Megmentve 1.

Idegen, sivár helyen ébredek. Látom, ahogy egy nő matat a lábaim között. Istenem, ez lenne a Mennyország?

Egy nő képébe bújt angyal tekint fel, s üdvözöl.

- Jó reggelt! - köszönt.

- Jó reggelt, angyalom! - nyögöm ki.

A nő elneveti magát.

- Doktor úr! Felébredt! Jöhet. - mondja tőlem eltávolodva.

Micsoda?! Doktor? Kórházba kerültem? Miért nem érzek semmit a lágyékomnál?

Miközben elmerengek, a dokit és a nőt figyelem, aki bizonyára ápolónő, nem angyal.

Sutyorgásuk eljut a fülemig.

- Mit nem akarnak elmondani? - üvöltöm.

- Nyugodjon le, uram! Kérem. - szól hozzám a nővér.

- Miért legyek nyugodt?! Azt sem tudom, hogy mi történt velem. - értetlenkedem.

- A doktor úr azonnal tájékoztatja, rendben? - közli a nő.

- Rendben. - egyezem bele.

Az ápolónő mellől az ágyamhoz lépdel az orvos.

- Jó reggelt, Máté! - üdvözöl.

- 'reggelt! - válaszolom.

- Magát késő este hozták be a klinikánkra súlyos sérüléssel.  Sajnálattal közlöm, de önt megcsonkították. Lemetszették a nemi szervét. - tájékoztat.

- Hogyan? - hitetlenkedem.

- Nem emlékszik semmire sem? - kérdi.

Rázom a fejemet.

- Bizonyára a trauma okozza ezt.

- És mi történt a...? - érdeklődöm.

- A péniszét sikerült megmenteni, visszavarrtuk, de... - hezitál befejezni a mondatot.

- De? - kíváncsiskodom.

- Nem valószínű, hogy valaha is úgy fog működni, mint azelőtt. - feleli nagyfokú megértéssel.

Teljesen lefagyok.

- Akkor azért nem érzek semmit? - kérdezem.

- Nem, ez csak a morfium hatása. Az a kétséges, hogy férfiként valaha újra nemi életet élhet.

- Hazugság! Én még egyszer sem voltam nővel. - tiltakozom, s dühből a vaságy peremébe verem öklömet.

- Nővér! Két egység nyugtatót, most! - utasítja az orvos.

Ahogy gyorsan, szakszerűen belém nyomja a tűt, bódult állapotba kerülök és belesüppedek a matracba.

Hangokra eszmélek fel. Egy rendőr áll az ágyam mellett, engem figyelve.

- Jó napot, uram! - mondja.

- Jó napot! - válaszolom.
- Szeretnék beszélni önnel​. A tegnap estével kapcsolatban. - mondja.

- Mégis mi történt tegnap este? - teszem fel a kérdést.

- Súlyosan megcsonkítva találtam önre egy nyolcadik kerületi bérházban. - magyarázza.

- Kivel volt aznap éjjel? - kérdi.

Összeráncolom a homlokomat.

- Sajnálom, nem emlékszem semmire. - felelem.

- Kérem, erőltesse meg magát! Egy nevet akarok hallani! - szól hozzám ingerülten.

- Nem tudom. - válaszolom.

- Mondja meg, hogy kivel volt, különben lelövöm! - fenyegetőzik fegyverének csövét rám meresztve.

- Mondom, hogy nem tudom!!! - kiabálom, s nagy tenyereimmel eltakarom az arcom.

Várom a golyót a szívembe. A fegyverektől gyermekkorom óta irtózom, amióta szemtanúja voltam annak, hogy édesapámat halálosan megsebesítik vadászbalesetben.

Első kattanás, semmi. Második kattanás, semmi. Harmadik kattanás, semmi.

- Maga szórakozik?! - kérdem felháborodva.

- Igen... Csak magára akartam ijeszteni, hátha megered a nyelve. - közli.

- Továbbra sem emlékszem semmire. Most én kérdezek. - mondom.

- Mégis kicsoda maga? - érdeklődöm.

A férfi elteszi a fegyvert és leveszi a tányérsapkát.

- Nem vagyok rendőr. A maffia tagja vagyok.

Tátva marad a szám.

- A mafffffia? Melyik maffia? - faggatózom.

- Az, amelyik szervkereskedelemmel foglalkozik. - jelenti ki.

- Ez egyre rémisztőbb lesz. Folytassa! - reagálok.

- Pár hónappal ezelőtt beférkőzött valaki a területünkre. A szokásos vese, máj, szív árucikkeken kívül férfiak levágott trófeájával üzletel, amelyért a kínaiak jó pénzt fizetnek.

 - És nem akarja, hogy ez az illető még nagyobb teret nyerjen. - vágok közbe.

- Igen. - helyesel.

- Na és hogy talált rám tegnap este? - kérdezem tőle.

- Éppen egy alkoholista fickó hasában túrkáltam, jókorára nőtt máját keresve, amikor a mellettem lévő szobából jajgatást hallottam, és hamarosan benyitottam.

Elförmedve reagálok a hallottakra. Majdnem elhányom magam.

Szerencsére, hamar elmúlik ez a kellemetlen érzés.

- Ha szervkereskedő vagy, akkor miért nem öltél meg engem is? Nem dupla haszon? - merül fel bennem.

- Férfi vagyok, szívem azért nekem is van, akármilyen kegyetlen a munkám. Vagy elvérzel farok nélkül, megbecstelenítve, vagy élsz tovább, reményekkel telve.

Elképedten hallgatom az okfejtést.

Egyik utolsó szavát kiragadom: 

- Ah, remény. Az nincs. Sosem lesz normális nemi életem. - sóhajtozom elkeseredve.

- Ha segítesz nekünk megtalálni a csonkítót, aki állandóan beleköp a levesünkbe, tömérdek pénzt tarthatsz majd a markodban.

A pénzből akár arany szerszámot is csináltathatsz magadnak!

Mihelyst átfutnak az agyamon az információk, mérlegelni kezdem a felvázolt szituációt. Templomba járó, katolikus neveltetésű fiatal vagyok. Ha szövetkezem a maffiával, az olyan, mintha lepaktálnék az ördöggel. Ha viszont a szükségleteimre gondolok, akkor inkább az igen felé húzok. 

- Nos ... - habozom.

- Nyugodj meg. Egy hónap múlva megkereslek. Addig van időd gondolkozni. - nyugtat meg.

- Hogyha nemmel döntök, lesz következménye?

- Lesz. Pacalpörköltöt főzök belőled! - mondja halálosan komolyan.

- Dehogy... Csak ugratsz! - jelentem ki.

- Nem ugratlak! VÉRESEN komoly!

Halálra rémülök.

A maffiózó, látván falfehér arcomat, röhögésbe fog.

- Igazad volt! Ugrattalak.