Mint a napsugár, ha öleli a fákat

És szikráját szórja szelíd tavakra...

Úgy érkeztél, váratlan-vártan,

Színeket adva a szürke szavaknak. 

Kerestelek, mint árnyék a fényt,

Bolyongtam sötét, hideg utakon.

Tudtam, Te vagy és értem jöttél -

Mindent, mi vagyok, Neked adhatok. 

Minden lépés Hozzád vitt engem,

Egy egész élet, mi mögöttem áll.

Bárhol jártam és bármit is tettem,

Éreztem, szíveddel vigyázol rám. 

Álmodtam Rólad nehéz éjeken.

- Hol késik az a hülye morrant fel Lordi az órájára nézve.- Nyugi jönni fog. - gyújtott rá egy cigire Peter.- Fogadok hogy már megint leidta magát. - teszi hozzá mérgesen a főnök- Ha így van jól tette, legalább kimarad a buliból.- Mi van Phil begyulladtál? -görbül félre gúnyosan Ezeriel szája.- Mi a francnak megyünk ki az Isten háta mögé egy ilyen szar fülesre?- Ne morogj Menybe megbízhatunk teszi hozzá Ezeriel.- Az egy korcs nem lenne szabad megbíznunk benne.- Évek óta adja nekem a füleseket.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki tiszta volt és ártatlan.

A lány minden délután a Hippokréné-forrásnál üldögélt és énekelt. Illatos, színes virágokkal teli zöld mező terült el körülötte, és ő virágokat font bokáig érő hajába, mi fehér volt, mint a frissen fejt tej.

Egyszer aztán, kora délután, arra sétált egy sérült, magányos kentaur. Egy ideig hallgatta csendben a lány énekét, majd tovább állt.

Másnap délután a lány ismét a forrásnál üldögélt és énekelt.

Az asszony a tükör előtt állva igazgatta a ruháját.

Egyszerű, fekete bársonyruhát viselt, sokáig gondolkodott rajta, hogy mit válasszon. Bár forró nyári napra esett a temetés ideje, mégis hosszú ujjú, egyszerű és elegáns ruhát vett fel. Mégsem illendő, hogy egy frissen megözvegyült asszony közszemlére tegye a csupasz vállát, a bőrét.

Hosszú, vörös tincsei a vállára omlottak, hiábavaló harcot vívott, hogy megszelídítse őket, így végül egyszerűen feltűzte a haját.

A délelőtti nap sugarai vígan táncoltak az aszfalton. Friss illatú márciusi szellő simogatta a NŐ arcát. Piros ballonkabátban és elegáns kalapban igyekezett az állásinterjúra.

Jó hangulatban ébredt aznap reggel; tudta, hogy valószínűleg ez lesz az Ő nagy lehetősége, végre megmutathatja, mire képes. Csak a cipő. Az ne nyomta volna úgy a lábát! Minden lépésnél szitkozódott magában, persze, új munka, új cipő, rettenetes fájdalmak az első tíz perc után.

Beléd estem…

A másodperc törtrésze alatt. Életem leggyorsabb felismerése csapott belém aznap. Nem igényelt többet, mint egy apró mosoly.

Úgy tűnt happy lesz az ending, de az ever helyett jött a never és az öröm nem tartott csak eddig.

Kizuhantam belőled. Oly gyorsan, ahogy beléd estem.

A történetre nem pazarolnék spin-offot. Ahhoz túl rövid. Inkább kiragadok pár screenshotot.

Elsők

Első nap.

„A tiszta szerelemnek a lelkiismeret legtökéletesebb csendjére van szüksége.”

(George Sand)

Első fejezet

    -A gyermek pompázatos!

-Ám apjára alig hasonlít. -válaszom a bókra, mely azt erősítette meg bennem, hogy jól döntöttem.

A családi idillt az anya hiánya töri meg, ám mégsem bánom a fájó éveket, mert ő velem van.

  Olvasd hát, eme gyalázatos történetet! Égjen szeretet mellkasodban és lelkedben dolgozzon tisztítótűz!

A város még

Állattalan, csicseretlen ezer fasereg.

Lunáris pilácsra vetett tekintetek,

Mégis kisír belülről a bú.

Ez időleges világon surran

Kis fátyolként

Színbe illő glamúrkombinéd.

A vállöved a függelék.

Apró cirmos tekintet Óperenciásan

Csillantatja a láthatárokon,

A pírsugár dombornyomatokon

A csillagvándort -

Lebiciklizik igyekezve,

Ki ne altassa égi alakzatod.

A hídkorlát

Félszeg, csonka kacsaláb.

Deríti ezt a bigott,

Groteszkbe göngyölt éjszakát,

Síkjába bújnak az autólámpák.

Egy nyári nap ismertem meg. Valahogy késztetést éreztem, hogy lemenjek a strandra. Akkor még nem gondoltam, hogy ő lesz a feleségem.

Csak úgy terveztem, hogy úszom egy kicsit a folyóban és utána benyomok egy lángost a fűben heverészve, na meg bámulom a bikinis csajokat. Gondoltam, kiszemelek egy dögös, bögyös szőkét, ehelyett rajta akadt meg a szemem. Nem számoltam vele. Amikor kiszúrtam őt, lángossal a hasamon sütkéreztem. Ott állt a fagyis kocsi mögött, épp szabad volt.

                                                Kijátszva

                                                     -2-

A Şahin család háza csordulásig telt emberekkel. Voltak az ünnepségen régen látott barátok, rokonok, de akik a legnagyobb felfordulást kelltették, az nem más, mint a Yildirim család. Mustafa bácsi, a neje Efsane és a lányuk Leila, aki Neslihan szemében már nem csak az a kislány volt, aki négy éve.

                                                  Kijátszva                                          

                                                        -1-

Isztanbulról mindenkinek a napsütés, a káprázatos dzsámik, az iszonytató forgalom és a szabadság érzése juthat eszébe. A finomabbnál finomabb ételek illata, a szabad zenészek az utcákon és a királykék tenger morajlása a partokon.

  Ülsz a buszon egyedül. Várod, hogy elinduljon végre és közelebb légy az otthonodhoz, a puha ágyadhoz. Hat órás buszútról van szó, sok idő, bármi megtörténhet. Felállsz valamiért, leszállsz és leülsz egy padra. Megnézed azt időt, 21:50. Ilyenkor a legtöbben alszanak vagy készülnek a lefekvéshez. Te meg itt ülsz egy padon és mindjárt egy hatórás buszútat kell végigülnöd. Tíz perc az indulásig, már csak kilenc. A zsebedbe nyúlsz és előhúzol egy cigit, ideges vagy és szomorú, de nem gyújtasz rá, kibírod nélküle.

Vasárnap reggel későn ébredek. Fél tizenegyet mutat a falióra, mikor ránézek. Most Franciska nem ébred fel mocorgásomra, mint általában szokott. Tegnap este kicsit sok bort ihatott kedvesem. Emlékszem, úgy segítettem be a taxiba, melyet a szülei hívtak nekünk késő este. Kimegyek a fürdőszobába. A tükörben megpillantom arcom. Engem kevésbé viselt meg az iszogatás. Végigsimítok borostámon, megállapítom, hogy jól áll. Csak az orrom olyan bumfordi. A füleim pedig olyan hegyesek, mintha manó lennék.

