához ölelt;
S falára mászott a kabát:
A kapucni tátog, fejbúb, s hajvilágod kienged.
Szobánkba ringattunk egy kétszemélyes utópiát.
A tér-idő - jó helyen - megállt.

Tiszavirág éjfelek váltják
Huszonnégy óránként egymást.
Hópelyhek közt gravírozzuk
A magunk angyalát.
Ilyenkor felsóhajt az ágyneműtartó -
Rezonálja, mit szólt benne a mumus -;
(Jégben olvad le talpadról a mamusz)
Apró lelkecském hangodból kortyolgat.

Emlékeztek a két héttel ezelőtti írásomra? Nos, konkrétan nyaklevessel zártam azt a napot. Nem részletezek, de egy trauma miatt ott és akkor, és másutt is, félszemmel láttam az őrületet. Kicsit fennkölten hangzik, tudom, ilyen az írói üzemmódom.

Most koliban vagyok, szűkszavúságra törekszem:

Elnézést. Még ha erre nincs is kellő mentség, ahogy egészemre sincs.

Majd valahogy találkozunk ismét, és igen, azok a bizonyos kiváltó versek is a fél-kegyelműség előzményei.

Amatőrök volnánk. LEgalábbis kicsivel több mint egy éve efféle ambíciókkal tértem ide. És élveztem. Küzdelmesek az írásaim, kitartok mellettük. De gondok léptek fel: generációt váltott a fórum. Egy csomó új ember jött ide, habár néha nekik is csak egy átmeneti otthon. Könyvtár, ahová kiadásra nem szánt, vagy csiszolásra váró műveket raktok fel.

De a könyvtárakban síri a csönd, igaz?

A színvonal. Az zuhant. Nagyot. Óriásit. Hatalmasat. A szórakoztató irodalom elfajzása ide vezérelt; képtelenséggé lett elgondolkozni költők által alkotott új szavakon, mint például 'Nekemte-szindróma'.

Nem tehetném, de már megdorgál
A sorsfelgöngyölítő ólomlábpár.
Finomságaival várna,
Hát elmondom, milyen a Nekemte-szindróma.

Modernség

És ott maradt hát.

A felfuvallt mellkasok mélyén.

Várt és csak várt,

És ebből idővel megárt.

És már feltört volna,

Megmutatva,

De mégis csiklandozni maradt,

Óh, miért.

A mellkasokból kilépett,

Szilárd gyémántgyűrű lett,

Ez talán szégyen.

Mondaná: ,,Mást nem tehettem.”

És egy fekete bárány mondta el,

Hogy sokadik Brigittának csak a száma kell.

És egy millió ember csókolgatná ezerrel,

És az emberemlékig sem jutnának el.

 Ringlispilben hintáztunk a parkban

És árnyak is hű maradtál.

Gyertyafényben elalvás előtt

A falon velem labdáztál.

Pirkadattól alkonyatig a lábam alatt növekedtél.

S amint kikapcsoltad a teliholdat, újrakezdődtél.

Íme egy frissen mázolt bíróküszöb.

Továbblépnem röghöz kötött,

Tintadombos pillád hiányba vetett,

Megbök az új üdvözlet:

A Múzsamentes övezet.

Magammal jöhetnél,

Odaát felejtettem az eszemet,

Kinyitom neked a skalpom, ha szeretnéd,

Egy célzott dobással úgyis belemegy.

Szememmel nyeltem el
Nagyítón át a sziluettszökevényt.
Hiátus sejtelem, hogy a kölcsönszív
A végéhez ért.

Magasság, nőiesség, szőkeség. Látomásból a lételem ilyen piciny vádlira szúrt, mozgékony édesség, s az aprócska reménytelenkedők az ilyenek után pipiskednek egynéhány rúzspiros nyalásért.

Nem is várat, enyeleg a mindenséggel. Az esélytelenség aeroszolosan vesződik; épp most sugárzik a kis szívszotty. Néha kérőket keresgél, s esetenként kiáll a titkári állásból, szemérmetlen behajolásokkal, hátha parfüm- és látványillatok ormán újabb kérő tragédiájával törődhet a rekviemvállalat.

Ez az évszak ugyanúgy van. Kamasznak, előegyetemistáknak, nyugalmazottaknak. Mindenki láthatja: a legnagyobb közelség a Naphoz, forrongás, léghullám, s kétszer meggondolt látnivalók – pislantásra elillan, vagy életekig szilárd.

Egy kicsit a zsigerek is szusszannának ilyentájt. Mégsem lehet. Se perc se óra nem maradt meg a modernségnek; a légvételek egészséges áramlása, örökmozgók, emberi mókuskerekek; hogy farkatlan patkány faja lehessünk – ez még, hevenyészve, áll.

Még eszembe jut, mikor a kicsinyesen felakasztott hinta bölcsőt játszott vele. Akkor még csak a kölnitócsát csókolgatták a nyakamon, s a friss rúzs, akár a romantika megfogható lábnyoma, óránként vándorolt előre. Ilyenkor persze még nem ismerhettem, hogy az a csábnyom-rengeteg, mely csak festék, kémlelő szépségadalék – a kölni is, a rúzs is – egyszer belé fog olvadni a ránctalanság intervallumába, s utána úgy kattognak tova az ólomlábak, hogy köröttünk lassan elrozsdásodik a színház, gyászol a tartomány, a lovak a madarakkal kirepülnek, s a fapados macskabölcsők fém ringatóggá formálódnak, hogy kékes éjsugárnál nyugtatgassák az ábrándot, s egész napkeletig késsen a gőgicsélés.

Látom, vita volt itt arról, hogy valaki másféle novellákat ír, legfőképp pornográf dolgokat. Én nem tudom, nem néztem, nem voltam itt, más dolgom akadt, de most jelentkezem. Az említett vitát egy kicsit magamra is vettem, mert anno én is kaptam hideget-meleget itt egyesektől, mert, ha az újak elolvassák néhány írásom, én egy harmadik irány vagyok. Ahogyan itt is, csak rettenetesen nehezen megy manapság az írás, s inkább egy tehetetlen rehabilitáción vagyok, de azért ezt most kiadmon, ha már a játékra nem sikerült.

Ballagásomkor kitüntettek. Irónia. Lábam másutt, a szívem meg amott marasztalóan fibrillálják. Ősembertudattal ráncigálnak, s a küszöbön majd' kettéhasadok. Ejnye.
- De miért is kapott ő díjat?
Azt, tulajdonképp, emberfia sem fogja tudni. De a panaszkönyv üres.

Már elhagyod száztíz évedet,

Már elhagytad e kis bolygót,

Az új század szánalmas garasfogazásában,

Mint ellenzéki képviselő a Parlamentben,

Sok szép nótádat muzsikáljuk most,

Hogy elhagyod száztíz évedet.

Utánzó ripacsnak szép, buta múzsám,

A Lányka adhat csak szorongást.

