Evva Lena di Reirossi

 

Boldogtalan árnyak

Továbbra is a vörösre festett Reirossi házban éltem a Frari templommal[1] szemben, de már időm nagy részét, s mind több éjszakát az új fogadómban töltöttem. Anyám valójában nem tudta, mivel foglalkozom, mert csak a gyógyító tevékenységemről beszéltem neki, és nem is akartam magyarázkodni a rengeteg éjjel-nappal égő gyertyákról, a keleti füstölőkről, és a tálcákon sorakozó bábukról.

Saját életem kialakítása érdekében a San Marco tér déli oldalán kibéreltem az egyik üzletet, melyben egy sybillahoz méltó szalont rendeztem be. Így már nyugodtan tudtam fogadni látogatóimat, akik mindenféle bajos dolgaik mellett többnyire szerelmi ügyük rendezése érdekében kerestek fel.  A csinos kis helyiség kirakatában szárított gyógynövényes csokrokat és néhány régi csillagjóslással kapcsolatos könyvet helyeztem el, utalva a tevékenységemre. Legjobban az emberek közt lehet elbújni, és a San Marcon éjjel, nappal nagy volt a nyüzsgés. Itt lehetőséget adtam a titokban érkező signoraknak, hogy a turisták forgatagában elvegyülve, két kendő és néhány kamásli vásárlása közben szinte észrevétlenül térjenek be hozzám. Egy mellékutcában, vagy egy csendes külvárosi részen még a falaknak is szemük van, s mindig akad leskelődő, aki titokban érkező látogatóimat netán felismerné vagy akár pletykák hadát indíthatná el.

Egy kora őszi nap délutánján Riccardo bátyám nyitott be a szalonomba, aki aznap érkezett vissza Velencébe, és első útja hozzám vezetett. A mellettem lévő kávéház teraszára invitált, részint azért, hogy még élvezhessük egy kicsit a kellemes napsütést, részint pedig azért, mert az egyik ismerősével ott beszélt meg találkozót. Alighogy helyet foglaltunk, egy vékony, magas, értelmes arcú úriember állt meg az asztalunknál. Rövid bemutatkozása után kiderült, hogy Riccardo őt várta. Csendesen leült az egyik szabad székre, és udvariasan hagyta, hogy tovább folytassuk megkezdett csevegésünket. Időnként egy-egy kérdésbe kapaszkodva ő is hozzászólt a hétköznapi dolgokról szóló beszélgetésünkbe. Még a nevét sem jegyeztem meg, annyira hidegen hagyott a jelenléte. Talán egy kicsit orroltam is rá, mert rég nem látott bátyámmal csak rövid ideig társaloghattam, s azt is csak felszínes semmiségekről, hiszen egy idegen jelenlétében nincs értelme bizalmas otthoni kérdéseket kitárgyalni. Így hát megittuk a kávéinkat, majd a két fiatalember udvariasan visszakísért a szalonomhoz, ahol búcsút vettünk egymástól, és visszatértem a teendőimhez.

Vagy két óra múlva a bejárati csengettyű jelezte, hogy vendég érkezett az előtérbe, így hát abbahagytam a növényeimmel való foglalatoskodást, és kimentem a látogató elé. Egy magas signore állt előttem.

— Visszajöttem. — mondta egyszerűen, miközben rám függesztette a tekintetét.

Értetlenül álltam, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon ki a bolond, ő vagy én? Zavaromban hellyel kínáltam, és hagytam beszélni, hátha rájövök, kivel is van dolgom. Ez esetben én mutatkoztam értetlennek, mert kiderült, hogy néhány órával azelőtt vele kávéztam a szomszédos teraszon Riccardo bátyámmal egyetemben. Módfelett bosszantott a saját felületességem, pedig ahogy jobban megfigyeltem, kifejezetten csinos, nálam csupán néhány évvel idősebb fiatalember volt. Rendkívüli magassága sok kényelmetlenséget okozhatott neki, mert az itteni ajtókat nem rá szabták. Vékony, inas, ám arányos testalkata, csinos, kissé szögletes arca, és értelemtől sugárzó szeme bizonyosan sok női szívet megdobogtathatott. Érdekesen elegyedett vonásaiban a markáns, klasszikus férfiasság a művészi finomsággal. Észak-Itáliában lehet hasonló fizimiskájú férfiakkal találkozni, akiknek az ereiben egyaránt fellelhető a német és a spanyol hódító ősök vére. Impozáns megjelenését cicoma nélküli, ám mégis mívesen elkészített öltönye tette teljessé. Mindezek ellenére a vonzalom legkisebb szikráját sem éreztem a szívemben. Kifejezetten sekélyesnek mondható társalgásunk ellenére megkérdezte, hogy elém jöhetne-e, amikor bezárom a szalont? Minden meggyőződés és lelkesedés nélkül csak ennyit mondtam:

— Miért is ne? Legalább nem megyek haza kísérő nélkül a sötét mellékutcákon keresztül.

Onnantól kezdve Marco Cavagnissal szinte mindennap találkoztam. Eleinte csak hazakísért, később sétálni hívott a Rivara, majd kényelmes gondoláján rövidebb kirándulásokat tettünk a Laguna világában. Minél többet találkoztunk, annál jobban megkedveltem, megszerettem, s egyszer csak azt vettem észre, hogy hiányzik, ha már néhány napja nem láttam. Pedig Marco Cavagnist mindig egyfajta borús melankólia lengte körbe, amit az általában kedélyes természetem korábban  soha nem szeretett. Most sem kedveltem, csak elfogadtam.

* * *

 

Néhány hónap múlva Marco Cavagnis egy ünnepi estre hívott, melyet a legjobb barátja, Pietro dal Verme rendezett a Lido[2] túlsó felén lévő nyári palotájában. A tengerparti casa egyszerű szalonjában talán, ha tízen gyűlhettünk össze, és valóban kellemesen éreztem magam újdonsült ismerőseimmel, Marco Cavagnis barátaival, s azok menyasszonyaival, barátnőivel. Amikor a társaság férfi tagjain kezdett megmutatkozni az elfogyasztott borok hatása, álmosságra hivatkozva felmentem az alkalmi hálószobámba.

Annak ellenére, hogy Pietro dal Verme és barátai komoly, tanult, pallérozott emberek voltak, borgőzös fecsegésük inkább ingerelt, semmint érdeklődést váltott volna ki belőlem.  Mivel én is iszogattam az erős spanyol borból, Marco Cavagnis iránti testi vágyam igencsak eluralkodott rajtam, melynek a legkisebb jelét sem mutattam felé. Ha nem tört volna fel bennem a kívánalom, valószínűleg bámulatosabbnak  tartottam volna a házigazda társaságát, ám így csak az egymást kergető erotikus gondolataim kötötték le a figyelmemet, miközben egyre jobban megerősödött bennem az a tudat, hogy aznap éjjel Marco Cavagnissal fogok hálni.

Éppen az ágyba akartam bújni, amikor kopogtattak. Marco volt az, s egy tálcán két pohár vörösbort egyensúlyozott. Beengedtem, s hagytam, hogy az éjjeliszekrényre tegye a gyertyatartó mellé, ő meg az ágy szélére telepedjen.

Beszélgetés közben, mintegy véletlenül, a kezét a lábamra tette, majd szinte észrevétlenül csúsztatta egyre feljebb és feljebb. Közben figyelte a szememet, pillantásunk összefonódott, s azt várta, mikor fogom visszautasítani. Nem utasítottam vissza, de nem is bátorítottam, mert mulattatott félénk viselkedése, és különben is kíváncsi voltam, hogyan fogja a gátlássait leküzdeni? A kezdeti bátortalan érintéseit, viszonzott csókok és ölelések követték, a többi pedig már jött magától. Egyszerű és lényegre törő szerelmeskedésünk szenvedélye meg sem közelítette addigi élményeimet, ennek ellenére mindketten célhoz értünk.

Egyetlen szó, egyetlenegy mondat sem hagyta el közben az ajkát, puritán módon ölelte a testemet, és még az élvezete is tartózkodó volt, pedig a jó isten mindent megadott neki, hogy magabiztosan járja a szerelem táncát. Tisztában voltam azzal, ha a későbbiekben jól akarom érezni magam vele, akkor nekem kell majd találékonyabbnak lenni.

Kényelmesen pihegtünk az ősrégi ágyban a szokásos semmiségeken társalogva, miközben a szegycsontja felett egy sötét árnyékra lettem figyelmes. Még a gyertyafényben is jól kivehető volt, ahogyan egyik vállcsontjától a másikig húzódott az arany nyaklánca körüli részen. Nem restelltem kikelni az ágyból, levettem egy gyertyát a tartóról, hogy jobban megfigyelhessem.

— Tán csak nem réz lóg a nyakadban? — vizsgálódtam óvatosan, nehogy a csupasz testére csöpögjön a forró viasz.

— Á, dehogy! Időnként fekete foltot hagy rajtam az arany. De egy-két fürdés után eltűnik. — dörzsölgette kezeivel megsötétedett testrészét.

Nem szóltam semmit, csak csendben visszatettem a gyertyát a helyére. Ha valakin megfeketedik az arany, az rontásban van. Megértettem mitől volt állandóan Marco Cavagnis körül fekete felhő, miért volt oly nehéz mosolyt csalni az arcára.

Másnap vagy két órán keresztül áztattam magam erős rozmaring főzetben, és vagy egy liter szenteltvizet is megittam. A vörös Reirossi rózsafüzért pedig még éjjel is a nyakamon tartottam. Így akartam megvédeni magamat attól, nehogy Marco Cavagnis átkából rám telepedjen egy rész, mert sajnos a fekete energia a testiségen keresztül áramlik a legkönnyebben. Mindezek ellenére semmilyen kivetnivalót nem láttam abban, hogy továbbra is találkozgassak Marco Cavagnissal.

* * *

 

A palazzo Cavagnis Cannaregio szélén, a Canale túlpartján az impozáns méretű casak egyike volt, széles fundamentummal, gondoláknak való kikötővel. A bejárat felett míves kovácsoltvas felirat tudatta, hogy itt van a Cavagnis fivérek palotája. A régi félkörösen elhelyezett fekete betűk közt egy szépen megfestett, mára kopottassá vált vitorlás utalt az itt élők foglalkozására.

