1.

A falusi parasztházból kialakított nyaralónk teraszán ültünk és iszogattuk a dörgicseit.

- Nagyon rossz passzban vagyok - meséltem a sógoromnak-. Átdobtak, mint szart a palánkon. Egy külföldi „befektetőnek” dolgoztunk már fél éve. Vastag pasinak adta ki magát, aki azzal jött, hogy több százezer dollárt akar befektetni kis hazánkban. Nem látszott rossz ötletnek, amit előadott, és szerintem más is bekajálta volna.

– Nálunk Kanada épít hospisz hotelek – törte a nyelvet a rohadék raccsolva.

– All in – harsogta Red, és magabiztosan az asztal közepére tolt egy tekintélyes méretű zsetonkupacot. – Te jössz, dagadék!

A balján ülő kövér, fekete hajú férfi idegesen dobolni kezdett ujjaival, majd szívott egy mély slukkot a cigarettájából, miközben gyanakodva nézett Redre.

– Biztosan tudod, mit csinálsz, vöröske? Kevés leszel ide. Call! – mormogta cigivel a szájában, és ő is középre tolta a zsetonjait.

– Basszátok meg, pedig fasza lapjaim voltak.

1.

A falusi parasztházból kialakított nyaralónk teraszán ültünk és iszogattuk a dörgicseit.

- Nagyon rossz passzban vagyok - meséltem a sógoromnak-. Átdobtak, mint szart a palánkon. Egy külföldi „befektetőnek” dolgoztunk már fél éve. Vastag pasinak adta ki magát, aki azzal jött, hogy több százezer dollárt akar befektetni kis hazánkban. Nem látszott rossz ötletnek, amit előadott, és szerintem más is bekajálta volna. 

- Nálunk Kanada épít hospisz hotelek - törte a nyelvet a rohadék raccsolva –.

I.

Amiben megtudjuk, hogy miként temetkeztek a Fal mögött

Volt egy óriási Fal és az óriási fal mögött egy piciny falú, amiben nyolc ház állt, és a nyolc házban tizenhatan laktak, mert a tizenhetedik lakos meghalt, amikor délben harangoztak. Ez volt Dremen anyja.

-- Halott a faluban! – kiáltotta a hírnök és megfújta a kürtöt olyan hangosan, ahogy csak a tüdeje bírta.

-- Siessetek emberek, nincs sok időnk – szólt a pap, és egybeterelte a falu férfijait, köztük az anyját sirató Drement is.

Vas Krisztina neve az elmúlt éjszakáig teljesen ismeretlen volt előttem.

Álmomban hallottam róla életemben először.

Láttam őt úszni; láttam, milyen szenvedélyesen küzd meg mindenért, amit el szeretne érni; láttam a kudarcok, veszteségek ellenére is zavartalanul továbbhaladni; láttam, ahogy az esélytelenek nyugalmával is teljes erőbedobással képes megharcolni a győzelemért.

Vas Krisztina (bár még csak egyetlenegyszer találkoztam a személyével) hősnőmmé lépett elő.

Ma egy hete, hogy apám megkapta a régió legkiválóbb bírójának járó kitüntetést. Egy idős, leköszönő főbíró nyújtotta át neki ezt az igen nívós díjat valamint az oklevelet. Alig hogy apám kezébe vette a kis, aranyból készült bírói kalapácsot, én máris kikaptam a kezéből, hogy közelebbről is megcsodáljam. Szép példány! – gondoltam, és ahogy körbevizsgáltam a rávésett betűket, melyekből apám nevét olvastam ki, büszkeség töltött el. Anyám már akkor megkönnyezte az egészet, mielőtt még apámat szólították.

Hétfő

A vonat száguld, ütemre gördül: kick-snare-kick-snare, hihat, és apreggió. Fülesemben az Assemblage 23 lüktet. A telefonomon meg anyám keres. Háromszor cseng, de nem veszem fel. SMS-t küld. „Miért csinálod ezt? Kérlek, hívj vissza” – írja, de most nem érdekel. Küldetésem van. Main Quest, amit teljesítek.

Facebook üzenet pukkan. Ice az.

– Baszod csíra, fél órája várunk, hol vagy? – kérdi. Megírom, hogy késett a vonat, műszaki gondok adódtak, de 15 perc s ott leszek.

Rita Vaidanova halála

Nagy sikoly szelte át a pályaudvart. Visszhangja körbefutotta a város egészét.

Hogy megértsük Rita Vaidanova óvatlan sipításának mibenlétét, életének előzményein is el kell rettennünk. Meleg tavaszi reggeleken, négy keréken a munkahelye felé gyakorta szóba elegyedett kollégájával. Először még csak az időjárásról, egymás hangulatairól és az elmúlt napok történéseiről esett szó. Ahogy azonban a rügyek helyett már-már a gyümölcsök bukkantak fel a zárvatermőkön, és a közlevegő is egyre hullámzott, kolóniák költöztek egymás szívére.

Harmadik fejezet

Műszak a holdfényben

Az öreg, mogorva és jobb híján deviáns kocsmáros elégedetten zárta be a kocsmaajtót. Még derűsebben akasztotta fel a karikára fűzött kulcsmindenséget a tapétázott téglafalra szerelt fogasra. Lekapta onnét a kalapját és az ócska, őszies nejlonkabátját, becsúsztatott egy félbehajtott papírt a titokzatos, tejüveges ajtóaljba, letekerte a petróleumtól mocskos lámpákat, végül – egyfajta műszakpecsételő sóhajjal kiment a hátsó ajtón, mely a raktárudvarba vezetett.

Második fejezet

A Glóbusz sarkantyúján

Bús völgyeken, bizony ott jár az Ínség. Körötte mindenki marakodott, amiért nem őt illeti. Megszakad a szív és béke, elhuny a hallgatás és felváltja azt a gyanútlan szó. Aki bezzeg hallgat, azt népek veszik körül, s ha egyszer megszakad, szemükben rekviem csücsül. Lételeme a színjáték, amire oly sokan esküdni mernének, de ugyanakkor miért is ne? Nincs még olyan senki, aki ne ebből élne meg. Míg a pásztorok legelnek, addig ők elkísérik őket.

A verbunkos lassan elhalkult, kilábalt Brenda Lee éneke az éterből, felerősödött a kuncsaftok zöreje. Koszos, összeszegecselt fémrudak alapzatára szögelt fadeszkákon koppantak a korsók egy-egy kortyolás után, melyekből a lila nektár szórványosan kibuggyant és a landolási zónát szimatolva végigkóborolta a helységet. Hogy miért volt ennyire kancsalítóan muszklis színe, s az is miért épp lila volt, sosem ismerték. Finom volt és megmosolyogtató, ezután pedig kit érdekel a külső?

1.

Dauron leült a tűzhöz barátja mellé, és fáradtan sóhajtott.

– Letáborozhatunk itt. A hely biztonságos, nincsenek orkok a közelben.

– Kicsit túl hamar visszatértél ahhoz, hogy rendesen körülnézz – jegyezte meg barátja, a nagydarab, de lágyszívű Brodus.

– Ugyan, mióta elhagytuk a várat, egyetlen orkkal sem találkoztunk – felelte Dauron nemtörődöm fintorral az arcán, és egy fadarabbal megkotorta a tüzet.

Dauron egyszerű származású volt, az egyik határmenti faluban töltötte a gyerekkorát. Még csak nagyjából harminc telet élhetett meg, de tapasztaltság és megfontoltság jellemezte.

XI. fejezet

Louso csele

Mivel Wodur már úgy érezte, hogy Thurionnak nem eshet bántódása, minden erejét és gondolkodását a csatába vetette. Az elfek segítségével csapata könnyen felülkerekedett a törpéken. Viszont Wodur parancsába mindüket csak elfogták, és nem ölték meg, mivel Malin elmondása szerint ők csak Abdur kényszerítésére vonultak harcba. De éppen Abdur kényszerítése miatt a megmaradt törpék még mindig nem adták fel a küzdelmet, nem vonultak vissza, pedig a csata kimenetele már úgyis eldőlt.

