Talán még a bűnök bűnénél is nagyobb sínylést érdemel, ha elmondom, mi ölt meg engem ma hazafelé menet. S valahányszor sikerül önmagam árnyékát hátrahagyni az égető múlt martalékainak, visszaköszönnek az elfeledettnek ígért problémák, és mint egy pokoli ösztön, olyan rutinosan ítélnek bitófára. Megint azokról van szó, akikben nem tudok hinni; akik megvontak tőlem egy kártyavárat, hogy romboljak és feledkezzek meg építésről, szépítésről, és csak az ész, csak az ész, az csutakolódjon ismeretlenek lelki keféjével.

Ma, évek múltán ismét visszafogtam a szót, de veszedelmesebb, hogy jó és igaz volt. Kiszorítom megint a szépet? Ha konokságán bárki felülemelkedik, adjon tanácsot, fejezze ki líráját. Hiszen én tudatosan uralkodok magamon, s csaknem egy hónapja, hogy nem mások felett. Bujkálnék, és lám, mások bújtatnak el.

De szégyenem talán a megérdemeltnél súlyosbított, s ítélje ennek mibenlétét kényére akárki.

Akikkel régen még a büfénél ácsorogtam, italokat álltunk ki – a lehető legtöbb értelemben –, szemérmetes köszönéssel az iskola udvarbejárata felől távoznak. Ez egy szükségtelen kerülőút, habár aggódhattak, hogy szándékaim alapjaiban nem változtak meg; ezért elindultam a főbejárat felől, időt és félelmet kímélve; a bántalmazástól óvakodtam, s még a csigák nyomát is megnéztem, mielőtt léptem egyet.

A másik osztály tanulói retorikám és fellépéseim révén példaképükké fogadtak, s az utca felé nyíló ablakoknál bandáztak. Ártatlan csínyjeikkel ott tartottak, csuklófojtó kézfogásaik nem engedték meg, hogy beelőzzem a két barátnőt. Tervem fordítva sikerült. Irányt változtattak – az úttesten a sebes autóknak és az utca másik oldalán a kutyákkal őrzött kertesházak csapongását tiporták, hogy semmilyen érintkezés, feltartás ne fordulhasson elő. Összeesküvés-elméletem, hogy az igazság mibenlétét is bevalljam, véget érhetne a nyugodt kijelentéssel, hogy ámbár sietnek valahova, tanácsos a város más átlóit járni. Mégis, a hosszabb átlók késleltették őket, és ezt talán nem is bánták. Ekkor, ahányszor csak az önzetlen szeretetben akartam momentán hinni, elkapott a hév; hogyha pisztolyom lenne, használnám. Rajtuk is, rajtam is; annyira valószínűtlen, értelmetlen, hogy csak kacaghattam rajta. Azután tulajdonképpen szégyellnem kellett, hogy az intuitív üzletember tört bennem a felszínre, hisz ennek a novellának a megformálását értékeltem át. Azonnal megijedtem, hogy lehet ilyen kétségbeejtő éretlenségem.

Ekkor két másik évfolyamtársam biciklivel beért, és melengető vállveregetéssel búcsúzott. Visszakérdezem, miért kaptam, ekkor válaszolták, hogy megmelengettek.

Az egyenes szakaszban egymás mögött haladunk, a harmatgyenge menetszél felgyorsított. Én szokásos dolgaimban mélyedtem el, mert iszonyodtam tudomásban tartani a kilátást.

Egyikük néhány nappal ezelőtt ígérte nekem, hogy egyenesbe hozza a kapcsolatot. Most mégis, olyan aggodalmasan tekintett hátra, mintha üldöznék. Bűnbánóan pedig mind fogékonyabbak vagyunk elkapni a kiábrándult kontaktust.

Gondolataim nagy erővel hajtottak, már alig pár lépésre maradtam le a sarkuktól. Vicceskedő és reményvesztett mondatokat találtam ki, aztán elképzeltem a közelségben is megtartott arcot a közönyről, később a pánik fogott meg. Hogy közeledek, és ők majd menekülnek, hogy majd a közeledő rendőrségnél is feljelentenek zaklatásért, hogy majd elfognak és egy padnál leültetnek és hisztérikusan fejezik ki utálatukat, majd azzal az indoklással kapitulálnak, hogy lekésik a buszt.

Még maradt egy korty tea a táskámba. Megálltam, hogy kivegyem, s eltörött előttem a velük központos világ, ahogy az öregedő, s már szomorító boldogság megkönnyebbülten szökken egyre messzebbre.

Csupán néhány perccel hosszabbítják meg az utat, mikor irányuk a belváros üzleti negyedébe tér, a nyílegyenes, gyors és kényelmes levágásról tudomást sem véve. Számolnom kellett tehát azzal, hogy szerepek cserélődtek – most ők jönnek énutánam.

Még egyszer, a fordulónál látom őket.

Ki érti meg azt, ha valakit az egyenletben a levegő koncentrátumával azonosítanak? A szellem észrevesz. A szellem csak észrevenni tud, hát azt nagyon profin teszi. Én nem volnék képes a közönyt színre vinni; oly rosszaságok nem erednek véremből.

De úgy sejtem, hogy korunk nevelése a távolságot, mint piciny üveggolyót adja utódaink zsebébe, és ez ellen nem hat az einstand. Mi lesz hát, ha a feltűnő aknék és szarkalábak obsitost adnak a függetlenségnek? Akkor is csak az iszony áll fenn?

Ha egyszer is, bárki megnyugvást szerezne nekem, visszavonnám ezt a lírát. De addig fenntartom állítmányaimat.