Visszatértünk a főútra, vagyis csak tértünk volna, mert a kocsi pár száz méterre az úttól, egyszer csak megállt. Együttlétünk alatt Pault még egyszer sem hallottam káromkodni. Akkor, mint a záporeső szórta az átkokat, szidalmakat a Cadillacre, az üldözőinkre, és szerintem rám is, de azt nem mondta ki hangosan. Ránéztem, nyugodtan összefontam a karomat magam előtt, hátradőltem az ülésen és becsuktam a szemem. Nagyapám többek között arra is megtanított, hogy minden krízishelyzetet nyugalmi állapotban kell átgondolni. Nagyanyám éppen attól kapott frászt mindig, ha nagyapa a legnagyobb vészhelyzetben is hátradőlt karosszékében, pipára gyújtott, és komótosan pöfékelte ki a füstöt.

–     És most? – kérdeztem tőle, két káromkodása közepette. – Van ötleted?

–     Igen – kiáltotta dühösen. - Előveszem a teli benzineskannát a csomagtartóból, teleöntöm a tankot, és folytatjuk utunkat. – Aztán ahogy rámnézett, és látta, hogy türelmesen várok, csendesebben folytatta. – Felhívom a bátyámat.

–     Jó ötlet.

Félszemmel lestem Pault, aki bátyját kérte meg, hogy küldjön értünk valakit, mert a Cadillec tankja üres. Elmagyarázta neki, hol találhat ránk. Még beszéltek valamiről, de az a tudatomig nem jutott el, mert teljesen mással voltam elfoglalva. Résnyire nyitott szemhéjam alól kilesve gyönyörködtem a férfiban, akit jól elnáspángoltam ostorral, aki elszökött tőlem, és aki már kétszer megmentette az életemet. Úgy porosan, koszosan is észvesztően jól nézett ki. Csapzott hajába kissé idegesen túrt bele, miközben telefonált, és babráló ujjaival elkente az arcán lévő fekete foltot. Közelhajoltam hozzá miközben beszélt, és letöröltem a foltot. Meglepődve nézett rám, még válaszolni is elfelejtett testvérének, de hamar kiábrándítottam, nehogy elbízza magát. Flegmán ölébe dobtam a zsebkendőt, miután végeztem, és újból hátradőltem az ülésen.

–     Ez mi volt? – kérdezte, miután befejezte a beszélgetést.

–     Semmi. Koszos volt az arcod.

–     Azt mondtad, hogy tartsam magam távol tőled.

–     Igen, de azt nem, hogy én is tőled – mondtam neki szemtelenül.

–     Aha. Az más – mondta, és követte a példámat. Elnyújtózott az ülésen, és becsukta a szemét.

–     Értünk jön?

–     Igen, de egy kis időbe beletelik.

–     Mégis mennyibe?

–     Úgy három-négy órába.

–     Az jó. Addig legalább kigondolhatod, hogy hol alszol éjszaka. Padló vagy fürdőkád?

–     Egyik sem. – Ezek a szavak egy igazi férfi szájából hangzottak. - Az én lakásomban, az én ágyamban fogok feküdni. – Az én szót erőteljesen hangsúlyozta ki mind a kétszer. - Te meg ott alszol, ahol akarsz.

      Tetszett ez a megnyilvánulása, de semmiképp nem akartam feladni a harcot. Még tartoztam neki egy visszavágóval, azért a „betörésért”. Csak azért, hogy tudja kivel áll szemben. Nagyapám mindig azt mondta, hogy soha ne adjam fel a büszkeségemet. A férfiak azért vannak, hogy a nők kiszolgálják őket, de azért tenniük is kell valamit. Na, én ezt úgy értelmeztem, hogy meg kell alázkodniuk a nők előtt. Bár ebben az esetben éreztem, hogy nem fog menni, de nem is igazán akartam, hogy Paul betörjön. Ő így volt jó, ahogy volt. Csak hát, próbálkozni azt lehet, nem?

      Imponált, hogy tetszem neki, és nem adja fel a hódítást, de nem ismert még eléggé. Kislány korom óta segédkeztem a lovak betörésénél, ahogy azok sem, úgy én sem adom meg magam egykönnyen. De ha egyszer betörök, akkor igazi társra talál bennem a „lovasom”.

      Rengeteg kérdés motoszkált a fejemben a férfi életével, és persze az én életben maradásommal kapcsolatban. Összerendeztem gondolataimat, és nekiláttam kíváncsiságom kielégítésének. A legfontosabb kérdéssel kezdtem, miközben hátradöntöttem az ülést, és elnyújtóztam.

–     Szerinted egy darabig nyugtunk lesz tőlük?

