8. fejezet

Újra a szigeten

Miután visszaértek Beverly Hillsre, David a vasárnap délutánt Samnél töltötte, s csak este ment haza, de Steve elbúcsúzott és távozott. Jent különös érzés fogta el, hogy a férfi olyan hamar távozott, de próbált másra koncentrálni. Azért a szíve mélyén reménykedett is. Samet finoman felkészítette arra, hogy szerdán elutazik, mert segíteni akar Jacknek, s talán jobb lesz, ha minél előbb lelép. Este elkezdte összepakolni azokat a holmikat, amiket magával visz. Sam nem örült a váratlan fordulatnak, de nem volt mit tennie. Egyedül arra kérte nővérét, hogy amikor tud, telefonáljon.

A hétfői napot Jen bevásárlással töltötte, mert szüksége volt még pár dologra az új megbízatáshoz. Steve este felhívta, de nem sokat beszéltek, annyit mondott csak, hogy halaszthatatlan megbeszélése van, és ezért nem tudnak találkozni, de ezt is röviden és tömören. David amikor este megjött Samhez, nem szólt semmit a barátjáról, kerülte a témát, amennyire lehetett. Néha összepusmogtak Sam-mel, és elvonultak a hálószobába. Steve másnap már nem jelentkezett. Jen úgy gondolta, hogy jobb ez így, legalább nem kell búcsúzkodni.

Jennifer szerdán kora reggel elköszönt testvérétől, bepakolt az autóba, majd beszállt. Amikor a garázsajtó felnyitódott, elindult, de két méter után meg kellett állnia, mert egy taxis állta el az útját, így nem tudott tőle továbbmenni. Éppen oda akart menni, hogy elküldje a búsba az illetőt, amikor Steve kiszállt a taxiból.

–     Szia. Igen, mennék én, ha nem állna ott az a taxi… Mit akarsz a csomagtartóval? Nem viszek semmi tiltott dolgot.

Steve komolyan folytatta:

–     Nyisd ki, mert be szeretném pakolni a csomagjaimat.

Jen úgy tett, mintha nem értené, miről beszél, de közben jóleső érzés töltötte el, hát mégis sikerült... Eljön vele.

–     Jen, nyisd már ki, mert a taxis menni akar!  – szólt a férfi türelmetlenül.

–     Steve, én a szigetre megyek, és nem a városba. Mondtam nem? És különben meg milyen csomagokról beszélsz? – kérdezte tőle továbbra is játszva az értetlent, és kiszállt a kocsiból.

Steve az autónak támaszkodott úgy, hogy közben közrefogta a lányt, és nyomatékosan kérte tőle:

–     Nyisd ki azt a csomagtartót. Nem fogok könyörögni. Tudod te nagyon jól, hogy minek. Nem volt az véletlen, hogy megmutattad a szigetet. Azt akarod, hogy veled menjek. Mondtam már kedvesem, hogy ne nézz hülyének! Hozom a csomagokat.

Steve határozottan elindult a taxi felé, kivette a táskáit, kifizette a sofőrt, majd bepakolt a lány kocsijába, aki közben kinyitotta a csomagtartót, és beszállt a kocsiba. A férfi amint végzett, beült mellé:

–     Akkor indulhatunk.

Összenéztek, és nem sok tartotta, hogy Jen örömében elnevesse magát, de beindította a kocsit, és elindult.

–     Hogyan jutunk a szigetre? – kérdezte tőle a férfi.

–     A katonai reptérre megyünk, ahonnan gép visz minket. A kocsit is haza akarom vinni, és persze felszereléseket is viszünk magunkkal.

–     Pompás!

Egy rövid kis csend után Jen megkérdezte tőle:

–     Miért nem jelentkeztél?

–     Mondtam, hogy halaszthatatlan megbeszélésem van. Szerinted, hogy tudtam volna mindent elintézni, ha közben veled vagyok? – majd rövid szünet után folytatta – El kellett mennem a nagybátyámhoz, hogy meg tudjam győzni arról, hogy vegye meg a bárt tőlem, mert nekem a jövőben már nem lesz rá szükségem és ekkora távolságból, nem is tudnám az irányítását tovább vállalni. Bár nem volt könnyű rábeszélnem a vételre, de a végén mégis beleegyezett. Ezen kívül, még elintéztem egy-két hivatalos ügyet is, és persze pár dolgot beszereztem magamnak, amire szükségem lehet. Csak nem hiányoztam? – kérdezte pajkosan.

