Még eszembe jut, mikor a kicsinyesen felakasztott hinta bölcsőt játszott vele. Akkor még csak a kölnitócsát csókolgatták a nyakamon, s a friss rúzs, akár a romantika megfogható lábnyoma, óránként vándorolt előre. Ilyenkor persze még nem ismerhettem, hogy az a csábnyom-rengeteg, mely csak festék, kémlelő szépségadalék – a kölni is, a rúzs is – egyszer belé fog olvadni a ránctalanság intervallumába, s utána úgy kattognak tova az ólomlábak, hogy köröttünk lassan elrozsdásodik a színház, gyászol a tartomány, a lovak a madarakkal kirepülnek, s a fapados macskabölcsők fém ringatóggá formálódnak, hogy kékes éjsugárnál nyugtatgassák az ábrándot, s egész napkeletig késsen a gőgicsélés.

Ahogy a félhomály terjengésnek indult, a szellő már lenyeltette velem az otthon ízét, s hogy igazából is emésszem, elindultunk. Nyári sötétedésben későn fázik az ember, hát gyaloglásra fogtuk. A csípőmön maradt a perec, az ezresek fészkelődtek, s jól kivonalazott helyen akadékoskodtak. A forgolódások kirajzolták a kezemen a vénadomborműveket, és szolgaságában zakatolt a szivattyú. A tipegések mellettem finomságot követelhettek, olyan rakoncátlanul váltogatták a járdaszegély és az autóút dobbanásnyi akkordját. Otthon görnyedten várták a kényeztetést a találmányok: a vasaló vizet gőzfürdővel, a mosógép kapszulát felemás zoknival, a mosogató recés anyakezeket habfürdővel, a porszívó nyújtást elektroterápiával. Nappá teszik az éjt, még ha csak a kimondásukig jutok el, s nem diplomát kérnek, s csak számlákat állítanak ki, s elég egy gyerek hozzá.

De az is érkezik valahonnét. Három élet kell egy negyedikhez: az anya, a férje és az érkező – és immár családnak hívják. Ő a negyedik. Együtt is, külön is lélegeznek, s csak a válóper, a gondatlan ámokfutók az utcán vagy a bojkottáló rokonság emelhet falakat, s a függelékek az egyik fájást erősítik, a másikat kioltják. Megegyezni ma már képtelenség.

Nem tudom, hasonlatos képtelenség-e, hogy kómába ejt az émelygés, ahogy a konyhám összeilleszt egy lidércet a légköréből, s én elmúlt délibábnak érzékelhetem. Itt ajnározok átlátszóan, hogy milyen jó, hogy az élvezetnek is van kémiája, hogy a farkas a legegyenesebb ember, s ha örömben vonyít, hát vonyítson, s óvakodjon a szigorú szakmaiságra. Hogy csak a koktél nedvesít, s a bő nyál olyankor, milyen túlfűtött szánalom is ez, ti szerencsétlenek. Csak lihegtek a lankadatlanságomért, hogy lábak vánszorogjanak a hipnózis ingájaként, hogy csak a rúdon szédüljek, s ez majd elálmosít, pezsgőt bont a bujdosó fantáziában. És a vége főcímet unalomig játsszák. Vonszolás, újabb ezresek, fricska, s a bemocskolt ajnározás. Hogy gyulladna meg egyikük a lihegésében. És a felelőtlenség szégyenében. S valahol azért a hála is vessék keresztet, hogy ajándékozott egy kislányt. A saját ajándékom az ő kézírásával. Csak a szőke copf, mézédes orca, kökény szemek, ennyi az örökség, s ez is halványodó kép.

De fapados lesz majd a bölcső is, s a cicának is ez lesz még melegágy. Csak kívánhassam, ami élmény a nemkívántnak, s valami kötődés az anyátlan anyának. S mivé lenne a mérték, ha az apát nézhetném cirógatva? Akkor talán csak egy nagyobb tragédiát dédelgetnék. Aki szerencsétlenségében anyává utált, s apaságát vízbe fojtotta. A mélységben vagyok a magasság, a rúd a szentély, mely felelésre bírt, s ha ennek megvallásába egyszer belekóstól a nő, közönyösebb, mint a megcsalás. Talán mert a gyermek, mint öröm magunkból fakad, s az idő is dagasztja, míg az értelem messze repíti; vagy mert nem korlátozza a hosszas ártatlanság. Ő burkot készít nekem, hogy nézhessem kacértalan az éhezőt, s hogy emlékezzem: a rúd a szentély.