Kereszteződések

  Egy halovány szivárvány jelent meg a csillámló esőcseppek és az azúrkék égbolt kereszteződésénél.Pedig a kereszteződésekből legtöbbször nem szivárványok születnek.

  Sokszor láttam már magam előtt az utat, amin elindultam, de amint elágazáshoz értem, valami mindig eltántorított. Lehet, hogy a számtalan lehetőség és a mélyben rejlő újabb és újabb választható utak sokasága rémített meg. És az az igazság, még most is félek.Emlékszem mikor először kerültem közel az emberekhez.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki tiszta volt és ártatlan.

A lány minden délután a Hippokréné-forrásnál üldögélt és énekelt. Illatos, színes virágokkal teli zöld mező terült el körülötte, és ő virágokat font bokáig érő hajába, mi fehér volt, mint a frissen fejt tej.

Egyszer aztán, kora délután, arra sétált egy sérült, magányos kentaur. Egy ideig hallgatta csendben a lány énekét, majd tovább állt.

Másnap délután a lány ismét a forrásnál üldögélt és énekelt.

„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

(Francois Villon)

Odakinn puha pelyhekben hullott a hó.

Az öregember fejét óvatosan elfordítva gyönyörködött a hóesésben. A szíve belesajdult a vágyba, annyira szeretett volna sétálni a friss levegőn.

1914. december. Még csak húsz éves, de már a fronton harcol. Reszket a hidegben, szakad a hó.

Új nap kezdődik,

álmomból ébredtem,

elfeledve minden rosszat,

mert érzem,hogy lélegzem.

Kisunokám mellettem alszik,

hallom szuszogását,

átölelem karommal,

vigyázom álmát.

A múlt fájdalma még

él szívemben, de a

mostani boldogságért,

mind ezt elfeledem.

Boldog vagyok,hogy élek s,

együtt lehetünk, a

jelen afontos,hogy

együtt dobog szívünk!

A Deák térre zörögve, szuszogva megérkezik a hármas metró, megcsikorgatja kerekeit a síneken. Még mielőtt megállna, már nyílnak az ajtók, és megindulnak rendjük szerint az emberáramlatok.

A peron kiürül, szürke kövei semmitmondóan lapítanak a helyükön. Csak egy piros folt zavarja meg a peron egyhangúságát. Egy elhullt rózsaszirom. A metró jelzőhangja egy nagy kvintet ugrik fel, becsapja az ajtókat, és elindul.

A menetszél megpiszkálja a peron közepén gubbasztó rózsaszirmot, majd meg is ugrasztja egy kicsit, de az szépen visszaszállingózik a talajra.

1.

Szép ünnep a Karácsony. Nappal emberek serege bolyong a díszes kirakatok között, tele a park és a főtér a karácsonyfát dicsérő gyermekekkel, ropog a friss hó a talpak alatt. Este kigyúlnak a fények a lámpaoszlopok drótjai között, a tiszta égbolton felvillannak a csillagok, bódító fenyőillat, friss sütemények édes aromája tölti be a levegőt. A kéményekből lassan száll fel a füst, mosolygó arcok ragyognak egymásra, összecsattanó kis kezek epekedve várják az aranyszínű, fehér felhőn érkező angyalokat.

Tudod hányszor kezdtem már el, írni?

Neked, hozzád, s nem sírni?

Újra és újra neki fogtam,

De valahol mindig elszúrtam.

A szavak melyek szívemben éltek,

Papírra vetve mind elégtek.

Megtanultam örökké mosolyogni,

Bárgyún az embereket becsapni.

Miután oly hirtelen elmentél,

S többet már nem ölelhettél,

Mindenki feszülten figyelt,

Belül a fájdalom megviselt.

Várták, hogy kitörjek,

Könnyeim közt remegjek.

De csak ültem csendben,

S mosolyogtam szüntelen.

Kerestem azt, ki megért engem,

Önmagam egy másik képben.

Sosem hittem, hogy valóra válhat.

Zene csendült, szívem barátra találhat.

Ösztönösen húzott valami feléd,

Nem kell érdek, hisz barátság köt melléd.

Örülök, hogy hozzád sodort a sors,

Megőrizd emlékem, Őrizd e pár sort.

„Zokogtam… Fogalmam sem volt mi történhetett… Ültem a párnáim között, takaróm összegyűrve hevert az ölembe húzva. Sírtam, sajgott a lelkem, mintha kiszakadt volna belőlem valami… Megremegtem, lassan kezdtem magamhoz térni. Éreztem, ahogy vér jut az újbegyeimbe, éreztem, ahogy kezd a szívverésem üteme lassulni, megnyugodni… épp, úgy ahogy nem is oly rég apáé, abban az elképzelhetetlen álomban… Felkeltem, megmostam az arcom. Szinte égetett a hideg víz, de tudtam, most erre  van szükségem. Felnéztem.

Súlyos arcok

Hideg kezek

Éles a kép emlékezek

Nézem, kérdem, hát kik ezek

Múló idő, árnyat vetett

Vagy tán nincs is, mire lehet

Árnyat vetni

Számba venni

Mennyi lesz még

Ennyi, annyi

Lélegezni

Hinni, hinni

Egy száj nyílik

Szóra illik

Gördül a szó, gyöngyként pattan

Valahol egy zár is kattan

Ajtó nyílik, nem virágzik

Illatokkal nem vitázik

Valahol, egy kutyafeje

Szeretettel érintene

Fényes bundát kéz simítja

Szeretik, hát nem sikítja

Ne üss, kérlek, fáj nagyon

Széthasít a fájdalom

Szeretek, vagy szerettek

Nevetek, vagy nevettek

Számol a szám

A végösszeget kiveti

A kivetettet követi,

S következtetéskén a tanulságot levonja

Aha, így születtek a számkivetettek

Na, ne

Mondja

Egy toll, tollat tol

Megáll, tollászkodik, piheg

A pi, megsérült

Gyógyul,

Hegesedik,

Pi heg

A kör bezárta magát

A kocka el van vetve

Majd tavasszal

Kinő

Fakockát terem

Teremkocka, elvetem

Kezek

Arcok

Képek

Karcosak

Nem

szépek

Ő jött, ment. Láttam, látott.

Beszéltünk.

Aztán, jött-ment. Néztem, nézett.

Beszélgettünk.

Majd megint jött –

…beszélgettünk…

…ismerkedtünk…

…nevettünk…

Írt. Írtam.

Hívott. Hívtam.

…beszélgettünk…

S nem tudom, hogy történt.

Fel sem tűnt egy ideig.

Az emberek jöttek, mentek,

De mi csak, beszélgettünk.

S végül megtörtént…

A semmi… a valami…

…mi csak…

Beszélgettünk.

Ismerkedtünk.

Néha több volt, néha kevesebb –

De csak beszélgettünk.

Vajon emlékeznek majd rám?
Vajon évek múltán is tudni fogják ki voltam? - lehet pár hónap után senki nem fog emlékezni rám...-
Engem is magával ragad a múlt. A múlt, melyre már soha senki nem fog emlékezni.
Engem is el fognak felejteni, kiktől most azt hallom: "Soha nem foglak elfelejteni. Hisz te vagy maga, a múlt, a jelen s a jövő." De tudom, én is mulandó vagyok, mint bárki, vagy bármi más. Lesz úgy, hogy már nem leszek, s lesz úgy, hogy elfelednek. De valaki talán még akkor is mosolyogva emlékszik majd rám.