–     Cseppet sem, legalább volt pár nyugodt napom nélküled.

–     Remélem kihasználtad, mert ezek után már nem lesz.

–     Igazán? Na majd meglátjuk! Tulajdonképpen te most miért is jössz velem?

–     Azért, mert veled akarok lenni, hogy elfogadj társadnak, és együtt dolgozhassunk. Szeretlek Jen, és szeretném, ha viszonoznád az érzéseimet. Ha neked idő kell ehhez a kapcsolathoz, rendben, de férfiból vagyok, s köztudott, hogy mi férfiak nem a türelmünkről vagyunk híresek.

–     És mi van, ha nem?

–     Most melyik nem?

–     Az utóbbi… az, az érzéses kapcsolat, amiről beszéltél… – játszotta a naivat Jen.

–     Akkor így jártam. De jó partner vagyok, minden téren, majd meglátod. Nem szabad egy ilyen férfit elszalasztanod! – mondta önérzetesen Steve.

Jen most már nem állhatta meg nevetés nélkül. Boldog volt, mert az elképzelése bejött. Egy kicsit nyomozott a férfi katonai múltja után, és meg volt elégedve. Szüksége van ilyen emberekre a szigeten. Tisztában van vele, ha úgy beszéli rá, hogy legyen a társa, akkor az, nem olyan… Meg hát, döntsön ő. Így nem hánytorgathatja majd fel neki, ha megbánná a döntését. Nem biztos, hogy párkapcsolatban is összeillenek. Ahhoz több idő kell, hogy a férfi megismerje őt, és el tudja viselni a szeszélyeit és azt, hogy bármelyik pillanatban hívhatják, és neki mennie kell. Előbb ismerje meg az igazi énjét és az életvitelét, s ha úgy gondolja, hogy a részese akar lenni, ám legyen. Közben odaértek a katonai bázishoz. Jen felmutatta az igazolványát, és egy másik papírral igazolta, hogy a férfi vele van.

–     Rendben, mehetnek Adams százados…

–     Százados? – kérdezte csodálkozva Steve.

–     Századosként szereltem le, de a katonák még mindig így szólítanak.

–     Értem. Biztos voltam benne, hogy felkészültél arra, hogy jönni fogok, te kis boszorkány! − mondta neki Steve az orra alatt, miután bementek a kapun.

–     Minden eshetőségre felkészültem. Arra is, ha nem jönnél…

Egy C–17 Globemaster típusú repülőgép szállította ki őket a szigetre. A repülőgépen Jen a pilóta fülkébe szállt be, így nem tudtak beszélgetni. Miután a gép leszállt, Jen házához mentek, ahol már Mark várta őket. A repülőgép még ezután átment a szigetre, hogy elvigye a felszerelést.

–     Szia Mark. Megérkeztünk. Bemutatom az új társunkat, Steve Parkert. Steve, ő Mark, Mark Adams. A többiek?

–     Üdvözöllek benneteket – Steve kezet rázott Markkal, aki komoly kinézetű, markáns, negyvenes éveiben járó fiatalember volt. Egy kicsit hasonlított Jenre – Isten hozott közöttünk. A többiek a táborban vannak, dolgoznak. Megnézitek őket?

–     Majd később. Előbb lepakolunk. Sikerült mindent elintézned?

–     Igen. Minden rendben van. Megvettem mindent, amit kértél. Levittem a fegyverszobába.

–     Köszönöm. Gyere Steve, megmutatom a szobádat.

Mark segített nekik felcipekedni az emeletre. Menet közben beköszöntek a nagyinak, aki egy fiatal hawaii-i lánnyal főzte az ebédet. Nagyon boldog volt, ha egy kis időre is, de újra benépesedik a ház.

Jen megmutatta a férfi szobáját – mely közvetlen az övé mellett van –, és tájékoztatta, hogy fél óra múlva lent várja. Steve bepakolta a szekrénybe a holmiját, és körülnézett. Egy ágy éjjeliszekrénnyel, fotelok dohányzóasztallal, s a falba mélyített polcon egy tévé, meg egy hifi volt a helyiségben a ruhásszekrényen kívül. Az ágy fölött egy ventillátor és körülötte plafonba süllyesztett égők. A szoba egyik oldalán az ablakok és a terasz, tengerre nyíló kilátással, a másik oldalán egy fürdőszoba. A szoba a méretéhez képest nem volt telezsúfolva bútorokkal. Igényes, de mégis szolid volt a berendezése.

