Még emlékszem, hogy az újévet, számjegyenként neonfényből rakták ki. A gyászkeserű pezsgő – honnan szalajthatták? – nem csepegtetett semmi hasznosat, s a fények csodálkozó pislákolásában a kiöltözött többség, ahogyan a pletykákat a kávézivatarban füllesztette, úgy forrósította a táncparkettet. Az egyik felszolgáló már ingatagabban cipekedett – vagy csak a palack volt olyan bohókás, hogy még az én megvilágosult tekintetemben is korcsolyázik a kicsiny síkságon. Társaságomon a tisztára nyalt hamutartó csüngött, míg a nemlétező kátrányt ápolgatta, melyet tán még üvegtestű törékenysége sem tartott visszataszítónak. A pezsgő ekkor is már sokadjára fogyott dacból, s eredendő egyedüllétemben – melyben észrevehetően nem furcsállható előbbi észrevételeim megkérdőjelezhető egymásutánja – fürkészni kezdtem. Igen, fürkésztem, miként gőgicsél most a hátradobott özvegy a rommá ázott talpas pohárral, az elmosott szemfesték zuhatagában.

És, ha már egyszer férfi vagyok, miért ne lankadjon egészségesebb felé ez a fürkészet? A monokróm panorámában, ahogy ezek itt, a folyékonyságban kierőszakolt életkedéllyel fogadják az éjfélt; az álomszerűség felfest egy vöröslő szőkét. Az estélyije apró színtelen bakelitkorongokkal tarkított, hogy a mesterkélt világosság rézszerűen visszapattanjon, s hogy megtévesztésében felsőbbrendűségbe helyezze viselőjét. Talán csak külsőségre, de mégis tudom, mit takar az, hogyha valakinek eszmecserével enyelgek. Ilyenkor, főként, ha ez az Istenadta könyököl, s hosszú szipkán át fordítja magába a füstöt, hamar jön az idegen szemezés, s egy ilyen mozzanat elutasítja a köszönéseket, miközben másodszintre emeli az udvariasságot.

Ünnepélyesen gondolkozunk – az egymás hétköznapjai, a csak jelenvaló, és még simogató letargia is ünnepel. És miközben a poharak alján sem látunk magunkon kívül semmit, az éterben sem úszkál átlagos kölni aroma.

Pilláit lassan csukja, s nyitja, talán, hogy fájjon, ahogy a bujaság egy apróságra eltűnik. Orra hegye a plafon felé néz, hogy a gyöngysor előteret nyerjen. Felettünk a csillár egy néma becsüs – rávezeti áradatát a gyöngyszemekre, s úgy hagyja töredezni, ahogyan a gyémántok csinálják, s kétségbe vonja mindazt, amit a bizsukról tudok. Vagy csak azt, hogy távolról ezt a függeléket még hamisnak találtam.

A bujaságban ártatlanság táncol. Nem keringve; szenvedéllyel. Csak azért tüzel, mert vágyik egy szabad férfi paradigmájára, vagy mert nem korlátozza a színjáték? Lentebb van egy rúzspiros elnyílás, mögötte a fogak tündéresen gördülnek. Nem szorított közéjük szót, csak kába zavartságot, de még ez sem zavartalan.

Az abroszon csak a könyöke, két tenyerén hordja gondterhelt fejét. Ismerős, s el is értettem, miféle áttetsző fondorlat kergetőzik benne; hisz mindazzal szimmetrikusan köröz a szemével most, ahogy a pontokat kerüli a mennyezetről, s a romos helység egyik repedésében, a szemkoppanásos pókok éhes viadalát nézi. Még ekkor – és ilyenkor emel kezet a szeszszagú megvilágosodás – csak a magam gőgicsélésére esküdtem. Igen, gőgicséltek a bordám mögött, hogy ezt itt, s most, a primőr bojlit, pórázra kell keríteni.

– Igazán bájos kihívásoknak veti elé magát – célozgattam, s ezzel egy kicsit már üdvözöltem is, az iskolás időket lejáratva. Mimózaszerűen betakarva magát, a szemével lábai hegyét merengetve láttam csak, de iszonyodtam annak hiteljétől, hogy most a naivságomba csal egy kis zengő bogarat. – Nehéz a hajadon újrakezdés – mondta, s közben mögötte úgy hangzott: ,,Neked is boldog új évet, de én már látom a prédámat." – Ez egyfajta folytatás, mondtam, egy szakasz, amely, ha az ember eléggé szédülten lendült bele, lezárultnak vélhető. Ha másképp volna, fogadjuk meg egy kis vállveregető, a társadalom szerint jóváhagyott kitérőnek. Hisz ki nem tudja, hogy a kulcs mindig forog?