(Hisz nem csak a Líra a szőke),

Hisz tudja, már rég koporsóba ástam.

Bódított: és hogy mámorból váltsák,

Nincsen szebb pofon - ugye, szép, buta múzsám?

A félénk és komolykodó fiú

Szép temetőben, a szívemben porlad:

(Az élő harcos hős, de vén, komor bölcs)

A Gyermeknek ma már nem volnának cédái,

Magától menne borral a falnak.

Még emlékszem, hogy az újévet, számjegyenként neonfényből rakták ki. A gyászkeserű pezsgő – honnan szalajthatták? – nem csepegtetett semmi hasznosat, s a fények csodálkozó pislákolásában a kiöltözött többség, ahogyan a pletykákat a kávézivatarban füllesztette, úgy forrósította a táncparkettet. Az egyik felszolgáló már ingatagabban cipekedett – vagy csak a palack volt olyan bohókás, hogy még az én megvilágosult tekintetemben is korcsolyázik a kicsiny síkságon.

Nyugalom. Most már itt vagyok.

Mollimementók

1.

Folyosót ringat a szén-izzó világ.

A derekamon felejtetted a kezed.

Megindulnak pályán, s tengelyen az idák.

Amőbák isszák szénsavas léptemet.

2.

Köpenylibbentő vállövek.

Patakban izzó kláris.

Lenyelted helyettem a kulcsot.

Nyithatok vele holnap is.

3.

És leszáll az arkangyal melléje.

És dúl az irodalmi lépegető.

És foszlik a félelem szelleme,

S marad az angyal, az őrzővédő.

Sózott bánatleves

Országúton csoszog,

Balra tőle hurrikánzug,

Jobbra egy fülkagyló.

Mintha itt fenn, a bánat

Múlna, kitárulna.

De fölcsuszamlik az út,

Feltör az emésztőgödör

Könnyed ráncvonása.

Hová tartasz, te zord, te szelíd,

S volt mersz cserbenhagynia

A szaru hártyáinak?

Vörös tetőkéje számtalanszor púpos,

A virítók mind egy kihajlott toboz,

Egy erő hatja át mindenünket.

Lesznek szarkalábak,

Dűnékben összejárnak;

A lényegre taposnak.

Újabb embert öltél meg. Gratulálok!

Nem vagyok ironikus, ember – te zseniális vagy, ez volt eddig a legszörnyűbb ötleted! Ismét magadra veszed Canossát, én ismét segítek – te Raszkolnyikov, én Meursault. Őszintén remélem, ha volt szándékod, élvezted.

Majd én frusztrálom magam, hogy a védőburkokat kisajtoljam a bizonyítékokból – ha nem te lennél? Úgyse változik a protokoll – a pénz hozománya az erkölcs.

A feleséged? Komolyan? Huh, legalább híres vagy – a dicsőség sétányán még egyszer majd csillagot adnak.

Bolond, ki az iskolában nem hiszi a legendákat, Istenem! Rejtelmet csinál a sajtó, a Te földi másod, ahogy fuldoklás után kibújik a haláli ketrecből, bajmentesen; a tejtől is bátran fuldoklanak! Mik ők, ha nem az Antikrisztus, a Jelenések armadája? Egyszer még gyeplőt és kardot fognak, lovas álcájuk lesz! Lehet, hogy nem vér szerint, de a morganizmus engedélyt ad rá. És miért, ó, miért pont ily későn, új évezredünk hajnalán adsz égi jelt a bizonyosságoknak, Istenem? Hollandok és britek – hű gyarmatpajtások egykoron – beigazolták a Próféciát. Ott állanak, már a szájukig ér az üvöltés ingere; szabadságot a népnek!

Egyetlenem,

Bocsásd meg hullámos betűimet, a tábor hidege ráz. Emlékszel, tudom, hisz meséltem neked, hogy a vörös bácsik engem választottak ki. Tudod, hogy megnyerjem magunkat azt a tankot. Még nagyon-nagyon sok alkatrész kell hozzá, és ahhoz Anyunak most nagyon messze kell utaznia...

Remélem a nagyival jót mulattok. Néha telefonhoz engednek, az igazgató nagyon lelkes, és engedi, hogy beszéljek vele egy kicsit. Boldog születésnapot, drága kincsem, remélem az ajándékomat mihamarább megkapod.

Talán még a bűnök bűnénél is nagyobb sínylést érdemel, ha elmondom, mi ölt meg engem ma hazafelé menet. S valahányszor sikerül önmagam árnyékát hátrahagyni az égető múlt martalékainak, visszaköszönnek az elfeledettnek ígért problémák, és mint egy pokoli ösztön, olyan rutinosan ítélnek bitófára. Megint azokról van szó, akikben nem tudok hinni; akik megvontak tőlem egy kártyavárat, hogy romboljak és feledkezzek meg építésről, szépítésről, és csak az ész, csak az ész, az csutakolódjon ismeretlenek lelki keféjével.

Folytatódik a Restrospektív-rovat, ezúttal a legelső versemmel és a harmadik novellámmal, 2013 első negyedévéből.

A Művészethez

Hé, olvasó! Pihensz és görnyedsz
S e sorokat olvasod,
Hogy keress bánatot és vigaszt,
S bennem bízol, aki benned bízik,
És reménykedsz, hogy tudásod hízik,
hát felbérelnéd a lelket, mi már foglalt?
Neked is van egy, de csak bámulsz rá,
Hagyod, hogy sodródjon a futószélben.
Érzel engem?

Te, aki hallani szeretnéd remegő kezeimet és csattogó tollamat,
Ujjpercektől szenvedő rémületes laptopomat
most nézz magadba!

Iván és Anett száguldoztak az utcán. A szirénázó egységek az Erzsébet teret a tehetősebb oldalakról lezárták. Anett az autó napellenzőjébe modulált tükör fényében navigáltatta végig a fésűjét szép hosszú, hermelines haján. Társán, Ivánon fél kiló lila monokli terjengett. Az egész ember gyakorlatilag egy lilaság lett. Bütyke maradt csak véraláfutásos, mihelyt a Vastüdejű Szenátort – ő üldözte most – a sohói kocsmában gyomron vágta. Azóta a Csalagúton át kellett menekülni.

A gazdag családok nélkülözhetetlenek, mintsem a szegények; népesítik a macsakövet, szemben a házatlan állatokkal és piszkozataikkal, azok csak felélik a telepítéseket. Mikor mi hasonlót teszünk, semmi nem fordul meg bennünk, kivétel: egy sötét erdőben bolyong az űrös kis gondolatvilágunk, ahol ha megfullad a szó, miért maradna a faágon épp egy-egy gondolatlevél. S ha beteg, szezonális, jön a tél, nem leszünk különb a macskakövet felélőknél.