Marco Cavagnis csak úgy, mint apja és nagybátyja, a hajótervezésben élte ki művészi és mérnöki hajlamait. A casa alsószintjén a cselédek és az állandó segédek laktak, valamint itt volt donna Serena főzőbirodalma. A falakat zsúfolásig borították a festmények, a tollrajzok, a félkész tervezetek, s kivétel nélkül mindegyiknek vitorlás hajó volt a témája. Az első emeleten lévő két hatalmas szalon mindegyikében egy-egy hosszú asztal foglalta el a tér nagyobbik részét, melyek telítve voltak terjedelmes vázlatokkal, tekercsekkel, modellekkel. A falakat, csak úgy, mint az alsóbb szinten, beborították a különböző vízi alkalmatosságokat ábrázoló képek. Az egyik teremben don Umberto Cavagnis dolgozott, a másikban pedig fia, Marco. Igazából don Umberto szalonját sosem láttam, csak a fia elmondása által volt róla némi elképzelésem. Az öreg hajóépítő fivére pedig, akit a címfelirat említett, már évtizedek óta a halottak birodalmában kereste az örök boldogságot, tengernyi rajzban hátrahagyva élete munkásságát. A palota sem kívül, sem belül nem volt divatos, de még csak klasszikus szépséget sem mutatott, egyszerű volt, nélkülözött minden díszítést, felesleges cirádát. A házra ráfért volna egy felújítás, mert itt-ott méteres darabokban mállott a vakolat. Úgy tűnt, a ház urai inkább csak a mesterségükben élték meg a lelkükben rejlő szépséget.

Marco Cavagnis és don Umberto egy-egy nagyobb munka kedvéért gyakran zárkózott be műhelyébe több napra, időnként akár néhány hétre is. Ilyenkor donna Serena meg sem próbálta étkezéshez invitálni férjét és fiát, csak csendesen letette megrakott tálcáját az ajtók előtt álló asztalkákra.

Amikor Marco Cavagnis végre meghívott a házukhoz egy uzsonnára, először édesanyját, a halk szavú, csendes donna Serenat mutatta be. Donna Serenanak ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy vendégét alaposan szemügyre vegye, helyette zavarodottan tekingetett mindenfelé, és idegesen tördelte a kezeit. Vele csak és kizárólag az alsó szinten lehetett találkozni, és ott is többnyire a konyha körül. Jómódjuk ellenére, donna Serena maga készítette családja, és azok munkásainak az ételeket egy fiatal cselédlány segítségével. A ház asszonya ugyanolyan puritán volt, mint a környezete. Ősz haját a tarkóján szoros kontyba tűzte, kabátkája, inge mindig állig fel volt gombolva, és még a szoknyájában is szűken mérte a szövetet. Rájöttem, hogy látogatásaim alatt azért nem mert nyíltan rám nézni, mert helyettem is szégyellte magát zabolátlan fürtjeim, és a kendő alól kivillanó vállaim miatt. Donna Serena léptei sohasem kopogtak, nem lehetett hallani, hogy jön vagy távolodik, egyszer csak megjelent, és ugyanígy eltűnt. Lábai nem érintették a mozaikkal mintázott kopott kövezetet, mert járása inkább suhanásnak volt nevezhető. Két percnél tovább nemigen mutatkozott, s ha véletlenül mégis, nem sokat láthattam belőle, mert a ház általam bejárható részén sehol nem volt ablak, sem az előcsarnokban, sem a lépcsők mentén, sem az emeleti folyosón. A Cavagnis familia a világítást is szűken mérte, ezért állandó félhomály uralkodott mindenütt.

Don Umberto ugyanolyan hétköznapi megjelenésű volt, mint a felesége. Míg donna Serena igyekezett beszédbe elegyedni velem néhány perc erejéig, addig a férje megelégedett egy csendes, lesütött szemű köszöntéssel, s azon nyomban munkájára hivatkozva tovább állt.

Az egész házat furcsa bomlásra emlékeztető enyhe bűz lengte be. A Hádész[3] birodalmába készülő, s attól félő öregek otthonában szokott hasonló szag lenni és a menthetetlen, az elmúlás küszöbén álló betegek szobájában. A tisztaság mindenhol kétes volt, melyet donna Serena hiába próbálta elfogadhatóvá varázsolni tollseprűjével, mégis fekete zsíros por és ragadós nyálka lapult meg minden sarokban, szögletben, hajlatban, s úgy tűnt, mintha ez már évtizedek óta így lenne. A csésze, amiben teával kínált tiszta volt, de mégis ragadt, és furcsa szaga miatt titokban a cserepes növények közé öntöttem a tartalmát.

Marco Cavagnis bálterem méretű műhelye más világot képviselt hatalmas asztalával, a sarokban lévő kényelmes kanapéval, a rengeteg tervrajzzal, a Canalera néző nagy ablakokkal, és a csodálatos fényt árasztó örökké világító lámpásokkal.[4]  Itt ugyan nem volt érezhető az évszázados átok szaga, de mégis ódon hangulat áradt mindenből. Nem akartam a nagy házban lapuló nehézséggel foglalkozni, mert naivan úgy gondoltam, ha Marco Cavagnissal majd komolyabbra fordul a szerelmünk, úgysem akarunk majd itt élni, s ha az öregeknek eddig jó volt, talán néhány évtizedig még elbirkóznak majd a ház rosszfajta szellemiségével.

A két Cavagnis reggeltől estig, éjt nappallá téve dolgozott, mint hírneves tervezők, akiket jól megfizettek tehetős megrendelőik, ám tehetségük gyümölcsét soha nem tudták élvezni, mert örökös munkára voltak ítélve. Nem volt költséges szenvedélyük, nem utazgattak, nem tartottak bálokat, mulatságokat, mégis elfolyt a pénzük. Talán a házuk előtt álló saját maguk által tervezett gondoláik és apró hajóik utalhattak látszólagos fényűző életmódra. Amikor megkérdeztem, mire költik azt a temérdek pénzt, amit keresnek, hiszen bőven van megrendelésük és don Umberto is egyszerre három segéddel dolgozott, Marco Cavagnis csak megvonta a vállát, s látszott, hogy nem értette a kérdésemet. Ő nem tudta, hogy az átok alatt élő emberek lehetnek elismertek, kereshetnek sok pénzt, ám igazi boldogság mégsem jut nekik. Ugyanolyan elszántsággal hajszolják a mindennapok szükségszerűségeinek a megteremtését, mint azok, akiknek csak egy szelet kenyérre jut, és vasárnaponként a templom előtt könyörögnek némi alamizsnáért.

Akárcsak don Umberto műhelyében, a felsőbb emeleteken sem voltam soha, és a hálókat sem láthattam. Az igazat megvallva, a nyomasztó légkör miatt nemigen szerettem ott lenni. Az állandó csendet sem értettem. Kint a Canalen a gondolierik vígan énekeltek, a Velencébe vetődő látogatók hangosan kurjongattak egymásnak, ám amikor becsukódott mögöttem a Cavagnis palota kapuja, megszűnt a külvilág, s borzongató sűrű csend vett körül. Az időnként elsuhanó szolgák vagy cselédek mindig hangtalanul tették a dolgukat, és még a köszönést is fojtott hangon lehelték ki alig mozgó ajkukon.

Marco Cavagnissal remek időtöltésnek bizonyult a kirándulás, a gondolázás, a kávézás a San Marcon, egy-egy hangversenyen vagy mulatságon részt venni, ezért nem kellett a cannaregioi casaban tölteni a közös szabadidőnket.  Ahogyan minden rosszban van valami jó, így, mindennek ellenére, a palazzo Cavagnisban is volt szépség, mégpedig a kert, ami Velencében mindig is nagy kincsnek számított. A kőfallal védett parányi édenkertben szokatlanul magas örökzöld lombú fák árnyéka világos nappal is az esti szürkület idejét éreztették velem. Számomra ismeretlen, télen is virágzó bokrok ágai nyúltak a kerti kőpadokra, a fák törzsére és a házfalra. Kissé talán elhanyagoltnak tűnt a kertecske, de pont ez tette széppé és egyben egy kicsit ijesztővé.

Amikor már egy hete nem találkoztam Marco Cavagnissal, akkor anyám segítségével apró süteményeket készítettem, és egy kis fedeles kosárban elvittem neki, mert tudtam, hogy munkába temetkezett. Donna Serenanak mindig külön csomaggal kedveskedtem, és idővel anyám üdvözletét is átadhattam neki.

Marco Cavagnisban az volt a legjobb, hogy soha nem kérte számon az időt, mely éppen úgy nem létezett neki, mint nekem. Elfogadta, ha éjjel dolgoztam vagy kísérletezgettem valamivel, és az sem zavarta, ha egy-egy váratlan látogató miatt elmaradt a találkozónk. Beleszólást a munkájába soha nem engedett volna, de annál hajlékonyabb volt kettőnk ügyében. Elfogadta a foglalkozásomat, a családomat, a furcsa barátnőimet, sajátságos szórakozásaimat. Ha kettesben voltunk pontosan azt tette, amit kértem tőle. Idővel rájött annak az ízére, hogy a világon mindenhol lehet szerelmeskedni, gondolában, parkban, templomkertben, vagy a saját munkaasztalán. Ez úgy megtetszett neki, hogy vagy félévig nem igényelte ágynak a szükségét. Egy alkalommal, amikor meglátogattam, donna Serena udvariasan felkísért a fia munkatermébe, és ott magunkra hagyott. Jó asszony lévén készített nekünk egy kis frissítőt, és tálcán felhozta. Mivel halk kopogtatására nem érkezett válasz, gyanútlanul benyitott. Egy pillanatig összeforrott a tekintetünk, azután amilyen halkan kinyitotta az ajtót, ugyanolyan gyorsan be is csukta, és soha többé nem hozott fel semmit, legalábbis amikor én ott voltam. Donna Serena tökéletesen megértette azt, amit látott, s biztos voltam abban, hogy helyettem is restelli magát. Valószínűleg misét is mondat majd a lelki üdvéért, s paráznaság miatt talán a mienkért is, mert én éppen felhúzott lábakkal ültem a nagy asztalon, és egyetlen fia letolt nadrággal térdelt előttem elmélyülten tanulmányozva a nőiség titkait. Mindezt olyan átéléssel tette, hogy nem vette észre anyja érkezését.

Marco Cavagnis hat hónapja tartó udvarlása alatt egyszer sem találkoztam nővérével, Agnesevel. Igaz, ritkán jártam feléjük, de a két testvér soha nem mutatkozott együtt az ünnepségeken, a baráti meghívásokon, noha közöttük csak két év volt a korkülönbség, s Agnese, még a hajadonok életét élte. Amikor megkérdeztem Marco Cavagnist, miért nem hozza magával időnként a nővérét, csak annyit válaszolt, hogy amolyan magának való, és bizonyosan unná a társaságunkat.

