Napokig tanakodtam azon, hogy mit tegyek. Megkeressem Lizt, vagy sem. Mígnem – mivel semmi dolgom nem akadt éppen –, elindultam a Colorado fennsíkra, ahol Liz élt a farmján.

      Választ akartam kapni megválaszolatlan kérdéseimre, és persze érdekelt, hogy Liz meggyógyult-e. Olyan gyorsan eltűnt a kórházból, hogy elbúcsúzni se volt időnk.

      Elmondása alapján kerestem a farmot. Bár fogalmam sem volt arról, hogy története igaz volt-e, vagy csak kitaláció. Azért én, bíztam megérzéseimben, és elszántan kerestem őt.

      A táj, már nem olyan volt, mint akkor, amikor Ő fiatal volt. Nagyon megváltozott minden. Mindenfelé hatalmas felhőkarcolók, hotelok magasodtak az ég felé. A lakatlan területeknek már csak híre hamva volt.

      Hamarosan elértem ahhoz a leágazóhoz, amit említett, és letértem én is a főútról. Onnantól fogva, megelevenedett előttem a regényem, melyet Liz története alapján írtam. Gyönyörű tájra érkeztem. Hatalmas legelők tárultak szemem elé, melyeken lovak és tehenek legelésztek. Kisvártatva megláttam a házat is, mely ugyanúgy nézett ki, mint harminc évvel ezelőtt.

      A ház előtt két, hatéves forma kisgyerek játszadozott, de érkezésemre ügyet se vetettek. A kisvendéglő is működött, melyről Liz mesélt. Szívem egyre jobban vert, izgatottan szálltam ki a kocsiból.  Tehát mégiscsak igaz volt minden, amiről mesélt?

      A vendéglőben alig lézengett valaki. A pult mögött egy fiatal lány állt, és mosolyogva köszöntött. Körbejártattam a szemem a kis helyiségen. Hangulatos, kellemes, családias környezetben találtam magam. Helyet foglaltam az egyik asztalnál. A lány, aki odajött hozzám, nagyon hasonlított Lizre. Kedvesen felvette a rendelésemet, és bekiabált a konyhába egy Paul nevű férfinak, hogy készítse a rántottát, amit kértem. Amíg készült a reggelim – igaz, hogy már dél körül járt az idő, de én akkor még egy falatot sem ettem – a lány kihozta az üdítőmet.

      Erőt vettem magamon és feltettem a kérdést, amire egy kicsit meglepődött, de szívélyesen válaszolt.

–     Elnézést, megkérdezhetem, hogy ismer-e egy Elizabeth Roberts nevű hölgyet?

–     Igen. Ő az édesanyám. Ismeri talán?

–     Igen. A kórházban, egy szobában voltunk. De pár napja hirtelen eltűnt. Csak érdekel, hogy jól van-e.

–     Nem inkább az érdekli, hogy mi lett a történet vége? –Hallottam a hátam mögött az ismerős hangot.

      Lassan megfordultam, és megláttam Őt. Ott állt mögöttem, és mosolyogva nézett rám.

–     Éreztem, hogy meg fog keresni – folytatta, és leült mellém. – Ő a lányom, Betty. Van még egy fiam is, és odakinn a ház előtt, az unokáimat láthatta játszani.

      Én csak szájtátva ültem az asztalnál, amíg beszélt. Olyan jól nézett ki Liz, hogy senki nem mondta volna meg róla, hogy nemrégen még kórházban volt tüdőgyulladással.

–     Szóval, nagyon érdekli a történet folytatása igaz?

–     Őszintén megmondom, hogy rendkívül érdekel. Nagyon jól néz ki Elizabeth. Örülök, hogy jól van. Ugye mesél még nekem az életéről? – kérdeztem egy kicsit félénken.

–     Persze, ha már idáig eljött. De most egyen.

      Egy rendkívül jóképű fiatalember jött ki a konyha felől, kezében egy tányérral. Lette elém az asztalra, miközben találkozott a tekintetünk. Mintha csak Paul Crossmant láttam volna magam előtt. Észrevette csodálkozásomat, mert mosolyogva így szólt.

–     Látom, anya részletesen leírta apa külsejét Önnek.

–     Szóval akkor, mégiscsak hozzá ment feleségül – mondtam szinte csak magamnak, amire mindannyian elmosolyodtak.

–     Ha megette, akkor megmutatom a szobáját. Ugye akar maradni?

–     Hát persze – vágtam rá rögtön, de közben tekintetem a távozó férfi után révedt.

      Sportos alkata szinte lenyűgözött. Alig tudtam levenni szemem formás fenekéről, melyen egy fehér vászonnadrág feszült. Nagyokat nyeltem a rántottából, majd leöntöttem az üdítőmmel.

      Miután befejeztem az evést, Liz átvezetett a házukba, és bekísért a vendégszobába. Mivel nagyon bíztam benne, hogy megtalálom Lizt, így bedobtam a kocsiba pár göncömet, amit magamhoz vettem, mielőtt átmentünk a házba. Annyi, de annyi kérdésem volt Elizabeth számára, de megpróbáltam magam türtőztetni. Hiszen ha marasztalt, akkor elmeséli a folytatást. Megmutatta, mit hol találok, és magamra hagyott. Megbeszéltük, hogy nemsokára találkozunk a teraszon.