–     Talán. De ettől a háromtól már nem kell félnünk.

–     Hárman voltak?

–     Úgy láttam.

Egy kis szünetet tartva folytattam a kérdezősködést.

–     Édesanyádék elváltak, vagy csak külön élnek?

–     Egyik sem. Apa úgy tudja, hogy anya meghalt.

      Erre a mondatra felemeltem a fejem, ezt valahogy nem értettem. Ő is felém fordult, de nem volt ideje bővebben kielégítenie a kíváncsiságomat, mert hirtelen, mintha egy fény gyúlt volna a fejemben, egy kérdés csúszott ki a számon.

–     Paul, ezek honnan tudták, hogy hol vagyunk?

      Ekkor már Ő is feltámaszkodott, majd hirtelen kiugrott a kocsiból, és eltűnt a szemem elől. Átmásztam a vezetőülésbe, és onnan szemléltem, hogy mit csinál. A földön feküdt, és a kocsi alját vizslatta, mintha keresne valamit.

–     Mit keresel?

–     Ezt. – Mutatott fel kis idő múlva egy szerkentyűt. – Ezért akadtak ránk olyan hamar. Azonnal el kell tűnnünk innen.

      Szinte időm sem volt arra, hogy felocsúdjak, mert kirángatott a kocsiból, hogy szedjem össze, amit cipelni akarok. A legfontosabb dolgokat beledobáltuk az egyik táskába, de a ruhák közül csak a melegebbeket vettük magunkhoz, amiből nem volt sok, szinte semmi. Azt mondta, hogy gyalogolnunk kell egy jó darabig, így hát minimális csomagot vihetünk csak magunkkal. A csomagtartóból előszedett két géppisztolyt, kézifegyvert, meg kézigránátokat. Én csak ámultam, hogy mégis hova indulunk, háborúba? Nem hagyott időt arra, hogy sokáig töprengjek, megragadta a karom és elindultunk. Nem az úton haladtunk, hanem a sziklák felé vettük utunkat. El akart rejtőzni éjszakára, mert attól tartott, hogy hamarosan ránk találnak.

–     Gondolod, hogy ott nem fognak keresni? – kérdeztem tőle, amikor beavatott a tervébe.

–     Ha keresnek is, ott több fedezéket találunk, mint itt a sík terepen. Gyere, szedd a lábad!

      Igyekeztünk, hogy minél előbb elérjük a sziklákat, ahol kerestünk egy rejtekhelyet, ahonnan beláthatjuk a teret, de minket nem láthatnak meg egykönnyen. Bevackoltuk magunkat, a fegyvereket betöltöttük és vártunk.

–     Paul, van valami sejtésed, hogy ki rakhatta fel a nyomkövetőt a kocsidra?

–     Ezen töröm a fejem. Két ember tudta csak, hogy hol vagyunk. Az anyám és a bátyám… - mondta gondterhelten.

–     Gondolod, hogy valamelyikük elárult?

–     Nem tudom. Ők nem…. Nem hiszem, valaminek történnie kellett… Egyikük sem árulna el.

      Láttam rajta, hogy vívódik magában, de nekem sem volt más tippem arra, hogy ki az áruló.

–     Hol a telefonod? – kérdeztem tőle hirtelen, amikor egy újabb villanás történt az agyamban.

–     Arra gondolsz, hogy abban is lehet…?

–     Nem tudom. Nézd meg.

      Elővette a telefonját, de nem talált benne semmit. Lekapcsolta, és megkért, hogy én is nézzem meg az enyémet és kapcsoljam ki. Abban sem találtunk nyomkövetőt.

      Gondolatainkba roskadva ücsörögtünk a sziklák alkotta kis mélyedésben. A szüleimre és a testvéremre gondoltam, hogy vajon tényleg biztonságban vannak-e? Láttam, hogy Paul is magában morfondírozott, de közben ki-kitekintgetett a távolba. Talán fél óra is eltelhetett, amikor egy helikopter zaját fedeztük fel. Fel akartam állni, hogy megnézzem, de visszahúzott a földre.

–     Maradj.

–     Miért? Mi van, ha a bátyád jött meg értünk?

–     Az kizárt. Ilyen hamar nem érhetett ide. Tárgyaláson van.

–     Akkor értünk küldött valakit.

–     Maradj nyugodtan. Majd én kinézek. Te meg itt maradsz. El ne merj innen mozdulni, mert…

–     Mert? – kérdeztem tőle szenvtelenül. – Mi lesz akkor? Elversz?

–     Még megeshet. – Emelte fel az ujját figyelmeztetésként.