X. fejezet

Menekülés

A legutóbbi próbálkozása óta Thurion meg se szólalt. Szabadulás reménye újfent eloszlott, mert a csata innen távol zajlott, a katonák nem vehették őt észre. Így nem tehetett mást, csak várt.

Egy idő múlva neszt hallott a közelből. Az őrök is észrevették, hogy valaki erre tart, mert kardjukat felemelve, rémülten bámultak a bozótba. De mielőtt még Thurion azt gondolhatta volna, hogy segítség érkezik, egy harmadik törpe bukkant fel a cserjék közül.

IX. fejezet

Alku

Malin botladozva, lihegve igyekezett Mightor felé. Már régen megpillantotta a főváros fölé magasodó Archos-hegyet, de még hosszú út állt előtte.

„Minél hamarabb oda kell érnem” – gondolta magában, és átkozta lassúságát.

Amikor az ifjú, aki végezhetett volna vele, segítségért küldte, rögtön a király jutott az eszébe, más lehetőség nem is nagyon volt. A csata hevében sikerült észrevétlenül megszöknie a törpéket igába hajtó öccse elől.

VIII. fejezet

Vége a békének

Miközben a kék sárkánytojást nézte, Thurion eltöprengett, hogy biztosan nincs-e semmi baja. Már három nap eltelt, mióta elhozták a barlangból, de még mindig nem kelt ki.

Laurion, aki ott volt vele a szobában, megérezte barátja aggodalmát.

– Nincsen ok kétségbe vonni a tojás egészségét – mondta. – Apám megmondta, hogy akár egy hét is eltelhet két sárkánytestvér kikelése között. Még szerencse, hogy erről is van információnk, mert az is ritka, hogy egy sárkányanya két tojást hoz világra, nemhogy négyet, mint Chalinor.

I. fejezet

Az Erdő Fénye

A következő nap reggelén szintén fejedelmi ételek kerültek az asztalra.

– Remélem – szólt Wodur az étkezésnél –, ez az ellátás elég kárpótlás azért, hogy várnotok kell a váltságdíjra. Sajnos egyelőre még nem tudom, mikor és hogyan szerzem meg az aranyat.

– Mi várunk, Wodur király – felelte Falin, és letette tányérjára az éppen lerágott csontot. – Egy szekérnyi aranynál azonban kevesebbet nem kérhetünk, mert avval szeretett öcsénk szellemét gyaláznánk meg.

VI. fejezet

Zhaldir

Kora reggel már úton voltak a sárkánybarlang felé. Négyen voltak, mivel Eldar és két gyermeke is ragaszkodott hozzá, hogy Thurionnal tarthassanak a tojás elhozásánál.

Thurion haladt elöl, hogy elvezesse a kis csapatot a barlanghoz. Gyors tempót diktált, mert hamar oda akart érni, hogy minél hamarabb láthassa a kis zöld sárkányt, de lóháton nem mehettek a sűrű erdőben, ösvény nem is vezetett arra.

Az ifjú gondolataiba mélyedve ballagott, közben hallotta, hogy mögötte Laurion és apja élénk vitát folytatnak valamiről.

V. fejezet

A váltságdíj

Wodur gondolataiba mélyedve nézte az előttük elterülő Escentus erdejét. A háta mögött felsorakozott katonák idegesen mozgolódtak. Az járt a fejükben, ami a királyéban is: az Archos-hegyi csatánál nem kellett volna futni hagyniuk a megmaradt orkokat, mert akkor most nem kellene itt lenniük. A legfeljebb ötven fős ork csapat az elvesztett ütközet után az  ország nyugati részébe menekült, és bevették magukat a törpék-lakta Escentus erdőbe, ahol fosztogatni és gyilkolni kezdtek.

IV. fejezet

A sárkánytojás sorsa

A gyors tempónak, melyet egy egyszerű ember aligha bírt volna, és a hajnali ébredésnek köszönhetően Thurion már kora délelőtt az elf város, Farnin közelében járt.

„Mindjárt otthon vagyok – gondolta, amikor megpillantotta a magányosan álló, ősöreg fát, amit minden elf ismert az Aurum-erdőben.

Thurion egy pillanatra megállt, hogy megcsodálhassa a csavarodott törzsű. Terebélyes tölgyet. Igaz, már rengetegszer látta, de sosem ment el még úgy mellette, hogy ne bámulta volna meg.

III. fejezet

Csata az Archos-hegynél

Wodur király idegesen dobolt ujjaival a belső vár mellvédjén, miközben azt figyelte, hogy a serege egyre inkább alul marad a küzdelemben. A külső várba már betört az orkok fölényben lévő hada, és bár Dhor herceg, Wodur király legidősebb öccse emberei élén hősiesen igyekezett visszatartani az ellenséget, az egyenlőtlen erőviszonyok miatt egyre hátrébb szorultak.

Calornas országa már évtizedek óta harcban állt az egyre gyorsabban terjeszkedő Invidus birodalommal.

II. fejezet

Egy új élet hajnala

A tábortüzet Thurion a barlang bejáratánál gyújtotta meg, egyrészt, hogy ne fázzon, másrészt, hogy elriassza a vadállatokat. Miután lefeküdt a barlang kibélelt aljára, még sokáig nem nyomta el az álom a nap feldúló eseményei miatt. Jó ideig figyelte a lángokon keresztül Chalinor tetemét, s közben a tojásokat magához szorította, hogy melegen tartsa őket.

***

Thurion arra ébredt, hogy valami mocorog az ölében.

I. fejezet

Sárkánytüskék viadala

Thurion megfeszítette az íjhúrt, és gondosan célzott. Összehúzta a szemét, nagy lélegzetet vett, aztán elengedte a vesszőt. A nyíl süvítve szelte a levegőt, míg bele nem állt a tisztás közepén felállított póznába.

– Szép lövés volt, barátom!

– Thurion hátrasimította vállig érő, sötétbarna haját, és mosolyogva felelt a szőke elfnek:

– Nos, Laurion, te sem tagadhatod, hogy képességeim olyanok, mint az elfeké.

Kedves Olvasó!

Mielőtt ezt a könyvet elolvasod, tudomásodra kell, hogy adjak néhány dolgot:
Először is, ez a könyv teljes egészében, egy létező személy életét mutatja be. A helyszínek, a szereplők, az esemény a legutolsó részletig igaz, valóságos és megtörtént. Egyedül a nevek azok, amik kitaláltak, ugyanis ez a könyv szinte teljes titokban íródott, az érintettek és a szereplők megkérdezése nélkül. Ez nem egy fantasztikus történet egy hihetetlen hősről, nem egy, az örökkévalóságig tartó szerelmi történet feldolgozása és legfőképp, nem egy önsajnáltató mű, ami az élet nehézségeit eltúlozva próbál minél több olvasót nyerni.

Prológus

Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, de mindeddig teljes kétkedéssel fogadtam szavait. Nem hittem el, hogy ilyen hamar be fog következni.

Szerettem volna még egy kis haladékot kérni, hogy kitalálhassam, mi lenne a legjobb döntés.

De már nem volt visszaút. Találkoznunk kellett. És most úton vagyok, hogy megtaláljuk a megoldást. Ez egyáltalán nem lesz könnyű.

- Ne aggódj, hamarosan minden megváltozik. Azon a napon már nem kell úgy tenned, mintha nem léteznél.

A vastag, egyébként jól szigetelő téglafalon újra lövések tompa zaja szűrődött át, melyeket időnként földöntúli sikolyok fülsiketítő szopránja nyomott el. A csarnok egy hete még valamelyik iskola tornatermeként üzemelhetett, most azonban a párszáz, a többieknél szerencsésebbnek mondható menekültnek adott ”biztonságot”. Ők voltak azon kiváltságosak, akik akkor, azon a szerdai napon éppen egy szalagavató bálon ünnepelhették az addig nyújtott - mostanra már túlnyomó részt haszontalanná vált tanulmányi teljesítményüket. Persze ez önmagában még nem lett volna elég átvészelni azt a bizonyos első, és egyben legborzalmasabb éjszakát.

Sziasztok!

