„A tiszta szerelemnek a lelkiismeret legtökéletesebb csendjére van szüksége.”

(George Sand)

 

 

 

 

 

 

Első fejezet

 

 

 

 

 

 

 

 

    -A gyermek pompázatos!

-Ám apjára alig hasonlít. -válaszom a bókra, mely azt erősítette meg bennem, hogy jól döntöttem.

A családi idillt az anya hiánya töri meg, ám mégsem bánom a fájó éveket, mert ő velem van.

  Olvasd hát, eme gyalázatos történetet! Égjen szeretet mellkasodban és lelkedben dolgozzon tisztítótűz!

 

 

 

 

1.

 

   Kellemes illata van a fának, mely körül vesz. Oldalán furcsa minták bomlanak. A kesergés színhelye, a megbocsájtásé, vallató, hol esdekelhetek, hátha befogad még e korcsságot a felhők fölötti békesség. Sötét üreg nekem, kuporgok némán, pedig beszélnem kellene. Nyúzottan a télben sínylődve kételyeim nélkül vagyok most itt, nem a legmegfelelőbb a pillanat. Lett volna sokkal ideálisabb alkalom, de talán akkor még gyáva lettem volna hozzá. Ahogy elhatalmasodik rajtam a fagy és megbénítja sejtjeim, rám tört a minap a hisztéria, amely józanságunkat elűzi. De a mostani lecsillapodott állapotában könnyedebben vallok színt. Milyen nyomorúságos, szánalmas kínlódás ez. Szükséges tisztán távoznom. Legalább a kísérteteim ne lebegjenek ágyam felett, ha a lángoké is leszek.

-S mondja azt; Atyán, vétkeztem! -jön a hang a túloldalról. -Nem mondja?

Áhítattal hallgatom a visszhangzó morajt, mi bezengi a hatalmas teret és leheveredik a padokra, átlibben a szőnyegen, az oltárra teszi tenyerét, majd a freskóknak vetődve szerte foszlik.

-Mit akar? Mik a bűnei? -köhintett mélyen.

-Mennyi ideje van?

-Oly sok vétket cipel?

-Oly nehezeket.

-Volt már ön itt valaha?

-Nem.

-Kezdje csak el! Ne szégyellje!

-Ezt mind szégyellnénk és megvetnénk.

Nedves tenyereimet ölemben szorongatom. Mintha láttam volna már efféle reszketeg modort. A múltamban. Ifjúként. Ember várja a kifejezéseket ajkaimon keresztül, kitől nem szükséges tartani, mégis mintha egyenest kegyes halálomért siránkoznék. Ez az! Kegyelem! Jobban ismerem jelentését bárkinél s tisztában vagyok azzal, hogy méltónak lennem rá akkor sikerülhetne, ha magam végeznék balga szellememmel. Ujjaimmal megragadom a függönyt, viszont nem húzom el. Ó, micsoda mártír volnék! 

-Vallásos?

-Nem.

-Akkor mitől retteg így?

-Csupán nehezemre esik elárulnom.

-Azt hiszi egyedül van ezzel?

-Azt.

-Mostanság követte el bűneit?

-Régen.

-Fiatal korában?

-Valójában egész életemben.

-Koncentráljon egy konkrétra, a legfontosabbra. Arra, amelytől a leginkább szenved.

-Mennyi ideje van?

-Ezt már kérdezte. Nem sietek.

 

 

 

 

 

 

 

   Daniel Morgan névvel születtem Londonban. Felmenőim félig-meddig angolok voltak, kik a szomszédos szigetről érkeztek két emberöltővel ez előtt, és beházasodtak abba a családba, amelyhez később rendeltetés szerűen én is csatlakoztam. Édesanyám gyönge lényét nem féltve megküzdött a velem járó fáradalmakkal és bosszúsággal. Nem volt mellettem egyéb erős jellem, hogy oltalmazzon engem. Vidéki házban éltünk sokáig, egy erdő takarásában, hol az első hang, mely fülemhez ért a madarak éneke volt, s ha felidézem más sem jut az eszembe, mi boldogságot okozhatott akkoriban. Ritka az ilyen hely arra felé. Szerettem a fák fenségességét. Lehetséges, hogy varázslat lakozott a törzsükben és a levelek erről suttogtak. Az avarra ültem sokszor, grafittal fabrikáltam a tájat s igyekeztem visszaadni szépségéből valamit. A fehér lap olykor csalódást okozott, ám a békét, mit e cselekedet árasztott nem pótolhatta semmi. Vékony patak ívelt át a rengetegen. Gyakorta követtem vonalát s köveket vetettem bele. Figyeltem, miként sodorja őket a gyér hullámzás, majd megrekedtek és apró hegyet alkottak. Domb terült el a liget mögött, hová egyedül nem mehettem. Olyan volt, mintha magzatát cipelné hátán a föld, nyaranta fűtakarót dobva rá, hogy óvja azt. Mostanáig sem ismerek ennél elragadóbb vidéket. Az anyám éjjel-nappal dolgozott és nem figyelt rám senki. Rokonok hiányában csupán a távoli szomszédságra számíthattunk. Egyikük vállalta felügyeletemet. Arra, hogy miként szólították már alig emlékszem, igazság szerint nem szívesen teszem. De végül hátat fordított nekünk. El kellett hagynunk a helyet és a városban kipróbálni a szerencsénket. 

   Gyermekkorom közepe tájékán járhattam, mikor egy férfi bekopogtatott csöndes lakásunk ajtaján. Azt állította az övé vagyok s minden joga megvan hozzám. Mintha magamat láttam volna jóval idősebben és belefáradva az élet rútságába. Ruházata szokatlan volt, akár a hangja, azzal az erőltetett bájolgással, mellyel próbált jó benyomást kelteni. Elegáns bézs zakója zsebéből ki sem vette a kezét, csupán akkor, mikor haján igazított, mihelyst meglátott engem. Pacsuli aurája ködként telepedett meg az előtérben. Úgy tartja a rend, hogy a fiúnak illik az apjára hasonlítani. Megismerkedésünk pillanatában belém fagyott a szó. Talán még akkor sem nyílt a szám beszédre, mikor fölöltöztem és beültem az autójában. Egyetlen találkozásunk halovány emlékképe nap mint nap átsiklik az agyamon, mely oly rejtelmes mégis, mintha magyarázatot adna saját mivoltomra. Étkezdébe vitt engem, hol halat fogyasztottunk krumplival. Nyüzsgés s az emberek sokasága rémületet keltett bennem. Hiába érdeklődött irántam, sokszor kérdezte fázom-e, innék-e vagy ennék inkább, de válasszal nem szolgálhattam. Csupán lestem az ablak előtt rohanó tömeget, a díszes öltözetű hajadon lányokat, és képzelődtem úti céljukról, hogy bálba mennek és ott angyalokká lesznek, mint az álmaimban. Rövidesen megjelent egy különös alak, ki véget vetett ábrándozásomnak. Furcsa küllemét és apámhoz való viszonyát nem értette az elmém. Az asztalon párolgott az étel, ám étvágyam nem volt, melyet meg is jegyeztek, a pincérnő szintén, ki beletúrt a hajamba és megdicsérte rendezett viseletemet. A körülöttem lévő színek élénkek voltak és tetszettek, a piros függöny, a narancssárga fal és a zöld terítők. Azonban idővel feketének véltem az összes árnyalatot, miként az előttem ülő két férfi válla összeért, erre megtört szellemem csonka lélegző része belefulladt az elém táruló látványba.  

   Érzékeny lelkemet sokszor feldúlták kortársaim. Különc voltam, mint a sziklás tetők legmagasabb fokán árválkodó fa. Szőke hajam leheletnyi vörössel vegyült, a szemeim kékek voltak, az orrom kitüremkedő és kellőképpen hegyes, körülötte pedig apró szeplők tarkították a bőrömet. Arcformám kissé hosszúkás volt s ebből kifolyólag az állam is. Magas voltam, tizenévesként vékony, a későbbiekben a magam módján testes. Mindig szerettem jó kondícióban lenni. Ez ma sincs másként, csupán az idő vájta barázdák öregítenek fizimiskámon, nem beszélve szürke és fogyatkozó fejfedőmről.

   Erős és nehéz intézmények tanulója voltam a legjobbak közül való. A kultúra és a rend életem részét képezte. Úriembernek neveltek, akár a grófurakat a XIX. században. Megkíséreltem túllépni sérelmeimen és olyanná lenni, akár mások, de sajnos nyomasztott néhány kibontakozó tény, melyeket nem volt erőm elereszteni. Vívódásom közepette serdülőként azon dolgok felé fordultam, melyek segítettek és irányt mutattak. Idővel látni véltem az eső fátyla alatt felsejlő ábrázatot, az emberek arcára írt gyötrődést, s figyelmesen érzékelve a körülöttem rohanó ingereket elsőként szavakban, majd képekben szabadítottam föl belém vésett hatásukat. E változás közepette vészeltem át azokat a kötelezőnek vélt atrocitásokat, mikkel a gondolkodóknak szembesülniük kell, hogy táplálkozhassanak. Gyűjteményem legszebb kincse volt William Shakespeare érzelmes párbeszéde és az a lexikon, melynek lapjain ezer alkotó giccses portréja pihent. Barátaimmá váltak. 

   Az érettségi vizsgát követően letáboroztam az Ashley road 25 szám alatt lévő kevésbé hírhedt egyetem falai között, hol két évet töltöttem tanulmányozva a különböző korok stílusát és irányzatait. Ujjaimba ivódott a világ. Gyönyörű esztendők voltak! Örökös magányban teóriáimon tépelődve alkottam festményeimet, mentoraim tiszteletét élvezve. Nem fejeztem be, viszont itt szerzett ismereteimet tovább vittem, majd diplomám által munkámban szintén kiélhettem kreatív vágyaimat. Tanár lettem. Megfejthetetlen boldogság sziporkázott bennem. Keblem tépett volt, akár a savval vegyült eső után a levelek, mégis e egyedüllét örömmel töltött el, mert műveim eleven újszülöttként szunnyadtak a vásznon és mosolyogtak rám. Teremtőjük voltam, kit a születés pillanatában kínok téptek, viszont gyermeke oltalmazza őt. Ez az időszak volt tehetségem csúcspontja.