A wurlitzer kéken kezdett klimpírozni, ahogy a tű egy alantos frekvencián, naphosszas változatlanságával tovább építette a monotonitás zajhullámos fellegvárát. Elvégre a lemez már ötször, ha leforgott.

– Vehetem úgy, hogy magánál sosem zárulnak ajtók? – az alulhordott szemgömbökön felvonódott a tekintete, a bal tenyerébe markolt jobb könyöke pedig, csúcsán a dinasztikus cigarettafüsttel, mintha szívesebben marcangolt volna most egy megmásítható számonkérést, s tulajdonképpen, így a beszélgetés kezdetén, indokoltan. Lapozgattam, hogy milyen bebörtönzést használjak, de még számottevőnek látszott, hogy alapos pontossággal tegyem azt.

– Azt hiszem, a szél csapja be őket. Mindet. De ha akarom, s egy előtt állok, kitámasztom. Ha egyen túl vagyok, kinyitáskor a szüntelen fuvallat visszacsukja.

– Érdekes. És magát sosem fújja el? Vagy az eleganciáját. – mondta, s az utolsó szónál a mellém ültetett fedorára mutatott.

Egyre átitatott: ez a nő egy telő hold: vonzás az áradatban, s némított önismeretem hajóként süllyed belé. Bolond búvár, s ahhoz még túl lankadatlan is. Estélyi, magassarkús tudatbúvár – egy ismeretlen faj, vagy csak egy tapasztalatlan veszedelem. Vajon meddig akar még?

– Csinál valamit errefelé? – csilingelte. Időszerűnek tűnt immár böknöm is valamerre. – Keresek valakit. – mondtam. – Név? Fotó? Élmény? – kíváncsiskodta. Felvettem a kalapot és előrehúztam a karimát. – Tudja, ha valami nem kimondottan legális, nem adják örömest közszemlére. – Egy ostobább hölgy – mely nem szőrén ült kanca, csak ártalmatlan vadliba – azt kérné most számon, honnan is tudhatná. De ennek minden tiszta volt. Mosolygott.

– A bőrkesztyű már árulkodott a zsebeiben. Az hidegen tart.

– És nem enged elvéteni. – Khaki színű körmei eldönthetetlen jelleggel kopogtatni kezdték az abroszt. Csak eddig bízhattam, ahogy ő mindben feltámaszt, lélegeztet, hátsó szemeket növeszt nekem – de bebizonyosult, ki, vagy épp mi, s hol segíti ki:

– Ugye most kitér? – kérdezte.

– Részben.

– És ugye magát is gyilkolja valami?

Itt már tisztán bevettem: ennek csak vigasz kell.

– Ha a magányra gondol, valahol el kell keserítsem, de közben azt hazudnám, hogy nem akarom boldogítani.

Egy kicsit visszahőkölt. Talán ezt az utolsó sasszét a világtalan keresgélésében visszacsinálná. De nem lehet, a szekér velünk együtt halad, s már fordulni nem engedik: ez az Idő. És csak ez marad meg mindenkinek.

A retiküljébe fogott, s a kijáratnak indult.

– Messze van még az éjfél, kisasszony! – kiáltottam utána. Ez szép volt, s igaz. Görnyedésében ült vissza, s a kedvtelen lengedezésben már levegőt sem kívánt inni, csak a kényszer vette rá. Mégis vágyott a holnapra. ,,Ezt vártam – gondoltam –, most kettéválasztottam a gondjaidat, most már, amit mondasz, szóról szóra egy árnyjáték önmagad ellen – mert már olyanod sincs. Épp most vesztetted el." Mostanra értettem csak meg, hogy igazából én vettem el tőle. És bizony, a neheztelt életben már nincs se biztonság, se garancia. Talán már nem vette észre, hogy akadhatott volna még neki egy utolsó mentsvár: ha most elköszön, és máshol folytatja az ünneplést. De ki akarja ezt bujtogatni?

Inkább lassan visszakopogtat a bárszékhez, az akupresszúrás magassarkúban. A rúzspirosság a zűrös leheletek nyomát ütve mocorog, mintha kificánkolna valami kis, a szájhoz mért vacogást, amellyel, s innentől végig: megvonta magát tőlem. Én azonban undorodok az ilyesmi zárkózódástól, amelyben a könyökök rezzennek, a fogsor koccan, és a levegő meghűl. Nem, ez csak a vak rettegés, mely nem néz túl a mán. Nem, én az iszonyt szeretem, a sikítva megijedőt. És most, az ujjaimtól méterekkel, ahogy itt csodálkozik, s csillog, hisz böllérezett csont, és hús és szívdobogás, talán egy kis mohó bűn árán, ha nem is teljes egészében, de beléje ereszkednék – egy kicsit magamra tapasztanám, és valahogyan, bárhogyan, ahogy a barna szemeim egészben nyelik le a mozaikképeket, én is most úgy, az eufórikus sikítást, a kitágult pislantásokat és az elegyedő verejtéket a zsigereimbe gravíroznám. Ott, akárcsak ismeretlen nevét elhangoztatnám, előttem lenne ez az egész lány, a szemfényvesztéseink apokrif térképe, s csak én tudom megrajzolni. Én tudom, hol burjánzanak róla a kincsek – egyszer a fülbevaló hintázik, másszor a nyakék, s még ki mondhatja meg másnak, mi több, ki mondhatja vissza a fentieknek, hogy itt jártam, hogy milyen műkincset bolondítottam?