Misa Ribbentov, angolfürtös barnaságával, mire a diótörök is hosszas fejtegetéseket kötnének, utolsó zsebkendőjét is eláztatta a bánat folyamjaival.

Kedves Klubtagok! A következő néhány napban ütemezett publikálásra kerül egy új irománycsokor, Retrospektív gyűjtőnév alatt. Árulkodó cím; korábbi írásaim fognak benne helyet kapni, a kezdetektől egészen mostanáig. Az első részben életem legelső két novelláját olvashatjátok. A közömbösítés megtestesülése 2011. máricus 12-én, az Ébredés egy nappal később íródott. Mit gondoltok, van fejlődés? ;) Jó szórakozást hozzájuk(bár ahhoz túl bonyolultak)!

Először csak egy levelet akartam írni Eloise-hez és Norbihoz, amiben a helyes megállapításaik előzményeit, indokait fejtem ki, de úgy döntöttem, hogy az lehetne egy hosszadalmasabb komment is, amit viszont mindenki láthat, hát akkor miért ne csináljunk belőle egy hírt. Aki tehát érteni szeretné, miről írok, olvassa el a mostani játékra írt, 'Átmeneti gyász' című írásom, és a hozzátartozó kommenteket.

Hogy közönségbarátabb legyek, idézek a kommentekből, és arra válaszolok.

Egyik vasárnapi mise után új kontakt felvételéről értesített a telefonom, aki maga a Jóisten volt. Megjegyzem, a telefonszám szerint országos telefonszolgáltatónál fizetett elő. Roppant érdekes, hogy így miért nem kerítenek a szavai többet a számlára.

Ki sem kellett csengetni, egy ámító női hang azonnal kapcsolt. A Jóistent keresem, mondtam. Közeli s távoli harangnyelvek koccanása rajzott interurbán, aztán a jól ismert női hang, hogy hamarosan kapcsolják, egy kis dolga akadt.

Hatodik Ének

Emberként tudd magad,

Ha lágy kényesség habart

Furdalásod fejből kilátatlan

Apró-cseprő világokban.

Eleddig szólt, jelenben volt jelen

A bűnös szándék. Istentelen

Erényöv ménkűtlen ostorcsapás.

Ám a mennybéli rab maga körül ás

Alagutat, s itt asszonyok, vének –

Karmoktól, fogolyító harangoktól félnek –

Kitöprengik a valószínű szomjazást,

S hogy a homokóceán szakadatlan palást,

Vízszigetelő előőrs, művészien: avantgárd.

Hetvenedik születésnapján – kiapadatlan anyatejjel – olvasta a meghívást piciny, megcsonkított anyaországától. Egyes evangélisták szerint, túlfűszerezett fintort is vágott hozzá.

Odaát a Ferihegyen csak a csomagküldő szolgálat szorgoskodott, de a néhai díva a menetrendi járaton még ész ágában sem.

Egy pávatollas kalap nyomorgott a csomagban. A köztársasági elnök, mit tehetett, magára emelte.

Hogy a művésznő miért maradt Manhattanben? Talán megharagudott.

Nem is tudom, mit mondjak most. Közel huszonnégy óra, és életem csatáját kell megvívnom. Itt dől el minden, ebben a zsarnoki világban. És ez nem a föld alatt, vagy a sztratoszférában található. Itt, ezek között, hisz mi az, ami az életben nem középen van, mint maga az élet is, születés és halál között. Két ellentét gyermeke mindig egy olyasvalami, ami jövőképes.

Tehát, mi is építünk egy forrást, amiből az utánunk jövők isznak útfélen, s malterezünk, míg a szart is kiverik belőlünk, vagy szárazon keressük tovább az örök vadászmezőket.

A vizsgáimra készültem. Szőttem a lexikon pókhálóját, amitől tán e novellát is írni tudom, s amitől megtanultam az egy-kettő-hármat.

De egy dolgot nem tanítottak meg. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem a széken. Szobám becsukott ajtaja kopogásba remegett.

Erre vártam. A tanítóra.

Teljes C-alakú törzse csak lefelé engedte nézni, protézisét percenként visszaszippantotta, mert a tömegvonzás engedett. Furcsálltam, de sétapálcája helyén most pásztorbot szolgált támasznak.

A ködgejzír akár a csatornanyílásokból is szállingózhatott volna, pedig csak a téli éjszaka tette. Felhívta a figyelmem, miként csillog a fákon a dér, miként akar imponálni nekem a sok karácsonyi rejtély. Ekképp láttam tündöklésük az üvegen át. A radiátor nem hagyott vacogni, de a vasforgácsok rovátkái harmatsúlyú tagjaimat most mégis megborzongatta. A gazda ülőpózba állított, egy székre helyezett, s az ölemben egy év után ismét ajándék csücsülhetett.

Az iniciálétól a záró írásjelig magunkban bizonyosan hatvan másodperc telik majd el a mellékelt önéletrajz olvasásakor, de relatíve annyi, amennyinek a képzeletünkkel érezzük.

Selejtes bujdosásom egy egészségtelen nyolc hónap után Makón ért véget, és az első dolog, amire képes voltam, hogy mint elkényeztetett kiskirályfi, visszasírtam az anyám melegét, azután önérzetesen farkasszemet néztem a szülőszoba lámpájával. A maszkos emberekről, akik kitoloncoltak a luxusvillából, nem igazán maradt meg bennem képes emlék, így írásossal sem tudok szolgálni.

J. István biennále beszélgetését végezte a fülkében. Spórolási szempontból így jött ki jól, az angyalföldi koldusoknak ez az arány a legmegfelelőbb. Felesége, Mariska szépen összefoglalta a két év történéseit; Zsófi, a lány csillagásznak álmodja meg magát, s ehhez képest tanulmányai is a csillagok határait súrolják, és arra is felhívta férje figyelmét, hogy nemrég kezdte a középiskolát. A legfontosabb mondat azonban, hogy a távozásával megtérült rezsi szépen építi magát a csonka család kasszájába.

Éppen a sírokat ásták még a múlthétről. Az egyik munkás egyre aprózódó szakmozdulatokkal fakereszteket eszkábált, a többi a gödör szomszédságában levő vidéket púposította.

Arany volt a haldokló zsarát, bíbor a fátyolos égszín, a szellő is megrezdült, minek által az ördögszekér sokadszor próbált túljárni a kicsontosodott bölényfej molekulányi eszén, melyet pödör tülkei éppoly csúfondárosan képviselték.

Abban a percben, amint a fátyolfelhők vízben úszó vértócsának tűntek, az ásók a homokban vagy azon kötöttek ki.

A rakpart alsó lépcsőfokán ültem.

Hallgattam, miként fonnyad a termés,

Szunnyad a rejtelem.

A belváros szennyes zajának sarja,

A vidék lélegzetének kopja.

A neoncégér haldoklását néztem.

Vágyakozva pislákol az éjben.