Már kapható Sylvia legújabb (majdnem) regénye: a Végzetem története II. része, de a napokban várható a III. rész megjelenése is. 

Ki ne emlékezne az első részre? Kíváncsi vagy a folytatásra? Hát rajta! Itt a lehetőség!

http://e-konyvbolt.eu/shop/vegzetem-tortenete-ii/

3. Fejezet

Egy igazgatósági tag szelte a folyosót, mögötte tizenhat teljes menetfelszerelésbe öltözött toronyőr. Ez annyit tesz, hogy mindegyikük kezében a leginkább egy lándzsára hasonlító fegyver, oldalukon 2-2 kard, és néhány üvegcse. A ruhájuk egy pengeálló szövetből készült, szoknyaszerűen bő nadrágból, ingből, és egy hosszú kabátból állt. Fejükön aranyszínű maszk, hogy az arcukat senki ne láthassa. Furcsának tűnhet, de a Toronyban egyik őrnek sem szabad megszólalnia szolgálatban.

2. fejezet

       2 nappal a vizsganap lezárulta után, valahol a Kolozs kórház intenzív osztályán, egy ágyon ott feküdt Beregszi Gábor. Délre járt az idő, mikor kinyitotta szemeit. Hasogató feje, és lüktető kezei jól bizonyították, mennyire illett ebbe a környezetbe. Talán boldogabb lett volna, ha nem éppen ott kell felébrednie, de mivel nem önszántából ment, ez nem igazán meglepő. Azonban nem kellett neki egy perc, máris megtalálta ott léte jó oldalát.

Mira Haddad egyiptológus, a jó Haszim hadnagy hívására két év után ismét Egyiptom földjére lép.

A titkok és rejtélyek ezúttal a Nagy Szfinxhez vezetik a főhősnőt: vérző gombák, egy időutazó fizikus, földalatti járatok, elveszett civilizációk és újabb érthetetlennek tűnő gyilkosságok várnak rá.

Elmélkedésemet Iza zavarta meg, amit nem is bántam, mert aggályaimat a neki feltett kérdésekkel próbáltam eloszlatni.

–     Tündérkém – szegeztem neki a kérdést, ahogy beért a szobába, és az ölembe telepedett -, mondd már meg nekem, ha már így rám törtél, hogy mit csináltál Tommal, amíg kómában volt?

–     Miért kérdezed? – nézett rám ártatlan szemekkel, és még jobban belefészkelte magát az ölembe.

–     Csak azért kérdem, mert nekem úgy tűnik, hogy Thomas teljesen meggyógyult, és egyáltalán nem gyengült le a négy nap alatt, pedig nem is evett.

–     Miket látsz? És mit beszéltél ahhoz a bácsihoz?

Kiengedett hosszú szőke haját füle mögé tűrte, miközben szomorúan tekintett rám, de nem volt lehetőségünk folytatni a beszélgetést, mert hirtelen felkiáltott.

–     Magához tért!

Izgatottan szaladt be a házba, én, pedig követtem. Megérezte, hogy a kómában lévő férfi magához tért. Vajon hogyan? Ennyire kötődne hozzá? Miért? Mit láthat, amit én nem? Kérdések tömkelegével a fejemben értem be a szobába, ahol Iza már az ágy mellett állt, és a férfit nézte, aki értetlenül tekintett ránk.

A férfi már negyedik napja feküdt eszméletlenül. Amennyire tudtam, elláttam, de nem állt szándékomban túlzottan megsürgetni felgyógyulását. A fején lévő seb kezdett összeforrni, és lázas sem lett. Ha a kezem a testére tettem, éreztem a szabályos szívdobogását, egyenletes légzését. Belső szervei teljesen rendbe voltak, az amnéziát leszámítva, már semmi baja nem volt. Nem fűztem hozzá sok reményt, hogy valaha is magához tér. Azon gondolkodtam, hogy értesítem a rendőrséget, de Iza valamiért nem engedte.

Ha a dolgok mindig úgy történnének, ahogy azt elhatározzuk, akkor nem lenne gondunk az életben. Én is elterveztem, hogy Izat a barátaim fogják majd felnevelni, de nem lett belőle semmi.

            Miközben segítette összeszedni a zöldséget, a gyümölcsöt, amit aztán bevittünk a városba a felvásárlómhoz, egyre jobban megkedveltem, és már láttam magam előtt, ahogy ketten békésen, boldogan éldegélünk a kis házban. Láttam mást is, ami kissé nyugtalanított… de elhessegettem azt a látomást.

Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

"Mindent megtehetsz, ami nem árt senkinek!"

Csend, nyugalom, béke.

A csend az az állapot, amelyben nem hallod a hangokat, a zajokat. Némaság, hallgatás, háborítatlan, nyugodt állapot…

A csend, mely körülvesz, melyet mégis hallasz.

Nyugalom, mely zavartalan, csendes állapot. Nyugodt vagy, nem zavar és zaklat semmi, és senki. Kiegyensúlyozott vagy.

Béke, mely zavartalan, csendes, nincs viszálykodás, háború, egyetértés van, és türelem.

A csendben mindez együtt van.

Míg Iza evett, elgondolkodtam azon, hogy mihez kezdjek vele. Fel tudom vállalni azt a felelősségteljes feladatot, hogy magamhoz veszem, és felnevelem? Én, aki boszorkányként hazugságban éltem, és aki hétköznapi emberként még csak most kezdem el tanulni az életet, vállalhatom-e? Meg tudom-e adni számára mindazt, ami ahhoz kell, hogy becsületes, dolgos ember váljon belőle? Mit taníthatok én neki? Még nekem is tanulnom kell az élet dolgait, még nekem is fel kell nőnöm. Nem tudom milyen jó szülőnek lenni, csak azt tudom, milyen nem jónak lenni.

Izabella. Egyedül élő, tiszta, szűz, ezt jelenti ez a név, és az a cseppnyi kis élet, akit a karomban tartottam, pont olyan volt. Egyedül volt, lelke tisztább volt, mint a frissen mosott ruha, és szűziesen ártatlan. A karomban tartottam a törékeny kis testet, és átéreztem mindent, amit addigi életében megélt.

Nem volt szükségünk beszélgetésre. Mindent tudtam róla. Láttam a lelkét, a múltját, a szenvedéseit, mintha csak én éltem volna át mindazt a szörnyűséget, amit Őneki kellett megélni.

Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

Jól éreztem magam a farmon. Sokszor kilovagoltam a mezőre, az erdőbe, és még vadászni is megtanított William.

Emberként szerettem volna élni, aki megdolgozik minden egyes falatért, ami az asztalra kerül.

Emberként élni, ahogy mindenki körülöttem. Dolgozni, pihenni és élvezni a munkám gyümölcsét. Nem használtam varázslatot, bűbájt, hanem két kezemmel megdolgoztam minden egyes betevő falatért. Amit megtermeltem, azt bevittem a városba, és eladtam

Csend. Az utóbbi években csak arra vágytam. Csendre és nyugalomra. Azt hittem, hogy örökre meglelem, de sajnos nem így történt.

Két éve, hogy elköltöztem a nagyvárosból a farmra, melybe az első látásra beleszerettem. A földem egyik felét erdő szegélyezte, a másik felén legelő és termőföld terült el. A távolban pedig, a havas hegycsúcsok látványa kápráztatott el. Idilli környezet volt számomra.

Egyedül éltem ott, de ez semmiben nem korlátozott.

      Reggel arra ébredtem, hogy a szobalány elhúzza a függönyöket a szobámban. A nap sugarai egyenesen az ágyamra vetődtek. Az órára néztem, amelynek könyörtelenül nyolc órát mutatott. Gyorsan összekaptam magam, és hamarosan már együtt reggeliztem a szüleimmel.

      Kilencre már aznap is az irodában voltunk apával. Épp elmélyedtem az iratok tanulmányozásába, amikor a titkárnőm lépett be az ajtón, és az asztalomra tett egy közepes méretű csomagot.

      Míg könnyeimmel küszködtem, Paul a hátam mögé lépett, és halkan megkérdezte.