A megbeszélt időben Jennifer lenn várta már a dolgozószobában. Az asztalnál ült, ami tele volt dossziékkal, s éppen azokat nézegette, amikor Steve megérkezett. Intett neki, hogy üljön le.

–     Ülj le. Meg kell beszélnünk pár dolgot.

–     Parancsolj, hallgatlak.

–     Itt a szerződésed, este majd nézd át légy szíves – nyújtott felé egy papírt – Minden munkatársammal szerződést kötök, mely mindent magában foglal. A főnök én vagyok, – ezt egy kicsit kihangsúlyozva mondta a férfinak – és előre szólok, hogy munkában nem ismerek barátságot. A fegyelmet, pontosságot megkövetelem, és nem vagyok elnéző, még veled sem. A többiek már ismernek, és ezt tudják. Azt, hogy ki hogyan veszi ki a részét a kiképzésben, már kiosztottam, de majd este részletesen megbeszéljük. A kiképzés várhatóan négy hónapig tart, mely non-stop szolgálatot jelent számunkra. Most mondom, hogy nemcsak a jelentkezőknek lesz kemény négy hónap, hanem nekünk is. Ezek a dossziék tartalmazzák a jelentkezők anyagait. Mire kezdünk, át kell néznünk. A kiképzés során mindent folyamatosan rögzítenünk kell a számítógépen; feljegyzéseket és jelentéseket kell írnunk. A napi programok részletesen fenn vannak a Lap-topon, majd mindenki kap belőle nyomtatott példányt is. Nagyvonalakban ennyi. Van kérdésed?

Steve végig figyelte Jent, ahogy elmondja a miheztartást. Most egy határozott fiatal lányt látott maga előtt, aki nagyon is komolyan veszi, amit mond. Ez idő alatt, kezdte érezni, hogy nehéz dolga lesz vele. Na nem a munka miatt, hanem a lány meghódítása lesz igazán a kemény dió. De elhatározta, hogy betartja a szabályokat, de nem fog meghunyászkodni. Őt sem abból a fából faragták.

–     Egyelőre nincs. Előbb elolvasom – emelte fel a szerződést – Megnézzük a tábort?

–     Igen, menjünk.

Átmentek a kerten és egy kisebb tisztásra értek, ahol Mark egy helikopterben várta őket, és azzal mentek át a szigetre. A táborban javában dolgoztak a katonák. Jen bátyja észrevette őket, és eléjük sietett.

–     Sziasztok. Már meg is érkeztetek? Akkor ezek szerint, te is csatlakozol? – kérdezte Steve-től.

–     Igen, úgy tűnik. Nem igazán adott más választási lehetőséget. – biccentett fejével Jen felé – Csak így tudok a húgod közelében lenni.

–     Százszor megbánod még ezt! – vágta oda neki Jen nevetve.

–     Majd meglátjuk százados! Nemcsak téged faragtak keményfából.

–     Igazán?

–     Igazán!

Jennifer érdeklődve kérdezte bátyjától:

–     Mi a helyzet Jack? Hogy haladtok?

–     Nagyon jól. A szállások készen vannak, a konyhát és a parancsnokit holnaputánra befejezzük. A hétvégére csak a terem és a pálya marad.

–     Nagyszerű! Akkor hétfőn kezdhetünk?

–     Számításom szerint igen. De gyertek, nézzétek meg.

Jack körbevezette őket, és közben Steve-nek magyarázta, mi hol lesz. Négy faház öt-öt személynek ad majd szállást, fekhellyel és szekrényekkel, valamint pár asztallal berendezve. Az ötödik faházban csak négy ágy volt, de semmi különbség nem volt a faházak felszerelésében. Steve számára kiderült, hogy az utóbbi lesz az övüké. A hatodikban már egy kicsivel több volt a bútorzat, ez lesz a parancsnoki szoba, – világosította fel őt Jack, – és a hátsó falnál volt még egy ajtó, ami mögött Jen hálóhelye található. A teremben, – ahogyan nevezték – húsz egyes asztal lesz majd, és egy nagyobb a tábla előtt. Mint egy tanterem úgy fog kinézni. A konyhából még hiányoztak a tűzhelyek és az asztalok, és a kiszolgáló pult sem volt még teljesen kész. Amikor végigértek, Jen magához intett két embert, akiket bemutatott Steve-nek:

–     Ő Steve Parker, Adam Goodwin és Christopher Anderson alhadnagyok. A társaim – a férfiak kezet ráztak egymással.