      Csak pár lépésre ment el tőlem, de gyorsan vissza is húzódott. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy mit látott, amikor fegyverropogás, és fémes hangok csattogása törte meg a csendet. Amennyire tudtunk, beljebb húzódtunk a mélyedésbe, így egészen közel kerültünk egymáshoz. Feszülten figyeltük a zajokat. Az út mellett hagyott Cadillac-et ripityára lyugatták. A lövések abbamaradtak, a helikopter hangja, pedig közeledett felénk, majd egy hatalmas robbanás következett. Az autónak végleg annyi volt.

–     Na ezek, nem szaroznak. – mondtam csendben, mire Paul felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Mi van? Te is káromkodtál… - Erre elnevette magát.

–     Nem baj, hogy ilyen közel kerültem hozzád? – kérdezte pimasz hangon.

–     Nem… Legalább több okom lesz, hogy kinyírjalak, ha vége lesz ennek az egésznek.

      A helikopter közben odaért, és ott körözött a sziklák felett. Fogalmunk sem volt, hányan lehetnek, és milyen fegyverekkel rendelkeznek. Hallottuk, hogy nem messze tőlünk a helikopter leszállt, majd nem sokkal később már távolról hallottuk a hangját. Egyetértettünk abban, hogy kiszálltak, és a keresésünkre indultak. Nem akartuk elhagyni a helyünket, annak ellenére, hogy tisztában voltunk azzal, hogy előbb-utóbb ránk találnak. Az összes fegyverünket betáraztuk, és vártunk. A nap lassan kezdett nyugovóra térni. Arra jutottunk, ha sötétedésig nem találnak meg bennünket, akkor nyerünk egy kis időt. Addig talán kitaláljuk, hogyan törjünk ki a rejtekhelyünkről. Nem féltek attól, hogy felfedezzük őket, mert több felől hallottuk a hangjukat, és a legördülő kövek zaját. Szerencsénkre elég messze kezdték meg tőlünk a keresésünket, így a sötétség véget vetett hajszájuknak.

      Ahogy az éjszaka, úgy a hideg is hirtelen telepedett le ránk. Felvettem a kiskabátomat, de még úgy is fáztam. Paul rámterítette a plédet, amit a kocsiból hoztunk el. Úgy sokkal jobb volt, de még mindig nem tökéletes. Láttam, hogy Ő is fázik, hiszen a pólójára csak egy pulóvert vett fel. Megsajnáltam vagy csak azt akartam, hogy hozzáérhessek, nem tudom, de felemeltem a takarót, hogy alábújhasson.

–     Na jó. Gyere, mert megfagysz.

      Odatelepedett mellém a takaró alá, és összebújtunk. Testünk melege hamar kellemes hőmérsékletet varázsolt a pléd alatt.

–     Már nem fázol? – kérdezte lágy hangon. – Ha átkarolhatnálak, akkor még jobban meg tudnálak melegíteni.

–     Neked még ebben a helyzetben is azon jár az eszed, hogyan tudnál behálózni?

–     Abszolút nem, de ha már úgyis itt ragadtunk, egy ilyen kis lyukban, akkor legalább kihasználhatnánk.

–     Ezt most meg se hallottam. Átölelhetsz, ha akarsz, de ne reménykedj, ez még nem jelent semmit.

      Bal kezével átkarolt és gyengéden magához húzott. Legszívesebben fejemet vállára hajtottam volna, de lecsillapítottam vágyaimat, és összegubózva kuksoltam mellette. Kabátomon keresztül is éreztem izmos, erős karját. Arra gondoltam, ha nem lennénk ilyen helyzetben, akkor hozzábújnék, átölelném a derekát, végigcsókolgatnám a nyakát, fülét, majd elindulnék szája felé, mely egyszer már érintette ajkamat, aztán… Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan űztem el fejemből ezt a gondolatot, mert eszembe jutott, hogy mi lesz a bosszúmmal, ha elérzékenyülök és elalélok az ölében?

–     Nem félsz? – kérdezte halkan.

–     Nem… Azt hiszem nem. Anyáékra gondolok, hogy vajon mi lehet velük? Ha minket megtaláltak, akkor őket is megtalálhatják. Hogyan tudjuk őket figyelmeztetni?

–     Ha kijutunk innen, keresünk egy telefonfülkét, és felhívhatod őket.

–     Telefonfülkét? Százmérföldes körzetben nincs emberlakta terület.

–     Harminc mérföldre van egy farm. Oda kell eljutnunk. 

–     Lakik ott valaki?

–     Igen. Egy jó barátom barátja. Arról a helyről, rajtam kívül senki nem tud a családban.

–     Csak érjük meg a holnapot.

–     Meg fogjuk érni. Pirkadatkor szerintem tovább folytatják a keresést. Akkor eljön a mi időnk.