–     Van reménye egy szegény fiatalembernek arra, hogy a kegyeidbe fogadd?

      Önkéntelenül is elmosolyodtam, és lassan megfordultam.

–     Ha az a szegény legény engem akar és nem a pénzemet, akkor igen.

–     Az a legény az írónőbe szeretett bele, de talán megbékél a másik lánnyal is – mosolyodott el.

      Régóta nyugvó szenvedélyem tört elő a mélyből, amikor puha szájával megcsókolt, és édes csókjával kikényszeríttette belőlem női ösztöneimet.

A szüleim izgatottan fogadtak, és ahogy a ház elé értem, már siettek elébem. Kinyitottam a csomagtartót, ahol Brad fájdalomtól eltorzult arccal kuporgott. A személyzet segített neki kimászni, majd bekísérték a házba. A doki is megérkezett közben. Nem kérdezett semmit, hanem rögtön megnézte Brad lábát. A golyó belefúródott a combjába. Műtétre volt szüksége. Letisztította a sebet, és azt mondta, hogy be kell vinnie a kórházba. Apa csak pár percet kért tőle, mielőtt elvitte volna magával.

Denver felé tartottunk. Először fogalmam sem volt, hogy kihez, hova vihet az ismeretlen motoros, de ahogy átgondoltam a helyzetem, egyre világosabbá vált számomra minden.

      Egy hatalmas parkkal körülvett házhoz értünk, ahol a jöttünkre egyből kinyitották a nagykaput, de az őrök meg se állítottak bennünket. Akkor már bizonyosan tudtam, hogy hol vagyunk.

      A motoros elrablóm megállt a ház bejárata előtt, és levette a bukósisakját. A vendéglőben látott férfi volt az.

      Késő este volt már, amikor Liz újfent abbahagyta a történetet, és felállt, hogy elinduljunk vacsorázni.

      Minden egyes rész után, alig tértem magamhoz. De ez utóbbinál annyira beleéltem magam, hogy nem tudtam szétválasztani az igazi életemet a régmúlt történéseitől. Akkor is még hatása alatt voltam a lövöldözésnek, és Liz átélt pillanatainak, amikor leültünk az asztalhoz, és az egyik pincérfiú feltálalta nekünk a vacsorát. Önkéntelenül az ajtó felé fordultam, amikor az kinyílt.

      Aznap éjjel nagyon nyugtalanul aludtam. Egyfolytában dobáltam magam hol az egyik oldalamra, hol a másikra. Egyre csak annak a férfinak az arca lebegett előttem. Géppisztollyal a kezében láttam az udvaron osonni, miközben én magatehetetlenül kucorogtam egy sötét sarokban.

      Hajnalban ennek a rossz álomnak a hatása alatt ébredtem. Felültem az ágyban, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Paul édesdeden aludt mellettem, nyakig betakarózva. Csendben felkeltem, és a nyitott ablakhoz mentem.

      Nagyon kísérteties volt az a pár szó. Hát minden kezdődik, előröl? Mikor lesz már vége? Nyugalomra lett volna szükségem, ehelyett újabb kalandok, üldöztetések elé néztünk. Vajon most mire készül Morgan? Gondolataim gyorsan cikáztak fejemben, szinte el is felejtettem, hogy Daniel várakozóan nézett rám, hogy mi áll a levélben.

–     Hm, hm – köhécselt egyet, mire felocsúdtam.

–     Mikor jött ez a levél? – kérdeztem tőle.

–     Most, ebben a pillanatban hozta a postás.

A kanca ellését kellőképpen elő kellett készíteni. Jack ügyelt a napokban a lóra, állandóan szemmel tartotta, hogy időben észrevegyük, ha elérkezik az idő. Az istálló felé tartva elmondta, hogy már hol lefekszik, hol felkel, és a hasa felé tekintget, amely a kólikás fájásokat árulja el. Nem voltunk elkésve még, mert az ellés csak órák múlva volt várható.

            Kifőztünk két kenderkötelet, kikészítettünk mindent, amire csak szükségünk lehet.

      Ereimben megállt a vér lüktetése. Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Tehát tudja. Akkor hiába való minden erőlködésem. Vége annak az életemnek, amit felépítettem. Hiába harcoltam hát önmagammal, és a családommal egész életemben, azért, hogy más legyek. Más legyek, mint a többi korombéli lány. De kitől tudta meg? Liz nem árulhatott el. Anya és apa sem. Akkor ki?

–     Erica, itt van?

–     Tessék? – kaptam fel a fejem, mint aki nem is hallotta a kérdést.

      Elég hamar megtaláltam. A zenekar felé tartott, és épp egyedül volt.

–     Liz, kérem, várjon – szólítottam meg.

–     Ó! – nézett végig rajtam elcsodálkozva. - Ez ám az átváltozás! Milyen jól néz ki. – Aztán aggódva folytatta. - Valami baj van? Olyan sápadt kedvesem.

–     Beszélni szeretnék Önnel… Nagyon fontos.

–     Jöjjön, karoljon belém – nyújtotta felém a karját. – Sétáljunk egyet.

–     Rendben. – Nem is bántam, ha egy kissé kikerülünk a vizslató szemek kereszttüzéből.

–     Hol? – kérdeztem, miközben átvillant az agyamon, hogy vajon hol akarja elfogyasztani a vacsorát. A réten vagy az istállóban talán?

–     Itt van – mutatott az ablak alá, majd egy plédet terített le, és hellyel kínált maga mellett.

–     Ilyen sötétben milyen maszlaggal akar megetetni? - vontam tréfásan kérdőre. – Minden bűbájt beletett, amivel el tud majd csábítani?

–     Még meg is kevertem jó párszor – felelte nevetve, amire már én is elmosolyodtam.

      Paul az ostor láttán – amit magamnak vettem - elmosolyodott, de nem kérdezett semmit. A tarsolyt, pedig Liznek szántam születésnapjára. Úgy gondoltam, hogy annak biztosan örülni fog. A farmra vezető úton nem igen beszélgettünk. Gyönyörködtem a táj szépségében, és kerültem a pillantását. Úgy félúton járhattunk, amikor végül is megszólalt.

–     Tényleg azt hiszi, hogy van valami közöm Cindyhez?

–     Tessék? – kérdeztem tőle csodálkozva, hiszen nem számítottam arra, hogy újra előhozakodik ezzel a témával.

Dél körül járt már az idő, amikor Liz eddig jutott a történetével. Még szívesen hallgattam volna, de mindig akkor hagyta abba a mesélést a kórházban is, amikor a legjobb részekhez ért.

–     Jöjjön. A többiek már a megterített asztalnál várnak bennünket.

      Így hát becsuktam kis jegyzetfüzetemet, és elindultunk az étterembe. A családtagokon kívül népes vendégsereg falatozott az asztaloknál. Paul, Jessica és Betty sürögtek-forogtak a konyhában és a pult mögött.

Igen, Paul gyermekét hordoztam a szívem alatt. Örültem neki, mert így legalább egy darabka megmaradt belőle az életemben. A szüleim egyszerűen odavoltak a boldogságtól, csak azért szomorkodtak, hogy apa nélkül kell felnőnie a gyermekemnek.

      Miután az orvos is megerősítette a gyermekáldás eljövetelét, kellő gondossággal és figyelemmel szerveztem meg az életem. Odafigyeltem az étrendemre, a rendszerességre, és a testmozgásra.

      Minden a legnagyobb rendben ment.

Késő délután volt, amikor felébredtem mély álmomból, de még akkor is teljesen magam alatt voltam. Alig vártam már, hogy otthon lehessek. Összepakoltunk, kijelentkeztünk a hotelből, és hazaindultunk.

      Nagyra értékeltem, hogy Paul csak akkor beszélt, amikor az elkerülhetetlen volt. Na nem azért, mert haragudtunk egymásra, csak mind a ketten éreztük, hogy jobb, ha egy darabig nem beszélünk a történtekről. Szavak nélkül is értettük egymást. Elég volt egy pillantás, és tudtuk mit akar a másikunk.