A két férfi barátságosan fogadta Steve-et. Adam Goodwin szószátyárabb volt társánál:

–     Remélem, jól fogod érezni magad közöttünk – Jennifer már beszélt rólad. Mondta, hogy te is katona voltál, de leszereltél. Mi volt az oka?

–     Nem volt különösebb oka, a barátom beszélt rá, hogy kezdjünk új életet, és én hallgattam rá. Ő nem volt annyira oda a harcokért… és gyerekkorunk óta barátok vagyunk, mindent együtt csináltunk. Csak ennyi.

–     Nem fogod megbánni barátom, hogy így döntöttél. Jó csapat leszünk. Hallom, hogy szemet vetettél Jenre. Egyet mondok, vigyázz vele, nem az a szokásos csinibaba, akikhez hozzászokhattál, keményebb, mint gondolnád…

–     Kösz. De engem se kell félteni.

–     Akkor jó. Este megihatnánk egy sört, aztán mesélhetnél még magadról.

–     Rendben.

Jennifer közben Markkal beszélgetett a parancsnoki épületnél. Elsorolta neki, hogy miket kér még, és mit hova tegyenek. Amikor végzett, visszament.

–     Gyere Steve, menjünk.

–     Maradnék, ha lehet. Segítek a fiúknak.

–     Nem hiszem – vágott közbe Jen – sok dolgom van még veled. Amit a többiekkel már megbeszéltem, azt még neked is el kell mondanom, és kíváncsi vagyok, hogy milyen az állóképességed…

Jennifer sejtelmes képet vágott, de mindenki tisztában volt vele, hogy csak szóviccnek szánja.

–     Értem. Melyik állóképességemre vagy kíváncsi? – kérdezte Steve.

–     Mindegyikre… – mondta Jen sokat sejtetően.

–     Akkor már itt se vagyok… Sajnálom fiúk, akkor majd este találkozunk.

Visszarepültek a házhoz, ahol a nagyi már terített asztallal és kész ebéddel várta őket.

–     Gyertek enni – mondta nekik, ahogy beléptek.

Jen még nem volt éhes, de mivel Mark és Steve már igen, így hát ő is leült velük ebédelni. Legalább egy kicsit gondolataiba mélyedhet, mert a két férfi mit sem törődve vele, jóízűen evett, és folyton a „szakácsnőt” dicsérték, hogy milyen mennyei ebédet főzött nekik. Ahogy Steve-et nézte, azon gondolkozott, hogy vajon megállja majd a helyét közöttük? Bár megérzései eddig még sose hagyták cserben, persze csak egyszer, James-sel kapcsolatban, de megfogadta, hogy soha sem fogja úgy elvakítani a szerelem, mint akkor. Vajon megbízhat benne? A munkában biztosan, de a szerelemben? És mi lenne, ha mégis beadná a derekát, és összejönne vele… nem csalná-e meg az első adandó alkalommal, vagy hagyná el, ha éppen ráun? Nem igazán értette, hogy, mit vár ettől a férfitól. Jól döntött? De ha megadja magát, akkor a férfi tud-e úgy koncentrálni a munkára? És mi van az ellenkező esetben? Ha nem adja meg magát, és azzal lesz elfoglalva, hogy meghódítsa őt? Most az egyszer bizonytalanság lett úrrá rajta… Hogy mi a fene van ebben a pasiban, ami őt ilyen bizonytalanná teszi? Csak nem máris szerelmes? Na még csak az kéne! Most annál sokkal fontosabb dolga van. Olyan munkát vállalt el, amit eddig még nem csináltak. Itt mindent maguknak kell megtervezni; a kiképzéstől a tábor fenntartásáig. A pénzt már megkapták, és annak a számítások szerint elégnek kell lennie. Elmélkedését Steve zavarta meg, aki észrevette, hogy a lány mennyire a gondolataiba merült:

–     Valami baj van, Jen?