   Felnőttem és hovatartozásom nyilvánvalónak bizonyult. Csupán a bensőmről fogalmazott tételt nem voltam képes fölfogni. Feketelyukként tátongott elmém univerzumának eldugott rejtekén, ám félő volt, hogy elhatalmasodik és felemészt. Rendellenességnek véltem, mit ifjúkori kalandjaim nem feledtethettek. Hivatásom megszerzése után több alkalommal látogattam oktatóimat, akik a tanulmányaim alatt s a későbbiekben is támogattak és segítettek egyengetni pályám. Kezeimet tisztítottam a mosdóban, a jéghideg víz teljesen átfagyasztotta a bőrömet. Megtorpantam és nyeltem. Ekkor fedeztem fel őt. Első éves hallgató volt, félénk és feloldhatatlan. Számon keresztül beszívtam jellegzetes ismerős eszenciáját és szinte ott létezett a nyelvemen. Úgy éreztem csak nekem adatik meg az átlagosoknak fel nem tűnő gyönyör. Lestem rá titkosan, hogy kiderítsem ki volna és miért vágyom oly eszelősen a közelségét. Tekintete álmos volt, folyton-folyvást álmos! Csenevész tagjai reszkettek, miként én dideregtem pillantásától. Tavaszi légáramlat költözött a szélbe, mámoros kikelet köszöntött! Csiviteltek a lombok a parkokban és világosság öntötte el a teret, hol egy padon heverészve egy szökőkútra bámultam. A víz foszlányain a napsugarak elillanó csillámja megvilágította az arcát. Arra gondoltam, kipróbálom, hogy intek felé, talán társalogna velem. Igazam volt. Kértem tőle még egy találkozót. Az eszmecsere alkalmával megtárgyaltuk kialakulóban lévő kapcsolatunk mibenlétét. Szabályt készítettünk arra az esetre, ha egyikünkön túlnőne az izgatottság és erejével igyekezne a másikat olyasmire kényszeríteni, melyet nem akar. Felosztottuk a napokat és leírtuk, mit kívánunk cselekedni. Ez után olyanok voltunk, mint egy elválaszthatatlan ikerpár. Bizalmam iránta fokozottan nőtt, a miénk lett a mindenség és csupán ketten ismertük mit tartogat még számunkra a felfedezés. A tükörbe nézve normálisnak tűnt szemünknek a románc, mégsem volt teljesen etikus. Viszont e tény kíváncsiságunknak határt nem szabhatott. De sajna nem dönthetjük el meddig tarthatnak életünk történései, változásokat hozott az új évszak és nem maradt belőle más, mint egy kép a rózsákkal és annak hervadt szirmaival. A tudatom teljesen kitisztul, tetteimet mégis sebnek éreztem kórban fulladozó testemen.

   Munkát találtam szülővárosom egyik gimnáziumában. Ahogy teltek a hónapok mellkasom egyre elszorult, s kiáltott a félelem, mikor a mosdóból hajszálak millióit szedtem össze, húztam át az ágyneműt és figyeltem vannak-e még madarak, viszont elvesztek, hirtelen rá kellett ébrednem semmi sem segíthet rajtam. Senki sem menthetett meg minket. Ismét lestem a sírást, a könnyek szürke hálóm ablakára hullottak s üresek voltak. Idegen holmikként hevertek asztalomon a kellékek, az ecsetek és a többi. Csupán a hit s az aggodalom szorító ötvözetét kínálhatta az ég, miként a jajveszékelés álmomból felriasztott. Suttogtam; Rose, már így hívtam, hogy értsen. Megérintett lágyan s hűvösen. A hajnali nesztelenségbe vegyült néhány autó zaja úgy dühített, mintha nappali zsibongás lett volna. A függönyt tartó fémelemek nyikorgása fülsiketítő volt, míg térden rostokoltam, hogy csak nyissa ki a száját és beszéljen a fiához. Azt mondta emlékezzek és emlékeztessek. Azonnal nem dolgozta föl sértett mivoltom kérését. Magam elé tettem a földre, arra a nyúzott szégyenteljes földre a keretre feszített előkészített fehér anyagot s alkottam. Hangulatom hasonlatos volt a kinti időjáráshoz, az áztató kínlódáshoz. Reggel a szoba csöndessége üvöltött, a gyógyszerek halma a polcon kegyetlen módon emlékeztetett a hánytatott órákra. Megtorpant a világ, megfagyott és rettegett, ahogy  csuklóján elhallgatott a dobogás. Szemei csukva voltak, akár az alvó kisdedé, de nem szuszogott. A kifejezések, mikkel illetett, gyakorta bántott a kóros forróságba veszett tudata végett, átrohantak rajtam megfeszítve tagjaim. De én mégis azokat választottam volna, mint e szívtelen némaságot; a valóságot, miként a ruhák és édesanyám parfümjének levendula illata, melyet gyermekkoromban használt, ott lebegett a levegőben, s lassan a bútorokba és a textilekbe olvadt. El akartam menekülni.

    Az iskola, ahol tanítottam magánkézbe került. Létszám-leépítés következtében elveszítettem az állásomat három év elteltével. Ezért legjobb barátom unszolására Amerikába költöztem a megtakarított pénzemből. Sokak szerint mikor elhagyjuk szülőföldünket olyan, mintha lelkünk egy darabját maguk mögött felejtenénk. Valamit én is eldobtam, de csöppet sem érdekelt a hiánya. Hivatásom által megszereztem az ideiglenes tartózkodási engedélyt és azt ígérték, ha eleget teszek a feltételeiknek állampolgár lehetek. Ismertem a nyelv azon változatát, ebből a szempontból a beilleszkedés nem volt nehéz. Elhelyezkedtem ColdRock City egyetlen középiskolájában. A város olyan jelentéktelen, hogy lefelejtették Észak-Amerika térképéről. Itt a tél hideg, de kellemes, a nyár pedig kíméletlenül forró, de viszonylag megnyugtató volt. Legalábbis a magam részéről.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 2.

 

 

   A levegő átsuhant a kifutópálya fölött hűs áramlatként fújva el a nyár kétségbeesett melegét. Az idegen hely lágy bukéja belefutott az orromba, melytől ijedté váltam, mert különbözött attól, mit eddig megszoktam, akárcsak a repülőgépek moraja, miként zúgva kapaszkodtak az azúr égboltba. Poggyászomat cipelve cikáztam át a zajos tömegen kerülve az emberek tekintetét. Elhagytam a terminált és kiléptem az utcára. Az új környezet különös látképe borzongással tetézte kialakult állapotomat. Itt azzá válhattam volna, aki valójában létezett bennem. De a múltam által keletkezett gondosan ápolgatott hegek nem eresztették az igazságot.

   Pazar utcában leltem egy lakást, mely valójában ajánlás útján lett az enyém. Idillikus panoráma szinte vészjósló volt, de nem szándékoztam földbe döngölni sziporkázó reményeimet. Felújított út két szélén a kövezett téglavörös járdára csemeték és nagyobb fák árnyéka vetült. Az udvarok rendezettek voltak. Régi Fordommal rákanyarodtam az autófeljáróra, melyet igényesen karban tartott sövény szegélyezett. A barna építmény kedvemre való volt, fából fabrikált tornácával és modern kisugárzásával. A tulajdonos ajtót nyitott. Előttem érkezett. Húga lakott itt egykor, de kicsinyelte a méretét. A köpcös alak átadta a kulcsokat s végre fellélegezhettem.

   Aggályaim elcsitultak, ahogy zefír megrezegtette a bokrokat, kellemes dallamot képezve a többi nesszel, a gyermekek zsivajával, a kutyák ugatásával és azzal a leheletnyi ciripeléssel, mely rezignált kedélyemnek földöntúli derűt adományozott. A közelben lévő mesterséges zöldövezet viselte ugyan az ember keze nyomát, nekem ennek ellenére természetes volt és nyugalommal töltött el élénksége, mert ihletet adó szikrákat véltem látni a szirmokon, ha megcsillant rajtuk a hajnali fény.

   A forróság nem tartott soká. Elfújta azt a vihar, míg maga megtelepedett a hűvös cinkosaival, kik rátapadtak a vidékre és leheletükkel megszínezték azt. S mire eljött az augusztus vége csüggedt lett a táj. Addig zokogott ásítva, míg el nem üldözte az utolsó sugarat és felhajította szürke függönyét az égre. S ekkor csapott belém ama kósza érzet, mint egy jövendölés, csupán vak voltam ahhoz, hogy meglássam a lényegét. Már tél volt valahol, fagyos tél, benne az őszi sutyorgásban. Sokszor fordult elő ez velem. Viszont úgy véltem megeshet, hogy csak a szomorúság igyekszik bekebelezni, mely felemésztette már a növényeket, lecsupaszította őket, hogy dideregjenek, s esetleg ezt szerette volna tenni velem is, belül a lelkemben. Meghasadtak a felhők elmúlást hordozó zokogásukat a világra zúdítva.

   Beléptem a kör formájú tanterembe, melynek magasra nyúló mennyezetét üvegkupola képezte. Tágas és tökéletesen átlátható volt. Megálltam asztalom előtt.

-Jó reggelt! -köszöntem a jelenlévőknek, kik tágra nyílt szemekkel lestek engem. -A nevem Daniel Morgan. Ettől az évtől kezdve én veszem át a művészettörténet, illetve a festészet oktatását. Az osztályfőnökük leszek. Nem rég érkeztem a városba. Legyenek velem türelmesek.

Hiába dolgoztam a szakmában, Angliában szerzett tapasztalataim mellé be kellet építenem az amerikai iskolarendszer sajátos jegyeit. Ami kifejezetten tetszett, hogy a diákok a jövőbéli hivatásukhoz leginkább szükséges ismereteket szerezhették meg, hanyagolva a felesleges információkat.

-Szeretném tudni, hogy mind itt vagytok-e. -elővettem a nyomtatott listát.

Szinte teljes volt a létszám. Újra végig futva a rovátkákon észrevettem egy nevet, mely fölött azelőtt kényelmesen átsiklottam.

-Valaki tudja merre van...öm...-hunyorogtam. -Hol van Morinaga Orihara?

Az alapzaj megszűnt. Meredten bámultak nem reagálva érdeklődésemre.

-Miért hiányzik az első napon? Senki sem tudja?

A kinti avar zörgése is beszökhetett volna. 

-Tehát senki. Talán később kiderül.

   Ez az én beszámolóm. Azoknak, kik értékelik mivé váltam, ama idő alatt, míg itt tengődtem a nyomorúságban, ebben a kopár téglák alkotta pagonyban, lent a völgyben, hová a harmat sem telepszik, csak ha ráparancsolnak. Ez az én vallomásom és könyörgésem, abból a zord légkörből, mit azon tisztásnak hittem, melyet jutalom gyanánt kaptunk létrejöttünk hajnalán. Hogy miért véltem így a jövőben kiderül. Elragadott valami nyavalya, amely háborgatta a realitást és elindította hibáim sorozatát. Döntésképtelenné tett, ugyan akkor választás elé állított, de a helyes irányt szögekkel szórta le és mezítelen kényszerített arra. Közben azon agyaltam, mi volna a céljuk velem a fentieknek, talán felszámolni a boldogságot, megcáfolni a létezését. Kóstolót kaptam ugyan, de nem szívesen morzsoltak belőle, még annyit sem, akár pór népnek az alamizsnából. Itt viszont, e ódon hűvös kőrakás között -mert az volt ez inkább, mintsem város- többet nyújtottak és azonnal megrészegültem. Ám becsaptak, azzal kecsegtettek ez az a cél, csupán a végén jöttem rá más az ok, amely erre sodort.