Egyik alkalommal, amikor kellemes kora tavaszi langyos idő volt, ki akartam menni a kiskertbe. Mivel Marco még a papírjaival vesződött, előre mentem. Csendesen dudorászva vizsgálgattam a frissen nyílt virágfejeket, tán még beszélgettem is velük. Teljesen elfeledkezve a világról, úgy érzékeltem, mintha csak a kert létezne, s összerezzentem, amikor egy női hang megszólított:

— Kellemes napot, Evva!

Zavartan körbe néztem, de nem láttam senkit. Végre a kerti padon egy földig érő hajú, szép arcú, ám annál szomorúbb tekintetű fiatal hölgyet pillantottam meg.  Azért vettem olyan nehezen észre, mert a lénye tökéletesen összeforrott a kert növényeivel, és olyannak tűnt, mintha azok része lenne. Azt hittem, jelenéssel van dolgom vagy legalábbis tündérrel. 

— Agnese vagyok, Marco nővére. — mondta, és felállt, hogy illendően üdvözöljön.

Mosolyogva, ám vizsgálódva szemléltük egymást, mintha riválist éreznénk a másikban. Nem értettem a külseje és a hangja közti különbséget. A teste szép és fiatal volt, melyet haja arany palástként fogott közre, és ódivatú ruhája ellenére égi tüneményre emlékeztetett. Ezzel szemben a hangja, inkább a megfásult öregasszonyok rekedtes siránkozását juttatta az eszembe.

Felületes kérdéseit nem is hallottam meg, annyira érdekesnek tartottam a személyében rejlő különbözőségeket. Agnese rezzenéstelen tekintete belefúródott a szemembe. Gyorsan elkaptam a pillantásomat, mert igéző erőt érzékeltem felőle, s tudtam, hogy valamit el akar tőlem venni.  Nem mintha bántani akart volna, de valamit megirigyelhetett bennem, valamiben szeretett volna hozzám hasonlatossá válni. Talán a szabadságomat kívánhatta meg, mert ő az utóbbi években soha nem hagyta el a palazzo Cavagnist, s többnyire felső emeleti hálószobájának elhúzott függönye mögül lesett ki időnként a Canale adta nagyvilágra. Ahogy jobban megfigyeltem bájos arcát, donna Serena hajdani szépségét véltem benne felfedezni.

Mélázásomból Marco Cavagnis hangja ébresztett fel. Vagy negyedórát beszélgethettünk hármasban, amikor Agnese elköszönt, hogy kettesben hagyjon bennünket.

* * *

 

Egy nyári napon, amikor Marco Cavagnissal éppen szórakozni indultunk, donna Serena és don Umberto toppant elénk a semmiből. A szokásos lépcsőházi félhomályban is jól kivehető volt szégyenlős viselkedésük, zavart tekintetük.

— Szeretnénk kérni tőletek valamit. — kezdte mondanivalóját donna Serena, miközben egyfolytában a kezeit tördelte, s don Umberto feszülten figyelte felesége nehézkesen induló beszédét. — Holnap lesz tizenöt éve, hogy nem találkoztunk a szeretteinkkel, és mi most nagy utazásra készülünk. Arra kérünk benneteket, hogy a távollétünkben vigyázzatok Agnesere.

Csodálkozva néztem Marcora, mert nem értettem anyja kérését. Agnese lassan harminc éves lesz, ugyan mi szüksége lehet a mi istápolásunkra? Ráadásul az egyszeri találkozón kívül nem volt más összekapcsolódásunk. Úgy véltem, donna Serena kérése egy bizalmas közlést takar, miszerint távolléte miatt valamelyest átadja nekem az asszonyi irányítást, jelezve, hogy immár elfogadott családtag vagyok. Természetesen udvariasan megígértük, hogy ügyelni fogunk mindenre, menjenek nyugodtan, s pihenjék ki magukat.

Szó, ami szó, nehéz volt donna Serenat útipoggyászok közt elképzelni, s rádöbbentem arra, hogy még az emberek közé sem tudom odagondolni. Bárhogyan is kutattam az emlékezetemben, nem találtam benne olyan képet, mely donna Serenat a palazzo Cavagnison kívül ábrázolta volna.

Ígéretünk után sietve gondolába szálltunk, mert Milánóból érkező kuzinomat, Carlo Lorenzo Fortet és feleségét, Beatricet kellett illendően fogadnunk.

* * *

 

Mivel donna Serena kérésének maradéktalanul eleget kívántam tenni, ezért a vendégeim tiszteletére szervezett vacsora előtt a Cavagnis házban találkoztunk Marcoval, hogy együtt hívjuk el Agneset a Giada kertbe. Míg Carlo Lorenzo és Beatrice a gondolában várakozott, kíváncsian lépkedtem Marco mellett a második emeleti hálók felé. Még soha nem jártam ott fent, s mivel Agneset különleges teremtésnek tartottam, bizonyos voltam abban, hogy nem mindennapi környezetben élhet. Az addig is rendkívül csendes ház most még kísértetiesebbnek tűnt, és magamban azon gondolkoztam, hogyan tud Agnese egyáltalán itt élni? Ráadásul, még a szótlan cselédek is eltűntek.

Az emeleti szobákkal kapcsolatos érdeklődésem kielégületlen maradt, mert a lépcsőfordulóban Agnesevel találkoztunk.

— Agnese, gyere, elmegyünk a barátainkkal vacsorázni. — kérlelte fivére, de a lány válasz nélkül hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. — No, gyere már! Nagyon bájosak, és biztos vagyok abban, hogy meg fogod őket kedvelni.

Agnese egyre zavarodottabban nézett hol rám, hol Marcora. A félhomályban is jól látszott, hogy a lány ábrázata teljesen el volt sötétedve, és a tekintete egy pillanatig sem tudott lenyugodni.

— Köszönöm a meghívást, de ma estére mást terveztem. — hangzott a hamis válasz, és Agnese továbbra is kerülte a tekintetünket, miközben remegő ujjaival a haját tekergette. Annak ellenére, hogy nem érzékeltem semmilyen légmozgást a lány fürtjei elszabadulva hullámzottak körülöttünk.

— Tessék, ezt neked hoztuk. — mondta Marco Cavagnis a húgának, és egy cukorkás dobozkát vett elő nyári felöltője zsebéből.

— Köszönöm, de nincs rá szükségem. — utasította el a leány az ajándékot. Ekkor már annyira sötét volt az ábrázata, hogy képtelen voltam a vonásait kivenni. Ezt a sötétséget nem a félhomály okozta, hanem a lénye belsejéből fakadó ismeretlen fájdalom.

— Én akkor is itt hagyom neked! — zárta le a csendes vitát a fivére, és letette a dobozkát a korlát fordulójára, azzal sarkon fordult, elindult lefelé, én meg a nyomába eredtem.

A lépcső aljából visszanéztem Agnese mozdulatlan alakjára, de csak lebegő fürtjeinek a körvonalait engedte láttatni a sejtelmes sötétség. Nem tudtam hova tenni a párbeszédet, s úgy gondoltam, hogy Marco biztosan jobban ismeri a testvérét, ő tudja, hogyan kell vele bánni. Így csak megvontam a vállam, és Marco után mentem.

A vacsoraest tökéletesre sikeredett a kezdeti baljós jelenet ellenére. Az ételek kiválóak voltak, kellemes szél hűsítette a nyári levegőt, s Carlo Lorenzo kissé nyers tréfái mindnyájunkat megnevettetett, ám nekem mégis valami ismeretlen erő szorította a gyomromat. Képtelen voltam önfeledten szórakozni, pedig a kedves Beatricet valóban szívből szerettem, és azt kívántam, hogy legyen emlékezetes számára a ma esti együttlétünk.

Marco és az unokafivérem egészen jól megértették egymást, noha csak egy nappal korábban ismerkedtek össze, mégis gördülékenyen folyt közöttük a társalgás. Mi pedig Beatricevel elmerült beszélgetést folytathattunk olyan dolgokról, mely általában csak a nőket érdekli.

A férfiak úgy döntöttek, hogy a vacsora után majd ellátogatunk a Cavagnis palotába, hogy Marco bemutathassa vitorlás gyűjteményét, és temérdek rajzát. Az elfogyasztott boroktól kissé mámoros hangulatban ültünk a gondolába, s az egész utat egymás szavába vágva végig beszéltük, hangosan felnevetve egy-egy szellemes megjegyzésen.

Tréfálkozva és enyhén dülöngélve léptünk be a casaba, de ott azonnal ránk telepedett a ház melankolikus szellemisége, mely csendre intett bennünket. A fali mécsesek pislákoló fényében suttogva mentünk fel Marco Cavagnis emeleti műhelyébe, ahol a vendégek nagy csodálkozására és elismerésére udvarlóm bemutatta az örökké világító lámpását.

— Mindjárt jövök, csak köszönök Agnesenek. — mondta kis idő múlva Marco, és kiment a szalonból.

Vagy egy negyedórát is elmaradt, és amikor előkerült, kócos volt a haja, félelem tükröződött a tekintetében.

— Agnese ajtaja zárva van, s bármennyit kopogtam, dörömböltem, nem válaszolt. Valahogyan be kell jutnom! — dobbantott a lábával zaklatottan, s tekintete nyugtalanul fürkészni kezdte a szobát, hátha megakad valami megfelelő szerszámon, amivel ki tudná feszíteni Agnese ajtaját. Carlo Lorenzo felkapott a rajzok tetejéről egy hatalmas vas derékszöget, és máris indult kifelé Marcoval egyetemben, mi pedig Beatricevel tisztes távolságbólból követtük őket.

A felső emelet falikarjainak gyenge fényénél Carlo Lorenzo feszegetni kezdte Agnese ajtaját, s addig húzta, nyomta, ütötte, míg a zár körüli fa kiszakadt, s a szobából erős fény szűrődött ki. Akkor a férfiak együttes erővel elkezdték kitépni a deszkákat, mindaddig, míg az ajtó megadta magát és recsegő hangot hallatva bedőlt a szobába. A kiáramló fény szétterült a folyosón, szinte elvakította a szemünket. Mindannyian betódultunk, ám azon nyomban meg is torpantunk az elénk táruló látványtól.