–     Nincs semmi baj – tért vissza a földre – Csak egy kicsit elgondolkodtam.

Steve arcán igazi aggódást vélt felfedezni. A férfi úgy nézett rá, hogy nem bírta tovább, el kell mennie innen!

–     Bocsássatok meg…

Felállt, felment a szobájába, s becsukta az ajtót. Érezte, hogy a férfi utána fog jönni, és ezért próbálta összeszedni magát…

Steve most nem értette Jen hirtelen hangulatváltozását. Azon tűnődött, hogy most utána menjen, vagy sem.

–     Menjen csak nyugodtan utána! – mondta neki a nagyi, és Mark is biccentett a fejével, hogy menjen csak.

Steve felállt, és utána ment. Bekopogott a szobája ajtaján.

–     Jen, én vagyok… bemehetek?

Jennifer hallotta a lépteit, ahogy jött felfelé, de a kopogásra nem reagált. Szüksége volt egy kis időre, hogy a férfi ne vegye észre bizonytalanságát. De Steve nem hagyott fel a kopogással.

–     Mi a baj? Megbántottalak valamivel? Vagy valaki más bántott?

–     Most menj el Steve. Nincs semmi baj, csak egy kicsit elgondolkodtam.

–     Nem versz át, láttam, hogy valami nem rendben. Megbántad, hogy magaddal hoztál?

Az ajtó kinyílott… Jen berántotta a szobába, és a falhoz nyomta:

–     Mondtam, hogy nincs semmi baj! Miért nem érted meg? Csak egyedül akarok lenni! − mondta dühösen, miközben két kézzel megmarkolta a férfi pólóját.

Steve egy kicsit meglepődött ezen az arrogancián, de állta a sarat. Szemrebbenés nélkül nézett a lány szemébe.

–     Akkor meg válaszolj, ha kérdezlek. Nem hiszem, hogy ezt érdemelném!

Jennifer úgy érezte, hogy menten szétrobban a dühtől… Ez a kis mitugrász még ki is okítja? Erősebben megmarkolta a férfi pólóját, és hirtelen felindulásból megcsókolta.

Steve sem restelkedett. „Azt hiszi ez a vadmacska, hogy mindig James fajtákkal van dolga?” Gondolta magában, és szenvedélyesen viszonozta a lány csókját, aki jelen felállásban semmi ellenállást nem mutatott.

Jen érezte, ahogy a szenvedély végigjárja a testét, de próbált megálljt parancsolni az érzelmeinek, ami nagyon nehezére esett most ebben a pillanatban. 

–     Steve…

–     Igen kedves, mondjad… – Steve még mindig csókolgatta a lányt; a vállán, a nyakán, az arcán…

–     Hagyd abba… – kérte őt Jen, de neki sem volt elég ereje ahhoz, hogy eltaszítsa magától a férfit.

–     Miért? Te kezdted! Nem mondhatod, hogy én támadtalak le.

–     Igen, de most hagyd abba.

–     Pont most? Most kezdek belejönni.

–     Nézz rám! – kérlelte.

–     Igen?

–     Elég legyen!

–     Most mi a baj?

–     Nincs semmi baj. Figyelj! Ami most történt, azt gyorsan felejtsd el.

–     Miért?

–     Mert nem voltam magamnál, azért.

–     Én nem úgy vettem észre.

–     Tudod, néha történik velem ilyesmi. Megyek az utcán, aztán csak hirtelen letámadok valakit, és megcsókolom – kamuzott Jen.

–     Na ne kábíts!

–     Eszem ágában sincs! Ez nálam egy betegség. Tudod?

–     Ja. Tudod mi a te bajod?

–     Nem tudom sajnos.

–     De én tudom. Ez egy nagyon súlyos betegség, úgy nevezik, hogy: Si vis amari, ama!

–     Igen? Szóval nagyon komoly? – játszott tovább Jen.

–     Igen. Úgy-hogy magadra is hagylak vele. Nem akarom elkapni.

Steve kiment a szobából. Mind a ketten úgy tettek, mintha teljesen komolyan vették volna a betegségről szóló témát, de tisztában voltak azzal, hogy egyikük sem hisz a másiknak. Steve remélte, hogy Jen nem értette a latin mondását. Csak ezt az egy mondatot sikerült azon a nyelven megjegyeznie.