      Vagy fél órája gyalogoltunk már az erdő belseje felé, és egyre meredekebb részeken kellett feljutnunk. Paul ment elől, mutatva az utat, és néha megállt, hogy segítsen továbbjutni. Amikor már azt hittem, hogy soha nem érünk oda, akkor tárult a látvány a szemem elé. Egy vízesés volt. Nem túl nagy, de vagy húsz méter magasból zubogott le a víz a mélybe, ahol egy kisebb tóban gyülemlett fel, majd a sziklákon utat törve magának, hagyta el a medret. Egyszerűen fantasztikus volt.

Másnap korán ébredtem. A hajnali hűvös szellő finoman lengette a függönyöket a nyitott ablakon, melyen behallatszott a lovak nyerítése, és a lovászfiúk csettintgetése. Kikászálódtam az ágyból, és kinéztem. Három fiatal férfi vezette ki az állatokat a karámba, míg a fiatalabbik Paul, apjának segített az itatókat friss vízzel feltölteni. Meghúzódtam a függöny mögött, és onnan csodáltam elképesztő testét, és azt, ahogy a felkelő nap sugarai megtörnek izmain.

      Közben odaértünk az istállóhoz, ahol hirtelen vagy húsz bokszot számoltam meg, mely mindegyikében volt egy ló. Vegyes érzelmekkel mentebb beljebb. Nem tudtam, hogy mitől irtózom jobban, a trágya szagától, vagy a lovaktól. Az orrom hamar megszokta a szagot, így maradt a ló az irtózat tárgya. Kíváncsi is voltam, mert még soha nem láttam lovat ilyen közelről, a simogatás meg végképp kimaradt az életemből.

      Paul hátra se nézett, s mivel nem akartam lemaradni, felgyorsítottam a lépteimet.

Miután birtokba vettem a szobát, kinéztem az ablakon, mely egyenesen a karámra nézett, melyben több ló is nyugodtan legelészett. A karám mellett egy idősebb férfi, éppen egy gyönyörű fekete fríz lovat csutakolt, és a két kisgyerek, akiket nemrég még a vendéglő előtt láttam, körülötte serénykedett. A férfi rövid ujjú pólót viselt, mely kiemelte izmos alakját. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, felnézett az ablak felé. Az arcát nem láttam rendesen, de gyanítottam, hogy csakis az idősebbik Paul Crossman lehetett az.

Napokig tanakodtam azon, hogy mit tegyek. Megkeressem Lizt, vagy sem. Mígnem – mivel semmi dolgom nem akadt éppen –, elindultam a Colorado fennsíkra, ahol Liz élt a farmján.

      Választ akartam kapni megválaszolatlan kérdéseimre, és persze érdekelt, hogy Liz meggyógyult-e. Olyan gyorsan eltűnt a kórházból, hogy elbúcsúzni se volt időnk.

      Elmondása alapján kerestem a farmot. Bár fogalmam sem volt arról, hogy története igaz volt-e, vagy csak kitaláció.

Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt. Legalábbis számomra. Kétóránként váltottuk egymást az őrködésben, hogyha mégis az éjszaka folyamán rajtunk ütnének, akkor észrevegyük. Amikor Paul aludt, többször is vállamra hajtotta a fejét, de nem löktem le magamról. Hagytam, had pihenje ki magát. Szükségem volt rá.

      Pirkadatkor az ölébe dőlve ébredtem. Egy kicsit még élvezni akartam az izmos, erőtől duzzadó, meleg teste által nyújtott kényelmet, így hát szorosabban hozzábújtam, féloldalt mellkasának dőltem, hogy érezzem szívének egyenletes dobogását.

"Hogy milyen volt e-tájban az örömlányok élete? Mondhatnánk, hogy könnyű, és egyszerű. Csak egy csinos pofika és egy bűbájos mosoly. Kétféle fajtája létezett, az utcanő és a drága selymekbe burkolt kitartott. Egyben hasonlítottak csak. A lelküket eladták az ördögnek."

Nicholas, most már egészen biztos volt benne, hogy a sors királynője pikkel rá. Annyi keserűség után, még az új házasságot sem sikerült nyélbe ütnie! Az a szerencsétlen ifjú lány és a tanácsos az egész szolganéppel odalett, egy tűzesetben lelték a halálukat!

Visszatértünk a főútra, vagyis csak tértünk volna, mert a kocsi pár száz méterre az úttól, egyszer csak megállt. Együttlétünk alatt Pault még egyszer sem hallottam káromkodni. Akkor, mint a záporeső szórta az átkokat, szidalmakat a Cadillacre, az üldözőinkre, és szerintem rám is, de azt nem mondta ki hangosan. Ránéztem, nyugodtan összefontam a karomat magam előtt, hátradőltem az ülésen és becsuktam a szemem. Nagyapám többek között arra is megtanított, hogy minden krízishelyzetet nyugalmi állapotban kell átgondolni.

–     Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már összeraktam magamban az elhangzottakat.

–     Las Vegasba – felelte röviden.

–     Szerintem te is megzakkantál, mint apád. Ott egyből ránk találnak.

–     Éppen ez a célom.

      Ezt végképp nem értettem. Simán, csak úgy besétálunk az oroszlán barlangjába! Még csak erőlködniük sem kell, hogy megtaláljanak bennünket. Paul láthatta rajtam, hogy kezdem magam felhúzni, mert kezét combomra tette, és rám nézett.

Elmír üvölteni tudott volna fájdalmában, hiába kérdezte a belső énjét, sokadszorra is, süket csönd válaszolt helyette. Nem megnyugtató békés, hanem félelmetesen kongó és fájóan magányos.
-Nem hagyhatsz magamra hallod? Válaszolj, az úristenit neki, mondd meg, hogy Treka- e a nő, akit keresek?- Elmír az egyik ökölbe szorított kezét csapkodta a másikba, őrjöngve szitkozódott és átkozódott, de mindhiába. Életében először magára maradt, nem volt vele a belső vezetője, aki amióta csak öntudatra ébredt a társa volt a legnehezebb pillanatokban is.

Egy szép napos délelőtt éppen Táltost nyergeltem fel, amikor a hátam mögött megszólalt valaki.

–     Liz…

      Az ismerős hang felé fordultam. Paul Crossman volt az. Persze heves vérméksékletemnek betudhatóan, kezem már lendült az arca felé, de most erős karjával, a levegőben megállította az öklöm.

–     Szóval hiányoztam.

      Szabályos fehér fogsora elővillant, gyönyörű kék szeme feletti vastag szemöldökét felhúzta, és kérdőn tekintett rám.

A cowboyok, akik már megérkeztek a legelőről, bevitték a lovakat az istállóba, a teheneket és a birkákat, pedig behajtották a karámba. Apáéknak elmeséltem mit tudtam még meg, mit tervez Tom Crossman ellenünk. Feltöltöttük az összes vizes hordót, arra az eshetőségre, ha nem tudnánk megakadályozni a gyújtogatást.

      Apa azt tanácsolta, hogy engedjem ki Pault a szobámból, mert rá is szükség lehet. Tizenöten voltunk anyát és a húgomat leszámítva, tehát ahhoz pont elegen, hogy elbánjunk tíz vagy akár tizenöt emberrel.

Sarkammal megnógattam Táltost, apám is rácsapott lova farára, és vágtázni kezdtünk. Hamar visszaértünk a házhoz. Gyorsan leugrottam, kezembe kaptam az ostort, és berontottam a raktárba. Mondtam apának, hogy legyen nyugodt, nem lesz semmi bajom. A pisztolyom is velem volt. Szinte úgy löktem be az ajtót, és csaptam be magam mögött. Paul lenn ült a földön az egyik rossz ládának támasztva hátát. Ahogy beléptem, felkapta a fejét. Dühömet meg se próbáltam leplezni. Tisztára felhúztam magam, hogy becsaptak, hülyének néztek, és én még kívántam is ezt a férfit.

A férfi ott feküdt előttem a földön. Szemei mintha egy pillanatra szikrákat szórtak volna felém, miközben megpróbálta magáról levenni az ostort, de hozzáléptem, és lábbal visszalöktem a földre.

