Megmentve 4. (18+)

Este nyolc óra. Amióta Ricsi fellibbentette előttem a szabadulás lehetőségét, türelmetlenül​ dobolok hosszú ujjaimmal a fémasztalon. Figyelem a rám állított gorilla reakcióját, miként szemöldökét mérgesen összeráncolva puffog magában. Szinte már teljesen kiidegelem. 

- Na, jó! Ricsi, gyere! Válts föl engem! Kiidegel ez a srác. - kéri társát.

Remek, legalább válthatok pár szót vele megint. Előzőleg majdnem lebuktunk, kénytelen volt kiütni pár percre.

- Meddig várjak még? - suttogom.

"Tíz perc", jelzi.

Tíz perccel később...

Ricsi ránéz az órájára. 

- Egy, kettő, három. - számol vissza.

Háromra robbanások rázzák meg a környéket.

Mindenki kiszalad az elhagyatott raktárépületből, segítőmet is belértve. Nekem esélyem sincs kitörni a szíjak szorításból, viszont alaposan összerezzenek a meglepődöttségtől.

Ez figyelemelterelés lett volna?

Bizonyára.

Váratlanul elindul velem az asztal előre.

- Hééé... Mi történik? - üvöltöm.

- Kigurítalak ezzel az asztallal együtt. Nyugodj meg és ne rikácsolj! - parancsolja egy katonás hang, s válaszul felteszek egy kérdést.

- Te vagy az Hanna?

- Én vagyok, de ne örülj nagyon. Nem vagyunk barátok. - feleli, majd ugyanolyan közömbös hangon üdvözlöm.

- Neked is szia!

Oda sem figyelek, s már átrobogunk a raktár hátsó részén, ahol nyitva áll a kapu.

A kapuban egy furgon parkol. Hanna megtorpan előtte.

- Gyorsnak kell lennünk! - mondja, s kicsatolja a karomat lefogó szíjakat, miközben magamon érzem figyelő tekintetét is.

- Jól elbántak a férfiasságoddal, mondhatom. - közli, de ekkor ledermed, melyre riadtan reagálok.

- Mi történt?!

Csak a kakas ütközését hallom. 

- Rohadt, szemét tégla. Én meg lefeküdtem veled. - tör ki dühösen Hanna.

- Te lefeküdtél vele? - kérem számon féltékenyen, melyet ő szemrehányással hárít. 

- Velem, te ne foglalkozz! Ha magaddal foglalkoztál volna, s nem a farkaddal, nem történt volna baj. 

- Kuss! Pofa be! Nincs időm holmi családi perpatvarra! - avatkozik közbe Ricsi.

Hanna válaszul előhúzza a fegyverét. 

- Engedj minket felszívódni, s nem lesz bántódásod. - fenyegetőzik.

- Ne röhögtess, úgy tartod a fegyvert, mint egy óvodás. - hecceli a rendőrnőt, mellyel csak feldühíti.

Puff. 

A lövés hangjától ösztönösen pislantok, s a pillanat hosszú perceknek tűnik. Kinyitva szememet, nem tudom, hogy ki lőtt kire, csupán a hátam mögül érkező hangokból tudok következtetni. Összeesik a férfi.

- Lelőtted őt? - érdeklődöm.

- Nem. - válaszolja, melytől felforrósodik az agyvizem.

- Nem lőtted le?! Mégis hogyan?!?!

- Úgy, hogy a tökére céloztam a rohadéknak. - fejti ki.

- A bosszú előrevalóbb, mint az életünk? - kérdezem.

Bólogat, miközben lesegít az asztalról.

- Most már húzzunk innen! - javasolja.

- A a... Senki nem megy sehova. Fegyvert eldobni és kezeket fel! - így szól Rikkárdó.

- Bocs, tesó. Erre nem számítottam. Tedd azt, amit mond. - kéri Hanna.

A maffiózó fegyvert nyom a hátunkhoz, úgy irányít minket, de előtte még három golyót beleereszt földön fekvő emberébe.  

Egy szobába kerülünk, közel a csempés helyiséghez. A maffiózó csuklómnál fogva erősen összekötözi két karomat, s a sarokba lök. Hanna kezeit is összeköti, majd középre állítja. 

- Szóval, te vagy a sokat emlegetett Hanna! A főnököm sokat mesélt rólad. - mondja Rikkárdó.

- A főnököd? - lepődik meg.

- Igen, de róla nem beszélhetek. - jön a válasz, majd erőszakosabbá válik a hangja.

- Most pedig lássuk, a tested is olyan szép-e, mint a pofikád! Rikkárdó hevesen tépi le a blúzt Hannáról. 

Valamiért, becsukom szememet. Talán tudat alatt nem akarom látni, ahogyan megalázzák. Pedig még mindig vonzódom hozzá.

- Áh, igen! Szép, kerek melleket rejt ez a melltartó. - állapítja meg, s hirtelen jajgatásra figyelek fel.

- Á, a tököm! Még van merszed tökön rúgni?! - beszél, miközben fájdalmasan összerogyik egy pillanatra.

- Te, ne markolászd a mellem! 

Hannát tényleg nem kell félteni, emlékszem vissza Ricsi mondatára. Halkan röhögök magamban, milyen jól reagált a helyzetre.

- Jól van. Lelövöm a testvéred, ha rossz kislány vagy. - közli, s hátrafordul, majd meghúzza a ravaszt.

- Au. - kiáltom és kinyitom a szemem.

Forróság önti el a vállamat. 

- Csak vállon lőtted! Ettől még nem fog meghalni a testvérem. - mondja.

A hallottak ellenére pánikba esem. 

- Ne. Istenem, segíts! Nem akarok meghalni fiatalon. - sírva imádkozom.

- Máté, nyugodj meg! Kérlek! Másodjára biztos nem téveszt célt szándékosan. - nyugtat Hanna.

- Nem kellett volna megrúgnod! - osztom meg megváltozott véleményem.

Golyóval a vállában, más is így vélekedne. 

Ekkor nyílik az ajtó. A mindig ördögien dögös Mirella lép be rajta, s kérdőn néz Rikkárdóra, látva a kialakult szituációt.

- Ez a lány meg kicsoda? - kérdi, melyre a maffiózó magasztos hangon válaszol.

- Ő, kérlek szépen, Hanna. Máté mostoha testvére. 

- Milyen szép név! Milyen szép pofi! Milyen aranyos cicik! - sorolja Mirella, s előhúz a zsebéből egy bicskát.

A csonkító végighúzza a pengét Hanna arcán.

- Most már én vagyok a legszebb a szobában! 

Minden más nő elsírta volna magát, de Hanna rezzenéstelen arccal néz előre.

- Mi az? G. I. Jane-nek képzeled magad?

- Uram, igen, uram! - feleli katonásan.

Öblös röhögésbe kezdek. 

- Nagyon jó a humora, de verekedni még jobban tud! - jelentem ki.

Hanna összeráncolja szemöldökét és szinte szemmel ver.

Nem értem a reakcióját. Biztosra veszem, hogy le tudja győzni Mirellát. 

- Ez a harc nem is olyan rossz ötlet! - mondja a csonkító.

Hanna hezitál egy kicsit, aztán válaszol.

- Benne vagyok! 

- Kaptok negyedórát felkészülni! - zárja le Rikkárdó.