A szoba közepén száz égő mécsesből kialakított tökéletes kör felett Agnese Cavagnis lebegett. Aranyló hajfonatai lassú hullámzással úszkáltak a szabad légben, hogy szárnyakként vigyék a leányt mind magasabbra, mind messzebbre a zűrzavaros földi világtól. Agnese Cavagnis szép volt életében, de még szebb a halálában. Talán ezt az állapotot hívják a bölcsek megboldogulásnak, és egyben megváltásnak.  A halál nem fáj, csak az előtte lévő időszak kínozza meg a testet és a lelket. Amikor az elragadtatás pillanata elérkezik, a korábban vérben lakozó lélek nyugalmat hagy az arcon, a vonásokon, s elszáll a messzi éterbe, hogy majd egy másik életben, másik testben újra eljátssza azt, amit az utóbbiban elrontott.

Agnese Cavagnissal csupán háromszor találkoztam, de kétszer jelenésnek véltem e világon túlmutató lényét. Talán soha nem is élt igazán itt a földön, félig az égiek birodalmában ragadt.

Először Carlo Lorenzo tért magához a döbbenetből, s gyors mozdulattal odahúzott egy széket, hogy felállva rá kiszabadítsa Agneset a halálát okozó kötelékből, majd a könnyű testet az ágyra tegye.

Marco Cavagnis zokogva ordította testvére nevét, hogy visszaparancsolja az élők birodalmába, ám fájdalma nem lelt meghallgattatásra. Hasztalanul próbáltam életet lehelni a leányba, végül kimerülten a földre rogytam, és csak annyi erőm maradt, hogy egy régi varázsdallal segítsem Agnese Cavagnis lelkét égi vándorútján.

 

— Zsálya, zsálya, barlang alja,

Bába, bába hívó hangja.

Megszólal a szél harangja,

Csillag, csillag, engedd arra![5]

* * *

 

Donna Serena és Umberto Cavagnis megérezhette egyetlen leányuk eltávozását, mert a hajnal már őket is a palotában érte. Nem vádoltak bennünket hanyagsággal vagy azzal, hogy miért hagytuk magára Agneset, csupán csendes beletörődéssel siratták leányukat.  Végül azt a büntetést rótták ránk, hogy másnap Marcoval mi vezessük a gyászmenetet San Michele szigetére,[6] ahol Agnese testét kívánták örök nyugalomra helyezni.

A rengeteg virággal feldíszített gyászhajó, fedélzetén a nyitott koporsóval, némán siklott a vízen, még utoljára megmutatva Agnese földi porhüvelyét a velencei égboltnak. Marcoval tisztes távolból követtük a méltóságteljes gondolát, hátunk mögött a Cavagnis szülők és a gyászolók hajóival. Csendben énekeltem az utolsó földi hajóút sirató dalait, melyek nemcsak arra voltak hivatottak, hogy mind magasabbra röpítsék Agnese lelkét, és oldja a hátrahagyottak fájdalmát, hanem, hogy eltereljék zakatoló gondolataimat. Ám valahonnan távoli dallamokat fújt felénk a szél, mely egyre hangosabbá, tisztán hallhatóvá vált. Abbahagytam az éneklést, hogy én is átélhessem a szívig hatoló muzsikát, mely addig számomra teljesen ismeretlen volt. Mandolinok, gitárok, fuvolák tökéletes összhangja forrt össze gyermekleányok trillázó, szavak nélküli énekével. A hangzás nem volt sem zenekari mű, sem népi dallam, egyszerre tűnt ismerősnek és idegennek. Bárhogy nyújtogattam a nyakam, nem találtam az eredőt, nem tudtam honnan jött a muzsika, csak azt érzékeltem, hogy ott van mindenütt, mindenben, s velünk halad.

Ahogy kiértünk a nyílt tengerre, egy sirály kezdett el körözni az égen, majd leszállt Agnese hajójára. Egy szál virágot tartott a csőrében, majd a nyitott koporsóba ejtette. Tekintetemmel követni kezdtem felszálló röptét, s akkor vettem észre, hogy még jó néhány hófehér madár kering felettünk, s mindnek valamiféle színes folt mutatkozik a csőrénél. Ahogy közelebb értek, ők is virágszálat ejtettek a gyászhajóra, s néhány tiszteletkör után tovaszálltak. Egyre több és több madár érkezett lebegő keringéssel, hogy cisztusrózsával[7] borítsák be Agnese Cavagnis testét. A korábban kék eget szivárványszínűre festette az ezerárnyalatú bodorrózsát szállító hófehér sirály, s addig hullatták ajándékukat, míg a fekete hajó mesebeli bárkává nem változott, feledtetve terhe szomorúságát. 

Színes virágok lebegtek mindenütt, előttünk, mellettünk, körülöttünk. A lenyűgöző látvány miatt úgy éreztem, hogy e gyásznap egy új élet kezdetének az ünnepévé vált.

Marco Cavagnis arcáról eltűnt a fájdalom, helyette mosollyal adózott az égi ajándékért. Akkor nagyon szépnek találtam Marco arcát, mert nyoma sem volt rajta a szokásos mélabúnak, pedig éppen temetésen voltunk.

Csendes szemlélődésem közben sistergő, ropogó hangokra lettem figyelmes. A rózsás bárkából hatalmas tűznyelv csapott fel színes virágok ezreit lökve az ég felé, miközben a gondolieri alakja áttetszővé vált, s varázsló dervisként kezdett keringett a hajója körül.  A szivárványszínű lángok nyíló rózsa szirmait utánozták, melyekből aranyos jelenés emelkedett ki lassú lebegéssel követve a mennyei dallamok ritmusát. Agnese Cavagnis  csillogó, mézszínű hajának kavargó fürtjei, mint ölelő karok  emelték őt magát mind magasabbra, míg a nyári nap hívogató sugarai magukba nem fogadták.

Már nem volt miért tovább mennünk, nem volt szükség szertartásra. Az ég feloldozta Agneset mindennemű földi béklyóból, s tudtam, ha az utolsó útja ilyen verőfényesen végződött, hamarosan újra a halandók közt találkozhatunk majd vele.

* * *

 

A következő napokban bármennyire is a nehezemre esett, ha csak rövid időre is, de sűrűbben látogattam a Cavagnis házat, mint korábban. Jelenlétemmel kívántam csillapítani a szülők gyászát, ám e szándékom teljesen feleslegesnek tűnt. Donna Serena búskomorsága korábban is oly nagymértékű volt, hogy még leánya halála sem tudta tovább mélyíteni. Don Umberto pedig még jobban beletemetkezett munkálataiban, s bár addig sem láttam sokat, a gyászos események után már szinte soha.

Ahogy peregtek a napok, a hetek, a hónapok, egyre ritkábban jutott eszembe Agnese Cavagnis halála. Csak azt furcsállottam, hogy az idős szülők, miért nem omlottak össze gyermekük halálhírére? Donna Serena láthatólag ideggyenge volt, s más hasonló lélekkel rendelkező anyát bizonyosan a sírba vitte volna a bánat. Ő rajta pedig alig látszott változás.

— Nem fér a fejemben, hogyan tudta magát Donna Serena ilyen hamar túltenni leánya halálán? — tépelődtem félhangosan, amikor Marco Cavagnissal a Riva egyik távoli mólóján ülve a lábunkat lógattuk a víz felett. Meglepődtem, amikor Marco kérdésnek vette a tűnődésemet.

— Aj, hosszú sora van annak! — sóhajtott fel szomorú tekintettel. Az arca egészen elváltozott a gondolataiba úszó emlékek hatására. — Agnese talán még meg sem született, amikor egy boszorkány anyám mellé somfordált a Campo de’Fiorin[8] és megragadta a kezét, hogy kiolvassa belőle a jövőjét. Olvasata szerint, majdan anyámnak leánya születik, ki átokban fogan, és mielőtt férjhez menne, önkezével fog véget vetni az életének, s ha akarnák se tudnák megakadályozni, mert ők addigra már halottak lesznek. Ezek után a banya felajánlotta szolgálatait, hogy majd ő elűzi az átkot, persze jó pénzért. Apám, aki mindent hallott, azon nyomban elzavarta a boszorkát. Később el is felejtették az egészet, mindaddig, míg Agnese meg nem született. Anyám elmondása szerint, Agnese visszahúzódó, csendes leányka volt, amolyan szófogadó teremtés.

Amikor Marco Cavagnis eddig jutott az elbeszélésében, erősen gyöngyözni kezdett a homloka, de tovább folytatta történetét.

— Talán öt éves lehetett, és már én is a világon voltam, amikor egy nap, játék gyanánt elcsente a nagy konyhakést, hogy majd ő fog vacsorát készíteni. Véletlenül elvágta a kezét, és annyi vére elfolyt, hogy elájult. Később többször is megsebezte magát, mígnem anyámnak gyanús lett a dolog. Addig faggatta Agneset, míg az elmondta, hogy amikor először elájult, annyira megtetszett neki az az érzés, hogy újra meg újra át akarta élni. Azt mondta, ha elvágja a kezét és elájul, akkor tud repülni, s pörögve, forogva képes a napig is felszállni, miközben ezer angyal énekel neki. Azt is elmondta, hogy ő ott, abban az állapotban érzi magát a legjobban. — Marco arcszíne fehérre váltott, és ösztönösen elhúzta kabátba bújtatott jobb karját a homloka előtt, hogy verejtékét felitassa. — Anyám nagyon megrémült, és eszébe jutott a banya jóslata. Onnantól kezdve nem engedte többé Agneset a konyha közelébe, s nélküle Agnese nem tehette ki a lábát a házból. Később úgy tűnt, Agnese kinőtte régi vágyát, s érdeklődése, néhány furcsaságot eltekintve, korának megfelelő volt.

Marco ekkor összeszorította a száját, s idegesen ugrálni kezdett az ádámcsutkája. Megnyugtatásként átöleltem a vállát, mire ő becsukta a szemét, s a Nap felé fordította az arcát.

— Úgy tizenöt, talán már tizenhét éve is van annak, hogy a szüleim végre el mertek utazni Agnese nélkül.  Pesaroba mentek apai nagyanyám temetésére Aurelio bácsikámmal egyetemben, és leányukat a nevelőnőre, no meg a másik nagyanyámra, és valamelyest rám bízták. Agnese még aznap este bezárkózott a fürdőbe, gyertyákat gyújtott, befeküdt a forró vízbe, és az odakészített nagykéssel felvágta az ereit.

Marco az utolsó mondatot, mely a hosszú történet lényegét tartalmazta, sűrű pislogások közt szinte hadarva mondta el, nehogy újra megragadjon benne a bánat.

