Egyetlenem,

Bocsásd meg hullámos betűimet, a tábor hidege ráz. Emlékszel, tudom, hisz meséltem neked, hogy a vörös bácsik engem választottak ki. Tudod, hogy megnyerjem magunkat azt a tankot. Még nagyon-nagyon sok alkatrész kell hozzá, és ahhoz Anyunak most nagyon messze kell utaznia...

Remélem a nagyival jót mulattok. Néha telefonhoz engednek, az igazgató nagyon lelkes, és engedi, hogy beszéljek vele egy kicsit. Boldog születésnapot, drága kincsem, remélem az ajándékomat mihamarább megkapod.

Látod-e, nem is olyan rossz itt. Az esték a legszebbek, akkor látlak ám téged, együtt szedjük a rózsát a dombokról, csobbanunk egyet a hegyszéli vízesések alatt, ahol nem látnak. Bárcsak így lenne, ha végre sehol se látnának...

Téged már nem érhet baj, ne félj, a nagyihoz nem fognak eljutni ezek az emberek. Tudnod kell, hogy ahová visznek, onnan már nem biztos, hogy visszajövök, de, kérlek, ne sírj, hisz azért teszem, hogy ne találkozhass ezekkel az emberekkel. Nekik csak étel kell és páncél, ők a világ legnagyobb országa, és tudod, ez az új bácsi irányít most, aki szerint így maradhat fenn a sok másik család, tudod, másik anyukák, apukák, gyerekek...

Ígérd meg nekem, hogy a Lautrec-fivéreket a babaházból ugyanúgy teadélutánra hívod nélkülem is. Elküldtem nagyinak a mesekönyvet. Kérlek, hogy gondolatban olvasd fel nekem őket. A rendíthetetlen ólomkatona, az a kedvencem. Bárcsak felolvasásomkor mondhatnám ezt el neked...

Képzeld, van itt velem egy bácsi, aki vicces történeteket ír a francia idegenlégióról. Ő neki is nagyon hiányzol, pedig, látod, még csak nem is ismer. Hát, látod, mennyire kicsi kincs vagy?

Ígérd meg, hogy nem fogod elítélni az embereket, amiért mások a kívánságaik a tiednél, és te se félj a sajátjaidtól! Ígérd meg, ha bármikor nagy baj lesz, mindig segítesz a bajba jutottakon, és a békét akarod. A háború egy csúnya dolog, kincsem, az soha nem old meg semmit. Soha. Soha. Soha.

Bár írhatnék még, de mennem kell. Nagyon szeretlek.

November 11, 1942,

Voronyezs határánál