Aznap éjjel nagyon nyugtalanul aludtam. Egyfolytában dobáltam magam hol az egyik oldalamra, hol a másikra. Egyre csak annak a férfinak az arca lebegett előttem. Géppisztollyal a kezében láttam az udvaron osonni, miközben én magatehetetlenül kucorogtam egy sötét sarokban.

      Hajnalban ennek a rossz álomnak a hatása alatt ébredtem. Felültem az ágyban, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Paul édesdeden aludt mellettem, nyakig betakarózva. Csendben felkeltem, és a nyitott ablakhoz mentem.

      Nagyon kísérteties volt az a pár szó. Hát minden kezdődik, előröl? Mikor lesz már vége? Nyugalomra lett volna szükségem, ehelyett újabb kalandok, üldöztetések elé néztünk. Vajon most mire készül Morgan? Gondolataim gyorsan cikáztak fejemben, szinte el is felejtettem, hogy Daniel várakozóan nézett rám, hogy mi áll a levélben.

–     Hm, hm – köhécselt egyet, mire felocsúdtam.

–     Mikor jött ez a levél? – kérdeztem tőle.

–     Most, ebben a pillanatban hozta a postás.

A kanca ellését kellőképpen elő kellett készíteni. Jack ügyelt a napokban a lóra, állandóan szemmel tartotta, hogy időben észrevegyük, ha elérkezik az idő. Az istálló felé tartva elmondta, hogy már hol lefekszik, hol felkel, és a hasa felé tekintget, amely a kólikás fájásokat árulja el. Nem voltunk elkésve még, mert az ellés csak órák múlva volt várható.

            Kifőztünk két kenderkötelet, kikészítettünk mindent, amire csak szükségünk lehet.

      Ereimben megállt a vér lüktetése. Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Tehát tudja. Akkor hiába való minden erőlködésem. Vége annak az életemnek, amit felépítettem. Hiába harcoltam hát önmagammal, és a családommal egész életemben, azért, hogy más legyek. Más legyek, mint a többi korombéli lány. De kitől tudta meg? Liz nem árulhatott el. Anya és apa sem. Akkor ki?

–     Erica, itt van?

–     Tessék? – kaptam fel a fejem, mint aki nem is hallotta a kérdést.

      Elég hamar megtaláltam. A zenekar felé tartott, és épp egyedül volt.

–     Liz, kérem, várjon – szólítottam meg.

–     Ó! – nézett végig rajtam elcsodálkozva. - Ez ám az átváltozás! Milyen jól néz ki. – Aztán aggódva folytatta. - Valami baj van? Olyan sápadt kedvesem.

–     Beszélni szeretnék Önnel… Nagyon fontos.

–     Jöjjön, karoljon belém – nyújtotta felém a karját. – Sétáljunk egyet.

–     Rendben. – Nem is bántam, ha egy kissé kikerülünk a vizslató szemek kereszttüzéből.

–     Hol? – kérdeztem, miközben átvillant az agyamon, hogy vajon hol akarja elfogyasztani a vacsorát. A réten vagy az istállóban talán?

–     Itt van – mutatott az ablak alá, majd egy plédet terített le, és hellyel kínált maga mellett.

–     Ilyen sötétben milyen maszlaggal akar megetetni? - vontam tréfásan kérdőre. – Minden bűbájt beletett, amivel el tud majd csábítani?

–     Még meg is kevertem jó párszor – felelte nevetve, amire már én is elmosolyodtam.

      Paul az ostor láttán – amit magamnak vettem - elmosolyodott, de nem kérdezett semmit. A tarsolyt, pedig Liznek szántam születésnapjára. Úgy gondoltam, hogy annak biztosan örülni fog. A farmra vezető úton nem igen beszélgettünk. Gyönyörködtem a táj szépségében, és kerültem a pillantását. Úgy félúton járhattunk, amikor végül is megszólalt.

–     Tényleg azt hiszi, hogy van valami közöm Cindyhez?

–     Tessék? – kérdeztem tőle csodálkozva, hiszen nem számítottam arra, hogy újra előhozakodik ezzel a témával.

Dél körül járt már az idő, amikor Liz eddig jutott a történetével. Még szívesen hallgattam volna, de mindig akkor hagyta abba a mesélést a kórházban is, amikor a legjobb részekhez ért.

–     Jöjjön. A többiek már a megterített asztalnál várnak bennünket.

      Így hát becsuktam kis jegyzetfüzetemet, és elindultunk az étterembe. A családtagokon kívül népes vendégsereg falatozott az asztaloknál. Paul, Jessica és Betty sürögtek-forogtak a konyhában és a pult mögött.

Igen, Paul gyermekét hordoztam a szívem alatt. Örültem neki, mert így legalább egy darabka megmaradt belőle az életemben. A szüleim egyszerűen odavoltak a boldogságtól, csak azért szomorkodtak, hogy apa nélkül kell felnőnie a gyermekemnek.

      Miután az orvos is megerősítette a gyermekáldás eljövetelét, kellő gondossággal és figyelemmel szerveztem meg az életem. Odafigyeltem az étrendemre, a rendszerességre, és a testmozgásra.

      Minden a legnagyobb rendben ment.

Késő délután volt, amikor felébredtem mély álmomból, de még akkor is teljesen magam alatt voltam. Alig vártam már, hogy otthon lehessek. Összepakoltunk, kijelentkeztünk a hotelből, és hazaindultunk.

      Nagyra értékeltem, hogy Paul csak akkor beszélt, amikor az elkerülhetetlen volt. Na nem azért, mert haragudtunk egymásra, csak mind a ketten éreztük, hogy jobb, ha egy darabig nem beszélünk a történtekről. Szavak nélkül is értettük egymást. Elég volt egy pillantás, és tudtuk mit akar a másikunk.

