A kanca ellését kellőképpen elő kellett készíteni. Jack ügyelt a napokban a lóra, állandóan szemmel tartotta, hogy időben észrevegyük, ha elérkezik az idő. Az istálló felé tartva elmondta, hogy már hol lefekszik, hol felkel, és a hasa felé tekintget, amely a kólikás fájásokat árulja el. Nem voltunk elkésve még, mert az ellés csak órák múlva volt várható.

            Kifőztünk két kenderkötelet, kikészítettünk mindent, amire csak szükségünk lehet. Ilyenkor fel kell készülnünk arra is, ha esetleg komplikáció lépne fel.

            Paul követett bennünket, én pedig, hogy ne csak ott tébláboljon körülöttünk, befogtam, hogy segítsen nekünk. Amikor végeztünk az előkészületekkel, Jack ottmaradt, hogy figyelje a kancát, mi pedig elindultam a ház felé.

–     Liz, - szólított meg Paul Crossman. – Beszélhetnénk nyugodt körülmények között?

–     A körülményeket nem tudom befolyásolni, de most van pár szabad percem – mondtam, és leültem a teraszon. Ő is letelepedett velem szemben. Hallgatlak.

–     Bocsánatot szeretnék kérni tőled – kezdte el, és én csendben hallgattam. Kíváncsi voltam arra, hogy vágja ki magát. - Sokat gondolkodtam kettőnkön, és arra jutottam, hogy én is hibáztam. Megérdemeltem, hogy úgy bánj velem, ahogy tetted. Őszintének kellett volna lennem veled. Meg tudsz bocsátani? – Itt elhallgatott egy kicsit, de mivel nem válaszoltam, csak felvontam a vállam, folytatta. – Jól van. Miért is kérdeztem? Két oka van, hogy visszajöttem. Az egyik az, hogy szeretlek, és melletted akarok lenni, a másik, pedig az apám. Nem tudom hova tűnt el, de attól félek, hogy a bosszúszomja nem múlt el. Főleg nem azok után, hogy Morgant is kiiktattuk.

–     Mi van, ha megszökik? – vágtam közbe.

–     Akkor még nagyobb bajban leszünk, de remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni. Kérlek, hogy tedd félre most minden ellenszenvedet, amit érzel irántam, és engedd meg, hogy itt maradjak.

–     Jó. – Láttam, ahogy felcsillan a szeme, de a következő mondatomnál már elkomorodott a pillantása. - Itt maradhatsz, de a vendégszobában alszol. Azt, hogy megbocsátok-e, még nem tudom. Akkor mentél el, amikor végre úgy éreztem, hogy mi ketten összetartozunk. Nagyon rosszul esett, és most, hogy végre, megtaláltam önmagam, te újra felbukkansz. Eszméletlen érzéked van ahhoz, hogy felbolygasd az életemet.

–     Ne haragudj – mondta szemlesütve, majd rám nézett. – Megígérem, hogy több ilyen nem lesz.

–     Ne tégy elhamarkodott ígéreteket. Az még korántsem biztos, hogy a barátságon kívül lesz más is közöttünk.

            Láttam rajta, hogy bántotta, amit mondtam neki, de nem tudta, hogy mit éreztem, amikor lelépett. Még egyszer nem akartam azt a pillanatot átélni. Az apja eltűnése nyugtalanított kissé, de megpróbáltam a gondolataimat más irányba terelni.

            Jessica és Daniel tartott felénk, kéz a kézben. Elmosolyodtam rajtuk, miközben szúrós pillantással illettem Pault. Csakis azért, mert mi is így járhatnánk, ha nem hagy faképnél. Úgy éreztem, hogy jogosan büntetem azzal, hogy barátként kezelem majd, miközben szívem háromszor olyan gyorsan ver, ha csak ránézek. Világ életemben büszke nőnek tartottam magam, és ettől a tulajdonságomtól nem voltam hajlandó megváltani, egy gyönyörű kék szempár kedvéért sem.

            A kanca zökkenőmentesen megellett az éjszaka folyamán. Már nem az első csikót hozta a világra, így nem kellett sokat segítenem neki.

            A gyönyörű kiscsikó hamar lábra állt, pedig vékony kis lábacskái alig bírták el a testét. Az anyja elfogadta, így azonnal szopni kezdett, amiben egy kicsit segítettem neki. A későbbiek folyamán sem volt probléma, szépen fejlődésnek indult.

            Már három hónap telt el azóta, hogy Morgant letartóztatták. Tom Crossman felől sem hallottunk semmit. Paul kitartóan követett mindenhová. Segédkezett a rendelőben, az étteremben, a ház és az állatok körül. A szobámba csak ritkán engedtem be, pedig már egyáltalán nem haragudtam rá. Valójában őrülten kívántam Őt, de egyre jobban látszott a pocakomon, hogy gyermeket várok, és a reggeli rosszullétek sem múltak még el. Tudtam, hogy sokáig nem titkolhatom el előle, így hát rászántam magam arra, hogy megmondom neki.