Lassan esteledik. Franciska fehérneműben állva tanakodik szekrénye előtt. Én az ágy szélén ülök, kedvesem lágy, homokóra alakját csodálom. Franci egyre-másra rángatja ki a csinos ruhadarabokat. Blúzok, szoknyák, női zakók különféle színben. Hiába magyarázza nekem háttal állva szerelmem, hogy ez a blúz, meg az a szoknya milyen anyagú, nem értek hozzá. Amikor felém fordul és várja a bírálatot, akkor is csak annyit tudok mondani, hogy csinos vagy sem. A nők számára fontos a tökéletesség, ha a kinézetről van szó.

Egy héttel azután, hogy első éjszakánkat együtt töltöttük nálam, ma reggel már Franci Gellért-hegyen fekvő tágas lakásában, az emeleten lévő hálószobában ébredek. Összebújva aludtunk el az esti szerelmeskedést követően. Az oldalamon feküdtem, Franciska pedig besimult, mintha két egymásba illő kanál lennénk. Óvatosan leveszem kezem a combjáról, hátrébb húzódom, majd betakarom kedvesem egy vékonyabb pléddel, hogy ne érezze, már nem melegítem. Kimegyek a konyhába, bekapcsolom a kávéfőzőt.

Evva Lena di Reirossi

Boldogtalan árnyak

Továbbra is a vörösre festett Reirossi házban éltem a Frari templommal[1] szemben, de már időm nagy részét, s mind több éjszakát az új fogadómban töltöttem. Anyám valójában nem tudta, mivel foglalkozom, mert csak a gyógyító tevékenységemről beszéltem neki, és nem is akartam magyarázkodni a rengeteg éjjel-nappal égő gyertyákról, a keleti füstölőkről, és a tálcákon sorakozó bábukról.

Saját életem kialakítása érdekében a San Marco tér déli oldalán kibéreltem az egyik üzletet, melyben egy sybillahoz méltó szalont rendeztem be.

Alattad Bölcsészbál.

Búbodon száz fru-fru szál –

Ujj közé csavart, bogas, révítő szőkeség –

Korban, s ajakinkban tán távol állunk még,

S tartatlan csókban reumád lenne martalék –

Én okoztam, hisz lábad lábammal csiszolhat össze.

Látod-e, kistotált kacsint feléd a kinematográf,

Mozis örökséget hagy izgága szemed, s kicsi szád.

Glamúr tettedről szólsz közvetett népeknek,

Fiaskó flörtöt váltasz ki. „Mekk-mekk-mekk.”

Így szólna. Mégis megáll a torkomba’.

Piros szavak, mégpirosabb kékek

Egy szerelem margójára

… többször tett próbálkozást a Kedves, magyarázatra várva tőlem, miért pont Ő, miért pont én s miért pont mi?

Válaszom nem elég kielégítő, mégis válasz:

azért Ő és azért én és azért mi, mert a szerelem arról szól, hogy Ő, én és mi. Senki más.

Mostanában egy kicsit megtorpanok ennek hallatán s ha gondolatban eljutok idáig, akkor egy picit megtorpanok és hátrébb állok, had jöjjön elém a téma magyarázatával együtt.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid,

Falat kenyérrel fizesd meg rezdüléseid.

Friss ajakkrómoddal lidércet balzsamozz,

Robusztus rosszasággal doromboltass a falhoz.

Mígnem elmerevedsz, s csábos hívószavad,

Húsoddal, bőröddel falja fel tikk-takk.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid.

De használd jól;

Maradj meg fertőként;

Más vérét sose szívd.

A történtek után apám két napig nem szólt hozzám. Nem is szerettem volna sem Krisztiánról, sem pedig a házasságról hallani, de ennek ellenére anyám mégiscsak szóba hozta a témát. Továbbra is ellenkeztem a házasságot illetően, talán még lelkesebben, miután a fiúval kapcsolatos negatív információ a tudtomra jutott. Azt kívántam, bár ne ismernénk Szabóékat, de a velük való kapcsolat továbbra is fennmaradt. Pár nap múlva apám újra szóba állt velem, és közölte, hogy nem árulta el Szabóéknak a házasságról alkotott véleményem.

A szegények élete engem mindig jobban foglalkoztatott. Egyszerű mentalitásuk és szeretetreméltó lényük ma is úgy hat rám, mint fiatal koromban. Ahogyan akkor, most is szívesen nyújtok nekik segítséget. Volt idő, amikor szüleim megróttak azért, mert rájuk pazarlom a pénzünket, mégis, ha kellett titokban, én mindig adtam egy kis aprót a koldusoknak, egy darabot a frissen vásárolt kenyérből vagy csak egy őszinte mosolyt. 

Bíztam abban, hogy egyszer minden ember egyenlővé válik, mert úgy gondoltam, ezáltal könnyebb lesz az élet.

Égve maradt felettünk a Telihold.
Az éjszaka megnyúlt.
Átcsücsörítetted magadat a bún.
Díszt kísért benne a szájfény.

A szobasarok magához ölelt;
S falára mászott a kabát:
A kapucni tátog, fejbúb, s hajvilágod kienged.
Szobánkba ringattunk egy kétszemélyes utópiát.
A tér-idő - jó helyen - megállt.

Tiszavirág éjfelek váltják
Huszonnégy óránként egymást.
Hópelyhek közt gravírozzuk
A magunk angyalát.
Ilyenkor felsóhajt az ágyneműtartó -
Rezonálja, mit szólt benne a mumus -;
(Jégben olvad le talpadról a mamusz)
Apró lelkecském hangodból kortyolgat.

Nem tehetném, de már megdorgál
A sorsfelgöngyölítő ólomlábpár.
Finomságaival várna,
Hát elmondom, milyen a Nekemte-szindróma.

Ha növény lennék, terebélyes, erős törzsű fa lennék. Alatta nyíló rózsa volnék, narancs szirmaimat gyengéd tövisekkel védelmezném. Körülötte szálló, költöző madár lennék, díszes tollaim az ég kékjében tündököltetném. Forró záporként a száradó ruhákat összevizezném, majd frissen mosott, vékony blúzként nyári szellőben lágyan lengedeznék.

Lennék folyó, mely messze-messze vinné habjaim fehérjét, hullámokkal játszó halak ezüstösen tündöklő pikkelyét, s csak folynék, folynék, el, egészen a korongvilág széléig.

Modernség

És ott maradt hát.

A felfuvallt mellkasok mélyén.

Várt és csak várt,

És ebből idővel megárt.

És már feltört volna,

Megmutatva,

De mégis csiklandozni maradt,

Óh, miért.

A mellkasokból kilépett,

Szilárd gyémántgyűrű lett,

Ez talán szégyen.

Mondaná: ,,Mást nem tehettem.”

És egy fekete bárány mondta el,

Hogy sokadik Brigittának csak a száma kell.

És egy millió ember csókolgatná ezerrel,

És az emberemlékig sem jutnának el.

 Ringlispilben hintáztunk a parkban

És árnyak is hű maradtál.

Gyertyafényben elalvás előtt

A falon velem labdáztál.

Pirkadattól alkonyatig a lábam alatt növekedtél.

S amint kikapcsoltad a teliholdat, újrakezdődtél.

Íme egy frissen mázolt bíróküszöb.

Továbblépnem röghöz kötött,

Tintadombos pillád hiányba vetett,

Megbök az új üdvözlet:

A Múzsamentes övezet.