– Hát mégis kell a vigaszom? – kérdeztem döglesztve.

– Hallja, hogy beszél? Modoros. Nehéz egy olyan állatot, mint a farkas, visszatartani, igaz? – Kellett egy darabot töprengenem egy válasz után. – Nem fogok bókolni, de ha kicserélhetnénk a szemgolyóinkat, a legboldogabb úgy lennék, ha a koponyája helyett a padlóra dobná az enyéimet, majd másnaposan lehányná; én pedig a magáéival azon tűnődnék, miért ilyen túlexponált ez a világ. És rádöbbennék, hogy maga mennyire nem is lehet világtalan egy üres szemüreggel, hisz annyit lát, s oly keveset nézelődik. És visszaadnám a szemeit, mert míg maga régen meggazdagodott, én eredendően megvakultam, és ennél szegényebb senki sem lehet. – Ez az álfilozófia; az ivadék kutyaszerűen csöpög, s a mézízű fényezés az ajkain csókolni kezd, de ő maga beszél – néma szónoklat, ivadékos és pezsdítő, s már el is téved a növekvő mélységében. ,,Így. Már elengedni sem akarsz." Az örök rejtély a szenvedélyes fuvallatok közt, hogy melyikünk eszméje világosodott ki: az én hazugságom vonzza, vagy az istenkedés, mely az én felfedezésem benne? Akar: vagy önmagát végső közelségben, vagy engem saját magában.

A mellékhelyiségbe vonszoljuk egymást. Itt már a félcipőjét is hátrahagyja, a pedáns vászonritkaságot fodrozza a közös öröm dagonyájában, ahogy a falnak támasztva elsajátítom. A szégyen még mereven tartja, még ettől az újdonságtól is fuldokolva élvezkedik. Ezt is ismerem: csak célzott érintések kellenek, s már hajlik is – örvénylik az eksztázissal. S már a plafonnal takart teliholdnak vonyít, s már nem képes felmérni a mélységet, a koppanó örömhatárból akar hát még többet, s engem is ráncigálni kezd, s legnagyobb vágyálma, hogy egészében törjek beléje. Rájött, és megtanulta: nálam van a kulcs a lánchoz.

Igen, nálam van a kulcs a lánchoz. És az ajtókhoz is? Rondítok egyet az ováción:

– Meg kell, hogy mondjam: hazudtam – mondtam. –, tudod, miért nem zárulnak az ajtók? – A hangtompítót a tarkójához nyomom, s a gondolat már egy kimondott szóban erőlködik: – Mert nálam van a kulcs. – S ő, abban az eredendő gyengeségben stagnáló gyengédséggel ereszti el a hangtalan végszót:

– Milyen egyenes ember a farkas!...

A seb, a lezáró lüktetés vörösségének tükrében ott örvénylik a győzelmi kacaj. Onnét látszik, hogy lassan lép tovább: keres egy záró képet, a csempék, a pókhálók, s a piszoárok lelkiismeretében, mellyel igenlően taposhat a megújult színbe. S én a noteszemben – nevének keresztülhúzásával – még írottan is megszüntettem őt. Bár hiszed, hogy én nem látok józanul, megígérem; ha megtalálhatlak még, neked adom a szemgolyóimat, s te is elmondhatod majd, miért kellettem úgy. S ahogy a kortalan történelem hosszabbítja magát, miközben a végtelent járja ólomlábakon, s a tűzijáték és nemzetünk indulójának visszhangjában tiszteleg egyet, mielőtt önmagán ismét átbukna, az az ösztön gőgicséltet, mely csecsemőként. Gőgicséltet, mert a csodákat nem engedem eltiporni, s ahogy téged is, úgy a többséget elbújtatom a javamra, hogyha én maradok csak, együtt újra találkozhassunk. Én viszem majd a nyakéket, a fülbevalód, és a kicsi szád mézes zsírmázát. És meglátod majd, félned hiábavaló, hogy megmutathatlak majd az egész emberiségnek.