            Egy kellemes őszi estén megkértem, hogy segítsen nekem a rendelőmben összetakarítani. Kapva kapott az alkalmon, és meg is jelent, ahogy megbeszéltük.

            Ahogy belépett az ajtón, hirtelen megtorpant a látványtól. Egy üveg bort készítettem be két pohárral a leterített asztalra.

–     Ünnepelünk valamit? – kérdezte.

–     Igen – válaszoltam titokzatosan. – Ülj le.

            Leült velem szemben, és érdeklődő tekintettel nézett rám. – Mit is ünneplünk? Nem most van a születésnapod, ha jól tudom.

–        Igen. Azt jól tudod. Arról, sajnos lemaradtál. Kérdezhetek valamit?

–        Persze.

–        Még mindig akarsz engem? Le tudnád élni velem az életedet?

–        Ez nem hiszem, hogy kérdés a számodra. Tisztában vagy te azzal. Na bökd ki, hogy miért csábítottál ide.

–        Látom, ismersz már – nevettem el magam. – Emlékszel még arra a kérdésre, amit pár hónapja tettél fel nekem?

–        Hogyne emlékeznék. Tegyem fel újra? – Megjelent a jól ismert két kis gödröcske a mosolyra nyílt szája szögletében, amitől mindig is odavoltam.

–        Ha még szeretnéd…

–        Elizabeth Roberts, meg tudsz nekem bocsátani?

–        Igen Paul, már rég megbocsátottam – feleltem az asztalra könyökölve, és egy kissé előredőlve, hogy minél közelebbről a szemébe tudjak nézni.

–        Lennél a feleségem? Le tudnád élni az életedet velem?

–        Ha ez most lánykérés, akkor sajnos meg kell előtte kérdeznem még valakit, mielőtt válaszolok. – Dőltem hátra a széken, mert erre a kérdésre, ilyen hamar még nem számítottam. Még el sem mondtam neki, hogy gyermekünk lesz.

–        Persze, megértem. A szüleid is biztos beleegyeznek, hogy hozzám gyere.

–        Áh, most nem róluk van szó…

–        Hanem? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.

–        A gyermekünkről ... – mondtam elcsukló hangon.

            Egy pillanatig csak ült, és nézett rám, én pedig feszülten figyeltem, próbáltam a gondolataiba hatolni, hogy mit fog szólni a kijelentésemhez.

–     Azt akarod mondani, hogy terhes vagy, és nem is szóltál róla?

–     Valahogy úgy…

            Összeráncolt szemmel, felhúzott szemöldökkel nézett rám, mire én már azt hittem, hogy felpattan, és újra elmegy.

            Felállt az asztaltól, egy darabig le-fel járkált, majd megállt előttem. Felém nyújtotta a kezét, és segített felállni. Ott álltam előtte, és egyenesen a szemébe néztem.

–     Ha majd a következő babát várod, légy szíves tájékoztass rögtön, ne a szülőszobán kelljen megtudnom, hogy gyermekem lesz.

–     Akkor lesz még következő is? Tehát nem vagy mérges?

–     Boldog vagyok. – Megfogta két kezével az arcom, és homlokát az enyémhez nyomta. - El sem tudom mondani, hogy mennyire. De addig nem lesz második, amíg össze nem házasodunk, megértetted?

–     Igen, megértettem – feleltem pajkosan, és szerelemre éhes ajkunk összeforrt.

            Napokig csak kéjmámorban éltünk, bepótoltuk mindazt, amit az elmúlt hónapok alatt elmulasztottunk. Paul gyengéd volt velem, de mégis tűz izzott minden mozdulatában. Attól tartott, hogy nehogy bajom esik, vagy kárt teszünk a babában.

            Hosszú évek után először hittem azt, hogy végre nyugalomra és békére lelek, és végre csak a családommal törődhetek.

            Mígnem egy szép napon Daniel izgatottan jött oda hozzám.

–    Liz… Liz! – kiáltotta már messziről.

–   Mi történt Daniel? Baj van?

–   Igen – mondta izgatottan. - Azt hiszem. Morgan megszökött!

–   Mi? Paulnak szóltál már?

–   Még nem, mert nem találom.

–   Én sem tudom, hol lehet most – gondolkodtam el. - Apával volt legutóbb a legelőn, de láttam már Őket visszajönni.

–   Mit tudsz még?

–   Semmit – szorította össze a száját, és idegesen törölgette meg a szemüvegét.

–   Jól van már! – nyugtattam meg. – Még nem dől össze a világ, ha egy Morgan szabadlábon mászkál.

–   Attól nem, de jött egy névtelen leveled is. – És ezzel elővett a zsebéből egy felbontatlan borítékot és átadta.

–   Akárkitől jöhetett. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

            Felbontottam a levelet, melyben csak négy szó állt: „John Morgan nem felejt.”