–     Ott marad, amíg azt nem mondom, hogy felkelhet.

      Nem tudom mi okból fogadott szót. Az ostor szíját egy rántással kitéphette volna a kezemből, s máris szabad. Úgy éreztem, hogy sántikál valamiben. Lehajoltam, elvettem a pisztolyát, majd végigtapogattam lábszárát, és megtaláltam a tőrét, mely bal bokája felett lapult a nadrágszár alatt.

      Nagyon értelmes képet vághattam, mert nevetésben tört ki. Ezen újra berágtam, és jobb kézzel, úgy, ahogy egy jól nevelt hölgyhöz illik, újból megütöttem. Ököllel sikerült eltalálnom az orrát. Erre már Ő is dühösen kiáltott fel.

–     Hé! Mondta az apja, hogy nem könnyű eset, de azt nem említette, hogy ennyire verekszik.

–     Na állj! Mi van az apámmal? Mire szerződtette magát?

–     Arra, hogy megvédjem. De úgy veszem észre, hogy inkább engem kell megvédeni magától.

–        Maga megőrült? Nem tud vigyázni? Hova a francba siet ennyire? – kiáltottam fel, amikor egy fickó majdnem kiverte a műanyag poharat a kezemből.

            Egy focimeccsen ültem, ami úgyis eléggé kihozott már a sodromból. Utálom a focit, meg mindent, ami a férfiak figyelmét eltereli a női nem szépségéről, és kifogyhatatlan szeretetéhségéről. Laura beszélt rá, hogy menjek el vele, mert a barátja is játszik. Ő sem szerette eddig a focit

Gyulladáspont

A szoba nem túlságosan tágas, de pont megfelelő. A bútorok stílusa, a barackszínű, kis virágokkal mintázott tapéta, felső részén a fehér színű, selyemből készített fényes szegéllyel mind arról árulkodnak, hogy itt egy kislány lakik. Amióta anya különköltöztette őket, végre nem kell osztozkodnia, és teljesen egyedül uralhatja ezt a kis birodalmat, ami végre csak és kizárólag az övé. A meleg nap sugarai beragyognak a nyitott ablakon keresztül, és az enyhe nyári fuvallat kellemes illatokkal árasztja el a szobát a virágoskert felől.

A telefon hallgatott. Sem Victor, sem pedig Vincent nem jelentkezett az este folyamán. Azon, hogy Victor nem jelentkezett, Isabel egyáltalán nem csodálkozott. Biztos volt abban, hogy ha fel is bukkan majd az elkövetkezendő napokban, egyetlen szóval sem fog majd említést tenni a szombat estéről. „De Vincent? Vajon ő miért nem telefonált?”

A válaszra nem kellett sokáig várnia.

– Nem maradok – ezzel indított Vincent, miután Isabel ajtót nyitott. A szokásosnál sokkal komorabb hangulatban volt, és úgy tűnt, nem szándékozik túlzottan részletekbe menően beszélni az előző estéről; végül mégis többet mondott, mint amennyit eredetileg szándékozott.

Daniel Craig vagyok,hivatásos lúzer. Erre nemrég jöttem rá. Egyszerűen erre születtem,legalábbis úgy látszik. A tetejébe a Sors vörös hajjal és szeplőkkel vert meg. Egy kis faluban lakom,ami inkább már a közepes felé hajlik,a neve Sunside Hall. Mintha olyan sokat sütne errefelé a nap! Az eső annál többet esik,mint például most is. Kinézek az ablakon. Három napja folyamatosan ömlik alá a víz. Ha így megy tovább,kiönt a folyó. Megint. A polgármester úr úgy tesz,mintha ez akkora tragédia lenne és nem történne meg átlag kéthavonta. Felsóhajtok.

A Holtak Világa – A jóslat egy szórakoztató irodalmi alkotás, amely egy trilógia első kötete. A klasszikus horror történetek szereplőit, az élőholtakat ülteti korunk környezetébe. Egy eredeti, hazai vonatkozású alkotás,mely eredeti helyszíneken és városokban játszódik.

A történet egy húszas évei elején járó fiú és naplója körül forog. A sztori alapját a híres jövendőmondó, Nostradamus jóslata képezi, ami a nagy millennium után megjósolja a holtak feltámadását.

                                      II. FEJEZET

                                  METAMORFÓZIS

                                                           1.

Az a hely, ahová aznap William elvitt engem, örökre a szívembe véste magát. Sosem hittem, hogy létezik az országban még egy olyan varázslatos vidék, olyan borzongatóan gyönyörű kastély, mint ahol jártam.

Mivel a bizalmukat még nem nyertem el, Williamnek be kellett kötnie a szememet, azaz nem láthattam az odavezető utat sem.

  2.

Ezen a szombaton semmiképp nem akartam otthon maradni, már csak azért sem, mert nem akartam újabb hívatlan vendéget a konyhámban.

A város legfelkapottabb szórakozóhelyére tértünk be a barátnőimmel, s egészen hajnalig táncoltunk.

Hazafelé már egyedül mentem –mint általában- az egyik parkon keresztül levágva az út hosszát. Néhány szerelmespár ült a padokon, szorosan egymás karjaiban, én pedig irigykedve néztem őket. Sosem tudtam még kifogni egyetlen normális férfit sem, legalább olyat, aki ne csak a szexre ment volna.

                                                  I. Fejezet

                                                                                                                       TALÁLKOZÁS                                                                

                                                          1.

1. rész

„Olyan az élet amilyennek látod,

van sok ellenséged s néhány jó barátod.

Kit szívedbe fogadsz, melletted áll

és érted vállalja a halált.”

(Dark)

1. fejezet – A kezdet

Sana a hatévesek boldog mosolyával hallgatta az édesapját, aki szinte átszellemülve mesélt neki egy kislányról, Kijkraamról, aki különös dolgokra volt képes. Olyan világban élt, ami egy átlagos ember számára elképzelhetetlen és teljességgel hihetetlennek tűnik. Az egyedi adottságaival megvolt a képessége rá, hogy jobbá tegye a világot és segítsen a gonoszok elleni küzdelemben.

– Hisz ez egy gomba – állapítottam meg majdhogynem nevetve, a puha kis kalapját nyomkorászva. Mindenre számítottam, de egy gombára a sivatagban…

Levettem a hátizsákomat, és óvatosan belecsomagolva egy széthajtott papír zsebkendőbe, beletettem a táskába. Visszavettem a hátamra, aztán felálltam és visszaindultam a völgytemplomhoz, hogy ellenőrizzem a lyukat a Szfinx oldalában.

Ám a sors másképp akarta. Ahogy megfordultam, a visszafelé tartó út helyett egy teljesen más dolgot világítottam meg: egy hatalmas, tengerkék szempárt.

III. FEJEZET - Vámpírélet

3.

    Attól az estétől kezdve egy ideig a saját utamat jártam. A szívszaggató fájdalom, amelyet William hiánya okozott, már-már elviselhetetlenné vált. Sokszor kérdezgettem magamtól: Vajon ez is a vámpírléttel jár? Hogy sokkal nehezebben viselem a lelki fájdalmat, mint az átlagos ember? Sosem tudtam rá válaszolni. Nem mentem az emberek közé; nem mertem. Erdőkben, sziklás vidékeken kerestem táplálékot magamnak. Vadonélő lettem, ahogy az igazi vadállatokhoz illik. Mindegy volt, hogy jámbor őz, vaddisznó, nyúl, vagy akár pocok.

A Nardim zöld bolygó. Az egyetlen szabad világ, amit a kumlák nem tettek tönkre. Azért menekülhetett meg, mert több hasznot hajtott így érintetlenül. A planéta maga egyetlen hatalmas élő, lélegző növény. A bolygó magja egy kusza gyökérrengeteg, melyből hatalmas törzsek bújnak ki. A felszínre érve, a törzsek megvastagodnak majd szerteágaznak. Óriási, sűrű és kemény levelek nőnek ki az ágakból, ezek hajlékonyak de mégis olyan erősek, hogy lakóépületeket és landoló hajókat is megbírnak.