Miután Jen magára maradt, jót kuncogott Steve betegség felismerésén. Mit ki nem talál ez a pasi? Igaz, Ő se kutya. De legalább sikerült megint leráznia. De meddig? Mennyi ideig tudja még elutasítani? Érezte, hogy a terve nemsokára romba dől, már nem bírja tovább távol tartania magától a férfit, annál sokkal jobban szereti… Még szerencse, hogy annak idején néhai nagyapjától megtanult egy-két latin mondást. Nagyapa a nagyinak szokta mindig mondogatni: „Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeress!” Milyen igaz!

A délután nyugodalmasan telt. Jen végignézte a kiképzésre jelentkezők személyi anyagát. Megnyugodva látta, hogy kitűnő embereket kapnak. Remélte, hogy nem lesz nagy a lemorzsolódás. Végigolvasta a teszteredményeiket, és a pszichológiai jellemzéseiket is. Megállapította, hogy egytől-egyig kemény katonák, akik mindenre képesek a hazájukért.

Késő délután, amikor Jack, Adam, és Chris megjöttek a táborból, közösen megnézték a szerződéseket, amit mindenki jóváhagyott. Majd átnézték a jelentkezők aktáit, és megbeszélték, hogy pontosan kinek, mi lesz a feladata. Jack és Jen a fizikai kiképzést fogja irányítani. Adam és Steve a fegyveres okítást fogja vezetni, és Chris pedig mint bombaszakértő készíti fel őket. Steve a megbeszélés után megiszik még pár sört a fiúkkal, és éjszakába nyúlóan beszélgetnek.

Kora reggel Jen útra készen állt, de Steve még nem volt sehol, pedig este kihangsúlyozta neki, hogy hajnali ötkor indulnak. Benyitott hát a szobájába, de nem találta ott. Beszólt, hátha a fürdőben van, de nem jött válasz. Nem tudta mire vélni a dolgot, ezért lement. Hova tűnhetett el? Na csak kerüljön a szeme elé! Hiszen világosan a tudomására hozta, hogy megköveteli a pontosságot. Ahogy így dühöngött lefele menet a lépcsőn, Steve jött vele szemben. A kondiszoba felől érkezett. Verejtékcseppek csorogtak le az arcán, de fáradtság nem látszott rajta.

–     Jó reggelt! Bocs a késésért, de nem néztem az időt – mondta Steve, amikor meglátta Jent – Mehetünk futni.

–     Jó reggelt! Látom, már bemelegítettél. Akkor gyerünk. Lemegyünk a partra, elfutunk addig a sziklakiszögellésig, majd be az erdőbe. Csak legyél mindig a sarkamban.

Jen most egy kicsit meglepődött, hogy Steve már túl van egy edzésen. De holnap már biztos nem lesz kedve hozzá, úgy ki fogja ma fárasztani.

–     Oké. A reggeli csók hol marad?

–     Majd ha megdolgozol érte! – mondta Jen nevetve, és már futott is ki a kert felé, majd le a partra.

Steve követte, nehogy lemaradjon. Nem akart úgy járni, mint az úszásnál. Nem tudta még mire képes ez a nő, mennyi energia van benne, de sejtette, hogy nem kevés. Nem hozhat szégyent a férfi nemre. Pár perc alatt leértek a partra. Még csak félhomály volt. Futott Jen után, aki már lenn volt a tengernél, és közepes tempót tartva szaladt a szikla felé. A levegőt szabályosan vette, semmi felesleges mozdulatot nem tett. Amikor elérték a kiszögellést, a lány az erdő felé vette útját, bement a rengetegbe, ahol ügyesen kikerülve a lehajló ágakat, és bokrokat, futott tovább, átugrálva a nagyobb köveken. A terep kezdett emelkedni, de tartották a tempót. Már vagy fél órája futottak, amikor felértek az emelkedőn, és onnan lefelé vették az irányt. Steve-nek fogalma sem volt, merre járnak, de kitartóan követte Jent, aki már visszafelé tartott. Egy jó óra múlva visszaértek a partra, ahonnan elindultak. Jen megállt, hogy pihenjen egyet. Egy kicsit gyorsabban vette a levegőt, de pár perc múlva már észre se lehetett venni, hogy futott. Steve-nek egy kicsit több idejébe telt ez, még mindig lihegett, és el nem tudta képzelni, hogy Jen miként csinálja.

