Megmentve 6. (18+)

A meglepődöttségtől újra leperegnek előttem a lövés előtti másodpercek.

Kibiztosítja a fegyvert, és a homlokomhoz nyomja a pisztoly csövét. Félelmemben összepisilem magam. Összeszorított fogakkal várom, hogy végez velem, de hezitál. Fentről, a csonkító bíztató szavai sürgetik. Átsuhan a fejemen a gondolat, hogy Mirella vele is végez, miután golyót kapok. 

Hirtelen gondol egyet, és a verem felé hajló Mirellába ereszt bele három golyót.

A nő teste szabályosan bezuhan a verembe. Alig bírok hátrébb húzódni, hogy helyet csináljak neki. Mirella különös mosollyal az arcán távozik evilágból. Mintha sejtetni akart volna még valamit.

Egymásra nézünk Hannával.

- Ki érti ezt? 

Csak rázza a fejét, nem válaszol. 

- Eloldoznád a karomat?

Bólint.

- Na, végre! Még az orromat sem tudtam megvakarni. - szólalok fel. - Hol voltál?

- Amikor úgy aludtál, mint a bunda Mirella altató injekciót nyomott belém, s máris a faház belsejében találtam magam. A helyiség, ahol ébredtem, ki volt tapétázva rólad készült képekkel. Ez a fickó rád vadászott. 

- Eléggé megszállott. - állapítom meg.

- Akkor döbbentem meg, amikor felidézte azt a bizonyos éjszakát... - meséli.

- De mégis honnan szerzett róla tudomást?

- Hát, ez az! Biztos a pszichológustól. - vágja rá.

- Miért nem engem lőttél le?

- Csak így láttam esélyt arra, hogy mindketten megmeneküljünk.

- Van valami terved?

- Nincs, de... - kezd bele, majd elhallgat.

Lépteket lehet hallani.

- Kifelé, madárkák! - parancsolja egy férfias, mély hang, s leereszt egy létrát.

- Miért? - kérdezi Hanna.

- A főnök kitalált számotokra egy izgalmas játékot. Gyerünk, felmászni!

Ránézek Hannára és intek a kezemmel, hogy menjen előre.

A pajta elé vezet minket a férfi, ahol már ott áll a főnök. Kezében két nyakörvet szorongatva járkál, arcán kaján vigyorral. 

- Azt hittétek, azzal, hogy Mirellát kicsináltátok, nincs több szenvedés? Ha-ha-ha-ha! - közli, és a földre mutat.

Keresem a szememmel a tárgyat, amire fel akarja hívni a figyelmet, de nem látok semmit. Hirtelen nyomást érzek az egyik vállamon. Oldalra pillantok, s látom amint velem együtt Hannát is térdre kényszeríti a férfi. Ekkor jövök rá, hogy a kézmozdulat a főnök parancsára utalt, aki közelebb lép hozzánk, majd felhelyezi a nyakörveket.

- Vidd őket az arénába! - parancsolja.

Az aréna valójában nem úgy néz ki, mint egy küzdőtér. A férfi a lovak számára elkerített futtatót hívja annak. 

- Egymás ellen kell megküzdenetek.  - mondja, mikor megérkezik, aztán egy-egy pengét dob be középre.

- Mit akarsz? Mit kezdjek ezzel? - meresztem a fegyvert az ég felé.

- Vágd meg a lányt! 

Hezitálok cselekedni. 

- Gyerünk, Máté! Csak egy kis vágás!

Értetlenül nézek Hannára.

- Mi van?

Észre sem veszem, s már Hanna meg is sebzett. 

Tétlenül nézem, ahogyan patakzik a vér a karomból, de egy erős csípést érzek, amitől a földre rogyok.

- Hé! Jaj! Au! - jajgatok egyre felerősödő hangon.

- Ne csak fogd azt a pengét! Markold meg rendesen és folyjon a lány vére is! Elég, ha a karját megvágod kicsit, ahogy ő tette a tiéddel. - utasít. - Ha nem teszed, amit mondok, kapsz még egy kis áramot. - fenyeget.

Hát jó, gondolom. Legyen.

A pengével kívágok egy darabot Hanna blúzából, s remegő kézzel belemetszek a bőrébe. 

- Ez az! - reagál a főnök, miközben figyelem a lány csorgó testnedvét. - Most pedig küzdjetek meg egymással.

- Nem! Erre nem kényszeríthetsz minket!

- De! Addig sokkollak benneteket, amíg meg nem teszitek! 

- Én, akkor sem fogom megtenni!

A főnök rázza a fejét. 

- A lányt ki, a farkasokat be! - utasítja az emberét.

- Farkasok? Micsoda?

- Igen. A vérszagtól csak nő az étvágyuk!

Rémisztően hatnak rám a szavai. Gyomrom görcsbe rándul. Hannát figyelem, aki semmitmondó arccal néz rám kintről. Ez meglep, mintha nem is aggódna értem.

- Hanna! Csinálj valamit! - kérem őt.

- Miért? Miért tegyek jót azzal, aki meg akart becsteleníteni?

- Megváltoztál! Mi van veled?

- Az egészet én terveltem ki. A legelejétől fogva.

- Akkor minden hazugság volt?

A lány mosolyogva bólogat.

- A farkasokat! - üvölti szigorúan.