Magammal jöhetnél,

Odaát felejtettem az eszemet,

Kinyitom neked a skalpom, ha szeretnéd,

Egy célzott dobással úgyis belemegy.

Magasság, nőiesség, szőkeség. Látomásból a lételem ilyen piciny vádlira szúrt, mozgékony édesség, s az aprócska reménytelenkedők az ilyenek után pipiskednek egynéhány rúzspiros nyalásért.

Nem is várat, enyeleg a mindenséggel. Az esélytelenség aeroszolosan vesződik; épp most sugárzik a kis szívszotty. Néha kérőket keresgél, s esetenként kiáll a titkári állásból, szemérmetlen behajolásokkal, hátha parfüm- és látványillatok ormán újabb kérő tragédiájával törődhet a rekviemvállalat.

Hideg volt. Nagyon hideg. Sűrű pelyhekben hullt a hó, ami akár gyönyörű és hangulatos is lehetett volna… de én nem tudtam értékelni. Térdig süppedtem a nedves, hideg, fehér szőnyegben. A cipőm - ha egy szakadt rongydarabot cipőnek lehet nevezni - teljesen átázott. Testemet egy takarón kívül semmi sem védte a fagytól. Egyedül botladoztam egy szűk kis sikátorban. Ez látszólag egy zsákutca volt, de jobban megnézve láthattunk rajta egy repedést. Annak jobb oldalát benyomva a fal kifordult, és már bent is voltunk a ,,lakásomban”.

Ifjú véredben izzik a vágy még,
nevetésedben csendül a lélek,
tüzesen hagyja el ajkad a szó,
s tetteid pajkos-igézőn szépek.

Ó, ha az élet meg se gyötörne,
mindig édesen zengne az ének!
Bár, ha nekem zsongna a kedves, jó
meleg karodban érne a végzet!

Lásd, öregen rímelek néked, szép
zsenge vitézem szerelmes verset!
Talán az idén nem esik több hó,
s tavaszi méhek ontanak mézet.

Hej, kusza álmok, pőre valóság,
csalfa remények, bohó kacagás!

Kis kertem újra illatos,

virágzik már a rózsa,

a pázsit reggel harmatos,

kertészem nyírja, óvja.

Ha száz madárka füttye száll,

a szívem majd kitárom,

elillan minden bánatom,

az élet édes álom!

Jó kertészem, bár értenéd:

ha én is rózsa lennék,

erős kezedben boldogan

csak néked illatoznék!

Tűz pusztított a kertben.
Elégett minden: pázsit, fák, magok,
  a templomom a tornyocskáival,
színes képek az oltár felett,
melyen már sosem áldozok.
Tűz volt a kertemben.
Magasba csapott a láng, és
porba hulltak az álmok.
Szótlanul hallgattam ágak recsegését,
nem sírok, és nem kiabálok.
Tűzvész tarolt a kertben.
Enyészeté a bogarak, madarak, virágok.
Ködmadár fészke füstté vált,
szenes tollak hullanak amerre járok,
Szürke hamuban fekete gyémántok...

Elment, és már azt se fogom megtudni soha, miért volt itt. Évtizedeken át pátyolgattam az emlékét, voltam hálás mindazért, amit adott nekem tiniként.

Ő már férfi volt akkor. Talán a kora, vagy tán a bajusza miatt gondoltam annak. Okos dolgokat mondott az alatt a villanásnyi idő alatt, melyek utat jelöltek nekem a következő harminc évre. Ma már tudom – ő mondta – hogy csak a magot hintette, s nem tudta mit vet. Hát, jó magyar földbe hullott!

A Magány csöndesen üldögélt immár szokottnak mondható helyén, a Fészkes klub eldugott sarkában. Kimérten szürcsölte fekete levesét. Időnként tört hozzá egy-egy falatot a magvas kenyérből is, hogy végül leöblítse száraz borral.

No persze voltak kellemes pillanatok is az életében. Amikor hirtelen betoppantak az Emlék-ikrek, és méz ízű csókot hoztak, azok jól estek neki. 

Volt, mikor egy pillanatra Reményt vélte felfedezni a bárpultnál. A mécsesek tompa fényénél megcsillant bíbor ruhája, és biztató mosolyt küldött a pincérrel.

Mindig csodálattal tölt el, amikor megszólal a nagybőgő. Magával ragad a muzsikája és csak akkor érzem igazán azt, hogy én is szívesen táncra perdülnék. Talán a hang az, ami mindig a parkettre csalogat, vagy talán a ritmus, a dal, vagy talán a fiú, aki mindezt megszólaltatja… Néha magam sem tudom, mit érzek akkor, amikor meghallom a nagybőgő zenéjét. Amikor pedig a szemébe nézek, csillogást látok, azt az élvezetet, melyet a muzsikálásban lel, a gyönyört, melyet én balerinaként aligha érzek.

Aznap is a szokásos kora reggeli sétámat folytattam a város még latyakos parkjában. Mindennap, egészen pontosan reggel hat órakor indultam el, hogy körbejárjam a fák és a madarak kis birodalmát. Rám fért, ugyanis a munkámat tekintve igencsak sokat üldögélek a laptopom mellett, fejem zúg, a szemem folyton könnyezik a fáradtságtól. Aznap azonban egyébtől is könnyezett. Véget ért egy álom. Most már tényleg befejeződött.

„ Még most is érzem parfümének illatát, magam előtt látom, ahogy kecsesen ül a zongora előtt és játszik nekem.

Hatodik Ének

Emberként tudd magad,

Ha lágy kényesség habart

Furdalásod fejből kilátatlan

Apró-cseprő világokban.

Eleddig szólt, jelenben volt jelen

A bűnös szándék. Istentelen

Erényöv ménkűtlen ostorcsapás.

Ám a mennybéli rab maga körül ás

Alagutat, s itt asszonyok, vének –

Karmoktól, fogolyító harangoktól félnek –

Kitöprengik a valószínű szomjazást,

S hogy a homokóceán szakadatlan palást,

Vízszigetelő előőrs, művészien: avantgárd.

Lágyan megölni

Hallottam másoktól kibeszélni,

Hogy van egy stílusa,
Így hát megnéztem egyszer,
Hallgattam egy kicsit.
Még a reflektor is hideg,
Oly rég nem láttam ilyet már.

És akkor az a fiatal lány,
Fiatal és gyönyörű,
Életemet játssza el hangján,
A világ egy csupor derű

És feltépi sok régi sebem,
Egyetlen karma sem fáj,
Lágyan megölni,
Azt jól tud,
Lágyan megölni,
Mint legyet a lúd.
Lágyan meghalni,
Milyen csúf.

Suttogják, hogy ó, biz' ő a nagy Ő,
A kisebbik már nem is vár.

Jelenség

Fáradt csempe

Lábadozik,

Akupunktúra szere

Lábnyomos tűsarkúid.

Fáradt csempe

Fellélegzik.

Téglán szálkás vakolat

Melegszik kapucnidon,

Porozza prém kabátodat

Falfehér, prűd korom.

Azazhogy, nem is korom;

Guruló korpa a hajadon.

Porcelán, manöken bevonat

Játssza, hogy húsaid fátyla,

S mint megérett petemagvat,

Félelmeink tamponálja.

Paprikát, sonkát,

Otthoni falatokat

Kenyér társ tettesek

Éhszóra fojtogatnak.