   Hogy mit vár most ön nem sejthetem, biztosan megalázkodásomra számít és sírásomra, de az igazság az, hogy eleget merengtem már borús elégiáimon, melyeket magam szültem puszta szerencsétlenségem által. Hisz nem volt egyéb a létem, mint fancsali fűbeharapás. Bár előre elnézést kérek a gyászos sorokért, a kényelmetlen strófákért, melyek megpirítják az embert. Veszteségeim és csalódásaim vázát tákolom most össze és környezetem roskadt kedélyét, amellyel alkotó szellemem könnyedén aktusba lépett, akár egy perdita. Ezzel nem párosíthatok derűt. Azt hiszem ez egyértelmű. Nem szándékozom túlzengeni a sztereotípiákat, vagy azt nyomatékosítani, hogy cselekedeteimet igenis a nemesség vezérelte, és tessék tapsolni, miként befejeztem a mondanivalóm. A pondrónál is jobban gyűlöltem azokat, kik a tömeg felülmúlása érdekében, vagy kegyeik elnyeréséért parádéztak. Hatalmas táblákkal és dübörgő zenével üvöltötték, hogy szabadítsák fel őket hiábavalóan. Én szintén ezt tehettem volna, majd rájönnek, de annál alantasabb módját akaratunk megvalósításáért nem volt fantáziám elképzelni. Hiszen ugyanannyit érünk, még akkor is, ha nem tetszünk a közönségnek, nem tolerálják nézeteinket. Botorság!

   Amit mutatni kívánok, nem különb a lelkünknél, a lelkemnél. Nem bonyolultabb az egy nádszálnál és annak száradt maradványainál. Illetve a lámpák vakító világosságánál és fogyatkozó pislákolásánál ColdRock City utcáin, az előző ezredből fennmaradt sötétzöld foltos vasoszlopok tetején meredő sárga gömböknél.

   Az eső lágyan gördült keresztül a szélvédőn, keskeny patakokat formálva, amelyeket aztán letöröltem újra és újra. A tükrön himbálózó figurát figyeltem, majd a sima utat. Lomha menet alatt bámészkodtam, nem lett volna megengedett, mégis elragadott a morál. Az ágak remegtek a gyönge széltől. Bokrok alján kacatokként hevertek elhalt részeik, akár színes játékszerek. Az agg házak sarkaihoz kacskaringós pillérek ragadtak, oldalukon romos erkélyek függtek, mik esetleg díszelegtek fénykorukban, bár az idő nemesített rajtuk, de meg is csonkította. Kopott ablakok és ajtók vénül vacogtak a szürkeségben, olykor kinyíltak s alakok jöttek elő mögülük, viszont csak ritkán, mintha meg kellett volna óvni azokat az ember közelségétől. Az üzletek már élénkebbek voltak és némelyik ledobta az ócskaság atmoszféráját. Kifinomult Amerika, fejlett és törtető! Hiába kerestem nem leltem, már azt hittem kamerák lesnek, majd ujjongó tömeg ugrik rám kacagva. Megérkeztem a bérelt magánbirodalmamhoz, mi elbújtatta titkaimat az átlagemberek sablonos gúnyáját húzva rám.

   Leparkoltam a garázsban. Onnét ajtó nyílt a nappaliba. Letettem holmimat az átlátszó dohányzóasztalra.  Helyet foglaltam a fekete bőrkanapén. Fürkésztem a semmit merengő tekintettel s arra jutottam, hogy olyan vagyok, akár az őszi időjárás, borongós és levert. Az álca napsugarak mímelt derűt árasztottak a ridegségben átverve az összes bárdolatlant úgy, ahogy én hazudtam elfedve fájdalmamat s igaz valómat. A csengő rikoltása fogta vissza a felszínre igyekvő melankóliámat. Fogalmam sem volt a látogató kilétéről. Alig voltak ismerőseim ott. Kíváncsian fordítottam el a kulcsot a zárban.

-Jó napot! Csomagot hoztam.

-Nekem?

-Ön Daniel Morgan?

-Igen.

A férfin uniformis volt sapkáján a futárszolgálat logójával. Átnyújtotta a dobozt egy papír kíséretében.

-Írja alá!

Megtettem. Hamar távozott.

   Baljóslatú érzések kerítettek hatalmukba, ugyan olyanok, mint napsütéskor. Leültem. Az ölemben tartottam a küldeményt. Rá sem pillantottam. Úsztam a kétségben, mit szült és engedtem, hogy gyarapodjék, mert más esélyem nem volt. Színleltem belül, hogy szembe szállhatok vele, ha akarnék, ám nem szándékozom. Valójában áltattam magam, mint oly sokszor már. Viszont mégsem küszködhettem örökösen. A feladó adatai láttán összerezzentem. Jól sejtettem ez fog történni, és azt is, hogy ki ilyen tapintatos, hogy a messzi távolból üdvözöljön engem. Eltökéltem nem bontom ki, de valamely részem az ellenkezőjéért viaskodott. Ez voltam amióta elsőként szóhoz jutottam, határozatlan, ki sodródik és beletörődik. Az asztalra kerül a doboz és ujjaim hegyével odébb toltam.

   Lap-top táskámból fény szűrődött kifelé a résnyire elhúzott cipzáron át. Üzenetem érkezett. Térdeimre fektettem a készüléket. A jelzésre kattintottam. Számomra kedves illető nézett a képernyőn keresztül. Intett felém a kamerán át. A vihar miatt akadozó hálózat bosszantott.

-Szia, Junko!

A legjobb barátom volt. Hozzá hasonló sehol sem létezett. Hihetetlen szeretet és elfogadás lakozott a szívében. A velem egy idős nő az ázsiai szigetországból származott. Hosszú ideje az Egyesült Államokban élt.

-Milyen a meló? Hogy tetszik a város? Bocsánat, amiért ilyen későn jelentkezek, csak rengeteg a dolgom. Na, mesélj!

-Tetszik a munka.

Fekete, tű egyenes, derékig érő haját a videón át folyton megcsodáltam.

-Kollégák?

-Nem túl sokat beszéltem velük.

-A diákok?

-Átlagosak.

-Valójában mondani szeretnék valamit. Az unokaöcsém az osztályodban jár. Néhány hétig pihenésre van szüksége, mert szörnyen beteg.

-Unokaöcséd?

-Említettem korábban. Nincsenek szülei...- hanglejtése elkomorodott. Nem firtattam.

-Azt hiszem emlékszem. Jobbulást kívánok neki.

-Átadom. Daniel, olyan boldog lennék, ha...- pillanatnyi szakadás végett nem hallottam mondata második felét.

-Sajnálom, nem értettem.

-Arra gondoltam, hogy találkozhatnánk.

Felkeltette az érdeklődésemet.

-Benne vagyok! Mikor érsz rá?

-Amikor te.

-Holnap?

-Oké!

-Hány órakor?

-Öt körül?

-Semmi akadálya.

-Remek!- széles mosolyával közölte, hogy felvillanyozza a dolog.

-Várom a találkozót.

-Most már viszont mennem kell.

-Viszlát, Junko.

-Vigyázz magadra!

   Junkot pár esztendővel költözésem előtt ismertem meg egy közösségi oldalon. Azonosulni tudtam vele, miszerint szülei fiatalon eltávolodtak tőle. Engem apám elhagyott, anyám pedig elhunyt. Álláspontom és beállítottságom azt súgta, minden okkal történik.  Bíztam abban, hogy kapcsolatunk mögött lapul valamilyen szándék a sorstól, melyre nem találtam rá oly könnyedén hiába agyaltam. De abban biztos voltam, hogy köze van jövőm alakulásához. Sosem láttuk egymást személyesen a távolság miatt, ennek ellenére mégis közelebb éreztem személyiségemhez bárkinél.  Energikus, lendületes és egyszerre gondoskodó, odaadó volt. Ötletével sikerült oldania a bennem tomboló feszültségen.  Ha nem vetette volna föl, hogy fussunk össze én kértem volna.

  Letettem a készüléket. A csomagra esett pillantásom. Leküzdve a mélázást kinyitottam. Tetején volt egy levél. A kézírást felismerve vérem fagyossá dermedt.

 

 

 

 

"Kedves, Daniel!

 

     Képtelen vagyok elfeledni téged. A hangodra vágyom és arra, hogy velem légy. Úgy megbántottál! Szó nélkül itt hagytál. Ezzel hibát követtél el! Hatalmas hibát! Viszont megpróbálok túllépni rajta, mert sejtem miért jutottál arra a döntésre, hogy elmenekülsz.  Változok, ha ezek után engedelmes leszel. Akkor ez az egész meg nem történté válik. Ismét együtt lehetünk és..."

 

 

 

  Az üzenet végére nem voltam kíváncsi. A tenyeremben galacsinná gyűrtem. A szemeimet duzzasztotta az alattuk tornyosuló szomorúság. Beletúrtam a hajamba. Lélegzetvételeim megsokszorozódtak. A sorok felidézték sanyarú múltamat, magányos iskolai éveimet és édesanyám halálát.

  Öngyújtóm kattant reszkető ujjaim között s a levél világítva hullott a parázsló kandallóba. Álltam ott és lestem, miként válik hamuvá s, ahogy a tűz nőttön-nő előttem. Cigarettát helyeztem az ajkaim közé. A füst elárasztotta a tüdőmet, aztán a légteret körülöttem, hamis nyugalommal békítve meg. Halovány gyógyír volt. A dobozba bele sem néztem. A lángokba vetettem.

  A kabátomat és a cipőmet az előtérbe vittem. Megálltam az ízléses előszobafal tükre előtt. Szemtől-szembe elgyöngült mivoltommal félelem hatott át keserű elegyet képezve a társtalanság tudatával. A személy ki az ajándékot küldte árnyként létezik emlékeimben, elátkozott fantomként, ki mellet az öröm nem létező fogalom. Költözésemkor megszakítottam vele a kapcsolatot. Miért bíztam abban, hogy elfuthatok előle? Hisz hivatása ennek ellenkezőjét mutatta. Nyomozó volt.

   A fürdőszobában a sarokkád szélén ülve kellemes meleg vizet engedtem. Kezemmel ellenőriztem a hőmérsékletét és vizslattam a felszínen gyülekező habok könnyed hullámzását. A sötétzöld márványos csempék visszatükrözték tekintetemet. Képtelenségnek tűnt látni magamat és azonos időben felidézni őt. Ennek hatására elmémben felsejlő ábrázatom fölöltötte gonoszsága vörös és lila jegyeit.