Emberfővel nyílt, tágult az ajtó,

Mintha ujjként fenyegetne, hogy túlhaladnom Őt nem jó.

A monoklipárom ferde fényforgácsát néztem.

Hogy miként játszik a porcicával az üvegen.

Tanultam én, hogyha megtisztítják,

Az ördög bújik belénk, fellép a vakság.

Orsi néni, egy jobb tanár, kérte a menetrendről való szíves útbaigazítást. Meg lehetett nyugodni, nem késtünk le semmit. Az a menetrendtábla olyan hülyén nézett rám. Biztos, mert elfelejtettem szíjat húzni a nadrágomba. A zsebemben van a kezem végig, elszabadultan csúszkál. Apám nem mondta meg, hogyan kéne ezt az esernyőt becsukni – tyű, de zuhog!

A buszra szállva előkaptam a hatósági igazolványomat, kerek hatvanöt forintért utazhattam harminc kilométert

Momentán elmevilágom talán egy kicsit szatírikus, nézzétek el. Jóformán nagy magyar klasszikusainkat plagizálom, s bicskám csorbul bele, hisz tudom én, milyen a groteszk, csak nem tudom utánozni, és ez jó, és megígérem, hogy jó kisfiú leszek, hozzátok simulok, mire kiokítok egy útmutatóval, melyet egy eytravagáns, exhibit ötletnek találtam. Kudarc volt ez is, de Thomas Alba Edisonnak is mindössze háromezerszer kellet rájönnie, hogyan nem jó csinálni.

Momentán önzőség gyötör, de hát engemet az ujjak irányítanak, amikkel akkurátusan pattogtatod azokat egy kölökbuksin.

Ki nem adott engedélyt még,

Hogy elmondjam, mi törte el

A Jóhiszeműségemet?

A raccsoló folyosóformalin

Tette tűvé azbesztes légvételemet.

Éppen elmélkedtem, amint láttam

És megszerettem a bált, ami úgyis mindegy,

Mert én elmegyek, s majd a barátok elkísérnek.

A szarkazmus két macskaszempárja

Mélydekoltázsos ruhapéldányban jár elém,

Csípői vacognak, s megszólal így,

Mintha mégsem maradna el egy frigy

A rokonságban, hogy ki engem

Hallgatott és kiértékelt, az e bálon

Mást becsül meg.

Az éjszaka takaróját a méteres hóréteg halmozta tovább, s melegség híján kihívást dörgöltek a törpe lábakra. Megviselt orrhegye a felszínen búvárkodott, levegőt terelgetett. A hóban haladó manót egyfajta szerelem hívogatta, illetlenség lett volna visszautasítani. Vagyonos házból érkezett, s épp az imént beszélt mobiltelefonja helyett tárcájával. Elfeledkezett a különbségekről.

  Most rajta kívül főtől aljig az egész városnegyed lakatra zárta komfortzónáit; a málhás nejlonzacskók elszakadtak, a telefonfülkék nem kívánták az üllőverte pénzérméket.

Kigyulladt a közvilágítás, s ezt érezve Tóbiás úr felgöngyölítette unalomtól neheztelt fejét kezéről immár kihúzott gerince csúcsára. Fáradtságos munkát végzett, ma történetesen nem fordult meg kolléga az ékszerüzletben. Még ajtót nyitott a becsüsnek, aki egy irodaszék görgős lábához rögzítette a manökenbabát, amit épp Tóbiás úr kívánt felértékelni – sikertelenül. Kiüresedettnek, s a viaszos arc miatt talán hisztérikusnak vélték szerzeményét.

A táncpartnerem, Mollika imént tekert el biciklijén. Pepe és Dzseni a sértődött ifi házas szerepet játszották. Játékosan mindketten reménytelennek tartottuk a lányt. Gyorsan elmúlt, s csak a november korai sötétje maradt.

A könyvtárnál kóbormacska kapirgált. Meghökkent, de történetesen a cipőim érezték ezt jobban; azokat fixírozta.

– Velem jössz? – kérdeztem. Az apró társam botorkált, egy pontot keresett az utcán, ahová nyugodtan nézhet. Előrement a fűvetésbe. Meglefetyelt egyetlen fűszálat, aztán visszajött a balomra.

Lágyan megölni

Hallottam másoktól kibeszélni,

Hogy van egy stílusa,
Így hát megnéztem egyszer,
Hallgattam egy kicsit.
Még a reflektor is hideg,
Oly rég nem láttam ilyet már.

És akkor az a fiatal lány,
Fiatal és gyönyörű,
Életemet játssza el hangján,
A világ egy csupor derű

És feltépi sok régi sebem,
Egyetlen karma sem fáj,
Lágyan megölni,
Azt jól tud,
Lágyan megölni,
Mint legyet a lúd.
Lágyan meghalni,
Milyen csúf.

Suttogják, hogy ó, biz' ő a nagy Ő,
A kisebbik már nem is vár.

Jelenség

Fáradt csempe

Lábadozik,

Akupunktúra szere

Lábnyomos tűsarkúid.

Fáradt csempe

Fellélegzik.

Téglán szálkás vakolat

Melegszik kapucnidon,

Porozza prém kabátodat

Falfehér, prűd korom.

Azazhogy, nem is korom;

Guruló korpa a hajadon.

Porcelán, manöken bevonat

Játssza, hogy húsaid fátyla,

S mint megérett petemagvat,

Félelmeink tamponálja.

Paprikát, sonkát,

Otthoni falatokat

Kenyér társ tettesek

Éhszóra fojtogatnak.

Eszkábált padok

Impozáns közhelyek,

Hogy kényelmet öklendezzen,

Szótalan leültet.

A megfáradt táj

Felszűkült redőnyök ablaka

Mutogat szembe külteret,

Háttal vetett írószékem

Klaviatúrát penget.

Álmatag, szószátyár

Bolha viszket,

Hexametert vált fel,

Régi szerelmet.

Ó, ha túltenném

Az egyszemélyes háborút

Külföldi madámok

Igazoltatásaképp

Földrengések vércseppentő kúpján!

Túl vakond mára a hős zsarát,

Meddő a kedély urbanizált tájra,

S mint szállodában turisták a kasszaszárny,

Úgy vagy ábrándimnak alávaló pária.

Csüng-csengj még szép Rubizliszál,

Szólj, kis angyal.

Csillogj-villogj lágy Rubizliszál,

Nincs semmi baj.

Ó, drága, ne sírdogálj,

Jól tudd, nékem sokkal jobban fáj,

Nem lettél enyém,

Lelkem túl szerény.

Kincegj-kuncogj édes virág,

Feledd el magad,

Víztükör cseng, kérlek, ne is bánd,

Lengesd még hajad.

Szájszellő, csiki-csiki-csikk,

Mannaprém illat,

Mint dohányfüst, úgy permetezi

Sápadt arcomat.