Eszkábált padok

Impozáns közhelyek,

Hogy kényelmet öklendezzen,

Szótalan leültet.

A megfáradt táj

Felszűkült redőnyök ablaka

Mutogat szembe külteret,

Háttal vetett írószékem

Klaviatúrát penget.

Álmatag, szószátyár

Bolha viszket,

Hexametert vált fel,

Régi szerelmet.

Ó, ha túltenném

Az egyszemélyes háborút

Külföldi madámok

Igazoltatásaképp

Földrengések vércseppentő kúpján!

Túl vakond mára a hős zsarát,

Meddő a kedély urbanizált tájra,

S mint szállodában turisták a kasszaszárny,

Úgy vagy ábrándimnak alávaló pária.

Csüng-csengj még szép Rubizliszál,

Szólj, kis angyal.

Csillogj-villogj lágy Rubizliszál,

Nincs semmi baj.

Ó, drága, ne sírdogálj,

Jól tudd, nékem sokkal jobban fáj,

Nem lettél enyém,

Lelkem túl szerény.

Kincegj-kuncogj édes virág,

Feledd el magad,

Víztükör cseng, kérlek, ne is bánd,

Lengesd még hajad.

Szájszellő, csiki-csiki-csikk,

Mannaprém illat,

Mint dohányfüst, úgy permetezi

Sápadt arcomat.

Csüngj-csengj még, szép Rubizliszál

Bokorpusztán lógsz,

Fújj, hős szél, sihu-sihu-há,

Búbszalmád tiszta kóc.

Ötödik Ének

Túl az Olümposzon,

Mélyebben és mélyebben

Rágódik a zsoldon

Pókerezés közben

Három lovas és egy ráadás.

Nem volt dolguk mára,

Marad az unalom. Mi más?

Kocsmárosné lett

Vakmerő Kleopátra –

Az erkölcstelen fényűzés női királya –

S ott ült még néhány padon

Pierre Abélard.

Kontratenorrá vált

Kasztrált, vékony hangszálain át.

Legények hörpintenek

A mannasör ízébe.

Ellenállni ennek

Hogyan is lehetne?

Ez a fogadó

Szabadságosoknak átjáró.

Negyedik ének

,,Mért vagy te mégis

Emlékeim pörölye?"

Kérdi a palotát a fétis

Hölgyeménye.

,,Anyai emlék,

Mely számon szaladt rútul,

S még itt van egy egész élet,

Tőle óvlak, két karom elfogul.

Isten kegyelmezzen a

Kíváncsiságnak:

Mélybe csapnak az

Ítész, vad szárnyak.

De nem hagyom meg magam

Júdeásnak,

Odaadlak a Kámforzatnak!"

,,Kámforzat, Kámforzat,

Mit takar ez a szó?

Szószéket ripacs bolondnak

Vendégséggel, mely laktató?"

Elterült ott egy nagy kunyhófolyosó

Képekkel, haldokló ajtókkal oldalán,

Keretezett titkot a régi szép időkből;

Sanyarú, édes. Megszán.

Harmadik ének

Ez esetekkel párhuzamban

Lett föld, s gerenda tajtékos,

Szent pincéből láncolt rohan,

A tornácból egy lovag futkos.

Csak közepén játszik

A szentlélekkel sok délibáb.

Telt életét idézi. Megjátssza a mártírt.

Lázálmos porfellegen át szolgasuhanc zuhan.

De jön itt Füstlord is, vérszemtől kábultan,

Lapockájából, térdéből kéményezik,

A szegény lovat sarkantyúval igájába verik.

Meg lett az üzenve, meg bizony,

Hogy nincs oly vakmerő iszony,

Mint kilépni az otthonon túl,

Új dimenzióban rezeg a húr,

Dalnoka heroikus torzszülötteknek,

Kit mestereik hiába figyelmeztettek.

Második ének

Puszták népe zarándokol,

Keresvén, merre az út.

Tán csak az látja, kinek

Megengedik.

Vagy csak menekülnek

A két vezér haragjától?

Mi lehet ez? Csak nem

Harangokkal halásszák

A tétleneket?

S csakugyan rájuk ejtik!

Harangnyíláson csapóketrec

Fityeg, hadd ne essék vissza

Senki a semlegesség hazájába.

De ugyanígy jő végtagnyúlvány

Lenn, a rémítő sötétségből.

Tisztátlan karmok kapadoznak,

Nem számít kit csal tőrbe;

Ki jön, jön.

Segítsd meg őt, kérlek, ha baj van.

Kudarcban, diadalban vigyázz rá nagyon.

Ne őrizd szívét örökké lakatlan,

De Övét most és mindörökké elhagyom.

Fogja közre éji, napfényes szivárvány,

S imádkozz akaratlan bűneiért,

Kardjába dőlt érte sok herceg ám,

Kik méltatlan ontottak eltévedt vért.

Sokan sokfélét a szélbe suttognak,

S hagyják meghalni parlagon,

Kötözd be sebét annak,

Ki róla mesél mint ártatlan vagyon.

Érte zeng most az angyali ének,

S a zsarnok haramiák is róla mesélnek.

Vitrinlakók

SZEREPLŐK:

Mira - barátnő

Maja - barátnő

Pénztárca - a szerény

Főnök - a látogató

Játszódik egy felhőkarcoló földszinti tárgyalójában, jobban mondva innen indul. De aztán, ki tudja...

,,Az előrehaladott kapitalizmus miatt csupán passzív szemlélői vagyunk az életünknek."

                                                                                                        Will Ellsworth-Jones

1.

Nem tudhatom, hogy fejem fejeddel

Együtt fáj-e, ha belénk hasít az álmos

Holdsugár alatt a hátrahagyott teendőink

Együtt végzésének végzetes memoritere.

Nem tudhatom, hogy a népi száj

Megszokott ízű gondolata számodra is

Ugyanazt jelenti-e. Mert számomra általam

Lett csemete terméseimet.

Nem tudhatom, hogy a színtelenre mázolt

Körmeid ágyaiban az ebola fertője irányít

Becstelen, visszafogott, viaszdermesztő

Szándékokat, vagy mint idomított macska

Cirógatnád vele az áldott kandúrmancsokat.

Láttam a meredek

Hegységeidet,

S köztük a völgyeket,

Melyeken át magadhoz

Engedtél.

Láttam a völgyek

Epicentrumában

Az őrzőidet, melyekkel

Termetedbe félelmet

Csepegtettél.

Láttam azokon túl

A bókjaimat amint

Egy tisztáson

Eszterláncoznak,

S riadtan rájuk emlékezel.

Látom az időt, mi alatt

A sok fogva tartott gondolat

Felgyülemlett benned,

S kétkedve egy láncon

Forgácsolja beléd

Az örömöket, s gondokat.

Nézz csak fel; Az ott

A Nap.

Mosolygok,
Te felnevetsz,
Én félrenézek.
Én szólok,
Te kérded, miért?
Minden a rendnek megfelel,
És ezért kissé elszomorodom.
Kölcsönös kézfogással
A rakpart lépcsőjétől elballagunk.
Szeretetben, s diplomáciával elválunk.
Így hát állunk most, és várunk,
És eközben nagyokat sóhajtozunk.
Mindannyian emberek vagyunk.
Visszamegyek a színes útra,
S földre kísérem a kóborszíveket.
Ők csak gurulni tudnak, erőltetve,
Csücsökről csücsökre,
Izgatottan bukfencezve.