      Vagy fél órája gyalogoltunk már az erdő belseje felé, és egyre meredekebb részeken kellett feljutnunk. Paul ment elől, mutatva az utat, és néha megállt, hogy segítsen továbbjutni. Amikor már azt hittem, hogy soha nem érünk oda, akkor tárult a látvány a szemem elé. Egy vízesés volt. Nem túl nagy, de vagy húsz méter magasból zubogott le a víz a mélybe, ahol egy kisebb tóban gyülemlett fel, majd a sziklákon utat törve magának, hagyta el a medret. Egyszerűen fantasztikus volt.

Másnap korán ébredtem. A hajnali hűvös szellő finoman lengette a függönyöket a nyitott ablakon, melyen behallatszott a lovak nyerítése, és a lovászfiúk csettintgetése. Kikászálódtam az ágyból, és kinéztem. Három fiatal férfi vezette ki az állatokat a karámba, míg a fiatalabbik Paul, apjának segített az itatókat friss vízzel feltölteni. Meghúzódtam a függöny mögött, és onnan csodáltam elképesztő testét, és azt, ahogy a felkelő nap sugarai megtörnek izmain.

      Közben odaértünk az istállóhoz, ahol hirtelen vagy húsz bokszot számoltam meg, mely mindegyikében volt egy ló. Vegyes érzelmekkel mentebb beljebb. Nem tudtam, hogy mitől irtózom jobban, a trágya szagától, vagy a lovaktól. Az orrom hamar megszokta a szagot, így maradt a ló az irtózat tárgya. Kíváncsi is voltam, mert még soha nem láttam lovat ilyen közelről, a simogatás meg végképp kimaradt az életemből.

      Paul hátra se nézett, s mivel nem akartam lemaradni, felgyorsítottam a lépteimet.

Miután birtokba vettem a szobát, kinéztem az ablakon, mely egyenesen a karámra nézett, melyben több ló is nyugodtan legelészett. A karám mellett egy idősebb férfi, éppen egy gyönyörű fekete fríz lovat csutakolt, és a két kisgyerek, akiket nemrég még a vendéglő előtt láttam, körülötte serénykedett. A férfi rövid ujjú pólót viselt, mely kiemelte izmos alakját. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, felnézett az ablak felé. Az arcát nem láttam rendesen, de gyanítottam, hogy csakis az idősebbik Paul Crossman lehetett az.

Napokig tanakodtam azon, hogy mit tegyek. Megkeressem Lizt, vagy sem. Mígnem – mivel semmi dolgom nem akadt éppen –, elindultam a Colorado fennsíkra, ahol Liz élt a farmján.

      Választ akartam kapni megválaszolatlan kérdéseimre, és persze érdekelt, hogy Liz meggyógyult-e. Olyan gyorsan eltűnt a kórházból, hogy elbúcsúzni se volt időnk.

      Elmondása alapján kerestem a farmot. Bár fogalmam sem volt arról, hogy története igaz volt-e, vagy csak kitaláció.

Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt. Legalábbis számomra. Kétóránként váltottuk egymást az őrködésben, hogyha mégis az éjszaka folyamán rajtunk ütnének, akkor észrevegyük. Amikor Paul aludt, többször is vállamra hajtotta a fejét, de nem löktem le magamról. Hagytam, had pihenje ki magát. Szükségem volt rá.

      Pirkadatkor az ölébe dőlve ébredtem. Egy kicsit még élvezni akartam az izmos, erőtől duzzadó, meleg teste által nyújtott kényelmet, így hát szorosabban hozzábújtam, féloldalt mellkasának dőltem, hogy érezzem szívének egyenletes dobogását.

Visszatértünk a főútra, vagyis csak tértünk volna, mert a kocsi pár száz méterre az úttól, egyszer csak megállt. Együttlétünk alatt Pault még egyszer sem hallottam káromkodni. Akkor, mint a záporeső szórta az átkokat, szidalmakat a Cadillacre, az üldözőinkre, és szerintem rám is, de azt nem mondta ki hangosan. Ránéztem, nyugodtan összefontam a karomat magam előtt, hátradőltem az ülésen és becsuktam a szemem. Nagyapám többek között arra is megtanított, hogy minden krízishelyzetet nyugalmi állapotban kell átgondolni.

Egy szép napos délelőtt éppen Táltost nyergeltem fel, amikor a hátam mögött megszólalt valaki.

–     Liz…

      Az ismerős hang felé fordultam. Paul Crossman volt az. Persze heves vérméksékletemnek betudhatóan, kezem már lendült az arca felé, de most erős karjával, a levegőben megállította az öklöm.

–     Szóval hiányoztam.

      Szabályos fehér fogsora elővillant, gyönyörű kék szeme feletti vastag szemöldökét felhúzta, és kérdőn tekintett rám.

A cowboyok, akik már megérkeztek a legelőről, bevitték a lovakat az istállóba, a teheneket és a birkákat, pedig behajtották a karámba. Apáéknak elmeséltem mit tudtam még meg, mit tervez Tom Crossman ellenünk. Feltöltöttük az összes vizes hordót, arra az eshetőségre, ha nem tudnánk megakadályozni a gyújtogatást.

      Apa azt tanácsolta, hogy engedjem ki Pault a szobámból, mert rá is szükség lehet. Tizenöten voltunk anyát és a húgomat leszámítva, tehát ahhoz pont elegen, hogy elbánjunk tíz vagy akár tizenöt emberrel.