— Végül is Agnese akkor megmaradt, tehát az akkori történet vége csak jó lehetett. Vagy mégsem? — kérdeztem Marcot, mert őszintén kíváncsi voltam az elbeszélésére.

— Hát, ahogy vesszük. — vonta meg vállát szinte közömbösen. — A cselédlány talált rá, aki azonnal felkiabálta a nagyanyámat. Azután jött a dottore[9], és később még egy bábaasszony is, így együttesen valahogyan visszahozták Agneset az élők sorába.

— Donna Serena azóta tördeli a kezét?

— Erre így sosem gondoltam. — tűnődött Marco. — Talán, igen. Mintha azelőttről nem lenne ilyesmi emlékem róla. Anyámnak minden oka meglehetett a kéztördelésre, mert már a Pesaroba vezető hajóúton balesetet szenvedtek, s a bácsikám belefulladt a tengerbe. Szegény anyám és apám azóta ki sem merték tenni a lábukat a házból, nehogy megint valami tragédia történjen. Az elmúlt időszak alatt úgy tűnt valamelyest megnyugodhattak, azért is mertek annyi bezárkózott év után újra útra kelni.

Sajnáltam donna Serenat, mert valóban minden oka meglehetett az ideggyöngeségre. És sajnáltam Marco Cavagnist is, akire kétszer is rábízták a nővére életét, s mind a kétszer elveszítette, ráadásul másodjára végérvényesen. Szívem mélyén csodáltam a tartásáért, hogy nem ostorozta magát felelőtlenséggel vagy akár önváddal. Marco elbeszéléséből megértettem, hogy Agnese halála után miért nem vált erősebbé Donna Serena és férje állandó mélabúja, miért nem tettek nekünk szemrehányást, miért nem okoltak bennünket leányuk elvesztéséért? Már elfáradtak az örökös rettegéstől, az állandó rabságtól, melyben leányuk is osztozott, aki nemcsak a házból vágyott szabadulni, hanem a földi élettől is.  Feladni nem akarták önként vállalt fogságukat, azt szégyellték volna, hanem csak hagyták a dolgokat megtörténni úgy, ahogyan meg volt írva.

Marco Cavagnisnak fogalma sem volta arról, hogy amióta ismeretségünk elkezdődött, azóta folyamatosan dolgoztam a reá nehezedő sötét erők ellen. Azt már a találkozásaink kezdetén felmértem, hogy az egész familiaja csúnyán le lett átkozva, mely talán hetediziglen[10] is tarthatott. A kérdés csak az volt, Marco hányadik lehetett a sorban? Marcot valamelyest sikerült felszabadítanom, világossággal körbe venni, ám donna Serena és Umberto Cavagnis arcára képtelen voltam mosolyt varázsolni. Megfeketedett házukban csak Marco műhelye világított, a többi része a lassú enyészetbe olvadt.

* * *

 

Marco Cavagnissal már több, mint egy éve találkozgattunk, de még soha nem került szóba közöttünk sem a jegyesség, sem a házasság. Már anyám is szóvá tette, hogy miért kerülget az a fiatalember, ha semmi célja nincs velem? Úgy éreztem, hogy már kihevertem a korábbi évek szerelmi csalódásait, talán éppen ideje lenne megállapodni, s ennyi udvarlás után Marco Cavagnisnak illene megkérnie a kezem. Mivel ez Marconak magától nem jutott az eszébe, úgy gondoltam, hogy egy kis nógatással kivívom a jegyesség iránti igényét. Megszoktam, hogy általában én találom ki a közös a dolgainkat, amibe ő mindig készséggel beleegyezett, s azt hittem, hogy majd ez ügyben is így lesz.

— Kedvesem, tudod mióta ismerjük egymást?

— Hogyne tudnám?! Tizennégy hónapja, két hete, és négy napja. — válaszolta tréfára véve a kérdésemet.

— S mit gondolsz, miről álmodik egy leány ilyenkor? — néztem kérdőn a szemébe, miközben átkaroltam a nyakát.

— Na, miről? Szerelmeskedésről? Szép ruhákról? Csokoládéról?

— Majdnem, majdnem. — válaszoltam mosolyogva. — Igaz, ezek valóban mind kellenek egy leány álmához, de másra gondoltam. Adok egy kis segítséget: gyűrű, nászéjszaka, baba. Kitalálod végre?

— Nem. — jelentette ki határozottan és egyben sértően.

— Jaj, Marco Cavagnis! — csattantam fel. — Most játszol velem, vagy tényleg nem érted miről beszélek?

— Nem, mármint nem akarom kitalálni, de tudom, miről beszélsz. — mondta olyan zord ábrázattal, hogy most eszembe se jutott szellemes megjegyzésnek venni a válaszát.

— Miért nem akarsz velem tovább lépni, ha már ilyen régóta udvarolsz? — kérdeztem elkomolyodva.

— Nem érzem érettnek magam a házassághoz.

— De hiszen már harminc éves vagy?!

— Az lehet, de az én apám is legény volt még ebben a korban. Még vagy öt évre szükségem lenne, mert úgy érzem, hogy nem vagyok kialakult egyéniség, még változásban vagyok. Ne érts félre, nem a személyeddel van bajom. Ha nem Te lennél mellettem, hanem más, annak is ezt mondanám.

Marco Cavagnis olyan nyugalommal mondta az arcomba a szerintem bántó szavait, hogy felfortyantam.

— Te nem vágysz arra, hogy minden éjjel velem aludjál, és velem ébredjél? Nem vágysz arra, hogy akkor érints meg, amikor csak akarsz?

— Miért hozzám költöznél? — kérdezett vissza válasz helyett, melyen úgy meglepődtem, hogy azonnal visszavonulót fújtam.

— A Cavagnis házba?

— Igen, oda. — mondta nyomatékot adva a második szónak.

— Nem, oda semmiképpen nem költöznék, de a világon annyi szép hely van, bárhol élhetnénk.

— Én nem szeretnék máshol élni. Ott születtem, ott dolgozom, ott élnek idős szüleim, oda köt minden. Csak nem gondolod, hogy magukra hagynám őket öregkorukra? A kertet is imádom, ahová szeretek kiülni napos délutánokon, vázlatok felett elmélkedni, rajzolgatni. Egy szóval ott vagyok otthon.

— Vagyis nem szeretsz annyira, hogy feladd értem eddigi életedet? — vágtam sértetten a szavába.

— Nincs arról szó, hogy kiért? Egyáltalán nem mennék el onnan, nincs az a kincs.

— Ezt most azért mondtad így el nekem, hogy ne tervezgessek kettőnkkel kapcsolatban? — kérdeztem gyanakodva.

— Nem, csak őszintén beszéltem. Pontosan ugyanannyit nyom a latba, hogy miért akarok ott élni, mint az, hogy Te miért nem költöznél oda értem.

— Na de én vagyok a nő, én vagyok az asszony, a ház, az otthon, a család összetartója. A nők szokták eldönteni, hol éljenek, mert a férfi mindig úton van, annak olyan mindegy. — ellenkeztem indulatosan.

— Ezt azért mondod, mert az apádból és a bátyáidból indulsz ki, de én tervező vagyok, aki az élete nagy részét egy asztalnál tölti, s négy óránként kimegy a kiskertbe járkálni egy keveset. Látod, ebből a szempontból sem mindegy, hol élek.

Bolond dolog lett volna győzködni egy férfit arról, miért jó neki, ha velem élhet, ráadásul ott, ahol én akarok. Visszautasítása roppant módon zavarta a kevélységemet.

— Engem, Evva Lena di Reirossit visszautasított egy hajómérnök? — háborogtam magamban, amikor Marco Cavagnis rövid szóváltásunk után elviharzott. — Engem, akit folyton férfiak tucatjai környékeznek meg? Csak nem képzeli, hogy majd talál olyan ütődött asszonyt, aki abba a siralomházba költözik?! Olyan bűbájt küldök rá, hogy úgyis oda költözik, ahova én mondom! Követni fog még a világ végére is! — dühöngtem magamban felszínesen, mert lelkem legmélyén nagyon is jól tudtam az igazságot, miszerint akkoriban még túl hiú voltam ahhoz, hogy olyan férfit szeressek, aki kevésbé akar engem, mint én őt. Marco Cavagnis szavai számomra olyan kiábrándítóak voltak, hogy a szeretetem és a szerelmem abban pillanatban haraggá változott, melyért felesleges lett volna a legkisebb bűbájt is rábocsájtani. Ráadásul ide több kellett volna, mint egy hétköznapi varázslat, mert Marco Cavagnis válasza nagyon is érthető volt, hiszen egész életében boldogtalan szülők árnyékában élt, így csak annyit látott a házasságból, hogy az szomorúsággal és bánattal jár. Mi értelme lett volna számára a család gyarapítása, amikor élete azt bizonyította, hogy a szaporodás csak rettegéssel jár, a gyermekek élete iránti félelemmel. Ugyan, miért is akart volna ilyesmi osztályrészt?

Tudatom megértette akaratát, de dölyfösségem, az nem.

* * *

Telt, múlt az idő, ám Marco Cavignostól még mindig nem kaptam gyűrűt, s talán már egy negyedév is eltelt, hogy vágytam volna meglátogatni a házában. Találkozni ugyan találkoztunk, de én nem mentem utána, nem kerestem. Korábbi szóváltásunk és a lelkembe költözött sértettség miatt elment a kedvem a vele való időtöltéstől. Talán nem szerettem őt annyira, hogy harcba szálljak a szívéért. A lényeg az, hogy szépen lebeszéltem magam a vele való közös életről, mely ha nem világít fényesen a jövendőnkben, akkor minek is találkozgassak vele? Sajnálat ide, vagy oda, elegem lett az állandó mélabúból is, a Marco Cavagnist körül ölelő sötétségből. Így, egyik napról a másikra, pontosan ugyanott, ahol közelebbi ismeretségbe kerültünk, a szalonomban közöltem vele, hogy már nem tekintem őt az udvarlómnak. Marco Cavagnis hosszan nézett rám, s a kettőnk közé telepedő nagy csendben csupán ennyit mondott:

— Megértelek.

Ezt viszont én nem értettem, de titokban örültem, hogy ilyen könnyen túltette magát a szakításon. Legalábbis akkor úgy tűnt, hogy könnyen tette, mert közös ismerőseinktől még hónapok múlva is azt hallottam, hogy órákon keresztül képes ülni egy csésze ital mellett a San Marco túloldalán lévő kávéházban, miközben le nem veszi a tekintetét a szalonom ajtajáról. 