(Avagy az első múzsaversem Vajda Rubinához, a tetteshez)

Zenta város domboldalán
Porcukorként csusszanok,
Magyarsággal együtt érzek,
S velük együtt ujjongok.
Nem miattuk vagyok ám itt,
Intelmezem kérdésem:
A bűbájnak kék ékkövét
Merre felé keressem?

Nem mutatnak semerre se,
Lelkem tippnek ennyit visz:
,,Arra menj, merre leginkább
A szívednek csücske visz!"
Megértettem, s útra keltem,
Merre húztak érzések;
Olyan jó hogy vagytok nekem
Vajdasági ékszerek!

Mert nem mondhatom,

Élmény volt,

De jól ismerem,

Hogy a kockák fordulnak,

Hogy egyszer neked rossz, másszor nekem,

Hogy nem kell közölnöm,

Megteszed önkezűen,

Hogy vitrinbe zárod magad,

Mások csak átcsodálnak,

Történéseidről elkésnek,

Magukon is túlaludnak,

Nem tudják, hányszor

Borotválod a szíved

És hányszor vágtál lyukat bele,

Hogy a penge az érzékenyebb

Vagy inkább Te,

Hogyha nekem ártasz,

Ki más szeretne,

Hogy a felszínes rohadt élet

Így megbélyegezne,

Merhetném letagadni,

Mit fogant érted e lángelme.

A bánat elillan

Gondoltak egyet, kierezték a fákat. Árnytalanul lehet csak tiszta életet élni, ha nem bújunk el a tölgyek napellenzésében az izzasztó valóságtól fordulva el, vagy csak futólag átpillatva.

Nem maradt más; deszkázott tanyaház, csikorgó szélmalom, ritkásan visszhangzó ól, aszályos vályú. Még ezektől is távol, egy matematikai pontossággal felvonuló völgyön is túl – amelyek után tudván kell tudnunk, hogy ismét domb következik – kötélből és deszkapadból barkácsolt hintán olvasott Karolina.

– Mondd el, még százszor, s ezerszer, hogy szeretsz! – epedezett a lázas lány a még lázasabb fiúnak, aki a derekába gyökerezte húsos ujjait, s már-már a körmét is azon kezdte el élezni.

– Elmondom neked, százszor, s ezerszer, szeretlek – szólt vissza a megfelelni akarás.

– Hazudsz – hisztériázott a lány, szemei vérré vörösödtek –, ha igazán szeretnél, milliószor mondanád. Gyűlöllek! – azzal kiszalajtott egy varrótűt a füle mögül és a fiú gerincébe döfte.

Ígéret

Ne érints, ne láss,

Ne beszélj.

Ne ölelj, ne találgass.

Egyenes a szóbeszéd.

Szemembe nézz, gondold,

Mit ígér az eskületét.

Ígérted az örökkön légző mécsest,

Hogy frissen átszűrje a vágati fénytelenséget.

Súlyos bányacsillét, súrolja a síneket

A légtől, mert lihegtet a kirándulás,

Messze menőkig fordul ellen a kiábrándulás.

Mész előre, idősödsz: nyárból ősz, őszből tavasz.

Izmain közt a gyújtózsinór parazsas.

Más világban könnyű lenne…

Egy átlagos reggel egy átlagos napon. Ezen a szép vasárnap reggelen Bertalan az ajtócsengőre ébredt. Szitkozódva kelt ki az ágyból, majd nyújtózkodott egyet. Mielőtt ajtót nyitott volna a ruhásszekrényhez sétált, hogy egy gyors pörgéssel átvegye a mindennapi ruháját. Az ajtóhoz érve egy lámajelmezbe öltözött simet látott elinalni, a küszöb mellett egy ajándékdoboz lapult, tele a főiskolai toborzó cuccokkal. Bertalan felvette, és valamiért nagyon megörült neki, pedig esze-ágában sincs fősulira menni. Ahogy abbahagyta az ugrálást megszólított egy utcán sétáló lányt, ismerkedés céljából.

  1. fejezet

                    Christian

Öles léptekkel haladtam a klub irányába, ahonnan már kilométerekről hallani lehetett a dübörgő basszust. A bejárati ajtón keresztül kiszűrődő neonfények sorra megvilágították a szemközti falakat, különböző alakokat vetítve ezzel a téglákra. Hosszú, embertelen tömeg kígyózott a bejárattól egészen a legközelebbi sarokig, ami kábé kétszáz méterre lehetett.

Találkoztam vele, s egyből elrabolta szívem. Szép barna szemeibe elveszve kerestem azt az érzést amit én is táplálok iránta, már most. Lassan történt minden, óráknak tűnt, pedig csak percek voltak, míg kezét a kezembe fektette, s fejét mellkasomra tette. Azonban ezután sem volt jó barátom az idő. Ugyanis elkezdett úgy repülni, hogy nem tudtam lelassítani. Kergetőztünk pár percet, majd feladtam, s abban a maradék kis időben csak rá szenteltem minden figyelmem.

Kicsi szívem,

Egyetlen édes kicsi szívem,

Hát megöleltél, s arcomra

Csókot öntöttél, mint két

Kolibri a forró nyári szélben.

Hozzám ragaszkodsz,

Nagy szárnyadat ráborítod

Tátongó, vaskos lapockámra.

Megmutatod nekem, hogy előtted,

S mögöttem mit látsz, milyen ízű

Moraja a népnek.

Tudom, nekem halk és beletörődő,

Nem képviselő benne semmilyen

Figyelő tekintet.

A bíbor zaj mint a kígyózó ördögszekér,

Néked oly hasztalan kísértet.

Nekem csak lábadozó alkonyat, mit megtör

Az összeszokottság, s a hegedűk szopránéneke.

„A nevem Krisztán. Pap voltam, de most inkább bűnözőnek érzem magam. Azért kezdem el ezt a naplót, hogy megörökítsem életem történéseit. Mivel nem szeretnék a közepébe vágni, kezdem az elején.
A XXI. században fiatal papnak lenni érdekes dolog. Megszámolni sem tudom, hányszor hallottam a paptársaimtól, és a családomtól, hogy milyen hatalmas dolog ez, egy fiatal fiú a papi hivatást válassza, és a cölibátust. Bevallom, a cölibátusért sosem rajongtam, de Istenben feltétel nélkül hiszek, és ezt büszkén vállalom!

érezted a meleg szelő érintését?

ahogyan a bőrödhöz simul,

a fuvallattól megborzongsz

hátrafordulsz – senki sehol nem vár;

aztán elindulsz az őszben

sétálsz, gondolkodsz –

egymagadban elmélázol

ábrándozol, tépelődsz

mit akarok – kérdést felteszed

te sem tudod – állítom;

bárcsak más világon élnénk,

a rosszat nem ismerném,

csak egy személy állna mellettem,

csillogó szeme beragyogná az életem;

de itt vagyok, vagyunk,

őrá még nem találtam,

te érezted a reménytelenséget

az elérhetetlen szerelmet?