–     Talpra ember! Mutasd, mit tudsz! – mondta neki Jen, miközben kacsintott egyet.

–     Most? Itt akarod? – tréfálkozott Steve.

–     Igen itt. Védd magad!

Ahogy Jennifer az utolsó szavakat kimondta, már támadóállásba is helyezkedett, de abban a pillanatban rúgott egyet Steve felé, és hason találta. Nem rúgott nagyot, de elég volt ahhoz, hogy az elvágódjon.

–     Héé!! Szólhattál volna.

–     Én szóltam, hogy védd magad. Mit gondolsz, az ellenség majd megvárja, amíg te felkészülsz? Állj fel és koncentrálj! Minden pillanatban résen kell lenni. Ezt tanuld meg. Hiába vagy jó, ha egyszer hibázol, az az életedbe is kerülhet.

Steve felállt, és megfogadta a tanácsot. Figyelte, hogy Jen mire készül. A lány belendült, és egymás után mérte az ütéseket felé, de most már nem kímélte. Steve felkészülten hárította el a támadásokat. Nem is gondolta, hogy ekkora erő van a lányban. És nagyon gyors. Teste mintha gumiból lenne, úgy hajlott, guggolt, pörgött, és egyáltalán nem kímélte őt. Most már látta, hogy Jen tényleg profi.

Jennifer örömmel konstatálta, hogy Steve tanulékony, s nem felejtett sokat a katonaság óta. De érezte a bizonytalanságát, ezért az ütések között folyton oktatta, hogy mire figyeljen; a belső erőt használja, és ne a fizikai erejét. A testnek és a szellemnek összhangban kell lennie.

Már egy jó ideje küzdöttek egymással, amikor Jen úgy gondolta, hogy mára elég lesz. Gyors mozdulattal leteperte a földre, és hátracsavarta a jobb kezét.

–     Valahonnan ismerős nekem ez a helyzet. Nem voltunk mi már így? – kérdezte tőle Steve.

–     Meglehet. Mára ennyi elég lesz. Majd holnap megtanítalak még egy-két dologra.

Jen elengedte Stevet, aki felállt a földről és leporolta magát.

–     Mára végeztünk is?

–     Még mit nem! Nehogy azt hidd, hogy ennyivel beérem. Menjünk fel a házhoz, ott folytatjuk – ezzel el is indult, Steve pedig követte Őt.

Arra gondolt, hogy eszméletlen jó ez a nő. Eddig azt hitte, hogy tud verekedni, de ha már egy lány is legyőzi, akkor van még mit tanulnia. Igaz, ő nem kiskora óta tanulja a harcművészeteket. Ha Jen évekig tanult nagymesterektől, akkor biztosan többet tud, mint Ő. Örül, hogy egy ilyen nagyszerű lánytól tanulhat.

A háznál Jen intett neki, hogy üljön le a teraszon.

–     Pihenj egyet, és igyál. Mindjárt jövök – mutatott a hűsítő italokra, amiket Sarah készített ki nekik.

Kisvártatva meg is érkezett egy kisebb táskával és egy tááblával a kezében, és leült Steve mellé.

–     Ha kipihented magad, akkor mehetünk.

–     Hova megyünk?

–     Csak oda a fához. Itt ez a táska, meg a céltábla, amit most felraksz. Aztán oda is állhatsz elé.

–     Megőrültél? Te mit fogsz csinálni? Talán dobálod a kést?

–     Miért mit gondoltál? Majd csak nézlek nem? Na ne félj, most még nem kell odaállnod, hanem célba kell dobnod.

–     Na mindjárt másképp hangzik.

Steve felállt, odament a közeli fához, és felrakta a céltáblát, majd odament Jenhez, aki már úgy 8 méter távolságra kijelölte a helyet, ahonnan dobni kell. Steve kezébe adogatta a késeket, és intett, hogy kezdheti. A férfi minden dobása célba talált, de a közepébe csak kettő fúródott.

–     Nem rossz – mondta Jen.

–     Nem rossz? Na mutasd, te mit tudsz!

Jen kiszedte a késeket a táblából, beállt a helyére és sorba dobta el őket. Tízből, tíz a közepébe fúródott.