Csüngj-csengj még, szép Rubizliszál

Bokorpusztán lógsz,

Fújj, hős szél, sihu-sihu-há,

Búbszalmád tiszta kóc.

Ötödik Ének

Túl az Olümposzon,

Mélyebben és mélyebben

Rágódik a zsoldon

Pókerezés közben

Három lovas és egy ráadás.

Nem volt dolguk mára,

Marad az unalom. Mi más?

Kocsmárosné lett

Vakmerő Kleopátra –

Az erkölcstelen fényűzés női királya –

S ott ült még néhány padon

Pierre Abélard.

Kontratenorrá vált

Kasztrált, vékony hangszálain át.

Legények hörpintenek

A mannasör ízébe.

Ellenállni ennek

Hogyan is lehetne?

Ez a fogadó

Szabadságosoknak átjáró.

Negyedik ének

,,Mért vagy te mégis

Emlékeim pörölye?"

Kérdi a palotát a fétis

Hölgyeménye.

,,Anyai emlék,

Mely számon szaladt rútul,

S még itt van egy egész élet,

Tőle óvlak, két karom elfogul.

Isten kegyelmezzen a

Kíváncsiságnak:

Mélybe csapnak az

Ítész, vad szárnyak.

De nem hagyom meg magam

Júdeásnak,

Odaadlak a Kámforzatnak!"

,,Kámforzat, Kámforzat,

Mit takar ez a szó?

Szószéket ripacs bolondnak

Vendégséggel, mely laktató?"

Elterült ott egy nagy kunyhófolyosó

Képekkel, haldokló ajtókkal oldalán,

Keretezett titkot a régi szép időkből;

Sanyarú, édes. Megszán.

Harmadik ének

Ez esetekkel párhuzamban

Lett föld, s gerenda tajtékos,

Szent pincéből láncolt rohan,

A tornácból egy lovag futkos.

Csak közepén játszik

A szentlélekkel sok délibáb.

Telt életét idézi. Megjátssza a mártírt.

Lázálmos porfellegen át szolgasuhanc zuhan.

De jön itt Füstlord is, vérszemtől kábultan,

Lapockájából, térdéből kéményezik,

A szegény lovat sarkantyúval igájába verik.

Meg lett az üzenve, meg bizony,

Hogy nincs oly vakmerő iszony,

Mint kilépni az otthonon túl,

Új dimenzióban rezeg a húr,

Dalnoka heroikus torzszülötteknek,

Kit mestereik hiába figyelmeztettek.

Második ének

Puszták népe zarándokol,

Keresvén, merre az út.

Tán csak az látja, kinek

Megengedik.

Vagy csak menekülnek

A két vezér haragjától?

Mi lehet ez? Csak nem

Harangokkal halásszák

A tétleneket?

S csakugyan rájuk ejtik!

Harangnyíláson csapóketrec

Fityeg, hadd ne essék vissza

Senki a semlegesség hazájába.

De ugyanígy jő végtagnyúlvány

Lenn, a rémítő sötétségből.

Tisztátlan karmok kapadoznak,

Nem számít kit csal tőrbe;

Ki jön, jön.

Segítsd meg őt, kérlek, ha baj van.

Kudarcban, diadalban vigyázz rá nagyon.

Ne őrizd szívét örökké lakatlan,

De Övét most és mindörökké elhagyom.

Fogja közre éji, napfényes szivárvány,

S imádkozz akaratlan bűneiért,

Kardjába dőlt érte sok herceg ám,

Kik méltatlan ontottak eltévedt vért.

Sokan sokfélét a szélbe suttognak,

S hagyják meghalni parlagon,

Kötözd be sebét annak,

Ki róla mesél mint ártatlan vagyon.

Érte zeng most az angyali ének,

S a zsarnok haramiák is róla mesélnek.

Szaniszló Barbara, fővárosi bölcsészhallgató, a disszertációjában a konstruktív racionalitásáról elhíresült tanszékvezető szavai szerint nem megfelelően igazodott a természeti törvényekhez, ezért, bár a hölgy indexe überperformanszt diktált, nem lépett tovább a diploma ösvényén. Később azt a vádat is előhúzták, miszerint plágium kapott helyet az esszében, tudniillik a 'Hogy készül a gyerek?' kérdést más fiatalok is felkutatták már.

Szaniszló Barbara munkájában a következő dialógusokat emelték ki pirossal:

– Piroska néni, így nyolcvankét évesen, ön szerint, hogy készül a XXI.

Vitrinlakók

SZEREPLŐK:

Mira - barátnő

Maja - barátnő

Pénztárca - a szerény

Főnök - a látogató

Játszódik egy felhőkarcoló földszinti tárgyalójában, jobban mondva innen indul. De aztán, ki tudja...

,,Az előrehaladott kapitalizmus miatt csupán passzív szemlélői vagyunk az életünknek."

                                                                                                        Will Ellsworth-Jones

1.

Még azt is leközvetítette a tévé, ráadásul élőben, ahogy a kuglóf meghűlésére vár, nyomkodja a villát a puha kis semmiségen nyammogva, zavartan. Nem várta ki a percet, ehelyett felállt, s pár méteres szakasz között ingázva gyalogolt végig tíz kilométert.

Én jártam a fejében. A bizalom körében valahogy sehova sem tudott leültetni.

El akart bújni. Megadta nekem a címét még régről, tudhatná, hogy nem zaklatom.

Nyúlt felé a mikrofon, nem válaszolt a riporternek.

A szemafor tátong,

Az embereket lelövik,

A madarak puskát rángatnak,

A bizalmi kör meginog,

Tombol a gyászoló poén,

Vicc, amelyen nem nevetsz,

Ha mégis, úgy mélységgel

Magadra vess.

Valós a kényszer, ha egy nőnek

Levetődik lába,

Elvadult szerszámok közt hempereg

Csonka vádli párja,

Nem önnön tervezett jövőjének

Hasonmása.

Haraszt zörög, míg csöndben ül szél;

Unja már, hogy zsibbad összes szála,

Fritzek közt a reváns elalél,

Ha felbukkan a hőn áhított árja.

Ismeretlen béke, meg nem élt háború.

Százezrek miatt piperkőc a bú.

Utcát szennyező, keleti őrszem,

A holdról tán olyan, mint a vörheny.

Nem csodálhatik annak sem egésze,

Mert a sarlótól cserélni kell alakját egy félre.

Berlinig eltúr a vöröslő sarló,

Véresen izzik határink felett palló.

Beleszalad végül, a mi kis Hazánkba,

Anyánk nyelvétől mentes kaszárnya.

(Mintha nem volna így is soványka.)

Hiába bontasz falat, vérző a formalin,

Vedd észre, elvtárs, a fűszál is kín,

Ne engedd a kopasz ürgét képeken klónozni,

Odaát a világot fel fogják osztani

Egymást közt, nem mint testvér,

Sem mint együtt font koszorúér,

Rokon vagy, csak voltál, utazni mit sem ér.

Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje, szűk légvételt engedő vitrinben ébredt fel. Tulajdonképp nem volt különbség közte és a többi ereklye, kitömött állat, portéka és freskó között – azok is libbentek ide-oda a légkondicionálótól, amit jóformán a porondjuk alá építettek.

A múzeumban félhomály vált ragályossá, s csakhamar feltüntette, hogy Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje a terem közepén állott. Kristályüveg tartotta helyben, porszem sem rezdült rajtuk.

Nem tudhatom, hogy fejem fejeddel

Együtt fáj-e, ha belénk hasít az álmos

Holdsugár alatt a hátrahagyott teendőink

Együtt végzésének végzetes memoritere.

Nem tudhatom, hogy a népi száj

Megszokott ízű gondolata számodra is

Ugyanazt jelenti-e. Mert számomra általam

Lett csemete terméseimet.

Nem tudhatom, hogy a színtelenre mázolt

Körmeid ágyaiban az ebola fertője irányít

Becstelen, visszafogott, viaszdermesztő

Szándékokat, vagy mint idomított macska

Cirógatnád vele az áldott kandúrmancsokat.

Láttam a meredek

Hegységeidet,

S köztük a völgyeket,

Melyeken át magadhoz

Engedtél.

Láttam a völgyek

Epicentrumában

Az őrzőidet, melyekkel

Termetedbe félelmet

Csepegtettél.

Láttam azokon túl

A bókjaimat amint

Egy tisztáson

Eszterláncoznak,

S riadtan rájuk emlékezel.

Látom az időt, mi alatt

A sok fogva tartott gondolat

Felgyülemlett benned,

S kétkedve egy láncon

Forgácsolja beléd

Az örömöket, s gondokat.

Nézz csak fel; Az ott

A Nap.

A Knézich parknak nagy napja volt. Habár ezt senki nem tudhatta előre, legfőképp ő maga, mert ha a gyökérnek nem kél lába – lásd a papucsférjeket –, csak a szemét tudja forgatni össze-vissza. De egy parknak csak fűszálai vannak; hintái, amit ráfeszítenek. Hát akkor meg hogy működik ez?

Lloyd és Einsmann – utóbbi nagyon szeretett együgyű lenni – az egyébként szemtávolságban három másikkal konkurens söntés hátsó traktusából sompolyogtak ki. Tudni érdemes, hogy ők ketten távoli bajtársak, s mivel tombolt a június, összejártak játszani.

Egy szőlőcukor szalad az ipar szalagján.

Hirtelen citrommal vonódik be.

Érkezik még egy szőlőcukor.

Őt eukaliptuszlevéllel csiklandozzák.

Végül egy harmadikból pezsgőtabletta lesz.

A csomagolást elkerülik, a szemétvödörbe vetülnek. Azt mondják, nem akarnak többé szőlőcukrok lenni.

Pedig még jó hasznuk lett volna az érettségi vizsgákon.

Tízóraikor az uzsonnás dobozt cipelők terítették be az udvart, melyet szolidan, s már elölről-hátulról átuntan, alázkodóan terített be a beton. Szegényke nem tudott mivel elnézést kérni, ha egy gyerek belebukott a járólapba és megütötte magát.

Az ereszcsatorna jól bírta, ahogy Puskás Laci, az iskolaújság diákszerkesztője és legkedvencebb osztálytársa, a fotomán Péter a tetőre másztak. A doboznyi bon-bon, amit hátukon hordoztak, egyfajta szórványozott vigaszdíjként volt előkészítve.

Mosolygok,
Te felnevetsz,
Én félrenézek.
Én szólok,
Te kérded, miért?
Minden a rendnek megfelel,
És ezért kissé elszomorodom.
Kölcsönös kézfogással
A rakpart lépcsőjétől elballagunk.
Szeretetben, s diplomáciával elválunk.
Így hát állunk most, és várunk,
És eközben nagyokat sóhajtozunk.
Mindannyian emberek vagyunk.
Visszamegyek a színes útra,
S földre kísérem a kóborszíveket.
Ők csak gurulni tudnak, erőltetve,
Csücsökről csücsökre,
Izgatottan bukfencezve.

Egyik reggel a bíbor horizont bíbelői monokróm dzsörzékben és szmokingban arra voltak tekintettel, hogy bár a Hold rend és mód lelkével bújócskázott, a kékülő égen a keleti zsarát ismeretlen okokból nem csigázott fel. Ugyanakkor ez igencsak felbőszítette a furcsa lakókat; hétköznapi rutinjukból kibillentek, mely egyébként különösképp úgy állt; hajnal négytől delelőig önnön sírhelyüket hivatottak kukkolni. Bele voltak simulva a térbe, tátongó síkidomok voltak, tudniillik, és az egyikük, Masevszki Apollónia combja, frufruja, lapockája, csípője és balettcipője egyaránt kettészelte a tollashüllőket – újabban így akarják hívni a biológusok a madarakat –, a sűrűn kondenzáló repülőket, legritkábban a szabadesők ejtőernyőit.

(Avagy az első múzsaversem Vajda Rubinához, a tetteshez)

Zenta város domboldalán
Porcukorként csusszanok,
Magyarsággal együtt érzek,
S velük együtt ujjongok.
Nem miattuk vagyok ám itt,
Intelmezem kérdésem:
A bűbájnak kék ékkövét
Merre felé keressem?

Nem mutatnak semerre se,
Lelkem tippnek ennyit visz:
,,Arra menj, merre leginkább
A szívednek csücske visz!"
Megértettem, s útra keltem,
Merre húztak érzések;
Olyan jó hogy vagytok nekem
Vajdasági ékszerek!

(Ponyvanovella 2014 márciusából)

Ezt a mesét első kézből akkor mondtam el, amikor Vili bácsi kocsmájában zsíroztunk apámmal péntekenként. A többi gázos parasztot kitúrták innen, hadd játszanak józanul a gázos lotyókkal. Fél mérföldről ki lehetett szagolni, kik és hányan lőtték el a tárat. Meg se csutakolták; az egész gyárüzem fintorogva lebzselt a szalagoknál. Hidd el, öregem; sokkal trehányabb, mint amikor a csövesek a macskakőre szarnak.

Amúgy apám nem ilyen volt, de ő is fricskázta a gusztust tisztességesen.

Rita Vaidanova halála

Nagy sikoly szelte át a pályaudvart. Visszhangja körbefutotta a város egészét.

Hogy megértsük Rita Vaidanova óvatlan sipításának mibenlétét, életének előzményein is el kell rettennünk. Meleg tavaszi reggeleken, négy keréken a munkahelye felé gyakorta szóba elegyedett kollégájával. Először még csak az időjárásról, egymás hangulatairól és az elmúlt napok történéseiről esett szó. Ahogy azonban a rügyek helyett már-már a gyümölcsök bukkantak fel a zárvatermőkön, és a közlevegő is egyre hullámzott, kolóniák költöztek egymás szívére.