   Megváltam a ruháimtól és belebújtam sötétkék köntösömbe. Teát készítettem a konyhában. Jobban kedveltem a kávénál. Tipikus szokás volt, egy igazi gavallértól, ki gáláns s cselekedeteivel iskolázottságát mutatja, úgy tesz, mintha érdekelné mások jóléte. Viszont akár hányszor segítséget nyújtottam, megköszöntem és a hölgyek szándékát előtérbe helyeztem, annyiszor kívántam számukra bosszúságot, amiért hátráltatnak. Eszembe ötlött, lehetséges, hogy ezért kínoz a legkisebb gyötrelem is a legfájóbban, mert kellemes gondolataim sosem támadnak, ha embertársaimról van szó. Apró-cseprő szitkozódásaimat odafönn feljegyezték és nem engedték, hogy megússzam. A bögrében áztattam a filtert. Az idő már túllépte a hat órát.

   Elterültem a kádban. A csupasz bőröm sejtjeit teljesen elkényeztette a párolgó illatos forróság. Csönd kerekedett a fejemben és lehiggadtam. Próbáltam ezt a lehető legtovább megtartani. Majd elsőként Junko vonásai derengtek fel relaxált elmémben s rájöttem barátsága biztonságot nyújtott. Tovább asszociálva lakásom villant be, mely bezárt engem a modern elegancia börtönébe. Méretében pontosan megfelelt. Az egész központja a nappali volt, az előszobából indult boltíves bejárattal. Jobb oldalról két hálóhelyiség, balról pedig a fürdőszoba nyílt. Három lépcsőfok szelte át a fogadószobát megemelve a konyharészt és az étkezőt. Futónövények díszítették és alkották valamelyest otthonossá a házat. A falak fehérek voltak, tiszták, amilyennek én sosem éreztem magam.

   Felitattam testemről a nedvességet. A mérlegre léptem. Kilencvenegy kiló voltam. Magasságomhoz mérten optimálisnak bizonyult. Átvizsgáltam külsőmet összehúzott szemekkel. Izomzatom kellőképpen mutatta az edzés eredményét. Az idegenek külsőm alapján erősnek és magabiztosnak gondoltak. Viszont tévedniük kellett.

   Laza öltözéket viselve leheveredtem a díványra. Teát kortyolgattam. Válogatva a televízió csatornák között gyorsan elöntött a fáradtság. Vacsoráztam, elintéztem még néhány dolgot a holnaphoz kötődően, aztán igyekeztem nyugodt álmok közé menekülni.

  Másnap úgy ébredtem, ahogy egyébként. Nyúzottan s tehetetlenül állva a következő nap előtt. Munkahelyem felé vezető úton a szél és csapadék  hihetetlenül dühített, aránylag már megszoktam ugyan, hisz egész életemben ehhez hasonló klímához szoktam, de valószínűleg bensőm legmélye ezért gyűlölte. Célomhoz érkezve vettem tudomásul, hogy otthon felejtettem gépemen írt vázlataimat. Csüggedt hangulatom sikeresen fokozódott.  A tanári szoba irányába indulva próbáltam nyugvást lelni. Az ajtó nyikorogva kitárult előttem. Új kollégáim meredten néztek.

-Jó reggelt!- nyöszörögtem.

-Kellemes reggelt, Daniel!- háta mögé dobta hullámos szőke haját a fiatal és vonzó Coreline Davis. Bodros fürtjei könnyű tollpihék módjára hasították a levegőt. Fehér köpenye alatt általában idomaira feszülő ruhát hordott.  Keresztbe tett lábakkal ült asztalom tetején.

-Hogy vagy?- érdeklődött.

-Remekül.- a fogasra akasztottam a kabátomat.

-Tetszik az iskolánk?

-Elégedett vagyok.- mozdulni is alig mertem. 

-Örülök, hogy te lettél az új kollégánk. Az öreg Norman olyan unalmas volt.

-Beszélhetnél szebben róla, Lily!- szólította meg becenevén George Niel. Zeneművészetet oktatott. Köpcös alkata egy magas kerekded vázához volt hasonlatos.

-Mindegy!- legyintett.

-Legalább tisztességesen és felelősségteljesen törődött a gyerekekkel.

George előszeretettel kritizálta Mrs.Davis módszereit és érthetetlen módon az életvitelét, melyhez valójában semmi köze sem volt. Nem fértek meg egymás mellet, melynek az oka talán a korkülönbség és az általuk tanított tárgy hasonlósága lehetett. Coreline ének tanárnő volt. Egyetlen dicséretre méltó tulajdonságának csupán pazar hangja számított, mely gyakorta bezengte az ódon épület falait. Feleség létére kifejezetten kedvelte az ellenkező nem társaságát, leginkább azokét, kik előnyös külsővel rendelkeztek. Megvetettem a felfogását s a későbbiekben őt magát is. Az első benyomás sem volt meggyőző és az, miként asztalomon fésülgette loboncát elhullajtva a felesleges szálakat, akár a toronyba száműzött züllött királylány visszataszító volt. Lágyan köszörültem a torkomon. Még nem akartam, hogy felfedezze ellenszenvemet. Föleszmélt a cicomafelhő ködéből.

-Bocsánat.

-Semmi gond.

Topánja kopogott a földön és végre elfoglalta saját helyét. Hálát adtam érte!

-Az elődöm pontosan hová költözött?- kérdeztem.

-Kanadába.- felelte a közép korú férfi.

-Nyugdíjba ment?

-Így van. Visszatért a szülőhazájába. Kár, amiért elment. Barátok voltunk.

A földet lestem.  Munkatársaim az órához készülődve szedelőzködtek.

   Rögtönzési kísérleteim sikeresek voltak. Az elsőéves fiatalok unottan hallgatták őseink agg művészetének történetét egészen a kőkorszaktól a kelta civilizációk mítoszain keresztül az indiánkultúráig, viszont az idősebbek szorgalmasan használták az ecsetet. Az utolsó percekben már teljesen ki voltam merülve. Osztályom fiú tagjai ásítozva néztek közvetítve felém unalmukat. Ha jól emlékszem Jared Austin papírhajókat hajtogatott és tollal díszítette a pad sarkait, míg arról próbáltam információt adni, hogy abban az évben mi lesz a feladat. A végzősök nagyobb odafigyelést igényeltek a vizsga miatt. A táblára karistolt vázlatpontokat bővítettem ki improvizált szavaimmal, a több részből álló portfóliójuk anyagával. Jared tovább folytatta tevékenységét, melyet felszólításomra sem volt hajlandó befejezni. A lányok olykor összesúgtak, s erről volt egy sejtésem, hogy beszélgetésük témája távol áll mondanivalómtól. Engedetlenek voltak, ám nem rótta fel hibáikat. Egyelőre...

  Sóhajtottam. Lázadó tanoncom piros baseball sapkáját homlokára húzta és elnyúlt a széken. Így megkönnyebbülésemre nem látott semmit és nem zavarhatta előadásomat gimnáziumba nem illő modorával. Egy mondatot sem írt le az elhangzottakból.

-Mr.Morgan!- jelentkezett Scarlett Williams, az iskola mazsorettcsapatának kapitánya. Barna kleopátra-frizuráját füle mögé tűrte.

-Mondja!- letettem a krétát.

-Festeni mikor fogunk?

-Legközelebb.

Jared fújtatott.

-Levenné a sapkáját?- szóltam kevésbé kedvesen.

Felém sandított, de ez úttal utasításom szerint cselekedett kicsengő előtt.

-Köszönöm.

A fiú ironikus mosolya szörnyű volt.

-A héten a kubizmussal fogunk részletesebben foglalkozni. A geometrikus formák ábrázolása sok alkotó képeim fellelhető. Leghíresebb közülük Pablo Picasso. Péntekig készítsenek olyan festményt vagy grafikát, ami saját egyéniségüket ötvözi kubista stílusjegyekkel. Nem osztályzom, csupán meg szeretném ismerni magukat egy kicsit.

Borzongás lett úrrá rajtam, miként a hölgyek pillantása végigfutott vonalaimon. Szemükben fejletlen nőiesség parázslott, amely hűvösen érintett engem. Ridegségemről fogalmuk sem volt, ám mindenképp ennek ellentétét óhajtotta ajkuk lomha epekedő mozgása. Visszataszítónak találtam, akárhányszor ez történt velem. Lehetett szó egészen éretlen, vagy éppen érett korban lévőkről, akkor sem kedveltem az ilyesmit. A diszkrétség híve voltam, s tömérdek alkalommal vágytam arra, hogy mások is így legyenek ezzel. Sosem voltam az a férfi, aki a kiszemeltje iránt bármiféle közönségesnek minősülő megnyilvánulást tanúsít, hogy kifejezze vonzalmát. Őszintén megvallva meg volt erre az egyedülálló okom, bár nem tiltotta volna törvény. Esetleg igen, ha beleástam volna magam a témába, de akkor mindenkinek ajánlanám a saját szempontjából.

   Kivonultak. Belenéztem a névsorba. 

-Morinaga Orihara...-ejtettem ki halkan a betűket. 

Tetszett a rímelése.

   Zuhanyzást követően viszonylag elegáns öltözetben és serdülő izgalommal ültem autóm volánjához. Hamar megérkeztem ColdRock City egyetlen kávéházához. A járdát levél-szőnyeg borította. Halkan ropogott a talpam alatt. A friss szellő kiengesztelt, az esőfelhők pedig szétfoszlottak az égbolton.  Benyitottam, majd kiválasztottam a legszimpatikusabb asztalt az ablaknál. Kevés vendég volt. Túl fiatalnak számított az idő. Estefelé a CupCake-ből színvonalas szórakozóhely vált a tizenévesek örömére. A világosban viszont a magamfajták menedékeként szolgált.

   Rám tört a kíváncsiság. Azon kívül, hogy a hangját és küllemét viszonylag ismertem, ezekről semmi pontosat sem állapítottam meg, és ettől megnőtt a lelkesedésem. Érdekelni kezdett a magassága, élőben való társalgás során mutatott magatartása, s természetesen, hogy milyennek talál majd. Valójában nem tudtam róla túl sok mindent. Rengeteg dolgot lényegtelennek tartott, olyasmiket, melyek általában fontos tényezők. Inkább a munkám érdekelte és Európa, míg ő hazájáról mesélt, ahonnét származik.

  Szövetkabátomat a sarokülő támlájára fektettem. Igazítottam sportzakóm gallérján, aztán könyökömig fölhajtottam az ujját. Farmeromról lesöpörtem a láthatatlan porszemcséket. Összerendeztem egyenes tincseimet. A rövid sablonformát oldalfrufrum tette divatossá.

   Mintha az üdvözítőt vártam volna, ki majd kirángathat engem a zavart kábulatból. Már el is felejtettem, milyen izgatottnak lenni. Olyan volt, mint mikor egy kirakatban kémleled a rég vágyott tárgyat, mit kedvesednek adhatsz, s most íme elé tárul és meghökkenhet. De ez esetben én voltam, ki kapott, a szerencsés, s a sors a kegyes, hogy megengedte az örömömet. Szédületes volt.

