Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki tiszta volt és ártatlan.

A lány minden délután a Hippokréné-forrásnál üldögélt és énekelt. Illatos, színes virágokkal teli zöld mező terült el körülötte, és ő virágokat font bokáig érő hajába, mi fehér volt, mint a frissen fejt tej.

Egyszer aztán, kora délután, arra sétált egy sérült, magányos kentaur. Egy ideig hallgatta csendben a lány énekét, majd tovább állt.

Másnap délután a lány ismét a forrásnál üldögélt és énekelt. A kentaur megint megjelent és ahogy hallgatta a lányt, könnyek szöktek a szemébe.

• Mondd, miért vagy ilyen szomorú mindig?- kérdezte a lányt.

• Mert szerettem egy fiút, aki háborúba ment, de nem tért még haza, őrá várok, neki őrzöm magam. De a fiú nem jön.

A kentaur megértően bólintott, azután elment. A lány hosszasan nézte délceg, távolodó alakját a mezőn és igen szépnek találta őt.

Harmadnap a lány már várta a kentaurt, aki el is jött. A lány gyönyörködve nézte őt, hallgatta a kentaurt, ahogy az életéről mesél, meg a többi kentaurról. A lány azelőtt még sosem beszélt kentaurral, de azt tudta, hogy részeges és erőszakos lények. Ez a kentaur azonban egészen más volt; okos és szelíd, kedves és megértő, bár azt is elmondta, hogy azért nincs a többi kentaurral, mert szerinte az, hogy egy kentaur ember asszonnyal háljon, nem a természet törvénye szerint való.

A kentaur másnap újra eljött, amikor délidőn szikrázón táncolt a napsugár a forrás vizén. A lány szíve felderült, amikor meglátta szépséges alakját közeledni a mezőn át.

Színes virágokból font koszorút neki, megsimogatta az arcát és azt mondta, hogy igencsak szereti.

A kentaur mosolygott és elment.

A következő délutánon a lány újra a forrás vizét itta és énekelt; aranyszínű, kalásszerű növényekből font kosárkát, hogy abba virágokat tegyen a kentaurnak.

A kentaur késve érkezett, bortól megrészegülvén, a kosarat a forrás vizébe dobta és magáévá akarta tenni a lányt, aki ártatlan volt és tiszta, haja pedig fehér, mint a frissen fejt tej.

A lány sírni kezdett, a kentaur pedig szomorúan lehajtotta a fejét, mert ő nem hálhat ember asszonnyal mégse, de a lányt azért igencsak szereti.

A kentaur megcsókolta a lányt, azután elment.

A lány azután még jobban szerette a kentaurt, aki megint eljött délután, és azután minden délután eljött, de nem beszélt többé a lánnyal.

A lány pedig színpompás virágokat szórt minden nap arra a helyre, ahol a kentaur le szokott telepedni, hogy hallgassa őt.

Egy délután aztán a kentaur megint későn érkezett. Eltiporta a virágokat és azt mondta a lánynak, hogy nem szereti már és nem akarja látni többé, mert zavarja az éneke, amikor ő pihenni tér a forráshoz.

A lány a kentaur haragos szemébe nézett és látta, hogy többé nem szereti őt. A lány ezután elment, hogy ne zavarja többé a kentaurt a pihenésben.

Úgy mesélik, hogy a Helikon-hegyen túl, a forrás mellett gyakran lát Athéné egy kentaurt üldögélni, aki sosem beszél senkivel és szomorú.