Az asszony a tükör előtt állva igazgatta a ruháját.

Egyszerű, fekete bársonyruhát viselt, sokáig gondolkodott rajta, hogy mit válasszon. Bár forró nyári napra esett a temetés ideje, mégis hosszú ujjú, egyszerű és elegáns ruhát vett fel. Mégsem illendő, hogy egy frissen megözvegyült asszony közszemlére tegye a csupasz vállát, a bőrét.

Hosszú, vörös tincsei a vállára omlottak, hiábavaló harcot vívott, hogy megszelídítse őket, így végül egyszerűen feltűzte a haját.

Ezután az arcát nézte. Fáradt volt. A szemei alatt mély, fekete árkok húzódtak, a bőre sápadt volt és szürke. Nem aludt már hosszú ideje.

Indulnia kellett. Furcsa és egyben szokatlan volt egyedül elindulnia bárhova is. Tíz éven át minden nap csakis úgy léphetett ki az ajtón, hogy előtte megcsókolta a férjét, ha az éppen nem ment vele. Bár elmúltak már negyvenévesek, még mindig kézen fogva jártak az utcán, mint a kamaszok. Ez is hiányzott.

Örökre elveszíteni azt az embert, aki a világot jelentette, hirtelen és értelmetlenül...folytonos hiányérzetet okoz, amivel minden pillanatban meg kell verekedni, le kell győzni. Valaki, aki az egyik pillanatban még ott volt, eltűnik, visszavonhatatlanul.

Az özvegy gyalog indult a temetésre. Szüksége volt a sétára, bár a tikkasztó hőségben minden lépés még nehezebbnek tűnt.

Útban a temető felé arra gondolt, hogy képtelen lesz végig csinálni. Szerette volna utoljára látni az Ő arcát, megérinteni a bőrét, de neki még ez sem adatott meg. Szörnyű baleset volt, így azt tanácsolták, hogy ne nézze meg, gondoljon rá úgy, ahogyan utoljára látta.

Aznap, az utolsó reggelen betegen ébredt fel. Fájt a torka és lázas volt. A férje azt mondta neki, hogy maradjon otthon, ő majd egyedül elintézi a tennivalókat. Mielőtt felkelt volna, a karjába vette és cirógatta, dédelgette a feleségét. Azután teát készített neki és az ágyba vitte, nehogy az asszonynak fel kelljen állnia ilyen állapotban. Megcsókolta a feleségét és elindult az ajtó felé, de az asszony kérlelően utána szólt, hogy „még egyet”. A férfi visszafordult és újra megcsókolta. Ez volt az utolsó pillanat, amikor látták egymást ebben az életben.

Bárcsak vele ment volna aznap reggel! Senkinek sem mondta el, hogy mennyire gyűlölte magát emiatt. Csak egy megfázás volt, gyorsan elmúlt, de ha aznap reggel erőt vett volna magán...ha felkelt volna...miért nem ment vele...még egyet. Csak még egyet. Bárcsak lehetne még egy csókot, még egy esélyt kérni. Kétségbeesve elkapni a ruháján egy kilógó cérnaszálat és visszahúzni az életbe, a valóságba.

Sokan azt gondolják, hogy az első órák és napok a legnehezebbek. De ez nem igaz. Ő először fel sem fogta, mi történt. Nem tudott összeomlani. Nem tudott sírni. Úgy érezte magát, mint akire rázuhant egy hatalmas szikla, de nem ölte meg, csak összezúzta minden porcikáját és lebénította. Tudta az agya, hogy mi történt, de a lelke nem érzékelt ebből semmit. Érezte, hogy valahol mélyen ott van az a rettenetes fájdalom, ami egy napon feltör és mindent elpusztít, de az elején még olyan volt, mintha valami jótékony köd elfedné.