Az éjszakai élet szépségével, sokszínűségével, és ellentétességével mindig ámulatba ejt. Elragadó, hogy a minden fényt elnyelő sötét égbolt, és a felismerhetetlenségig szürkülő unalmas házfalak ellenére bizonyos pontokon fáklyaként villannak fel az életet jelző fénysugarak. A kirakatok sárga-kék-piros lámpái az állandóságot, az autók megjelenő majd tovatűnő reflektorai pedig a dinamizmust, az élet megállíthatatlan haladását juttatják eszembe

A harmadik

Jancsi és Juliska három évig éltek együtt. Először azt hitték, hogy örökké tart a szerelem, aztán eljött a kétség pillanat, végül ott tartottak, hogy látni sem akarják egymást. Ezt még csak elvégezték volna egymás között, de volt itt még valaki, az a bizonyos harmadik, aki alaposan keresztülhúzta a számításaikat. Juliska ragaszkodott hozzá. Jancsi meg nem annyira, és véget nem érő veszekedésektől zengett a ház. Jancsi az asztalt verte: Megmondtam mindjárt az elején, hogy csak mi ketten!

Reinfall

A velencei minden évben ugyanott szállt meg – parasztház a patakparton, bánatos fűzfák között. Nem tudtak róla semmit azon kívül, hogy jó vendég, csendesen alszik reggelig, szó nélkül fizet. Történt, hogy meghalt a paraszt, és az örökösei eladták a fűzfás házat. Egy igazi bunkó vette meg, aki nem ismert se Istent, se jó modort. Még szinte be sem rendezkedett, amikor megjelent a velencei, és kérte a szállást. Hodenfrass először is elküldte a fenébe, aztán másodszor is, mit alkalmatlankodik ez a csipás?

Fekszem az ágyon, a plafont bámulom,
Lelkem félholtan s gondolkodom,
Elhagy az erő, elalszok végre,
Egy újabb napnak is vége.

Álmomban gyötörnek a rémek,
Felkelni nem tudok, mert félek,
Még ez az érzés is jobb, mint a valóság,
De vége lesz egyszer ez az igazság.

Kinyitom a szemem, s a fejem oldalra borul,
S mellkason csap a valóság, szívem vadul zakatol,
Kereslek, de nem vagy sehol,
Az igazság megint a fejembe hatol.

Nyúlok az üvegért, hogy szebbé tegye a napom,
Egy pohár, két pohár, megárt de hagyom,
És az érzés homályba vész megint,
Már késő megállni s az ördög rám tekint.

zuhogott az eső, a macskakövek, mint macskaszemek ragyogtak az esős éjszakában.

ott álltunk mindketten. ballonkabát volt mindkettőnkön.

szinte már bőrig áztunk. de így is éreztem a parfümöd illatát.

egy pillantás volt az egész, egy elsietett ölelés.

mélyen a szemembe néztél.

aztán sarkon fordultál és elsiettél tőlem. minél messzebb.

néztelek míg elnyel az éjszaka. nem néztél vissza. még csak a szándékot se láttam rajtad.

tudtam akkor, hogy ennek itt mindenkorra vége.

A lány és a lepkék.

A lány még visszanézett a tükörbe, hogy jól áll e sminkje, és gyorsan leellenőrizte a bőröndje tartalmát, hogy minden lényeges dolog benne van e. A lány, aki tulajdonképpen már nem is lány inkább néni, mert már majdnem 40 éves, de mostanában pont úgy érzi magát, mint egy tini fruska. Olyan gondosan nézegeti a bőröndjét, mintha attól félne, hogy túllépi a súlyhatárt a fapados járaton, és többet kell a bőröndre ráfizetni, mint amennyiért a repülőjegyet vette a neten akcióban.

Szingliségem egy éve

Itt vagyok. Amikor megérkeztem a Keleti pályaudvarra, úgy éreztem, nem érdekel élet, pénz, új ruhák és cipők, én most azonnal visszaszállok a 6:20-as vonatra, aztán többé nem lát ez a poros nagy Budapest. Jobb oldalon szerencsétlen emberek csoszogtak utasok után apróért kuncsorogva, előttem a betonon köpetek nyoma, és ahogy megálltam, hátulról több száz ember haladt el mellettem, akár a filmeken. Apró kavics vagyok, a víz kikerül és folytatja az útját, nem befolyásolom semmiben.

Köszönöm azoknak, akik az előző írásomnál elmondták, hogy mi az, amiben javítanom kellene. Íme itt a második. Ebből már ki lettek javítva a hibák. Ez is még az első ciklusba tartozik. Tele van szimbolumokkal. Maga a gyufa szál egy embert jelöl, a láng a szerelmet. (Lehet, hogy lejött volna mindenkinek, de mászkált bennem valami, mi azt mondta, hogy írjam le, mert így lesz érthetőbb.) Kíváncsi vagyok, mennyire fog nektek tetszeni.

Gyufaszál

Óh, gyufaszál, kicsi kis gyufaszál.

Már te jelented a repülőket az égen. A kondenzcsík, kettőnk mennyországának az alja. Ez egy égbe írt lehetetlen szerelem.? Úgyse hiszem el magamnak, hogy, amit érzek, az tényleg van. Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz a nagyvilágban, de teljesen mindegy és az is, hogy hány év telik el, egy mondatot mindig őrzök a szívemben: majd találkozunk. Nem ígérem, hogy nem lesz más, mert biztosan lesz, de te több vagy és más. Nem tudom, hogyan csináltad idegen, de te hoztál vissza az életbe.

Míg te ittad a teád, s én a kávém, csak ültünk egymás mellett tétován. Cigarettád füstje keringve gomolygott körülöttünk, mint az el nem csókolt csók vágya, a tűzijáték óta. Miután a mokkáskanál koccant a kávécseppes csésze peremén, hazakísértél. Akkor, én már tudtam, hogy csak egy kézkulcsolás marad belőlünk a kapualjban. Aztán persze, hónapokkal később meséltél egy hajnali sms-ben, arról az elvesztegetett érzésről, ami azután a tiszta, fényben úszó éjjel után, halhatatlanná vált a szívedben.

Egyszer, talán megcsókolsz, a budapesti tűzijáték alatt.

Mily furcsa is az élet,

Ki tudja, mi éltet?

Kósza, szeszélyes,

Veszélyes.

Embert gyötör az élet,

Remény újra ébred.

Lüktető érzés,

Féltés.

Ábrándos, buta kislány,

Ablakban sírdogál.

Néz fájdalmasan,

Unalmasan.

Évek sorai elszálltak,

Régi idők elmúltak.

Út ál előttem.

Felnőttem.

Felcsillanó két szempár,

Mosolygó jegyespár.

Új élet kezdődik.

Szövődik.

Minden könnyebb együtt.

Szeretet mindenütt.

Csókok kéjesen,

Édesen.

Sötét, kietlen pusztaság az egyik oldalon, másikon pedig egy hegyszirt meredek orma emelkedik. Egy alak térdel szemben a szirttel, bőre sötét, vöröses árnyalatú, fején egy pár szarv meredez. Térden állva, előre görnyedten, a földet bámulva, gondolataiba mélyed. Fekete szemei elárulják: gondolatban messze jár, nagyon messze. Az ég sötétvörös színben úszik, a távolban fekete füstfelhők szállnak fel több felől, nemrég véget ért, véres csaták helyét jelezve.

Imádkoztam.