Mert nem mondhatom,

Élmény volt,

De jól ismerem,

Hogy a kockák fordulnak,

Hogy egyszer neked rossz, másszor nekem,

Hogy nem kell közölnöm,

Megteszed önkezűen,

Hogy vitrinbe zárod magad,

Mások csak átcsodálnak,

Történéseidről elkésnek,

Magukon is túlaludnak,

Nem tudják, hányszor

Borotválod a szíved

És hányszor vágtál lyukat bele,

Hogy a penge az érzékenyebb

Vagy inkább Te,

Hogyha nekem ártasz,

Ki más szeretne,

Hogy a felszínes rohadt élet

Így megbélyegezne,

Merhetném letagadni,

Mit fogant érted e lángelme.

Dadaista, ösztönszerű, prózai strófák sorozata ez. Lehetne vers, és még próza is, a próza a megszokottabb tőlem, s mivel most elég egyetlen mondat mindenkiről, félbeszakítom a stílusfaragást, és köszönök egy nagyot Kazinczyhoz, hogy a kötőszavaknak értelme is van, és bocsánatot kívánok és kérődzök, és elvégzem a hétköznapi kollektív imát, melyben tanáraim iránti hálánk foglaltatik, és hálát adok Péter bácsinak, hogy mindezt megteremtette – túléljük, ne féljen!

Kilépni látszok az ajtón, melynek a kallantyúja önzáró típusú; nem enged vissza az átjárt termekbe. Nem engedi újraélni, amikor a csendőrség még csak atyásan hazakísér, s nem viperával toloncol az esküdtszék elé. A terembe, ahol még nem kell keresned az embereket, nem az utcát kell bámulni, hogy nézőtér lehessek mások életútjának.

Maradnék még, de hátulról, a csillagok, akikkel a magasba szálltam, fájóan bökdösnek, s jól tudom, a körmeim hamarost betörik a félfát, nem lesz mibe kapaszkodni.

A bánat elillan

Gondoltak egyet, kierezték a fákat. Árnytalanul lehet csak tiszta életet élni, ha nem bújunk el a tölgyek napellenzésében az izzasztó valóságtól fordulva el, vagy csak futólag átpillatva.

Nem maradt más; deszkázott tanyaház, csikorgó szélmalom, ritkásan visszhangzó ól, aszályos vályú. Még ezektől is távol, egy matematikai pontossággal felvonuló völgyön is túl – amelyek után tudván kell tudnunk, hogy ismét domb következik – kötélből és deszkapadból barkácsolt hintán olvasott Karolina.

Az iskola végett úgy elhavaztam, hogy nem impelentáltam bele a kért szavakat a beadványba. De javítottam és úgy gondoltam; a régit törlöm és inkább feltöltöm újra. :)

A szúnyog család elvesztette hitét a Balaton partvidékében. Vízfejűeknek való, gondolták. Mégis, a vampirizmus, ez a predesztinált parafília hogy kínálja magát a szúnyogleányzóknak!

A szülők persze szkeptikusak, sokszögletű, freskó szemük nem enged sokat látni a világból. Egyszóval, dilemmás hadihelyzet állt elő.

Hol lehet már, hol lehet már...kérdezte önmagát türtőztetve Kormányos Árpád végzős gimnazista. A cseresznyefa árnyékába ítélt padon pihent. Áttanulta az egész délelőttöt. Léktelenre cipzározott táskája hallgatott rá. A fiú egyébként enyhén fájlalta a hátát, a padok pedig nem garantálnak kényelmet. Forgolódott, arrébb ült, karfára könyökölt, beakasztotta lábát, lefeküdt; egy pozitúra sem kedvezett. Táskája nem bizonyult kielégítőnek többszöri kipróbálás után sem.

Még csak jegyesek, de már megjárták az Alpokat, a Kaukázust, függőlegesen átvergődtek a Kilimandzsárón. Részmunkaidős állást vállaltak; egy magas toronyóra mutatóit kalibrálták. Alattuk bogárnyi kocsitorlódás, köröttük a levegő mocskával, a pirosló horizonttal egybekötött durva, lelketlen metropolisz.

– Hány óra van? – kérdi a vőlegény.

– Ha az otthonunkra tekintünk, mindjárt hét. Ha Brüsszelre, alighanem kilenc, ha kettőnkre, akkor annyi, amennyinek akarod.

– Na, tessék. Már a cím. A címmel már hatásvadászkodni akar, eljátszani az undok szerepét-

Mélyen tisztelt professzor úr, megengedi, hogy leírjam ezt a történetet?

– A körülírások. Azzal köntörfalaz, zavarba ejti önmagát és másokat. Áh, mit, de aztán gyorsan tegye.

Ígérem, gyors leszek. Jaj, ne, már megint ígértem...

Egy szép júliusi napon Zádori Bence, a leíró maga, vállára vett egy sírdogáló, kebles barátot. Ezt a barátot Rubinának hívták.

A kalózhajó egy eltört árbocába beakadt a selymesen puha plüssnyúl lábacskája, míg az ő füleit egy Marionett-báb függelékkötelei szorongatták. Már fáradt az elefánt, egyre jobban belevágott a hajó feneke, úgy tetszett, ki is lyukad és napozóhelység lesz a kajütből. Ujjbegynyi, műanyag palackok eljátszották magukról, hogy rumot tartalmaznak. A szegény katonáknak – merev talapzatuk egy lépést sem engedett meg nekik se té, se tova – a tasakban ficánkolva kellett továbbadniuk egymásnak.

Egy csapat maszkos úri hölgy és férfi a többi járókelőhöz hasonlóan feltört a négyes metró Allee Bevásárlóközponti megállójának aluljárójából. A szendvicsemberek tisztelettudóan pukedliztek. ,,Adakozzon a Jehováknak!" – köszönt sajátosan. Megmaradt a közömbösség. Az egyik maszkos, egy hétéves kisfiú, előrefutott. Ő akarta vezetni a mezőnyt. Pedig már rég ismeretes volt az úti cél. Sőt, már csak egyetlen küszöbre voltak tőle.

Beértek a plázába.

Tessék nyugodtan leülni. Nyújtott térdekkel, így áll is egy kicsit. Látja? Máris két pózban van egyszerre.

Ha az ördög verni kezdi a feleségét, a következő verés előtt kezdje el karmolászni a felhőket, és ha eső esik, Önnek köszönhetjük!

Boldog feleségnek tetszik lenni, aki megtudta, hogy végre gyereket vár? Nyújtsa át a terhességi tesztet férjének, máris ő lesz a világ első terhes férfija!

Fáj a lába? Amputálja! A másik is? Azt is vágja! Szebb az élet kézen járva!