Tette a dolgát, mint egy gép, mechanikusan, tudta, hogy most kötelességei vannak. Elment a papírokért. Bement a halottasházba. Értesítette a rokonokat és a barátokat. Mindenki aggódott érte, de ő csak mosolygott. Megrendítően erősnek tűnt, ő maga sem értette, hogy tud mosolyogni. Belül üres volt. Nem érezte a fájdalmat még akkor sem, amikor ki kellett választania a temetésre a férje ruháit. Minden úgy volt behajtogatva a szekrényébe, mintha bármelyik pillanatban hazajöhetne és felvehetne egy másik ruhát. Ezen el is gondolkodott. Át kell öltöznie, hiszen már egy hete ugyanabban a ruhában van. Pontosan fel tudta idézni, hogy miben indult útnak aznap reggel.

Látta maga előtt, ahogy beköti a cipőfűzőjét, ahogy még az óvodában tanulta. Egy nyuszifül, két nyuszifül.

Két hete vették azt a cipőt, szombat délelőtt, ő választotta ki a férjének. Emiatt is dühös volt. Ő maga választotta ki azt a cipőt, ami az utolsó útjára vitte.

Miután végzett a rengeteg teendővel, nem maradt semmi, ami kitölthette volna az idejét.

Próbálta valahogyan egyben tartani magát és olyan dolgokat tenni, amiktől nyugodt marad.

Néha leült a nappaliban és cigarettára gyújtott. Csak néhány percig szeretett volna csendben üldögélni. De valahogy mindig a férjét látta maga előtt. A levegőbe bámult és a szerelmét látta. Beszélt hozzá. Ő pedig válaszolt. Tudta, hogy ez nem helyes, de enyhített a fájdalmán.

Egyszer megfigyelte, hogy négy órát töltött el így vele. Az időnek számára már nem volt többé jelentősége: minden perc elfolyt az örökkévalóságba.

Rájött, hogy az idő csak akkor számít, ha van mire várnunk. Várja, hogy felhívja az ebédidőben, várja, hogy a nap végén hazaérkezzen. Tudja, hánykor kell a csirkét a sütőbe tenni, hogy épp időben legyen kész és hány órakor fekszenek le aludni, kéz a kézben, hogy még álmukban se kelljen elengedniük egymást.

De most már az idő nem számított többé. Egyedül volt, folyton egyedül, mégis együtt a kedvessel; úgy ringatta a lelkében az emlékét, mint anya a gyermekét.

A rokonok keresték, próbáltak beszélni vele, de ő képtelen volt rá. Hogyan is lehetne elmondani mindezt? Léteznek erre egyáltalán megfelelő szavak? Kimondja azokat a mondatokat és annyira jelentéktelennek és semmilyennek tűnnek ahhoz képest, amit érez...szenved, iszonyúan szenved, de nem tudja elmondani senkinek sem és ha el is tudná, akkor sem szabadulna meg ettől az érzéstől.

Miközben végig gondolta az elmúlt időszakot, megérkezett a temetésre.

A koporsó már a helyén volt. Az emberek sajnálkozva nézték, ahogy a ravatalhoz lépett. Ordítani akart, de azt nem tehette, így csak állt hosszú percekig lehajtott fejjel.

A temetés sokáig tartott, a pap Istenről és a mennyek országáról beszélt, de ő képtelen volt felfogni ezeket a szavakat. A házasságát látta maga előtt, képeket, mintha egy filmet nézett volna. Az első érintést. Az első csókot. A virágokat az esküvőn. A sétáikat a folyóparton. A nappalokat, az éjszakákat, a közös vacsorákat. A férje gyönyörű mosolyát. Szinte érezte az ölelését, az illatát. Még egyszer...az utolsó csók, az utolsó érintés.

Már nem tudta többé, hol van és mit csinál, mert valahonnan mélyről elemi erővel tört fel benne az iszonyatos tudat, hogy a férje nincs többé. Meghalt. Nem jön vissza és neki tovább kell élnie, nélküle. Holnap is felkel a nap, de a szerelme már nem láthatja ezt soha többé. Akinek oda ajándékozta a hátralévő élete minden napját, az már nem jön el többé ezekért a napokért.

A rokonok és a barátok mind szomorúan álltak a koporsó körül. A papot hallgatták. Néhányan az özvegyet nézték, ahogy ül a koporsó mellett és sír.