* * *

 

— Mond már húgom, udvarol még neked Marco Cavagnis? — feszítette nekem a kérdést Riccardo bátyám, amikor legközelebb hazavetette mozgalmas élete.

— Ugyan, hagyd el! — szólt közbe anyám. — Az a fiatalember semmit sem akart! Saját maga sem tudta, mit akar, csak rabolta Evvalena idejét.

— Értem én, de jár még utánad? — nézett rám Riccardo.

— Nem, már nem. — válaszoltam csendesen.

— Szabad tudnom, hogy miért?

— Mert végre a húgod rájött, hogy pont olyan komolytalan, mint amilyennek mondtam. — szólt közbe ismét anyám, de Riccardo sokatmondó pillantásától jobbnak látta, ha inkább az ebédlőn kívül keres magának elfoglaltságot.

— Elegem lett abból a hullaszagból, amit árasztott magából.

— Na, ez érdekes! — hümmögött Riccardo, miközben nagyot harapott az ízes polenta[11] lepényből, s látszott rajta, hogy nem vesz komolyan — És milyen hullaszagot árasztott magából?

— Nem tudom, de mindig olyan lehangoló, olyan melankolikus volt az egész lénye. Ez zavart és nyomasztott. Nem beszélve az otthonáról, amiért számomra érthetetlen módon rajongott. Még a temetőben is jobb hangulat van, mint ott. — mondtam búsan.

— Hát azt nem csodálom. Én sem értem, hogy egy olyan intelligens ember, mint ő, hogyan élhet abban a pusztulatban. Csodálatos képességei vannak, talán ő az egyik legjobb vitorlástervező az egész Adrián, de sokkal nagyobb bőségben élhetne, ha nem ott fogadná a megrendelőit, mert így majd elmaradnak tőle. — jegyezte meg a bátyám. — És most azt mondd meg őszintén, miért is küldted el? Mert téged ismerve, ez eddig gyenge válasz volt. Pontosabban nem volt válasz a kérdésemre.

Mivel Riccardo nyolc évvel idősebb volt nálam, így időnként az apaszerepben tetszelgett, s mindig is jól esett neki számon kérni tőlem valamit, vagy esetleg kioktatni. Szóval, még most is pontosan úgy tornyosult fölém, mint gyerekkorunkban. Én meg hagytam, mert így szoktam meg.

— Na, jó, ha tudni akarod, szerintem szerettük egymást annyira, hogy valamelyest felvállaljuk a másik búbánatát. Ám ő semmi pénzért nem hagyta volna ott azt a halottas házat, s a feltett szándéka szerint neki jobban volt kötelessége az idős szüleit istápolni, mint egy új családot alapítani.

— Milyen szüleit? — kérdezte Riccardo gyanakvó tekintettel.

— Hogyhogy milyen szüleit? Hát az anyját és az apját, vagyis donna Serenat és Umberto Cavagnist.

— Most ugyanarról az emberről beszélünk? — húzta össze a szemöldökét Riccardo. — Marco Cavagnis vitorlástervezőről beszélünk, aki Cannaregioban lakik a Canale túlpartján?

— Igen, igen. — válaszoltam türelmetlenül.

— Na, az nem lehet! — jelentette ki határozottan Riccardo.

— Ugyan, miért nem?

— Mert Marco Cavagnis szülei, s ha jól tudom a nagybátyja is, életét vesztette lassan már vagy húsz éve egy tengeri viharban, s ő árván maradt a néhány évvel idősebb nővérével egyetemben, akit igen fura teremtésnek tartanak, s alig néhány ember találkozott vele. Amúgy meg, én magam sem értem, hogy építésben jártas ember lévén, miért nem rakja rendbe azt a romhalmazt? S miért nem fogad szolgákat? Eddig csak úgy jártam nála, hogy a csengőre mindig ő nyitott ajtót vagy negyedórás várakoztatás után.

Ekkor forogni kezdett velem a szoba, s többet nem voltam hajlandó a Cavagnis családról beszélni.

* * *

 

Alig vártam, hogy hajnalodjon, mert minden áron megakartam bizonyosodni a valóságról. Most Riccardonak van igaza, vagy nekem? Már a saját Tarot kártyáimnak sem tudtam hinni, mert a kártyaképekben olyan erővel akartam megpillantani a saját igazamat, hogy azokat a lapokat raktam ki, amelyekre vágytam. Sajnos van úgy, hogy a nagy erő inkább megtévesztést ad a tisztán érzékelés ellenében.[12]

A biztonság kedvéért bekentem magam rozmaring olajjal, a Reirossi rózsafüzért a nyakamba akasztottam, gondosan ügyelve arra, hogy a kereszt a ruhámon kívülre essék, és még egy kis üvegcse szentelt vizet sem felejtettem el az erszényembe tenni. Bár nem volt mitől tartanom, hiszen számtalanszor voltam már a Cavagnis házban, s ha eddig nem esett bántódásom, ezután miért lenne másképp, de azért jobbnak tartottam félni egy kicsit, mint később esetleg megijedni.

Mivel túlságosan korán volt még, egyetlen gondola sem jött a házunk előtt kígyózó Rio Terran, így a fondamentan lesiettem a Canaleig, hogy az első utamba kerülő gondolást felfogadjam. Titkon abban reménykedtem, hogy Néma Manfredoval fogok menni, de nem volt szerencsém.  Egy öreg gondolieri vett fel egyszerű, kopott hajójára.

— Legalább hangulatában illik a Cavagnis házhoz. — dohogtam magamban, miközben helyet foglaltam a rendkívül alacsony és puritán ülésen.

Már egészen közel járhattunk a célunkhoz, de még mindig nem láttam a Cavagnis házat. Pontosabban láttam, csak abban nem voltam biztos, hogy jól látom-e azt, amit valóban látok. Mintha utolsó látogatásom óta száz év telt volna el. A ház korábbi világosszürke színe inkább a feketéhez állt közelebb, s a vakolata a feléig lepusztult, szabadon hagyva a régi csorbult, letöredezett vörös téglákat. A Cavagnis fivéreket hirdető kovácsoltvas feliratból csak az első betű maradt meg, mely fekvő holdsarlóként libegett a falon, hagyva, hogy a szél nyikorgó dallamokat csaljon ki belőle. A szépen festett vitorlás hajóból csak itt-ott hagyott meg néhány festéknyomot az erre járó pusztító erő. A gondolákat váró cölöpök jócskán megdőltek, s csupán egyetlen hajó volt hozzájuk kötve, Marco Cavagnis fényesen csillogó fekete vízi hintója.

Meg sem vártam, hogy a gondolieri kikössön, szoknyámat felhúzva kiugrottam a düledező fundamentara. Megzörgettem a kopogtatót, melyről szintén eltűnt a festék, s az ütődésekre vaspor szállt fel belőle, vörös árnyalatúra színezve a tenyeremet. Benyitottam.

A mocsárszag jóval erősebb volt, mint az utolsó látogatásomkor. A sötét előcsarnokban egyetlen fali mécses sem égett, s így szinte tapogatózva botorkáltam előre, miután döngve becsapódott mögöttem a kapu.

— Donna Serena! — kiáltottam hangosan. — Donna Serena, itthon vannak? Én vagyok az, Evvalena!

Szavaim üresen visszhangoztak. Tudtam, hogy nincs itthon senki, legalábbis nekem nincsenek itthon.

Addig vártam, míg a szemem megszokta a sötétséget, majd elindultam felfelé. Lassan mentem, mert olyan sűrű volt a levegő, hogy úgy éreztem, mintha a testemmel kéne utat vágni benne. A rövidke úton képzetek törtek rám, mintha valaki vagy valakik hozzám értek volna, vagy megsimogattak volna. Az idegen érzeteket láthatatlan pókhálóknak vélve megpróbáltam lesöpörni magamról. Olyan lassan tudtam csak menni, mintha víz alatt ellenáramlatban és vasmacskával a lábamon próbálnék előrébb jutni. Arra gondoltam, talán lelkem legmélye harcol így a kíváncsi tudatom ellen, mert a szívem nem vágyott Marco után, csak bizonyosságot akartam szerezni baljós sejtéseim felöl.

A fenti előtérben sem volt sokkal világosabb, de Marco Cavagnis ajtaján kiszüremlő fény segített eligazodni. A két vitorlástervező szalonja előtti asztalkán most nem látszódott ételnek, italnak a körvonala. Vettem egy mély levegőt, és csendben benyitottam.

A híres mérnök olyan mélyen elmerült egy hajó rajzában, hogy észre sem vette az érkezésemet. Itt, ellenben a házzal, minden pontosan ugyanolyan volt, mint utolsó látogatásomkor. A hosszú asztalon temérdek rajz, toll, vonalazó hevert, a sarokban lévő kényelmes kanapé melletti öröklámpás most is ugyanúgy bevilágította a szobát, mint korábban, s a függönyök még mindig elzárták a külvilág fényeit, hangjait. Míg a hajdani palota falai máshol az elmúlás szagát ontották magukból, itt kellemes ambrózia[13] illat volt érezhető.

— Szép napot, Marco! — szólaltam meg idegesen babrálva a nyakamban lógó rózsafüzért.

Marco Cavagnis csodálkozva felnézett, majd miután elhitte, hogy valóban én vagyok az ajtóban, a szája mosolyra fordult, felegyenesedett, letette az eszközeit, és hozzám sietett.

— Üdvözöllek kedves Evva! — köszöntött valódi örömmel, azzal szorosan megragadta mindkét karomat, magához húzott, és egy pillanatra megölelt. — Istenem! Nem is tudod, hogy mennyire örülök neked! — mondta mélyen a szemembe nézve. Gyere, foglalj helyet!

— Nem, köszönöm, csak kíváncsi voltam, hogy vagy? — hárítottam el az invitálást. — Nem találkoztam donna Serenaval és don Umberto ajtaján sem láttam fényt kiszűrődni. Talán elutaztak volna? — kérdeztem Marcotól, s megpróbáltam úgy a szemébe nézni, mint aki őszintén érdeklődik.

— Ugyan már, dehogy! — komorodott el az arca. — Agnese halála óta anyám még az ajtó elöl sem megy el, s apám még több munkát vállal. Ezeket is éppen az imént hozta át. — mutatott az asztal közepén lévő tekercsekre, modellekre.

— Hmm… érdekes. — játszottam az értetlent. — Pedig senkit nem láttam, még a cselédeket sem.

Mivel Marco Cavagnis továbbra is ártatlanul nézett rám, másképpen próbálkoztam.

— Levitte a vihar a kapu feletti feliratot? Mert mintha csak a „C” betűt láttam volna. — néztem rá sandán.

