Nagyon kísérteties volt az a pár szó. Hát minden kezdődik, előröl? Mikor lesz már vége? Nyugalomra lett volna szükségem, ehelyett újabb kalandok, üldöztetések elé néztünk. Vajon most mire készül Morgan? Gondolataim gyorsan cikáztak fejemben, szinte el is felejtettem, hogy Daniel várakozóan nézett rám, hogy mi áll a levélben.

–     Hm, hm – köhécselt egyet, mire felocsúdtam.

–     Mikor jött ez a levél? – kérdeztem tőle.

–     Most, ebben a pillanatban hozta a postás. Elárulod, hogy mi áll benne?

–     Igen. Tessék, olvasd el. – Nyomtam a kezébe a levelet, és elindultam, hogy megkeressem Pault.

      Az istállóban találtam rá, ahol a télire való szénát pakolták fel a bokszok fölé.

–     Paul! – szóltam neki, és intettem, hogy jöjjön le hozzám.

–     Mi a baj kicsim? – kérdezte aggódó tekintettel. – Rosszul vagy? Ugye nincs semmi bajod?

–     Morgan megszökött a börtönből – feleltem.

      Feltűnően nyugodt voltam annak ellenére, hogy újból megpróbáltatások elé néztünk. De ahogy Paul gyengéden magához ölelt, és halkan megszólalt, a könnyeim utat törtek maguknak.

–     Nem lesz semmi baj – simogatta meg a fejem, és csókot lehelt a homlokomra. - Megvédelek benneteket.

–     De hogyan? – néztem rá könnyeim mögül. – Én nem tudom újra végigcsinálni mindazt, amit pár hónappal ezelőtt. Most a gyermekünkre is vigyázni kell. Mi lesz, ha történik vele valami?

–     Ezt is megoldjuk Liz. Ki fogom találni hogyan. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Lehet, hogy biztonságos helyre kellene menned addig. Olyan helyre, ahol nem találnak rád.

–     Nem akarok elmenni Paul! – kiáltottam fel. – Nem tudok ölbe tett kezekkel ülni és várni, amíg te veszélyben vagy. Kérjünk újra védelmet a sherifftől. És a fiúkat is idehívhatnánk, hogy közösen kitaláljunk valamit.

–     Nem is rossz ötlet. – Szorosan átölelt. Lehunyt szemmel engedtem át magam a biztonságot nyújtó karjának. - Máris felhívom Őket. A szüleid már tudják?

–     Nem hiszem – feleltem elgondolkodva. - Hacsak Daniel el nem mondta már nekik.

–     Menjünk, beszéljünk velük – szólt, és átölelte a vállam.

      A szüleimet a vendéglőben találtuk meg, éppen egy több fős társaságot szolgáltak ki. Daniel már elkotyogta nekik a hírt, így aggódva fogadtak. Gyorsan váltottunk pár szót, és Ők is azon az állásponton voltak, hogy szólni kell a sheriffnek. Apa értesítette a sheriffet, mi pedig leültünk az egyik asztalhoz, és Paul sorra felhívta a fiúkat. Egytől-egyig azon nyomban útnak is indultak a farmra.

–     Minden rendben lesz Liz – nyugtatgatott, majd messze révedő tekintettel folytatta. - Csak tudnám, mire készül.

–     Egyedül nem tudott megszökni – gondolkodtam hangosan. - Biztosan vannak emberei, akik segítettek neki. Gondolod, hogy… - de nem folytattam, mert egy férfi lépett be az ajtón.

      Annyira ismerősnek tűnt, de nem tudtam az arcát névvel párosítani. Nem tűnt idevalósinak. Nem tudom miért, de valahogy rossz előérzetem támadt. Paul is odanézett, mert észrevette, hogy megakadt rajta a szemem.

–     Ismered? – kérdezte, és visszafordult felém.

–     Nem tudom. Olyan különös.

–     Mi a különös?

–     Fogalmam nincs. Sok ember megfordul itt nálunk, de nem így viselkednek, amikor belépnek az ajtón.

–     Hát hogyan? Nem látsz te rémeket?

–     Nem Paul. Fogadok, hogy még soha nem járt nálunk, de körül se nézett, amikor bejött, hanem egyenesen leült ahhoz az asztalhoz.

–     Biztosan nagyon éhes.

–     Akkor miért nem nézi meg az étlapot? – morfondíroztam tovább.

–     Liz, nyugodj meg. Menj el a pisztolyomért, addig én szemmel tartom. Rendben?

–     Jó – mondtam, és már el is indultam a hátsó kijárat felé.

      Ahogy kiértem, rohamléptekkel mentem be a szobánkba, de nemcsak Paul fegyverét vettem magamhoz, hanem az enyémet is. A visszafele vezető utat is hasonló sebességgel tettem meg, de a bejáratnál lelassítottam. Visszaültem az asztalhoz, és kérdőn néztem Paulra, aki enyhén megrázta a fejét, hogy nem történt semmi. Kivettem a táskából a pisztolyát, és az asztal alatt átadtam neki, a táskát, pedig az ölemben hagytam. A férfire néztem, aki komótosan üdítőt iszogatott, miközben a helyiséget fürkészte. Pillantásunk összeakadt. Hosszú másodpercekig néztük egymást. Rideg, sötét tekintete mélyen a velőmbe hatolt. Borzongás futott végig rajtam. Szinte teljesen bizonyossá vált számomra, hogy Morgan küldte el hozzánk. Hűvösen mért végig, és mintha egy pillanatra a szája szegletében kis mosolyt láttam volna. De az inkább tűnt gúnyosnak, mint kedvesnek. Paul az asztal alatt finoman megrugdosta a lábam, amire ráfigyeltem.

–     Ne nézd már olyan feltűnően – suttogta.

–     Miért ne?

–     Nem tudom. Ne nézd. Lehet, hogy csak képzelődsz.

–     Nem szoktam képzelődni – suttogtam vissza. - Tudod nagyon jól.

–     Jól van, ne kapd fel a vizet. Mit csinál most?

–     Kifizeti a számlát.

–     Látod, már el is megy – szólt Paul, és megfogta az asztalon lévő kezemet.

      Távozása nem igazán nyugtatott meg. Volt valami a tekintetében, ami nagyon zavart. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy beszáll egy fekete Volvo-ba.