  Hátra dőltem. Balra sandítottam és leskelődtem az üvegen át olykor karórámat kémlelve. Taxi közeledett a Down Street kanyarulatából. Autóm mellett állapodott meg a parkolóban. Az ajtó nehezen nyílt. Valószínűleg saját türelmetlenségem növelte a várakozás hosszát. Pontosan öt órakor megérkezett. Hideg volt a délután, de mégis szoknyát viselt harisnyával és kerek orrú körömcipővel.  Bíbor színű kosztümszerű kabátját keskeny öv zárta össze. Haja selyemfátyolként libbent utána. Lágy vonásait vörös rúzs s halvány korrigáló smink alkotta porcelánszerűvé. Ez a stílus tökéletesen illett vékony mivoltához.

   Lomhán kopogtak léptei a kávézó kövezett padlóján. Visszafogottan elindultam az irányába. Ott volt előttem teljes valójával és alig tudtam fölfogni. Álldogáltunk csendesen vizslatva egymás eredeti külsejét, amelyet a monitor szemcséi galádul elfedtek. Alacsonyabb volt nálam legalább tizenöt centiméterrel és oly mértékben szimpatikus, hogyha sosem beszélgettünk volna, akkor sem vetném meg a társaságát. A mutatók megfagytak a koszos zöld falon függő órán, s az a két ember, ki rajtunk kívül ott volt megragadt a mozdulatlan csodálkozásban. 

   A lakkozott fenyőpultra hulló vízcseppek jéggé tömörültek, s ha összetört volna egy üveg szilánkjai a levegőbe préselődtek volna. Majd optimalizálódott a valóság, mi körbe vett bennünket, ettől kezdett kínossá válni e némaság, mint lenni szokás, és úgy éreztem fel kell ezt oldanom.

-Én vagyok az, Daniel.- préseltem ki a számon, miközben nyújtottam a kezemet.

-Jun...Junko Orihara.- vigyorgott csacskán és elfogadta az üdvözlésemet.

-Add a kabátodat!- segítettem neki levenni. Az enyémre terítettem.

Jobb oldalamon foglalt helyet. Szolid narancs árnyalatú ünneplőblúza fodrait simogatta. A napfény gyémántokká bomlott a loknijain. Hallgattuk a háttérben játszó zenekar halk neszét, mely pompásan passzolt hangulatunk bohókás jellegéhez.

-Különbözöl attól, akit eddig láttam.- mondta. Kerülte a szemkontaktust.

-Csalódtál?

-Dehogy! Nem így értettem.

-Nos, jómagam szintén így gondolom. Kellemes meglepetést okoztál.

Kisugárzása új emberré tette előttem. Combjain szorongatta kézfejeit ártatlanul.

-Mit kérsz? A vendégem vagy.

-Várj!- ridiküljéhez nyúlt.

-Kérlek, ne sérts meg!

Tejszínhabos kávét hozattam kettőnknek. Kavargatta, majd óvatosan belekóstolt.

-Forró.- állapította meg.

-Akkor vigyázz!

-Örülök, hogy találkoztunk.- végre a szemembe nézett.

-Hasonlóan érzek.

Ajkai fölött vékony habcsík terült el. Köhintettem.

-Mi az?

Mutattam magamon.

-Elnézést!

Szalvétával letörölte, aztán összehajtogatta azt. Járomcsontján pír keletkezett.

-Aranyos.- feleltem.

-Annyira kedves vagy. Daniel, tudod mi fogott meg benned?

-Micsoda?

-A szemed.

-Miért?- kortyoltam.

-Mert gyönyörű.

-Számomra a hajad bír ilyen hatással. Hihetetlenül szép! És nagyon csinos vagy.

-Köszönöm. Boldoggá tettél azzal, hogy ideköltöztél. Szerencsére nem volt szükség sokáig győzködni.

-Az igazság az, hogy senkim sincsen. Benned ezerszer jobban bízom, mint bárki másban eddigi életem során.

-Ezzel lekötelezel. Morinaga nélkül egyedül lennék.

-Ha már erről van szó, mesélhetnél valamit.

-Morinagaról?

-Nem csupán róla. Természetesen, ha nem vagyok tolakodó.

-Mit szeretnél tudni?

-Így személyesen könnyebb a kommunikáció. A családodról sosem beszéltél.

Nyelt, majd megköszörülte a torkát. Ezt jelzésként értékeltem.

-Sajnálom! Nem akartam belefolyni a magánéletedbe.- letettem a poharat.

-Ugyan! Valójában a város szélén lakunk egy kétszobás lakásban. A közeli vendéglőben dolgozom. De ezt már említettem.

-Igen. Pincérnő vagy.- mondtam bizonytalanul.

-Valójában pultos.

-Értem.

-Nem valami hatalmas karrier.- a földre vetette tekintetét.

-Szerintem nem rossz. Pontosan mióta vagytok itt? 

-Öt éve. A sors így hozta. Viszont ez most lényegtelen.

-Rendben. Nem faggatlak. Meddig érsz rá?

-Nyolc órára munkába kell mennem.

-Az megfelelő.

A kávé félig sem fogyott el. Nem is az volt a fontos. A CupCake csupán egy hely volt, ahol igényes körülmények között találkozhattunk.

-Szoktál festeni?

-Nem tévedsz. A hivatásomhoz elengedhetetlen és tökéletes kifejezőeszköz.

-Láthatnám a képeidet? Valamikor, esetleg...

Szüntelen fürkészte a fáradt azúr színű íriszemet, s ettől kényelmetlenebbé vált a szituáció. Oly őszinte volt a pillantása és mintha hordozott volna valamit, melyet akkor még nem értettem.

-Bármikor. Csak szólj!

   Hosszasan elnyúlt az idő sötétedésig hajolva. Feloldódott a feszültség, amely eleinte bekebelezett engem. Nem tudom feltűnt e neki, de kényelmetlenebbül éreztem magam, mint egy randevú alkalmával, s talán megfelelési kényszerem is erősebb volt. Hogy miért akartam annyira a kedvében járni fogalmam sem volt, de bár felfedhettem volna a következő heteket, hogy rájöjjek megéri-e. De túlzott buzgóságom, akkor először, értelmet nyert, legalábbis úgy ítéltem. Sajna ismételten agyaltam, ez már örökké az átkom marad, s addig jutottam míg szorongás fogott el. 

-Induljunk?- kérdeztem.

-Azt hiszem, igen.

Nehéz volt ezt kimondania, észleltem a hanglejtéséből. Rendeztem az anyagiakat.

-Hazavigyelek?

-Remélem nem túl nagy kérés.

-Ne légy szégyenlős! Itt van az autóm.

Kiléptünk az üres utcára, melyet köd-sír temetett el. A csillagok virítottak a homály alól. Hűs huzat csapott felénk, miként a parkolóba értünk. Kinyitottam az ajtót.

-Szállj be és mutasd az utat!

   Ellenkező irányba indultunk, mint amerről jöttem. Elhajtottam a park és a tér mellett, elkanyarodtam az Orphan lane-en a buszmegállónál, végül útitársam  a vasút állomás felé kalauzolt. Egy kilométer után az antik házak sorra eltűntek és lámpákkal szegélyezett kavicsos út tárult elém. Pár méter volt hátra, mikor sokáig tartó viszolygás után így szólt:

-Daniel...

-Igen?

-Elnézést, csak kíváncsi volnék egy dologra.

-És pedig?

-Van valakid?

-Arra célzol, hogy van-e barátnőm?

-Igen.

-Nincs.

-Miért?

Ironikus mosolyt vetettem felé.

-Mert...

-Az ilyesmi valahogy kimaradt az eddig átrágott témák közül.

-Semmi szükségem rá.

-Tessék?- elképedt.

-Túl rideg a modorom. Sajnálom.

-Ne értsd félre, viszont szerintem te olyan férfi vagy, akire az összes nő vágyna.

-Túlzol!

-Magas, izmos vagy s figyelmes...igényes...- kezeivel gesztikulált. Nem bírtam elviselni.

-Zavarba hozol! Junko, fejezd be, kérlek! Elütök valakit.

-A szeplőid is jól mutatnak.

-Felejtsük el.- ismét ránéztem, majd az útra. Csöndben maradt.

   Négy emelt magas társasház előtt álltunk meg. A város külkerületében voltunk, hol azonos kinézetű épületek sorakoztak komor hangulatot keltve együttesen a gyülekező felhőkkel. A bejáratig kísértem őt.

-Ugye, nem késel el a munkahelyedről?- kérdeztem.

-Felesleges aggódnod. Köszönöm ezt a délutánt.

-Igazán élveztem.

Sóhajtott.

-Gond van?

Lehunyta a szemeit, mintha azon igyekezne, hogyan fogalmazza meg mondanivalóját. 

-Olyan szívesen megértenélek téged.

Remegő pupillái egybeolvadtak az enyémmel.

-Hát...

-Különös s furcsa a személyiséged. Talán titkaid vannak. Nem vájkálnék a lelkedben, hisz nincs jogom hozzá, akármilyen jó barátok is legyünk, csak ezt muszáj volt elmondanom.

Vártam. Leheletnyi bátorságom elenyészett.

-Biztos vagy abban, hogy tényleg ismerni akarsz?- nyögtem ki.

-Biztos.

-Sikerülni fog, ezt megígérem.

-Mikor lesz ilyen alkalom, mint a mai?

-Nincs megszabva.- feleltem biztatóan.

-Akkor, jó éjt...

-Viszlát, Junko.

  A találkozó felpezsdített, de zavart a gondolat, hogy kis híján sikerült beférkőznie énem azon féltett zugába, amit bőszül rejtegettem. Azonban attól tartottam, ha megtagadom szándékát hibásan értelmezné cselekedeteimet. Kitárulkozásommal megóvnám magunkat a mentegetőzéstől, a fájdalomtól és a szégyentől. Feszegetni próbálta azon határokat, melyek mögött olyas valami lapult, mit senkinek sem árultam el még önszántamból. Fenntartásaim voltak vele kapcsolatban. Ha kérdés nélkül mutatta volna az utat, hisz nem volt szükség ilyesmire, másként vélekedhetnék. De nem adott választást. Bíznom kellett a kapcsolatunkban, hogy tisztázhassam magam előtte. 

   Hamar nyugovóra tértem. Álmom gyötrő volt, mint sok-sok hónapja már.

  Mobilom berregése ébresztett s az eső kopogása a párkányon. Ritmusos dallamra pergett a fán, akár egy abszurd zongora billentyűi. Kikászálódtam az ágyból. Relaxált szervezetemet fekete frissítővel hoztam optimális állapotba. Tépelődtem a tegnap történeteken és arra az elhatározásra jutottam, hogy elfeledem, amit eddig vallottam és előtte, de csakis előtte megmutatom magam, benső énemet. Riadalmat szült a gondolat, viszont gondosan átrágtam, és úgy véltem  a segítségemre lehet. Megeshet, hogy jótékonyan változtat majd rajtam eme döntés, mély levegőt vehetek, s levethetem azt a körülményesen kovácsolt nehézkes páncélt, amelyet azért öltöttem föl, hogy ne gyalázhassanak meg.