Hittanban jártas gyermek voltam, mégis ritkán emeltem kezem imára. Úgy hittem, Isten lát, tudja, mit gondolok. Féltem, ha szavakká formálom, valaki meglopja vágyaim. Nyári este volt, hátam alatt a kőbástya melege bódított. Ködös szemekkel néztem a holdat, és a fényében játszó udvart. Felsóhajtottam. Elmorzsoltam egy utolsó Áment. A szeretteimért.

Bután éreztem magam, mocorogtam, felültem. Vér szökött a fejembe a fülemben lüktetett egy ér.

"Ne várj engem!
Én csendben érkezem…
Észrevétlen
Bebújok selymes bőröd alá, nyakadra enyhe rózsát csókolok
orcádra rózsaszín pírt lehelek, lelkedig hatolok
Megnyugszom
A gyöngysorban csillogó, hófehér gyöngyre lelek
szikrázó szemedben merítkezem
illatos szirmokat bontok
majd együtt pihegek a sötétséggel, mikor mámorban úszik tested
Simogatlak
Az egyik érintés kúszik a másikba
dobbanok szíveddel, táncolok lényeddel, soha el nem múló szenvedéllyel
Boldogság
Felszakadó mély érzések
Oly szép lesz, meglásd, mint a ragyogás
kihez álmomban is eltalálnék s ennél többet nem kívánnék
Ne várj engem!

De joga van tudni.
-    Nincs. Ő nem fogja ezért tönkretenni az életét. Ezt nem hagyom. Neki ott van a karrierje, mint focista, az egyetem s nem.
-    Aliz. Gondold át. Ő támogatna szerintem, a foci és a gyerek nem zárja ki egymást!
-    Nem. A gyerekemnek nem lesz apja és ennyi.
-    Aztán, nehogy megbánd, hogy nem szóltál neki. Azt kívánom, hogy ne bánd meg.
-    Köszönöm.
-    Szívesen. Rám, mindig számíthatsz. Kolozsvárra is jó párszor fel fogok menni

          Nagy zúgás, a háttérben. Hallom, ahogy a fejem fölött repül el egy gép, ez borzalom, és még két óra az indulásig. Miért is kellett eljöjjek? Hisz nem szeretem a reptereket – kérdem magamtól feldúlva. De a szerződés, jut eszembe hirtelen. Na de ez van, elsétálok a kis üzletbe, s veszek valami enni valót, s legalább addig nem gondolok a repülésre.

- Jó napot kívánok!

- Jó napot hölgyem, mit adhatok?

- Kérek szépen egy mákos és egy lekváros kiflit.

Én elhiszem…

Én tényleg elhiszem, hogy nem emlékszel semmire, de azért megnéztem volna az arcod, mikor reggel a tükörben azt a három mély karmolás nyomot nézed a mellkasodon, és azon agyalsz, hogy vajon egy nő volt nálad vagy összebalhéztál egy macskával. De végül is mindegy is, azt hiszem így a legjobb, tudom, hogy ennek így kell lennie. Hisz minek is bonyolítsuk azt, ami egyébként is az?

Én viszont emlékszem…

Emlékszem minden egyes pillanatra, és arra, hogy néztél rám egész este.

Az utam leltem

Egy égi tünemény

Vetett kuckót,

Megáldva, hálálva

Főhajtott imánkat.

Embertelen, igaz harcunk

Dicsősége él benne,

Két szív egyazon

Útját diktálva.

Álmaink tiszta képe

Nem dereng,

Tisztán ragyog,

Nyugodt tenger már.

Fagyos reggeleken majd

Egyszer felsír kérőn,

Szeretve hív majd,

Anya, Ő Téged vár!

Mindent éltem már,

Csaltam, loptam,

Hazug szavakat súgtam

Naív fülekbe, s

Nyomorba döntve

Addigi életem sorát,

Eltemettem már

Egy szomorú Édesanyát.

1956..

A teret elözönlötték az emberek. Voltak akik csendesen álltak,nem folytak bele az eseményekbe. Talán félelemből,talán más volt az oka,de azért kimentek az utcára,így jelezve,fontos nekik a szabadság. A szabadság amiért immár több napja harcoltak a hősök. " Hősök"..,a tanár így nevezte őket magában. Kimondani nem akarta.

Egyébként sem akart mondani semmit. Napok óta gyötörte a fájdalom.Most nem testi,a lelke fájt. Még rosszabb,gondolta. Legalább megihatna egy pohár erős rumot,az talán segítene.

Tudom, hogy csak pár pillanatra jöttél ide, de állj meg és érezd az illatokat Velem! Maga az illat az egyik legmisztikusabb valami. Mindig és mindenütt jelen van, az egész lényedben, hiszen te magad vagy az illat.

Egy kis réti virág és egy nappali pillangó története…

„Mint egy SZERELMES nő és egy SZERELMES férfi találkozása egy pillanatra! Akiket körbeleng a pillekönnyű bódulat illata. Sokféle szimbólum, utal a pillangóra, mint a szabadság, a lélek jelképére.

Napokig tanakodtam azon, hogy mit tegyek. Megkeressem Lizt, vagy sem. Mígnem – mivel semmi dolgom nem akadt éppen –, elindultam a Colorado fennsíkra, ahol Liz élt a farmján.

      Választ akartam kapni megválaszolatlan kérdéseimre, és persze érdekelt, hogy Liz meggyógyult-e. Olyan gyorsan eltűnt a kórházból, hogy elbúcsúzni se volt időnk.

      Elmondása alapján kerestem a farmot. Bár fogalmam sem volt arról, hogy története igaz volt-e, vagy csak kitaláció.

A madárcsontú öregasszony felriadt, amikor a szél megzörgette az ablakot. Önkéntelenül az ágy másik oldala felé nyúlt, hogy átkarolja a férjét, de egyedül volt. Már csak a hideg ölelte át. Egyedül volt az emlékeivel. Egyedül egy számára idegen vidéken, idegen házban, megtűrt kitelepítettként, még az élete is idegen volt…

Más életre szánták régen. Más világ volt. Akkor még a Császár és Király uralkodott egy olyan országban, ami már a mesékben sem térhet vissza sohasem.

Visszatértünk a főútra, vagyis csak tértünk volna, mert a kocsi pár száz méterre az úttól, egyszer csak megállt. Együttlétünk alatt Pault még egyszer sem hallottam káromkodni. Akkor, mint a záporeső szórta az átkokat, szidalmakat a Cadillacre, az üldözőinkre, és szerintem rám is, de azt nem mondta ki hangosan. Ránéztem, nyugodtan összefontam a karomat magam előtt, hátradőltem az ülésen és becsuktam a szemem. Nagyapám többek között arra is megtanított, hogy minden krízishelyzetet nyugalmi állapotban kell átgondolni.

  9. fejezet

Jennifer reggel hét órakor hirtelen felébredt, s felült az ágyában. Fejét kezébe temette, és azon tűnődött, hogy most álmodott vagy sem? Annyira valósághű volt, hogy nem tudta eldönteni, ezért felkelt, alaposan körülnézett a szobában, de semmi furcsaságot, szokatlant nem vett észre. Minden olyan volt, mint lenni szokott. Kinyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra, majd a szomszéd szoba felé vette útját, s lassan benyitott. Üres. Nem volt senki a szobában, ugyanolyan lakatlan, mint mikor ideköltözött.