— Talán csak az ragadta meg a figyelmedet. Nem hinném, hogy bármi baja lenne a feliratnak. De mesélj inkább magadról, hiszen olyan régen láttalak! — fogta meg újra a kezeimet.

Érintése nem mesélt erotikáról, kívánalomról, inkább csak baráti gesztusnak volt szánva.

— Ó, velem minden a régi, minden ugyanaz, mint korábban. Gyere inkább kísérj le, s mondd el min dolgozol?

Felkérésemre Marco Cavagnis illedelmesen kinyitotta az ajtót, hogy előre engedjen. A sötét lépcsőházban határozott léptekkel indult meg lefelé, míg én bizonytalanul tipegtem mellette. A férfi önfeledten beszélt az utóbbi feladatáról, de én meg sem hallottam a szavait, mert a figyelmemet a láthatatlan kezek érintésének szenteltem. Már nem söpörtem le őket magamról, mert bizonyos voltam abban, hogy ezek csak amolyan búcsúsimogatások árnyaktól, akik tudják, hogy én túlságosan ragaszkodom a hétköznapok földi örömeihez, s itt többé semmi keresni valóm nincs.

— Isten áldja donna Serena, Isten áldja don Umberto! Vigyázzanak a fiúkra, mert jó ember. — suttogtam halkan, amikor a kapu elé értünk, és hagytam, hogy a Hádész birodalmába hajózók vitorlás tervezője még utoljára hazavigyen méltóságteljes fekete gondoláján, melynek láthatatlan evezőse szelíd csobbanásokkal adta tudtára a való világnak létezését. Már nem láthattam őt, mert már nem szerettem gazdáját, Marco Cavagnist. Az árnyak birodalma csak addig nyílt meg felém, addig engedett bepillantást sötét életükbe, amíg én is nyitott szívvel fordultam az általuk szeretett halandó ember felé.

* * *

 

Tudtam, hogy nem láthatom többé donna Serenat és don Umbertot, akik gyermekeik iránti szerelemből ragadtak itt, hogy mind hosszabb földi életet biztosítsanak a számukra. A közel húsz éve meghalt Don Umberto a szellemvilágban is tovább folytatta mesterségét összekötve az égi és a földi birodalmakat, s tökéletesre tervezett vitorlásaival tette kellemesebbé az e világról távozók utazását. Ha egy velencei halandó megérezte földi végét, szellemteste don Umbertot kérte fel lélekhajójának megtervezésére. S hogy ki meddig vesztegelt a köztes lét vizein, az már lelkekként változott. Minél tovább akarja egy lélek felügyelni hátrahagyott szeretteit, tárgyait, annál jobb hajóra van szüksége.

Ahogyan egyre több gyermek születik Velence városában, úgy lesz idővel több az elhalálozás mind több munkát kínálva a mesternek, s később a fiának, mert Marco Cavagnis, ha majd az élet túloldalán lesz, ott is az apja nyomdokaiban fog lépkedni.

Marco Cavagnis számára nem létezett élő és holt, mert mind a két birodalom nyitva állt előtte. Ugyanolyan készséggel tett eleget az apja általi megbízatásoknak, mint a földi életet élő felkérőknek, munkaadóknak. Úgy élt meghalt szülei és szolgálói szellemével, mintha azok hús-vér emberek lettek volna, mert nem tudott különbséget tenni Hádész országa és a valóságos világ között. Amíg szerettem, addig én is azt láttam, amit ő, de mostanra már csak a halandóknak szánt külsőségeket érzékelhettem.

Míg korábban úgy véltem, hogy donna Serena bizonyosan mond értem, vagy legalábbis parázna viselkedésem miatt üdvözítő imákat, most úgy gondoltam, hogy talán az lesz a legjobb, ha én mondok őérte és a Cavagnis családért.

* * *

 

— Hogy a csudában nem vetted észre, hogy egy szellemek lakta házban udvaroltatsz magadnak? — kérdezte Dariussa jósnő, amikor megosztottam vele Marco Cavagnis történetét.

— Miért? Neked eszedbe jutna, hogy az az ember, akivel éppen társalogsz, az csak egy szellem?

— Tulajdonképpen nem feltétlenül. — ingatta fejét a jósnő. — Sajnos ez az ára a tisztán látás képességének, mert összefolyik a hús-vér valóság az árnyak birodalmával.

— Na, látod! — mondtam diadalmasan. — Ezért is dugják időnként bolondokházába a mifélénket. Ez a földi világ le van egyszerűsítve az öt érzék világára, de aki finomabb észlelésekkel bír, az előtt megnyílik a létezés száz és száz csodája.

— Ez így van. — bólogatott Dariussa, — de mond csak, milyen rontás volt Marco Cavagnison?

— Az tulajdonképpen nem is az övé volt. — kortyolgattam elgondolkozva a varázslónő ízletes tejszínhabos kávéját. — Jó gyermekként bevállalta a szülei átkos terhét, akik egész földi életükben csak arra készültek, hogy beteljesítsék a jövőjükbe vésett közös halált, s lányuk értelmetlen távozását, amit egy bolond vénasszony jósolt meg nekik. Ha Marco nem születik meg, és szerető gyermekként nem veszi át édesanyja gyötrődésének egy részét, akkor donna Serena még addig sem élt volna, mint ameddig sikerült neki. Ám a leánya miatti állandó aggódás és félelem szellemként sem hagyta nyugodni, így Marco tovább vitte anyja keresztjét. Valójában nővére halála oldotta fel, amikor donna Serenanak már nem volt miért aggódnia, neki pedig már semmit sem kellett átvállalnia az anyai félelmekből.

— Hát, igen! Mindig bebizonyosodik, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. — sóhajtott fel a varázslónő.

— Ezt most miért mondod? Nem értelek. — néztem rá csodálkozva.

— Én meg nem értem, hogy te miért nem érted? Marco Cavagnist átok sújtotta, te pedig tisztító bűbájjal serénykedtél körülötte mindaddig, míg az ok megszűnt, vagyis Agnese meg nem halt.

— Erre így nem is gondoltam. — hüledeztem a felismeréstől.

— Bocsánat, nem akartam megrontani a napodat. — mondta Dariussa ármányosan kuncogva, majd amikor újra elkomolyodott, tovább kíváncsiskodott.

— Azt megnézted, hogy donna Serena és don Umberto miért került átok alá?

— Nem — ingattam a fejem —, mert Marco Cavagnis elbeszéléséből úgy vettem ki, mintha csak egy szélhámos boszorka rakott volna bogarat az amúgy is félős donna Serena fejébe, mely idővel átokká nőtte ki magát. Mint tudjuk, mindenkivel pontosan az történik, amiben hisz. Mivel donna Serena a félelemben hitt, nem csak ő maga élt rettegésben, hanem a környezete is osztozott benne halálon innen és halálon túl.

— Már pedig, én úgy érzem, hogy valami még történhetett korábban.

— Hát, az lehet, mert ha minden átok megszűnt volna, akkor a palazzo Cavagnis nem mutatna olyan gyászos képet, még ha onnan is indulnak a velencei lelkek a túlvilágra. Az átok sajnos a halál mindkét oldalán létezik, különben nem beszélhetnénk az elátkozott lelkekről. Sőt, valószínűleg az ott útra kelő árnyak is rontást visznek magukkal, különben nem onnan indulnának. Az árnyak birodalmára is jellemző a mondás, miszerint hasonló a hasonlót vonzza. Rontott hajósnak rontott az utasa. Különben is, mi a fenének kellenének azok az erős vitorlások, ha nem azért hogy ott ragadjanak a köztes lét vizein, mint don Umberto és donna Serena. Egy egészséges lélek kiszáll a testéből, kitárja szárnyait és felszáll a mennyek birodalmába.

— Jó, jó, igazad van, de ne feledkezz meg az óvó-védő szellemekről, a segítő ősökről. — vetette közbe Dariussa.

— Azok a mennyországból is képesek visszatérni szeretteikhez, ha a szükség úgy hozza, és azok boldogságban élnek, soha nem szomorúak. A köztes világ lényei bárkáikban vesztegelnek móka és kacagás nélkül. Egy szónak is száz a vége, bizonyosan van még ott valami, de arra már nincs megbízatásom. Pont elég volt Marco Cavagnist valamennyire tisztára varázsolni, némi mosolyt csalni az arcára és Agnese lelkét átemelni. Hidd el, nekem ott már nincs több dolgom! —

jelentettem ki határozottan, mert akkor még nem tudtam, hogy a történetnek még koránt sincs vége.

* * *

 

Talán egy év is eltelt, s már szabadon éltem újra, mentesülve a Cavagnis familia rám nehezedő terhétől, mígnem, egy éjszakán arra ébredtem, hogy don Umberto áll az ágyam mellett. Csak állt némán az éjjeliszekrényen égő aprócska mécses fényében, megvárta, hogy felüljek és némileg észhez térjek, majd köszönés helyett csak ennyit mondott:

— Evva lányom, arra szeretnélek kérni, hogy mentsd meg a fiamat.

— Ó, Istenem! — sóhajtottam fel. — Mibe keveredett már megint?

— Nem keveredett semmibe, csak nagyon boldogtalan. Én is boldogtalan voltam egész életemben, s ő meg ezt viszi tovább szülői jussként.

— Don Umberto, honnan veszi, hogy boldogtalan? Talán mondta?

— Nem, nem mondta, de nagyon hasonlít rám, mind testben és lélekben. Hidd el, ismerem őt! Egyre keskenyebb a szája, s egyre jobban görbül lefelé, egyre keserűbbek a vonásai. Ráadásul, amióta nem udvarol neked, még zárkózottabb lett, kifejezetten boldogtalannak tűnik. Melletted nevetett, szórakozni járt, kirándulgatott, jókat evett és ivott, de mára bezárkózott, s jóformán soha nem hagyja el a szobáját. — kesergett az öreg szellem.

— Nekem nem úgy tűnt, mintha boldogtalan lenne. Az utolsó találkozásunkkor nevetgélt, a vitorlásairól mesélt, egyszóval felszabadultnak látszott. — próbáltam hárítani az idős lélekhajótervező felkérését.

— Pedig kell a segítséged! — makacsolta meg magát don Umberto. — Abban a tudatban él szegény fiam, hogy sohasem szeretted, és ez fáj neki, még mindig nagy a gyötrődése. Csak azt mondd el neki, amit titokként őrzöl a szívedben.