  Befutottam a vihar elől a bejáraton. Kissé ázottan indultam neki a tanításnak. A második évfolyam várakozott rám. Sietős járással vágtattam a folyosón, mikor Miss Collins, az igazgatónő, megjelent előttem.

-Jó reggelt, Mr.Morgan! Meg van elégedve a gimnáziumunkkal?

-Teljes mértékben.

Folyton kosztümöt viselt. Sovány alkatán a ruhák olyanok voltak, akár a fogasra hajított rongydarabok. Barna haját örökösen kontyba fogva hordta. Magányos és öregedő vonásait hegyes orra szigorúvá tette. Hangját a nikotin mélyítette el.

-Folytatja Norman Evans által vezetett költészettel foglalkozó szakkört?

-Azt hittem kötelező a számomra.

-Coreline Davis átveheti öntől. Rendelkezik a megfelelő ismeretekkel.

-Nem szükséges. Vállalom.

-Pompás. Érdeklődjön a diákok körében, ki venné fel tantárgyai közé.

-Értem.

-A listát a nevekkel adja át nekem. Szeretek mindennel tisztában lenni.

-Rendben.

-Jó munkát kívánok.- elment.

   A zökkenőmentes tanóra után belenéztem a szekrényekbe, hogy kiderítsem elődöm milyen szempontok szerint osztályozott. Az egyikben festményekre leltem. Leültem a legközelebbi padhoz áttanulmányozni őket. Néhány tájkép volt és híres alkotók utáni másolatok, melyekből arra következtettem, hogy kevésbé engedte diákjait saját elképzelésük szerint kibontakozni. Esetleg beleunt a hivatásába s már nem vesződött azzal, hogy értelmezze és megértse a fiatalok mentalitását. Úgy képzeltem ez velem nem fordulhat elő, még akkor sem, ha vénné leszek és csökönyössé. A másikban vázák lapultak, pár művirág és vászontömbök. Pillanatokig vizslattam a gyér kihasználtságú polcokat, aztán bezártam az ajtókat. Töprengtem. Különös volt a számomra a régi tervezésű iskola maréknyi tanulójával ugyan úgy, ahogy a város flegmatikus légköre, hol a közlekedést is csak néhány busz és taxi biztosította. London rohanását fölváltotta eme némaság, melyet nehezen szoktam meg. Oly elgyötört volt itt minden, akár az ősz.

   Tisztára mostam a festéshez szükséges kellékeimet a csapban. A tanári asztal fiókjába helyeztem el őket. Álltam ott pásztázva az elavult, komor berendezést. Hihetetlenül szomorúnak és idegennek éreztem őket.

   Délutánra csillapodott az eső dühös moraja. Betértem egy bevásárlóközpontba. Ilyen kihaltnak sosem láttam még egy várost sem. Jelentéktelen üzletek sorakoztak kint, telefonokat árusítottak, máshol gyógynövényeket, végül beléptem és a kezembe fogtam egy kosarat. Könnyen összeszedtem minden holmit. Ismét úgy véltem, rólam társalog az a pár ember, ki ott volt. Ismertem már magam és tudtam ez csupán szokásos paranoiám. 

   Hazamentem. Leparkoltam a garázsban. Az előtérben ledobtam a cipőmet és a többit. A holmikat a hűtőbe tettem. Átöltöztem. Haraptam valamit, ezt követően a nappaliban lévő könyvespolcra pakolt köteteim közül válogattam rossz kedvem elűzése végett.

-Szentivánéji álom. Tökéletes.

   Emlékszem arra a napra, mikor megismertem William Shakespeare művészetét. Felnéztem rá, mint példaképre, egy tizenéves kölyök az iskolapadban, aki arról ábrándozott, hogy egyszer vele is megtörténhet, ami azokkal, kik Fortunával vacsoráznak. Milyen gyermeteg dolog volt, milyen elhamarkodott lényegtelen semmiség. Kedveltem a dráma műfaját világ életemben, de számomra nem volt megfelelő ahoz, hogy ideáimat megformálhassam. Verseket fabrikáltam, mellyel komolyabb eredményeket nem értem el, de behatásuk jelentős maradt, és természetesen sosem tettem le az ecsetet. Ilyenné kreált a magány. Mások érzékelték titkaimat és feloldódni egy társaságban sem volt esélyem.

   A díványra feküdtem. Olvasgattam kicsit, de hamar elszenderedtem. A televízióban közvetített sportesemény hangjai ébresztettek este hét óra környékén, mikor véletlenül ráfordultam a távirányítóra. Fölültem, ráncoltam a homlokomat hatalmasakat ásítva. Elnémítottam a készüléket. Óvatosan megdörzsöltem a szemeimet. Felkapcsoltam az állólámpát, ittam egy pohár vizet, majd böngészni kezdtem az interneten. A másnapi anyaghoz kutattam képekért, mert délelőtt az az ötletem támadt, hogy prezentációt készítek. Hirtelen észrevettem, hogy üzenetem érkezett. Rákattintottam.

-Hogy vagy?- Junko arca jelent meg előttem.

-Remekül.- rágyújtottam.

-Baj van?

-Nem rég keltem.

-Sziesztáztál?

-Mondhatni.

-Azt ígérted megmutatod a festményeidet.

-Igen. Miért?- fújtam a füstöt.

-Mikor érsz rá?

-A hétvégén. Szombat?

-Jó lesz.

-Elmegyek érted.

-Nem kell. Pontosan mi is a címed?

-Ilyen információt nem adhatok ki bárkinek.

-Ne csináld!- fenyegetően ingatta a mutatóujját.

-Vicceltem. Green Street 7.

-Elit negyed.

-Az?- megemeltem a szemöldökömet cinikusan.

-Az. 17-re emlékeztem.

-Te szerezted a lakást.

-Ez esetben semmi problémám vele. Egyszer sem láttam, csupán a hirdetést. Na jó! És pár képet róla. Hamar lecsaptál rá.

-Aki megteheti.- vigyorogtam. -Hánykor jössz?

-Hatkor?

-Oké. Junko, ha már így alakult, ez úttal nekem volna egy kérdésem. -ismét fújtam.

-Kíváncsian várom.

-Tudod, érdekes gondolataim voltak a minap. 

-Miről?

-Szeretnélek megörökíteni téged.

-Legyek a modelled?

-Olyasmi.

-Daniel, ez annyira megtisztelő!

-Természetesen, ha akarod és van rám időd.

-Akarom-e?!- belehajolt a kamerába. Mosolya óriási volt.- Semmit sem akarok jobban! Sokáig fog tartani?

-Kiderül.

-Te szent ég!- hátrált. Homlokát dörzsölgette zavartan.- Izgatott vagyok!

-Nincs rá okod.

-Könnyen beszélsz. Ez hihetetlen!

-A művészet a részem. Hozz valami szépet, amit magadra kapsz!

-Elbűvölő leszek!

-Azt nem kétlem.

Igazság szerint abban a percben ötlött az eszembe, hogy lefesthetném őt. Nem volt szokásom egyenesen közölni teóriáimat, ám Junko más volt. Bíztam benne. Mégis kissé aggódtam, alvás előtt is azon törtem a fejemet, miként fejezzem ki szándékom csupán baráti jellegű. Attól féltem, hogy csöpögős szappanoperához fogja hasonlítani a helyzetet.

   Korán ébredtem. Zuhanyozás után elindultam a munkahelyemre. A zöld tábla elé legördült a fehér háttér. Beindítottam a vetítőt és összehúztam a függönyöket. Termet kellett cserélnem, mert az üvegkupola rontott volna az előadásomon. Mr.Neil könnyen belement az alkuba.

   A harmadikosok bevonultak. Elrendeződtek.

-Jó reggelt!- köszöntem. -Ezen az órán röviden bemutatom az év tananyagát. A realizmustól kezdődően, a rokokón át egészen a modern művészetekig. Kóstolót kapnak az építészetből s a szobrászatból. Elsőként Gustave Curbet-et, a realizmus híres alkotóját ismerhetik meg. A francia származású festő az 1800-as években született. A világot a lehető legéletszerűbb módon ábrázolta. Ez az irányzat legfőbb sajátossága. Most a Gabonaszitálók című képét láthatják.- váltottam. -Itt pedig Thomas Eakins művét figyelhetik meg, a Gross klinikát. Az irányzat amerikai képviselője volt. Kora nehezen fogadta el különös témaválasztásai miatt. Ezen a munkáján egy híres sebész előadása látható.

A golyóstollak halk cincogása jelezte, hogy jegyzetelnek.

   Még a nyári hónapokban felfedeztem egy művész kellékeket árusító kereskedést a kávéháztól nem messze, talán két saroknyira lehetett az Orphan lane-en egy virágbolt mellett. Lesötétített ablakai miatt először azt hittem, már nem is működik, de a tábla azt jelezte nyitva vannak. Kiderült, hogy felújítás zajlott, és ez igaz lehetett, mert mikor ismét arra tévedtem, már tele volt a kirakat. Beléptem a kékre mázolt helyiségbe, hol jobb oldalt volt a kassza, másik irányba pedig polcok sorakoztak egymásnak párhuzamos elrendezésben. Szegényes választék híján nem tartott túl soká rálelni arra a pár dologra, melyet kerestem, mégis mikor elhaladtam az akril festékek mellett egy eladó megkérdezte:

-Jó napot! Segíthetek?

Esetleg túlságosan ritkán jártak oda vásárlók, bár azt vitattam volna a városi gimnázium szakképesítését tekintve, de mivel figyelmes volt és valamelyest gyámoltalan, ezért elmondtam, mit akarok. Általában a hasonló helyzetekben kivágom magam egy mondattal, viszont ebben az esetben kivételt tettem.

-Jó napot! Olaj festékre volna szükségem.

-Készletben, vagy külön-külön?- rőt hajfonatát csavargatta. A lány nagyjából tizenkilenc éves lehetett.

-Külön.

-Ott találja.- mutatta.

-És feszített vászon?

-Egyel odébb.

-Köszönöm.

-Nincs mit.

Természetes anyagokból készült ecseteket használtam, mert minőségükből kifolyólag tartósabbak. A kézzel előállított fajtájuk viszonylag drágább, de időtállóbb volt. Lapos fejűt kerestem keskenyet és ferdén vágottat. Igényt tartottam még egy tubus fehér és fekete festékre a színek keveréséhez. Néhány alapanyag viszont kimaradt. A pénztárnál érdeklődtem felőlük fizetés előtt. A férfi arcát szőr borította, fiatal volt, de stílusa miatt idősebbnek tűnt. Inget viselt. Finom mozdulatokkal vette át tőle az árút.

-Nagy munkára készül.

-Portrét készítek.

-Az remek! Kiről? Sajnálom, ha tolakodó vagyok.

-Az egyik barátomról.

-Sok szerencsét!- papír tasakba pakolta a kisebb holmikat.- Adhatok még valami egyebet?

-Nos, igen.

-És pedig?

-Lenolajat.