(Legenda a Föld 5. korszakának végéről)

Köszönetnyilvánítás

Prológus

v  Amikor az emberek türelmetlenné váltak a valódi műélvezethez…

v  Amikor a világ megtelt rohanással, és megcsömörlött a sok horrortól, akciótól és limonádétól…

v  Amikor a Vízöntő-korszak ezoterikus áramlata is unalmas közhelyek sorozatává változott…

v  Amikor a világ tele lett zseniális, ám állástalan műszaki szakemberekkel…

v  Amikor már a TV csatornákon zajló kukkolás - és szívatás - sorozat sem kötötte le többé az életben maradásért küzdő meggyötört nézőket…

v  És a világ figyelmét már a politikai botrányok sem tudták magukra vonni, legfeljebb az egyre gyakrabban ismétlődő katasztrófák kavarták fel a közöny szürke ködét…

Elérkezett a sötétség és a hanyatlás korszaka.

15. fejezet - Elmúlás

- Már megint búsulsz – landolt Oliver a lány mellett a szikla tetején. - Mióta is? Egy egész emberi hónapja?

A lány nem felelt, csak nézte a tájat, és elmerülve a gondolataiba, néhány kitépett tollával babrált. Igen, már egy hónapja, minden éjjel elment Christenhez, és megvárta míg a férfi elalszik. Akkor néhány tollat otthagyott neki, hogy tudja, gondol rá és szereti. Bár hallotta Christen kérését, hogy jelenjen meg neki, hogy beszélhessenek, hogy láthassa, de Angela nem teljesítette a kérését.

14. fejezet - Egy angyali ember

Angela ott ült egyedül a sziklán és rázta a zokogás. Ez nem ő volt, hanem a benne lévő ember, aki olyan hévvel szeretett, ahogy csak egy szerelmes nő képes. Az érzés erős volt benne, és nagyon fájt. Vissza akarta forgatni az időt, hogy Christen újra vele lehessen, ránézhessen, mosolyogjon, hozzáérjen. Csak erre vágyott, de tudta, már túl késő. Nem értette, hogy miért ilyen nehéz minden, nem értette, hogy miért épp akkor ér véget a boldogság, mikor már minden egyenesbe jön.

13. fejezet - A harc

Odafentről szárnysuhogás csapta meg a fülüket. Angela és Christen azonnal felnéztek, és Markust látták közeledni. Egyedül Dorina nem értette, hogy a barátnőjéék miért bámulják a plafont. Azért ő is felnézett, de a fehér mennyezeten kívül nem látott mást, így vállat vonva inkább Christent tanulmányozta tovább. A férfi azonban nem figyelt rá, mert amint Markus földet ért és nevetve őket nézte, úgy döntött, hogy nem marad tehetetlen tovább. Ezért odahajolt Angela füléhez, és úgy suttogott, hogy ne hallja más.

Milyen gyönyörű idő volt, mikor aznap felébredtem. Sosem felejtem el, ahogy kinyitottam a szememet, apró pillék játszadoztak az ágyam körül. Olyan volt, mint valami álom, pedig csak a takarómról szállt fel néhány icike-picike pihe. De már akkor, abban a percben éreztem, hogy valami történni fog, valami, ami csodás és lélegzetelállító.
Miután felöltöztem, és reggelizni mentem, még az étvágyam is szokatlanul jó volt. Nem is értettem, hogy lehet ez a nap ennyire varázslatos, hogy mindent szépnek, és tökéletesen jónak látok.

12. fejezet - Vihar előtti csend

Angela Christen után repült, a karddal a kezében. Egy nagyobb hegy felé tartottak, aminek teteje, szinte felért az égig. Hatalmas, terebélyes volt az orma, amin rengeteg ember elférhetne. Christen itt szállt le, ahogy utána Angela is. Nem szóltak, de ahogy a lány a messzeségbe nézett, teljesen elámult. Nem értette, hogy tudta mindezt elfelejteni, hiszen a táj ebből a szemszögből egyszerűen gyönyörű. Az a furcsa érzés pedig, ami átjárta abban a pillanatban, hogy újra angyal lett, nem volt fogható semmi egyébhez.

11. fejezet - Angyallá válva

Hajnal tájban, mikor az ég pirkadni kezdett, de még a nap nem érte el a látóhatárt, Angela felriadt álmából. Angyalokat látott, nagyon sok angyalt, akik gonosz tekintetükkel közeledtek felé. Mégsem bántották, csak megálltak előtte, és vártak. A sereg lassan szétnyílt, és Vajk közeledett elszántan, tele gyűlölettel, mögötte pedig Markus. Amint odaértek, Markus a lány elé állt, és ugyanazt mondta, amit néhány órával azelőtt is, mikor elvitték Melania lelkét: „- Én vagyok a végzeted.„ Majd előrántotta a kardját, és átdöfte Angela mellkasát.

10. fejezet - Igazi érintés

Az elkövetkező órák történése annyira ismerős volt a számára, hiszen szinte ugyanazt csinálta végig, amit nemrég az édesapja halálakor. Kihívta a mentőket, válaszolt a kérdésekre, és elhárított minden segítséget. Mikor pedig lecsendesedett a ház, bevonult a szobájába, és összetörten leült az ágyára. Hiába akart erős lenni, a könnyeit képtelen volt elapasztani.

Christen odaült mellé, és lágyan megfogta a kezét.

9. fejezet - Markus

- Vajk dühöng – közölte minden bevezető nélkül Christen, néhány perc múlva, mikor már Milan is egészen jól érezte magát. - Hamarosan lépni fog.

- Vajon ezen miért nem lepődöm meg? - ércelődött Angela, majd felegyenesedve Christenre nézett. - Anyám mellé egy erősebb angyal kell, aki ugyanabból a rendből való, mint Vajk. Mert ha engem akar, bizonyára azokkal kezdi, akik fontosak nekem.

Christen elmerengett. - Nem tudom, hogy ez elég lesz e.

Teremtéstörténet

A világegyetem keletkezése

A hagurik hagyományai szerint kezdetben nem volt semmi. A világegyetem (vagy legalábbis az általuk ismert része) egy sötét, hideg, éllettelen hely volt. A sötétség kellős közepén egy kicsiny fény kezdett pislákolni, majd gyorsan növekedésnek indult és hatalmas tűzgömbbé alakult. Ez a tűzgömb volt Tes isten, a világmindenség Ura, aki a semmiből megteremtette önmagát. Tes nemcsak egy egyszerű, kémialilag meghatározható tűz volt: a tűz kellős közepén élő lélek lakozott.

Nagyjából egy órával később, Angela jókedvűen lépett a lakásba, mert még ott cikáztak a fejében az új élmények. Ám azonnal meg is torpant az ajtóban, mert különös hangok ütötték meg a fülét. Mintha valakik épp a bujaság élvezeteit gyakorolnák, méghozzá cseppet sem visszafogottan. Ijedten nézett Christenre, aki komolyan Melania szobája felé pillantott. Akkor már Angela is tudta, hogy mi az, még ha nem is látta, de már tisztán érezte a démon jelenlétét, és a levegő egyre izzóbb melegét.

8. fejezet - Az Excalibur ereje

Lassan lépkedve sétáltak vissza a múzeumhoz, ami épp akkor nyitott ki. Angela volt az első látogató. A pénztárnál megvette a jegyeket, majd elindult a terembe, oda ahová Christen vezette. De nem maradtak egyedül, mert a teremőr ott lépkedett mellettük, és figyelte a lány minden mozdulatát.

Christen persze nem zavartatta magát, odarepült a kardhoz, ami egy szikladarabból állt ki, és azt nézegette.

Angela is odasétált, és elolvasta a kard alatti szöveget.

Angela elindult arra, közben pedig ismét az emberekre koncentrált, hogy hallja a gondolataikat. Nagyon tetszett neki ez a „játék”, az egyike volt azoknak, amit igazán élvezni tudott, de csak addig, míg Christen rosszallóan a fejét nem rázta.

- Amit most csinálsz, az az emberek fejében kutatás, a titkaik feltárása. Nem szép dolog.