Mielőtt csodálkozva visszakérdezhettem volna, hogy mégis mire gondol, megszűnt a jelenés. Nevén szólítva megpróbáltam visszahívni, de nem válaszolt többé.

— Na, ennyit a szellemet is elűző éjszaka égő mécsesről! — zsörtölődtem félhangosan, mert tényleg bosszantott, hogy a fény ellenére is felzavartak álmomból. Megigazgattam a párnáimat, s mintha mi sem történt volna,[14] tovább aludtam.

Másnap nem foglalkoztam az álmommal, egyszerű üdvözlésnek tekintettem, és nem is akartam elmélyülni benne. Ám don Umberto szelleme a következő éjjelen is felkeltett. Ismét csak csendben álldogált, várva azt, hogy valamelyest kitisztuljon a fejem és képes legyek figyelni a mondanivalójára.

—  Kedves Evva, gyere tekints a Holdra! — szólított fel, mire megbabonázva felálltam és az ablakhoz mentem.

Ahogy don Umberto fellibbentette a drapériát, az utolsó szakaszban járó Hold nézett velem farkasszemet. Már csak egy szeletkéje hiányzott a jobb felső sarkából ahhoz, hogy teljes gömbölyűségében pompázhasson. Hagytam, hogy megigézzen, fogva tartson, és világító arca remegő képeket közvetítsen. Először csak egy sötét folt jelent meg az ábrázatán, mely lassan három alakká rendeződött, majd egyre tisztábbá, élesebbé váltak a figurák. A jelenetben saját magamat pillanthattam meg, amint Marco Cavagnis a vállamra hajolva zokog, és don Umberto mögöttünk állva szólít fel újra, hogy mondjam el a fiának a titkomat. A kép halványodni kezdett mindaddig, amíg újra a tiszta holdarc nézett vissza rám. Megfordultam, hogy kérdést intézzek don Umberto szelleméhez, de már nem volt jelen. Néhányszor megismételtem a nevét, hátha újra megjelenik, de még csak hangban sem jelzett vissza a hívásomra.

Reggelizés közben jutott csak eszembe az éjszakai látogató és a Hold arcában megmutatkozó látomás. Először álomnak gondoltam, de minél tovább időztem a történeten, annál valóságosabbnak tűnt don Umberto megjelenése és a holdbéli látomás.

— Ha csak álom is volt, két egymást követő éjjelen jelent meg ugyanaz az az elhalt lélek. Ennek bizony, oka lehet. — morfondíroztam magamban.

Eltoltam magamtól a reggelit, mert elhatároztam, hogy a kristálygömb segítségével majd felveszem don Umbertoval a kapcsolatot, s üres gyomorral tisztábban érzékelhető a nem látható világ.[15]

 A szalonomba érve rozmaringfőzettel[16] gondosan áttöröltem a kristálygömbömet, majd harmadáig behúztam a mélykék bársony sötétítőket, hogy sejtelmes félhomályt teremtsek a munkámhoz. Leültem a gömb elé, s imára kulcsoltam a kezem, hogy az égi kar segítsen a látomáskeresésben, nehogy nem kívánt lélek mutatkozzék a kristályban vagy esetleg ott ragadjak a szellemi kiránduláson.[17]  Miután segítő angyalkéz érintését éreztem a vállamon, félig lehunyt szemekkel meredtem a gömbbe.

— Don Umberto szelleme, kérlek, jelenj meg! — szólítottam fel e képpen vagy tízszer a Cavagnis családfőt. Addig kántáltam, amíg a gömb lassan szálló füstöt nem eregetett magából, majd remegni és rázkódni kezdett, pontosan úgy, ahogyan a Hold szokott, ha mondanivalója van a számomra. Tovább suttogtam don Umberto nevét, s egyszer csak megjelent a gömb közepén. Ugyanúgy nézett ki, mint az éjszaka, s ugyanolyan bánatos volt az ábrázata is. Lassanként kisimultak a vonásai, egyre fiatalabbá vált, majd a kép megállt a húszas éveinek a végén. Az öltözete is negyven évvel ezelőttire változott. Egy hölgy árnyéka kezdett kibontakozni mellette, akiről először azt hittem, hogy donna Serena látomása lesz. Végül egy sötéthajú, szomorú szemű leány jelent meg, akinek az arca piszkos volt, és a ruhája tépetten lógott. Ők szótlanul álltak a remegő, füstölgő gömb fogságában, én meg némán meredtem rájuk. Minél tovább néztem őket, annál több mindent tudtam meg róluk. A fiatal hölgy don Umberto első jegyese volt, aki a férfi hibájából veszítette el az életét egy szerencsétlen lovas balesetben. Ezek után Don Umberto sokáig nem mert udvarolni, mert a félelem befészkelte magát a szívébe. Rettegett attól, hogyha egy nőt megszeret, azt majd előbb vagy utóbb elveszítheti. Donna Serena szerelmének már nem tudott ellenállni, inkább vállalta az örök szorongást, mely megduplázódott, amikor leánygyermeke született.  Félelme valóra vált, amikor egy tengeri viharban végignézte, ahogyan feleségét elnyelik a hullámok, majd hagyta, hogy őt is elsodorják. Állandó kétségbeesését a túlvilágra is magával vitte, s megragadva a köztes létben, tanúja lett leánya végzetének. Büntetésül, mert életében és halálában is a rémületnek, nem pedig Spes istennőnek[18] állított oltárt, most szellemként végig kell kísértenie a saját fia boldogtalanságát.

A hölgy képe elhalványodott, majd don Umberto arcvonása öregedni kezdett, végül megállt az általam ismert koránál.

— Mondd el neki a titkodat! — szólalt meg hirtelen a szellemkép. — Mondd el azt a titkot, amit csak Te tudhatsz, amit még soha senkinek nem mondtál el.

— Milyen titkot, don Umberto? Nem tudok semmiféle titkot!

Kérdésem megválaszolatlan maradt, mert don Umberto látomása eltűnt a gömb füstölgésével együtt. Bárhogyan is törtem a fejem, semmiféle titok nem jutott eszembe, ezért kínomban a Tarot kártyámhoz fordultam. Egyetlen kártyát húztam ki a szétterített lapokból, az Érmék négyesét, a sértődöttség kártyáját, mely felett addig merengtem, míg rá nem jöttem a don Umberto által jelzett titokra. Egyetlen dolgot nem mondtam el soha Marco Cavagnisnak, mégpedig azt, hogy igenis szerettem őt. Szerettem őt, de rendkívüli módon bosszantott, hogy nem tervezett velem semmilyen jövőt. Akkor nagyon bántóan hatottak rám a szavai, pedig, ha jobban meggondolom, egy számomra megfelelő létezést kínált fel. Időtlenségben élni és csak a boldog, felhőtlen pillanatokat osztani meg egymással, miközben mindketten szabadon gyakorolhatjuk örömet adó tevékenységeinket, akár összeköltözés, házasság és gyermekáldás nélkül is. Én már mindenen túl voltam, tehát valójában számomra egyik sem volt fontos. Ráadásul a hivatásunk is azonos volt, mert mind a ketten a láthatatlan világot kötöttük össze a láthatóval, csak legfeljebb más eszközöket használtunk. Ő az árnyékos oldalon volt többet, én pedig a tisztábbikon, míg ő a vitorlásaival utaztatott, addig én a jóskártyáimmal tettem szellemi kirándulásokat. Ám ezeket az igazságokat soha nem mondtam el neki. Hiúságom felülkerekedett a józan eszemen, és inkább szakítottam vele, még pedig úgy, hogy fájjon neki. Akartam, hogy fájjon a szíve és gyötrődjön, s akaratom bűverővel hatott a lényére. Átokból fakadt örök mélabúját a végezetig tartó szerelmi kínszenvedéssé változtattam. Magamból pedig kipusztítottam az iránta való érzelem legkisebb szikráját is.

Az együtt töltött röpke két év alatt annyi minden történt velünk, ami másnak egy életre is elég lett volna. Ahogy ültem az üveggömb előtt, egymás után peregtek lelki szemeim előtt a közös emlékképek, jók, s rosszak egyaránt. Végül papírt ragadtam, hogy valós érzéseimet, gondolataimat és cselekedeteimet levélben osszam meg Marco Cavagnissal, teljesítve don Umberto kérését, s megadva az esélyt fia boldogabb földi életéhez.

*   *   *

Részlet a Boszorkány Voltam Velencében című könyvből

 

---

[1] Santa Maria Gloriosa dei Frari.

[2] Velence üdülő területe.

[3] Az alvilág ura.

[4] Akkor már ismeretes volt az elektromosság és a generátor a tudósok és kiváltságosok számára.

[5] A lélek útját segítő halotti dal Magyarországról.

[6] Velence temetője.

[7] Bodorrózsa, Cistus Creticus. A klasszikus korok balzsamozói e növényből nyerték ki a balzsamozáshoz használt gyantát, mely által a test romlatlan maradt.

[8] Virágpiac.

[9] Orvos.

[10] A hetedik leszármazottig tartó rontás.

[11] Árpa.

[12] A kártyavetők szerint, a legnagyobb feladat a „függetlenítés”, vagyis az, hogy a lapok ne a kívánt akaratlagos célt mutassák, hanem az igazságot. Mindez akkor szokott leginkább előfordulni, amikor a jós magának akar jövendölni.

[13] A spiritiszták szerint az „istenek eledele” és mindent gyógyító csodaszerként alkalmazzák. A mai tudomány is elismeri őssejt megújító hatását.

[14] Rontás, átok és hívatlan szellemlátogatás ellen este 11 órától legalább hajnal két óráig gyertyának vagy mécsesnek kell égnie a fejtől nem messzebb, mint egy méter. Az átkot ugyan nem szünteti meg, de az újabb támadásokat távol tartja.

[15] Minden érzékelés, legyen az látás, tapintás, hallás…stb. tisztábbá válik egy alapos böjt vagy diéta után. Ugyanez a helyzet a harmadik szemmel való látás, illetve a tisztán érzékelések esetében is.

[16] A rozmaring „tisztává” teszi a varázslók eszközeit, vagyis törli az egyéb „lenyomatokat”, melyek megzavarhatnák a szertartásokat.

[17] A szellemidézésnél nemcsak az lehet, hogy megjelenik egy testnélküli szellem, hanem az is, hogy a spiritiszta utazik a szellem világába, idejébe. Ez utóbbi esetnél előfordulhat, hogy a szeánszot vezető személy a másik világban ragad, mely a valós világban elmeháborodottságnak van titulálva.

[18] A remény istennője, akinek horgony a jelképe.