A mögötte lévő nyitott szekrényből kivett egy üvegel.

-Lakk.

-Selyemfényű?

-Pontosan. És oldószer.

-Terpentin?

-Igen.

Ezeket szintén a tasakba helyezte. Otthagytam egy jelentősebb összeget, majd távoztam.

   A hét további része záportól volt hangos. Dühöngött az ősz és fényáradattal lepte be másodpercenként az éjszakát, mintha át akarta volna tépni a megnyugvás sötét szövetét és ébredésre bírni a holt homályt. Kiáltozott az idő lelkembe taposva, úgy véltem, a napsütés oldhatná megrögzött melankóliám, csupán a morál végett, de ennyi kegyelemre sem számíthattam. Autómból gyakran követtem az esőcseppek vándorlását az üvegen, miként eltűntek, ám helyükre még több került, s csordogáltak védtelenül, majd azok is semmivé váltak. Oly szabadok voltak, miként egyenként lehullanak és földet érve összeolvadtak társaikkal, aztán magukévá tették a tájat. Elsodorták a köveket, feláztatták a járdákat és elárasztották a hegyek erdőit. Hatalmas urak voltak, vagy csatlósai valamilyen ádáz mindenhatónak, kitől tejhatalmat kaptak. Irigy voltam rájuk. De mégis létezett némi izgalom az életemben, miként vártam Junko látogatását. Évek óta nem alkottam eleven képről s nem voltam biztos abban, hogy lesz tehetségem visszaadni a természetes vonalakat és síkban elhelyezve felvázolni a gömbölyű formákat úgy, hogy eredetiségük megmaradjon. Sosem értem be a tökéletlen firkálgatással, legtöbb tudásom szerint igyekeztem kifogástalanul alkotni.

  Hazafelé készülődtem, mikor George Neil szóba elegyedett velem. Bizakodó és nyugodt embernek tűnt, sosem volt zaklatott, vagy ha igen, akkor ügyesen leplezte

-Milyen volt a napod?- érdeklődött, miután megjelent a tanári szobában.

-Kevésbé eseménydús.

-A hétvége kalandosabb lesz.

-Talán.

-Csak azért, mert jégverést mondanak az időjárás jelentők. Az aztán esemény!

Már azt hittem rosszabb nem is jöhet, de eléri minden, hogy az utcára se lépjek ki, nem csupán az emberek iránt táplált bizalmatlanságom átkától, hanem egyéb tényezők miatt sem.

-Remek!- karba tettem a kezeimet a falnak támaszkodva.

-Terveztél valamit?

-Találkozóm volna.

-Nő az illető?

-Miből következtettél erre?

-Ráhibáztam.- dolgait pakolászta háttal nekem.

-Valóban nő.

-Gondolom, egyedülálló vagy.

-Az. De honnét tudod?

-Fiatal vagy, bár a te korodban sokaknak van gyermeke. Neked nincs és szinte semmi jele annak, hogy...- rám nézett.

-S mi van, ha csak nem szeretek az ilyesmiről kitálalni?- fölvettem a kabátomat.

-Milyen tapintatlan vagyok! Megbántottalak?

-Nem.- nyeltem.

-Elnézést.

-Felejtsük el. Egyébként sem randevúról van szó, ha ezért érdeklődsz.

-Sajnálom.

Nyúltam a kilincsért, viszont megtorpantam.

-Van családod?- kérdeztem halkan.

-Feleségem és két lányom.

Mrs.Davis hangja rivallott átszelve a levegőt egyenest dobhártyámba vájva. Az ablakban ácsorgott azt várva, mikor szakíthatja félbe az eszmecserét.

-Miért tagadod?!

-Mit?

-Tehát, édes légyottot tartotok?- kacér vigyora hidegrázássá fajult bennem.

-Nem lesz az. Egyébként is úgy vélem ez magánügy.- vetettem rá szikrákat szóró tekintetemet.

-Ugyan....

-S ha több, mint egyszerű csevej, akkor...?

-Nincs belőle semmi.

-Nos, megyek.

Intettem és végre távoztam. A kollégáim túlzott tudásvágya fenyegetésként hatott. Siettem le a lépcsőn, majd kifelé, de megtorpantam. Az ajtóból kémleltem az eget ostromló szürke hadat. S már kiáltottak is, mélyen és elhivatottan, közölve a hírt, miként ránk rontani szándékoznak hirtelen vihar formájában. Mintha gyászolták volna a meleg évszakot, minket okoltak, siratót üvöltve a gyöngéknek, kik itt voltunk alattuk. Néztem hosszasan, hogyan futottak mások félve könnyeik elől, de én csupán álltam ott. Milyen szép volt az én szememnek, mennyire megörökíteni való. Az érzés rám tört, a kegyetlen akarat láttatni, amit észrevettem, mit felfedeztem, de senki sem hihette el és érthette, csupán nekem tündökölt.

   Mi volnék én? Oly sokszor tettem föl a kérdés , talán gyakrabban, mit az átlagos ember, eszemben többször megfordult létem értelme. Választ gyermekként nem kaphattam rá, de sajnálatos módon felnőttként sem. Ezekben az időkben sűrűn foglalkoztatott e gondolat. Hisz láttam a fűszálakon a hajnali dér üdvösségét, a nap sziporkázó fényáradatát  parányi szemcséin a hajnalnak és képekké bomlottak a fejemben. Vágyat merítettem a szélből, ha megérintett bizsergető szavával. Csupán az enyém és a hozzám hasonlók füle dekódolta idegen nyelvű beszédét. Megálltam hosszasan merengni a tájban s gyönyörében fürösztem, mintha kádban feküdne a testem, és ha fagyos is voltam egyből megmelengetett. Jelek voltak számomra a földnek repedésein, és az ingerek ecsetemre kényszerültek, hogy érzékeltessem másokkal óhajaim legbenső mivoltát. Túlélni mindezt nehezebb volt a tűznél, vagy a szabadesés azonnali gyilkosánál. Olykor elborultam, megrészegített saját elmém, de annál felszabadítóbb boldogságot, miként magamhoz térve művemre pillantottam semmi sem okozhatott. Féltettem ezt, hogy az idő majd elszakít e áldástól, mely kárhozatként kínzott oly sokszor, mégsem volt erőm megválni tőle. Ez volna miért létezem? Mi más.

   Víz alá tartottam egy kis méretű üres üveget. Kezeimmel kitisztítottam a belsejét, jól kiöblítettem, aztán szárazra töröltem. Oldószert folyattam bele, de csak óvatosan, majd  lenolajat, végül lakkot, megfelelő arányban. Mivel olajfestékkel dolgoztam, mely eredetileg sűrűbb állagú, szükségem volt egy saját magam által kevert oldószerre, mi csökkentheti az olaj zsírtartalmát és felhígítja. Hagytam állni az anyagot, hogy teljesen összeérjen. Már rég készültem ennyire.

   Borotválkoztam. Krém színű, hosszú ujjú felsőt vettem magamra és világos farmert. A tisztává varázsolt lakás sziporkázott, miként a sült csirke s a saláta illata beterítette az egészet. A délután félig-meddig napos volt, bár estefelé gyülekeztek a felhők, melyek aggodalommal töltöttek el. Attól tartottam, hogyha elindul a vihar Junkonak kedvét szegi és nem látogat meg. Viszont ez csupán izgalmam szülte képzelgés volt. Az eső szerencsére visszavonult, s mire elérkezett az idő megszólalt a csengő.

-Máris itt?- tátottam ki a bejárati ajtót.

-Szia, Daniel. Esetleg baj? Túl korán van?

-Nem! Bocsájts meg!

-Hoztam pezsgőt!- büszkén emelte ki a táskájából. Öltözete hétköznapi volt, de ugyan akkor igazán nőies. Kontyba fogott hajában ezüst hajtű csillogott.

-Gyere be!

Kabátját a fogasra akasztottam.

-Foglalj helyet a nappaliban.

Elöblítettem két üvegpoharat. Az ital könnyen kinyílt pukkanó hangot adva. Töltöttem. A fogadószobát félhomály burkolta be. Menta eszenciája lebegett körülöttünk. A buborékos löttyre néztem.

-Megkóstolod?- kérdezte.

-Talán ezt még bírom.

-Hamar becsiccsentesz?

-Eléggé.

-Koccintunk?

-Arra, hogy...- kezembe vettem.

-Arra, hogy itt vagyunk.

Az üvegek egymásnak ütköztek.

-Selymes.

-Lehetne minőségibb, de fogyasztható.- körülnézett. -Elegáns lakás. -jelentette ki. -Pont olyan, mint te.

-Köszönöm. Éhes vagy?

-Azt hiszem.

Az étkezőbe kísértem. Ámultan leste az általam készített vacsorát.

-Nem számítottam ilyen vendéglátásra. Titokban szakács volnál?

-Inkább üljünk le.

A szalvétán pihenő evőeszközöket alig merte elvenni tányérja mellől. Apró falatokban ízlelgette a zöldségeket.

-Nagyon finom.- dicsérte.

-Ennek örülök. Öm... Junko?

-Tessék?

-Az unokaöcséd mikor gyógyul meg?

-A jövőhéten menni fog.

-Hol akar tovább tanulni?

-Őszintén szólva fogalma sincs.

-Pedig fontos volna. Sőt...

-Vannak tervei. Sajnos egyikben sem biztos. Inkább nem erőltetem.

-Furcsa.

-Szétszórt kölyök!

-Mióta neveled?

-Régóta...

-A szülei...

-Mondtam, hogy meghaltak.- villájával matatott a salátában.- Sokat kíváncsiskodsz.

-Csak veled kapcsolatban.

Fölfedezve, hogy nem szívesen beszél a témáról próbáltam kellemesebb irányba terelni a társalgást. Megtöröltem a számat.

-Van nálad váltó ruha?

-Így nem felelek meg a művészúrnak?

-Másként értettem...- tágra nyíltak a szemeim.

-Persze, hogy hoztam. Itt van a táskámban.

-Megmutatom a műtermemet.

   A padlásra vezető lépcső a hátsó teraszra nyíló ajtóval szemben volt. Fölmentünk és beléptünk a tágas helyiségbe, melynek padlója recsegett a talpunk alatt. A falhoz támasztott festményeim kisugárzása olyan volt, akár a mintás tapéta agg mivolta. A nő álmélkodva pásztázta őket.

-Embereket ábrázolsz. A stílusod fantasztikus!- leguggolt az egyik elé. -Hihetetlenül tehetséges vagy.

-A hobbim.

-Irdatlan sok pénzt kereshetnél velük.

-Úgy véled?

-Szervezz kiállítást!

-Hogy? Őrült vagy!

-Élethű...megfogja az embert. A vonalak tökéletesek.- követte az ujjaival.- Alig lehet kifejezni mennyire büszke vagyok, hogy a részese lehetek. Ki ő?

-Az anyám.- feleltem vontatottan.

-Gyönyörű.

-Volt. Rákban hunyt el.

