Elég hamar megtaláltam. A zenekar felé tartott, és épp egyedül volt.

–     Liz, kérem, várjon – szólítottam meg.

–     Ó! – nézett végig rajtam elcsodálkozva. - Ez ám az átváltozás! Milyen jól néz ki. – Aztán aggódva folytatta. - Valami baj van? Olyan sápadt kedvesem.

–     Beszélni szeretnék Önnel… Nagyon fontos.

–     Jöjjön, karoljon belém – nyújtotta felém a karját. – Sétáljunk egyet.

–     Rendben. – Nem is bántam, ha egy kissé kikerülünk a vizslató szemek kereszttüzéből. Éreztem, hogy közben a víz is levert. Elsétáltunk a karám felé, ahol csak néhány ember lézengett. Ahogy Liz arcára néztem, egy sejtelmes mosolyt véltem rajta felfedezni.

–     Találkoztam az apámmal…

–     Értem. Akkor elmondta, hogy tudok mindent.

–     Igen… más is tudja? – kérdeztem félénkén.

–     Nem. Nyugodjon meg. Megtartottam a titkát.

–     Miért nem mondta el?

–     Változtatott volna valamit a kapcsolatunkon?

–     Nem hiszem… nem.

–     Akkor jó.

–     Nem is haragszik, amiért nem annak adtam ki magam, aki vagyok?

–     Egyáltalán nem. Becsülöm érte. Őszintén. Mit gondol, amikor megláttam ott a kórházban, miért kezdtem pont magának elmesélni a történetemet?

–     Nem tudom.

–     Azért kedvesem, mert bízom magában, és nagyra becsülöm a tettéért.

–     Akkor Paul sem tudja, igaz? – kérdeztem még mindig kétkedve.

–     Nem. Majd maga elmondja neki. Mert ugye, el akarja?

–     Igen, de még nem most.

–     Csak arra vigyázzon, nehogy késő legyen.

–     Rendben. Köszönöm Liz.

–     Menjünk vissza a vendégekhez. Paul már biztos keresi magát.

      Visszasétáltunk az asztalokhoz, ahol már javában szolgálták fel a hűsítő italokat. A vacsorára még várni kellett, mert az ökör még javában forgott a nyárson. Felfedeztem Bettyt és a gyerekeit az egyik asztalnál. Csatlakoztam hozzájuk. A kislánnyal már délelőtt összebarátkoztam, de a kisfiúval még nem volt alkalmam beszélgetni. A kis Ann boldogan telepedett az ölembe, míg Andy az asztalra támaszkodva figyelt bennünket vizslató szemmel. Annel a zenekar által játszott számot énekeltük, amikor Paul leült az asztalhoz. Először rám se nézett, hanem a vendégeket szemlélte, mintha keresne valakit, majd miután felénk pillantott, kikerekedett a szeme.

–     Ejha! – kiáltott fel elképedve. - Maga az Erica?

–     Miért mást várt? – kérdeztem gyermeki pimaszsággal. – Látom, nagyon tekintget a csinos lányok felé.

–     Csak nem féltékeny? – kérdezte mosolyogva. - Magát kerestem.

–     Igazán? Hiszen itt vagyok.

–     Most már látom. Eddig magára sem ismertem.

–     Neem? – kérdeztem csodálkozást tettetve.

–     A cowboy kalapja, és a haja… igazán lenyűgözően áll magának.

–     Köszönöm. De most nem fogok elpirulni.

–     Új ruha, új élet? Mit rejteget még?

–     Egy ostort az oldalamon – nevettem el magam.

Az asztalnál ülők egytől-egyig hangos kacagásban törtek ki kijelentésemen.

–     Ez most célzás volt?

–     Ha annak akarja venni – mondtam sejtelmesen.

–     Jó. Ha harc, legyen harc. Most jöjjön táncolni.

–     Nem tudok táncolni – súgtam a fülébe.

–     Most viccel?

–     Nem. Tényleg nem tudok. Ha nem akarja, hogy nevetség tárgya legyek, akkor ne kérjen fel.

–     Itt várjon meg. Ne menjen sehova. – Ezzel felpattant az asztaltól és egyenesen a zenekarhoz ment. Valamit súgott az egyik zenész fülébe, majd diadalittas mosollyal az arcán ült vissza mellém.

–     Minek örül annyira? – kérdeztem rosszat sejtve.

–     Majd megtudja, ha eljön az ideje. Azt hiszem, ránk férne egy pohár ital. Mit szeretne inni?

–     Ha az előérzetem nem csal, akkor készül valamire. Tudja mit? Egy pohár bort kérek.

      Paul öntött nekem a vörös nedűből, majd magának is, és koccintásra emelte a poharát.

–     Egészségére! Igyunk magára.

Koccintottunk, majd kortyolgatva kiürítettem a poharamat. A zenekar egy lassú számot kezdett játszani. Paul odahajolt Ann füléhez, és súgott neki valamit, aki erre hatalmas mosollyal a csöppnyi kis arcán, kiszállt az ölemből, és leült a helyére.

–     Szabad egy táncra? – állt fel Paul, és felém nyújtotta a kezét. Mi lesz még ebből? Kérdeztem magamtól, és felálltam. Szeme az oldalamra esett, és széles vigyorral az arcán lecsatolta az ostort az oldalamról.

–     Jobb lesz, ha ezt itt hagyjuk.

–     Pedig azt hittem, hogy kipróbálhatom – kuncogtam.

–     Csak nem rajtam!

      Ezzel elindultunk a táncparkettnek kinevezett üres részre. Jobb karjával gyengéden átkarolta a derekam, a másikat, pedig összekulcsolta az enyémmel. Valószínű nem vette észre, hogy egyre közelebb került hozzám. Azon tűnődtem, hogy figyelmeztessem-e, de meggondoltam magam, és hagytam, hogy egészen közel kerüljön. Fejünk is összeért volna, ha a cowboy kalap engedi, amit nem állt szándékomban hátravetni. Kíváncsi voltam, meddig megy el. Végül is egy kis idő elteltével megunhatta, hogy a kalap karimája az arcát súrolja, mert hátratolta a nyakamba. Akkor már arcunk is összeért. Felhevült testének melegét átéreztem ingjén keresztül is. Egy ideig szótlanul táncoltunk, majd egyszer csak a fülembe súgta.

–     Ki maga?