Egybekéltek a táborozók sziluettjei. A kapitány kiosztotta a játékpénzeket. A kijelölt pénzfelelősre csuklómozdulattal csúsztatták a fekete kalapot. Mindennek tétje volt. De ezt senki sem tudta. A kisebbek, miután a fürgén felállított játékokban nagyot kaszáltak, legyezgetni kezdték az összeget egymás között. A nagyobbak adtak egymásnak valamirevalót. Egyesek a zsebeket metszették. A lila csapat másodkapitánya a gladiátor viadal fogadásait rendezte. Alattvalói 300 takát adtak be, de győzelem esetén ,,megtriplázták" tizennégy-ezerre.

Harmadik fejezet

Műszak a holdfényben

Az öreg, mogorva és jobb híján deviáns kocsmáros elégedetten zárta be a kocsmaajtót. Még derűsebben akasztotta fel a karikára fűzött kulcsmindenséget a tapétázott téglafalra szerelt fogasra. Lekapta onnét a kalapját és az ócska, őszies nejlonkabátját, becsúsztatott egy félbehajtott papírt a titokzatos, tejüveges ajtóaljba, letekerte a petróleumtól mocskos lámpákat, végül – egyfajta műszakpecsételő sóhajjal kiment a hátsó ajtón, mely a raktárudvarba vezetett.

Második fejezet

A Glóbusz sarkantyúján

Bús völgyeken, bizony ott jár az Ínség. Körötte mindenki marakodott, amiért nem őt illeti. Megszakad a szív és béke, elhuny a hallgatás és felváltja azt a gyanútlan szó. Aki bezzeg hallgat, azt népek veszik körül, s ha egyszer megszakad, szemükben rekviem csücsül. Lételeme a színjáték, amire oly sokan esküdni mernének, de ugyanakkor miért is ne? Nincs még olyan senki, aki ne ebből élne meg. Míg a pásztorok legelnek, addig ők elkísérik őket.

A büféajtót elzáró óriáskígyó csigolyáit többnyire diákok formálták. Úgy tetszett, hogy véletlenségből tornasorba mozgósították őket. Elől három ébredező kisiskolás cukorkákat vett. A kedvenc ízeik már elfogytak. Mondani sem kell, az idősebbek elpocsékoltnak érezték most azt az öt perc eddigi ittlétet. A cukorkákat mégsem lehet a kormánybiztosoknál beperelni.

Ekkor jutott eszembe először, hogy reggelenként bőségesen megreggeliztetnek otthon, így jövök iskolába; nem is vagyok éhes.

A verbunkos lassan elhalkult, kilábalt Brenda Lee éneke az éterből, felerősödött a kuncsaftok zöreje. Koszos, összeszegecselt fémrudak alapzatára szögelt fadeszkákon koppantak a korsók egy-egy kortyolás után, melyekből a lila nektár szórványosan kibuggyant és a landolási zónát szimatolva végigkóborolta a helységet. Hogy miért volt ennyire kancsalítóan muszklis színe, s az is miért épp lila volt, sosem ismerték. Finom volt és megmosolyogtató, ezután pedig kit érdekel a külső?

Örökségben hitetlen,
Otromba fráter!
Beképzelt, arrogáns,
Szótlan falanszter.
Ki öntelten ömleszted
Porból önmagad,
Sírhant alá etetve
A tettedre várókat!

Jegyzőkönyvükbe szeded,
Min henceg markényi kuncogás,
Homokba a nyomokat véseted,
Másutt szablyával óvott a vallomás.
Nem jut már többé tápláló kenyér,
Nem pöccint már szélkakast a léterős tenyér.
Megmutatod nekem tükröd, mit metszett beléd
Houdini!
Ásót fricskázol kezimbe, hogy a gödröt vájjam ki,
S a bűvészi mesterművet eltiport szilánkokban
Földdel oltassam ki.

Sorsgubancok

Andrej Renkov nemrég ünnepelte adóellenőri munkaszerzésének jubileumát. Ámbár botlábú volt, és az ízlelőbimbói sem az édességek genetikájához voltak szokva, nem sumákolta el a hivatali bankettet. Csendesen az irodájába tért, a legfelső bal oldali fiókjából kicsapott egy sorsjegyet az íróasztal tetejére, kiguberált egy kétszáz forintost a kitágíthatatlan bőrpénztárcájából és satírozni kezdett. Ezek az apró kis cédulák olyanok voltak, mint egy egyszeri használatra alkalmas, hordozható és eldobható félkarú rabló, amihez se hazárdjátéktudás, se Las Vegasba szóló repülőjegy nem kellett. Csak egy kis paraszti szerencse.

Virradt is magasra a telt napocska, mely alatt a párolgó fátyolfelhők feketében törpültek el. A szavannák felett mindig ilyen csodás a kikelet. Nem hiába öröklődött meg az antikváriumokban könyvborítókon, ártatlan impresszionista képeken.

Magasan ágaskodtak a fűszálak, jól megbújt bennük a gazella. De ahogy szemét érte a fény, rögvest szökdécselni kezdett. Eleinte belefeledkezett, ám a majomkenyérfák közelében beléje rezzent az intuíció, hogy valahol kellemetlenségek lapulnak.

– Mondd el, még százszor, s ezerszer, hogy szeretsz! – epedezett a lázas lány a még lázasabb fiúnak, aki a derekába gyökerezte húsos ujjait, s már-már a körmét is azon kezdte el élezni.

– Elmondom neked, százszor, s ezerszer, szeretlek – szólt vissza a megfelelni akarás.

– Hazudsz – hisztériázott a lány, szemei vérré vörösödtek –, ha igazán szeretnél, milliószor mondanád. Gyűlöllek! – azzal kiszalajtott egy varrótűt a füle mögül és a fiú gerincébe döfte.

Ma délután már megint a múzsámat kellett vigasztalnom. Kezdek kiszeretni belőle, hogy csak pityeregni, pironkodni, butáskodni tud. De tisztelni és imádni kell, különben elszökne és egyedül hagyna.

De ma én is pityeregtem vele.

A dolog ott kezdődik, hogy ő falun él. Nem annak hívják, de most elég, ha annyit mondok: falu. Élt ebben a falucskában az ő háztömbjével tucattal arrébb egy derék legény. Ez a derék legény szeretett a feje helyén sörényt viselni, gitárt pengetni, s közben pengetőket harapni.

Gimnazistaként gyakran ücsörögtem az iskolai könyvtárban. Na, nem azért, hogy olvassak, mert azt nem illik, de hogy segítsek az elektronikus adattárhelyet megvalósítani. A hely maga nem volt könyvtári, túl kicsi volt. Két négyzetméter között kábelháborúzott két számítógép a konnektorokért. Az egyik új volt, a másik nem. És mivel a középkorú berendezések nem tudják felfogni, mi az a vezeték nélküli internetkapcsolat – és még imádkozni sem tudnak –, mindig a fiatalságra kell hagyatkozni.