-Ez szörnyű! Nem említetted eddig.

-Inkább hanyagolom.

-Mi volt a neve?

-Rose.

-Pillangók vannak a hajában.

Mellé kuporodtam.

-Emlékszem modellt állt, akárcsak te. A lepkék fedik el azt, ami elárulja miben szenvedett.

-A kézügyességed csodálatos.

-Túlságosan hízelegsz.

-Nem tehetek róla.

Törte a térdeimet a szálkás parketta. Csöndesen bámultam a földet szidva mindent és mindenkit legbelül, mert egyedül maradtam. Junko rám nézett.

-Mesélhetnél a családodról. -szóltam halkan.

-Ketten vagyunk Morinagaval. Ennyi.

-És még én rejtegetek valamit.

-Ha megtudom ki vagy valójában, akkor te is megismerheted a múltamat.

-Zsarolsz?

-Igen. -mosolyogta csacskán és vállon bökött.

Várt, majd megkérdezte:

-Elszomorodtál?

-A nosztalgiától?

Bólogatott.

-Túl jutottam a gyilkosaimon. Nem rágódok rajtuk.

Segítettem neki fölállni. Sétált lassan, közben nézegetve kreálmányaimat. Megállapodott döbbent grimaszt vágva.

-Valós személyt ábrázol?

Az ágyon fekvő fiú képére mutatott, kinek idomait virágszirmok rengetege ölelte takaróként, végül teste részévé váltak.

-Lényegtelen.- vakargattam a halántékomat

-Régen készült?

-Junko... igen.

Kérdései összezavartak.

-Főiskola után csináltam.

-Fontos lehettél a számára, ha így megnyílt előtted.

Nyögdécseltem kapkodva az agyamban felsejlő betűk után, ám hangokká formálni e kavalkádban nem volt erőm. Értékes válasszal nem szolgálhattam.

-Megengedte, hogy lefessem.- ajkaimba haraptam.

-Olyan fáradtnak tűnik.- mondta aléltan.

-Nem volt az.- vágtam rá reflexszerűen.

Le sem vette róla a pillantását, szinte megbabonázta a félelmetes kisugárzású szürreális akt.

-Miért akartad így ábrázolni?- gyanakvóan felém sandított.

-Tessék?- tagjaim remegtek az ijedelemtől.

-Miért?

-Mire célzol?

-Semmire...- sóhajtott. -Kezdjük a munkát?- igyekezett elhessegetni a dolgokat, de bennem akkora zűrt kavart, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni.

-Mindjárt.- ziháltam.

Járomcsontomhoz ért.

-Megfejthetetlen vagy.- jelentette ki.

-Egyszerűbb vagyok, mint hinnéd.

-Erős és vonzó férfit látok.

-Junko...

-Daniel, mi volt olyan elbűvölő benne és mi az bennem?

-Benne?- verejtékeztem s egyre inkább szabadulni vágytam abból a pillanatból és az egész világból. Az idő azonban megdermedt.

-Nem faggatlak.

-A...- a torkomat megmarkolta a félelem. -A hajad. Bánt, hogy összefogtad.

-Leengedjem?

-Szabad?

Hátat fordított. Óvatosan eltávolítottam a hajtűjét. Tincsei szatén lepelként hullottak lapockájára, majd derekára. Orchidea illata átjárta a körülöttünk lévő levegőt semmissé téve a festékek kellemetlen bukéját. Ujjaimmal fésültem a szálakat lomhán rásimítva a nyakára.

-Jól esik.- közölte halkulva.

Véletlenül megkarcoltam a bőrét.

-Élnézést.

Cselekedetem mögött nem lapult hátsó szándék, bár könnyű volt félreértelmezni. Erre akkor döbbentem rá, mikor mellkasomra omolt. Keblei sóhajaitól lüktettek, s mutatóujját piros, laza anyagú blúzának nyakába akasztotta, s addig húzta komótosan, míg idomai kis híján elém nem tárultak. Közben egyre hevesebben vonaglott, szinte hozzám préselte magát.

-Ne!- sziszegtem.

-Tiltakozol?- kérdezte kezdődő eufóriában.

-Junko, föl kell ébredned!

Kulcscsontomnak támasztotta a tarkóját. Mozdulatlan és rideg voltam.

-Alig értelek.

-Szerettem volna a hajadhoz érni. Kész!

-Daniel...

-Az én hibám.

-Összezavarsz.

-Mondanom kell valamit, mielőtt nagyobbá válna a probléma.

Visszatért ama hazug álomból, amelyben kis híján elmerült. Lépett egy fél lépést észlelve tagadásomat. Oldalra fordította a fejét és felém sandított.

-Egészen másként ismersz, mint amilyen valójában vagyok. -suttogtam.

-Akkor felvázolnád, amivel tisztában kéne lennem?- türelmetlen volt.

-Fordulj ide, kérlek!

Hallgatott szavamra, ám szorongást észleltem viselkedésén. Tudni vágyott mindent rólam, de valahol rémültté is tette a tény, mi van, ha kitárulkozásom nem teljesen az ő javát szolgálja.

-Add a kezed!

Tenyereimre fektette tenyereit.

-Tökéletes, ugye?- epekedő pillantása sajnálatot ébresztette a szívemben. -Nos, az én szememnek nem.

Lélegzetvételei szapora tempóra váltottak, fekete pilláin könnycseppek fénylettek. Ráncolva homlokát kereste a szavakat. Kezeimet nem eresztette el.

-Megdöbbentesz.

-Bízhatok benned. Nem kételkedem.

Gondolatai az arcára voltak írva. Fintorgott, majd megenyhült elmélkedve a helyzeten.

-Örülök, hogy méltó lehetek erre.- vontatottan rám emelte tekintetét.

-Remélem, ezek után sem utasítod el a barátságomat.- hátráltam szégyenkezve.

-A szívedben létező jóságot nincs, ami torzítaná.- jelentette ki olyasfajta biztató mosollyal, melyet a gyermekek kapnak, mikor csínytevésüket őszintén bevallják.

-Lekötelezel.

-Nehéz lehet neked.

Lefelé néztem. Megemelte az államat.

-Daniel, ez nem egy megbocsájthatatlan bűn.

Sebes pulzusom megragadta a torkomat.

-Most már lefestesz?

-Készen állsz?

-Hol öltözhetek át?

-Kövess! Megmutatom a fürdőszobát.

   Elmostam az ecseteket. Az állványra helyeztem a vásznat, melyet előkészítettem és lealapoztam. A festékeket a közelébe raktam az asztalra. A palettára kentem már az oldott anyagból, elsőként a főbb színekből. Még nem tudtam pontosan miként ábrázolom, hogy meghagyjam-e valódiságát, vagy mint mások portréján finomítsak kicsit. Junko megjelent fekete és vörös kimonóban, mely csillogott a lámpa fénye alatt.

-Csinos.

-Köszönöm. Elég világos van?

-Igen. Ülj oda a székre. Kényelmes pozícióban légy.

Bele kezdtem. Közben visszarévedtem a múltamba, mikor még hiú voltam és ostoba, ahhoz  a legutóbbi pillanathoz, mikor valós személyt alkottam meg. Egy motelben voltunk, odamenekültünk kínzóm elől. A szegényes berendezés és bézs függöny, a fehér takarók és a szőnyeg a poros padlón a mai napig olyan elevenen létezik bennem, mintha újra és újra  átélném minden éjszaka. Szörnyek voltunk, ott sajgott a lelkünkben, de oly jól esett annak lenni, mintha más nem boldogíthatott volna bennünket. Feloltottam a lámpát. Nálam voltak a kellékek, az árnyalatok, miket Ő határozott meg. Virágokat akart, mert szerette azokat. Rózsát választottam. Hervadt szirmú rózsákat, és beleegyezett. A csenevész elnyúlt az ágyon, elterült és betakartam egy lepedővel. Sóhajtott titkosan, ajkaimra szórva ábrándját, melyet nem teljesíthettem be. Egyéb dolgom volt. Értetlenül vizslatott s kérlelt, szándékosan bőszítve, ezért csuklóira szalag került, hogy ne érhessem hozzám, szemére pedig kendő. Várattam őt míg el nem csitult a homály, míg el nem jött a pirkadat és beragyogta az eget rózsaszínű vibrálással.

    Undorító féreg voltam! Hazugságokból összehordott karriert futottam be. Ismerőseim és az idegenek sokszor úgy vélték egyszerű agglegény vagyok, és az is maradtam sokáig, míg egy hang föl nem rázott s rá nem bírt arra, hogy kitárulkozzak. Olyas valaki tanított meg elfogadni az elutasító, illetve empatikus visszajelzéseket, akinek nekem kellett volna leckét adnom a világról.

 

 

 

 

I.

   Volt valami a levelekben, az ágakban és a virágok összes szegletén. A gyökerek végigfutottak a földben és magukba szívták az avarra eső égi nektárt. Zöldellő lombok takarásában létezett egy hely, mely meglelte a háborítatlanság üdvösségét. Tartogathat-e szitkozódást, árulást és halált? Elképzelhetetlen volt a látkép által, de mégis mintha ármánykodást lepleztek volna a falak. Az ócska régi gerendák és cserepek, a téglák, a tapéták sejtettek egy kérdést a kérkedőnek. Lehet-e ilyen kifogástalan? Vagy a valóság álarca mögé rejtőzve ott lapult a félelem és a kín? Hol volnánk biztonságban? Ki segíthet gondjainkon? Ki törődik velünk?

   Dúdolás hallatszott a verandán. Az apró kezek a földbe túrtak és az árva növény szárát beletemették. Tarka csoda-folt volt ez. Igazi ritkaság. A cserép a korlát melletti föggő kosárba került és máris jobb lett a hangulat. Az anya, ki távolról jött, föllépett a lépcsőre és megdicsérte a csemetét. A dal szólt tovább, egy gyermek-nóta, mit esetleg maga talált ki, vagy másoktól tanulta. Valójában nem ismeretes, de fölösleges foglalkozni vele, míg boldoggá teszi azt, ki odafigyel.

   Az anya, ki üzlet asszony volt, a szobába vitte a fiút és leültette. Csitította halkabb neszelésre, mert volt, kit nem lett volna szabad felébreszteni. Az ágyon feküdt az öreg elterülve, mint a síkság, horkantva, akár a medve, ha telente elszenderedik. Idő múltával a gyermek is aludt, párnáját a fotel karfájára téve.

   Csivitelés rázta át és susogás az éjjelt, mintha dobozba lenne zárva egy kicsiny világ, de zajai körülzengenék a mindenséget. Fekete  este  volt a rengeteg mélyén, lényei az elhuny világosságért kiáltoztak. De milyen meghitt volt ezt észlelni, de nem érteni. Jobb ez úgy gondolta a gyermek, ki ablakában bámulta a sötétet és a lámpák fényével játszadozó rovarokat. Arcára mosolyt húztak az érzékek, a duruzsolás és a levegő kellemes hűvöse.