8. fejezet

Újra a szigeten

Miután visszaértek Beverly Hillsre, David a vasárnap délutánt Samnél töltötte, s csak este ment haza, de Steve elbúcsúzott és távozott. Jent különös érzés fogta el, hogy a férfi olyan hamar távozott, de próbált másra koncentrálni. Azért a szíve mélyén reménykedett is. Samet finoman felkészítette arra, hogy szerdán elutazik, mert segíteni akar Jacknek, s talán jobb lesz, ha minél előbb lelép. Este elkezdte összepakolni azokat a holmikat, amiket magával visz.

3. fejezetA születésnap

élután, úgy öt óra felé egy hófehér Audi állt meg a Beverly Hills-i ház előtt. Jen kiszállt, kivette a táskáját, és lassan besétált a házba. Hallotta, hogy húga otthon van. „Ilyen korán végzett a munkával?” gondolta. Sebaj, legalább beszélhetnek egy kicsit, bár nagyon fáradt volt, de szégyellte magát, hogy egyszer sem hívta fel, és érezte, hogy csak úgy nem mehet el szó nélkül aludni. Amint belépett a házba, húga ijedtében majdnem kiejtette a tányérokat a kezéből.

2. fejezetRejtélyes távollét

amantha és Jennifer a hazafele vezető utat gondolataikban elmerülve töltötték. Sam boldog volt, mert David nagyon megtetszett neki. Alig várja már a holnapot, hogy találkozhasson vele! A férfi nem olyannak látszik, aki csak az ágyba akarja dönteni, és viszlát. De azért óvatos lesz. Számára jól sikerült az este, de mi van Jennel? Olyan szomorú. Talán mégiscsak megtetszett neki Steve? Vagy olyan rosszul érezte magát? Pedig egész jóképű az a fiú.

1. fejezetAz Ezeregy éjszaka

 nap már elindult esti útjára nyugat felé, s egy-két csillag is elfoglalta a helyét az égbolton. Kellemes június eleji délután van, úgy öt óra körül járhat az idő. Az utca csendes, csak elvétve lehet látni embereket, akik talán most mennek haza a munkából. A nappali tikkasztó hőség is alábbhagyott már, enyhe szellő fújdogál.

Cyber szerelem

A Skype üres ablaka mohón falta a felhasználónevem. Jelszavamat követelte, hogy kegyeibe fogadjon a Cyber tér bináris világa. Áldozatom nem volt hiábavaló. A szent internet magába zárt, hogy teret adjon túláradó érzelmeimnek. Tekintetem mohón kutatta a partnerlista zöld felhőcskéjében a fehér pipát. Rá vártam, volt időm. Akartam a beszélgetést. Beszélgetni bármiről, mindegy csak Ő írjon, Róla szóljon. Míg várakoztam gondolataim ostromolták agyam idegpályáit.

Holnap 46. Nincs öröm. Ő messze van. Szakítás.  Fájdalom. Hiány. Hiány.  Hiány. Ülök. Nézek. Nem érzek. Nem vagyok. Mit mondjak? Hagyjatok. Tévedés?  Á dehogy.  Mikortól?  1 éve. Ismered? Igen. Elment? El. Külföld? Igen. Levelek? 1000. Barátságként indult?  Igen. Beleszerettél?  Igen! Ő? Legeslegjobb barát! Vallomás? Ajjaj! Reakció? Hajtépés! Visszavonultál! Igen. Miért? Szeretem! Hülye vagy? Azt hiszem. Beszélgetések? Skype. Neki milyen ott? Anyagilag jó!

A Nő rosszkedvűen érkezett. Partnere a gép előtt ült, belemélyesztve szemét a monitor magányos mélyébe.

-Szia- köszönt a nő . –Szia- jött az automatikus, reflexszerű válasz. A férfi fel sem nézett a monitorról, nem is érzékelte a női jelenlétet.

Csak rövid ideje voltak együtt még, de a látszólagos közöny ellenére érzékelhető vibrálás volt köztük.

A Nő gondolataiba durcásan kart karba öltve osont be a kétely. Nem figyel rám! A Férfi félszemmel a lányra sandított, s észrevette kedvese homlokán, a másodperc töredékéig tartó szemöldökrándulást,egyidejűleg a szája sarkában a mimika törvényeit azonnal követő apró grimasszal.

Adam Arnolds elhatározza, hogy sikeres és nagymenő srác lesz.  Az ósdi szemüveg helyett kontaklencsét hord, megszerzi a jogosítványt, és munkát talál az iskolaújságnál. Lemond régi barátjáról, Felixről, és a nagyvárosból érkezett T.J. társaságát keresi. Úgy tűnik, az átlakulás tökéletes. Még a dagi Kateytől is sikerül megszabadulnia, és már csak egyvalaki hiányzik ahhoz, hogy boldog, és elégedett legyen önmagával: Emily az iskola legvonzóbb csinibabája....

Vajon emlékeznek majd rám?
Vajon évek múltán is tudni fogják ki voltam? - lehet pár hónap után senki nem fog emlékezni rám...-
Engem is magával ragad a múlt. A múlt, melyre már soha senki nem fog emlékezni.
Engem is el fognak felejteni, kiktől most azt hallom: "Soha nem foglak elfelejteni. Hisz te vagy maga, a múlt, a jelen s a jövő." De tudom, én is mulandó vagyok, mint bárki, vagy bármi más. Lesz úgy, hogy már nem leszek, s lesz úgy, hogy elfelednek. De valaki talán még akkor is mosolyogva emlékszik majd rám.

Emlékszel még?
Emlékszel arra, mikor kisgyerekekként együtt játszottunk?
Emlékszel az első napra az oviban?
Emlékszel még arra milyen furcsán nézett ránk a többi gyerek, mikor együtt játszottunk?
Emlékszel arra mikor leestél a mászókáról, és beverted a fejedet? -én kísértelek haza, és mondtam el anyukádnak, mi történt.
Emlékszel, az ovis ballagáson majdnem felgyullad a ruhád, mert túl közelmentél a tűzhöz?
Emlékszel arra milyen volt az első nap az iskolában?
Emlékszel amikor a tanítónénik elől menekülve futottunk át az egész udvaron és iskolán?

-Hiányzol.- mondta barátjának egy szomrú, meggyötört lány, egy  elhagyatott házban.

-Te mondtad, hogy nem szeretnél túl sűrűn látni..

- Te is tudod, hogy csakis kizárólag Miattunk mondtam.- csattant fel a  fiú. majd közelebb lépett a lányhoz, és megölelte. A lány “felnézett” a  fiúra, a fiú pedig “lenézett” a lányra. Sokáig nézték így egymást, majd  a lány megtörte  a csendet:

-Valamit nem mondasz el nekem. -mondta hűvösen.

A fiú lesütütte  a szemeit.

Eljött ez a pillanat is...
Amitől olyannyira féltünk....
A búcsúzás ideje.

Mindigis tudtuk, hogy egyszer ennek is be kell következnie.
Hittük, hogy nem lesz ennyire nehéz, és most, hogy eljött szembesültünk az igazi fájdalommal.
Hittük, hogy gyorsan végetvethetünk a búcsúpillanatának, de már tudjuk, ez egy végtelen idő.
Hittük, hogy örökké együtt leszünk, és nem szakít el bennünket senki és semmi. De nem így lett.... Mint minden jónak ennek is vége kell legyen.
Hittük, hogy e szerelmikötelék örökkön-örökké tart majd, de már rájöttünk ennek is vége szakad.