–     Én csak ennyit tudok.

–     Na jó, újra meggyőztél.

Steve megrökönyödve nézte, ahogy Jen a késeket bedobta a céltábla közepébe. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy nő létére, így célozzon. Szóval még ezt is tanulnia kell.

–     Na jó, hogy csináltad?

–     Egyszerűen. Nem jó a technikád. Majd egy kicsit alakítunk rajta és neked is menni fog. Na figyelj – Jen elmagyarázta Steve-nek, hogyan csinálja – A kés hegyét a tenyér tőre helyezed úgy, hogy a kés markolata az ujjaid felett helyezkedjen el. A kés lapját ráfekteted a középső, és mutató ujjadra, majd a gyűrűs, és kis ujjadat, valamint a hüvelykujjadat ráhajtod a kés lapjára. Ezzel eléred azt, hogy a kést biztosan fogod. Mivel te jobb kezes vagy, a bal lábad van elöl. A stabil állást úgy a legegyszerűbb felvenni, hogy zárt állásba állsz. Valamelyik lábaddal kilépsz vállszélességű terpeszbe. Ezután a bal lábaddal egy lépést előre lépsz, miközben mindkét lábfejed előre néz. Ezt követően a bal lábfejedet befordítod kb. 45 fokos szögben, majd mindkét térdedet enyhén megrogyasztod. Így felvetted a stabil állást. Eddig oké?

–     Igen.

–     Jó – folytatta Jen, Steve pedig figyelmesen hallgatta – A lábaid enyhén hajlított helyzetben, és kicsit befelé fordítva állnak, ez azt eredményezi, hogy a csípőd mozgása szabad lesz. Erre azért van szükség, mert a dobás sikerességét nagyban a lábak, a csípő, valamint a felsőtest szabad mozgása segíti elő. Amennyiben, a három testrészed valamelyike nem megfelelően mozdul, úgy a dobásod is eredménytelen lehet. Amikor ez rendben van, és a kést is jól tartod a kezedben, megkísérelheted a kés eldobását. Jobb kezedet felemeled, és a fejed mögé hozod, bal kezed kézfeje - mellmagasságban - a jobb hónaljad irányában van. A csípőd jobbra kifordul. A csípő, a törzs, a bal kéz segítségével lendületet veszel, és a kés elindul a cél irányába. Jobb kezed még felső helyzetben marad. Miközben a csípőd lassan szembefordul a céllal, a bal lábad támadóállásba érkezik. Mielőtt a bal lábad fixen érintené a talajt, valamint a csípőd teljesen szembefordulna a céllal, akkor indítod el a kést tartó kezedet is. A kés akkor távozik a kézből, amikor a lábak, a csípő, a törzs pontosan a céllal szemben helyezkedik el. A dobás pillanatában a tenyered és a kés is a talaj felé néz. Ujjaid a célra mutatnak, a célnak is azon részére, ahova a kést kívánod dobni. Amikor a kés elindul, és kezdi elhagyni a kezed, akkor a középső, és mutató ujjaidon siklik ki a késlap. Ez a két ujj biztosítja azt, hogy a félfordulatos technika jól működjön, és a kés a célba találjon. Na akkor próbáld meg.

Steve erősen koncentrált arra, amit Jen mondott neki, és eldobta az első kést, ami nem messze a közepétől fúródott a táblába.

–     Nagyon jó. Mehet a többi. Egészen addig, amíg az összes nem lesz benn a középében.

Jen kényelmesen leült mellé a fűbe, s onnan nézte. Még egyszer-kétszer igazítania kell Steve technikáján. A férfi a huszadik dobás után már magabiztosan dobta a késeket a kör közepébe. Nagyon élvezte, hogy sikerül beletalálnia. Jen örült, hogy Steve elsajátította a késdobálás technikáját, és körülbelül a negyvenedik dobás után, megszólalt:

–     Jól van. Nagyszerű! Mára elég lesz. Még lesz belőled valaki!

–     Köszönöm. Jó tanárom van.

Összeszedték a késeket és a táblát, majd bementek a házba. Jen úgy gondolta, mára ennyi tanulás elég lesz. Könnyű a férfit tanítania, jó alany. Délután még megbeszélték, hogy Steve milyen fegyverekkel fogja a kiképzést tartani, majd nyugovóra tértek.