- Nem? - gondolta a lány, de hangosan nem merte kimondani, nehogy bolondnak nézzék, hogy magában beszél. - Nem erre tanítottál?

7. fejezet - A gondolat erejével

Kávéra vágyott, ezért a közeli kávézó felé vette az irányt, Christennel a nyomában. Nem sietett, mert még arra is maradt ideje, hogy a járókelőket figyelje.

Az angyal is látta Angela érdeklődést, ezért odahajolt a füléhez. - Olvass a gondolataikban!

A lány elég furcsán nézett Christenre, de azért egy pillanatra megállt, és az egyik asszonyt nézte a buszmegállóban, de semmit sem hallott.

- Menj közelebb! - mondta az angyal, és még finoman taszított is rajta egyet.

Nyolc óra is elmúlt már, mikor Angela reggel kimászott az ágyból. Még számára is furcsa volt, de egyáltalán nem érzett álmosságot, pedig alig aludt az éjjel. Várta az aznapi új képességeket, amiket még felfedezhet magában. Ám előtte mindenképp szüksége volt némi koffeinadagra, hogy jobban oda tudjon figyelni Christenre. Fogta is magát, és a konyhába sétált, a néma angyallal a háta mögött. Ám az ajtóban megtorpant, mert Darel ott ült az asztalnál Melániával, és békésen kávét iszogattak.

6. fejezet - Tanítás

Aznap este Angela nyugtalanul aludt. Bár Dorina felajánlotta, hogy vele marad és aludhatnak együtt, de a lány nem akarta. Szerette a barátnőjét, de nem bírta volna elviselni, ha miatta baja esik. Ráadásul úgy tűnt, hogy Dorina mindent tudni akart Christenről mert egyfolytában csak róla kérdezett. Angela már belepirult a saját feleleteibe is, pláne, hogy Christen szinte itta minden szavát, és úgy nézett rá, ahogy eddig talán még soha. Ezért, amikor a barátnőjéék távoztak, nemhogy neheztelt, de inkább fel is lélegzett kicsit.  Aludni azonban sehogyan sem tudott.

- Nem, nem úgy van, ahogy gondolod – próbált védekezni Angela, és elcsodálkozva rajta, hogy egyiküknek sem tűnt fel, hogy nincs is nála telefon.

- Nem kell szégyenkezni – intette le az anyja -, mert jó, ha egy ilyen tragédia után van valaki, aki támaszt és vigaszt nyújt. Csak kár, hogy eddig eltitkoltad - azzal lezártnak tekintve a témát, Melánia magára hagyta a fiatalokat.

Angela lopva Christenre nézett, aki alig bírta visszatartani feltörni készülő nevetését, mikor megpillantotta a lány szenvedő, tehetetlen arckifejezését.

5. fejezet - Nincs több alku!


Dorina részvéttel telve nyitott be az ajtón, a nyomában Kevinnel, és azonnal megölelte Angelat. A lány örömmel fogadta őket, mert mellettük normális tininek érezte magát, akinek a legnagyobb gondja a letört műkörme vagy a szétkent szemfestéke. Meg aztán, úgy gondolta, hogy a barátai legalább elfeledtetik vele az elmúlt órák eseményeit, hacsak egy rövid időre is.

Miután kiölelkezték magukat, Angela hellyel kínálta őket. Dorina az ágyra ült barátnője mellé, Kevin pedig a fotelba, ahová Christen is szokott.

Hazaérve Angela alig várta, hogy a szobája magányába érjen. Szerette volna kiadni magából a felgyülemlett feszültséget, vagy a hideg zuhany alatt lenyugodni, kioltani a feltámadt tüzet. Ez utóbbit azonnal meg is valósította. Úgy rohant be a fürdőbe, mintha kergetnék, és azonnal vetkőzni is kezdett, majd megnyitva a hideg vizes csapot alá állt. Fázott, reszketett, de nem foglalkozott vele, ahogy Christennel sem, aki rosszallóan, gondterhelt tekintettel nézte. Nagyjából tíz perc múlva Angela kék ajkakkal, és libabőrösen szállt ki a zuhany alól.

4. fejezet - A démoni tűz

Angela és Melania, nyomukban Christennel elmentek a kórházba, majd ahogy az asszony tervezte is, egy közeli temetkezési vállalkozóhoz tértek be, hogy megbeszéljék a temetés részleteit. Amíg Melania az üzletvezetővel tárgyalt az irodában, Angela a koporsókat nézegette egy másik helységben, miközben egy huszonöt év körüli férfi lépett a háta mögé, és rámutatott egy barna, oldalt ezüsttel futtatott koporsóra.
- Ez lenne a legalkalmasabb, azt hiszem.

- Anya? - ámult el a lány, de nem volt ideje másra, mert Melánia azonnal belépett, és keblére ölelte a lányát.
- Sajnálom kicsim! - suttogta szánakozó hangon. - Tudom, hogy mennyire szeretted apádat.
Angela hagyta, hogy az anyja szorongassa, majd mikor már úgy gondolta, hogy elég lesz, kicsit hátrébb lépett, és úgy nézett Melániára. - Mégis honnan tudtad meg? Én nem szóltam, mert nagyon...
- Tudom kicsim. A kórházból hívtak, onnan tudom. Már tegnap este is hívni akartalak, de folyton foglaltat jelzett a telefon.

3. fejezet - Christen

Sötét volt már, mikor Angela felébredt. A szemeit dörzsölgette, és próbálta felidézni magában az aznap történt eseményeket. Az űr még ott tátongott benne, ám mintha kicsit kisebb lett volna az által, hogy rájött a helyes útra. Mégsem volt nyugodt, ezért felkelt, és hogy kicsit felüdüljön, a fürdőszobába ment. Csak ott jött rá, hogy nem látta Christent. Vissza is fordult, de az angyal nem volt a közelében. Nem értette, hogyha egyszer az őrizetére küldték, akkor miért nincs mellette.

Teltek a percek és a csend úgy vette körbe a lányt, mint a sűrű köd. Látni akart, kiszabadulni, de nem tudta, hogy azt hogyan tegye. Végül inkább csak felkönyökölt, és az angyalra emelte fáradt tekintetét. - Emlékszem rád – mondta a múltra gondolva. - Te vitted el Petert is. Rám néztél, és én teljesen megnyugodtam, mert tudtam, hogy Peter jó kezekben van, és jó helyre kerül.
Christen nem felelt, ám a tekintete még áthatóbb, mg érzékibb lett. Angela azonban nem elégedett meg ezzel, mindenképp beszélgetni akart, hogy megtörje a keserű csendet.

2. fejezet - Angyalcsere


Kira a plafonra nézett, és mikor látta az érkező angyalokat, lágyan megérintette Angela vállát. Szinte mindig ezt csinálta, hogy a lány érezze, az angyalokat nem csak a fülével és a szemével érzékelheti, de az érintésük által is. Bár ember nem tudja megfogni a szellemi lényeket, de azok képesek a földön élőkhöz érni. Kira pedig ki is használta ezt az adottságot. Így jelzett, kedveskedett, szinte így is kommunikált. Angelanak pedig mindig jól esett az angyal kezének különös vibrálása.

Angela egyre nehezebben bírta tartani magát. Újból eleredtek a könnyei, és már megszólalni sem bírt, csak a fejét rázta, majd a szája szélét harapdálva tovább söpört. Nem is hagyta abba egészen addig, míg minden szilánk a szemetesbe nem került. Csak utána állt meg és nézett fel az apjára. De azt, hogy mit mondjon vagy mit tegyen, ő sem tudta, ahogy Joachim sem, mert szinte ugyanabban a pózban állt azóta is. Ám ahogy a pillantásuk egymásra esett, Andrea nem bírta tovább.

1. fejezet – Az utolsó látomás



Tizenkét évvel később, Angela az íróasztalánál ült, és a leckéjét írta, bár semmi kedve nem volt hozzá. Szívesebben olvasott volna valami jó kis misztikus regényt, vagy beszélgetett volna Kirával. Ám az angyal kikötötte, hogy addig nem áll vele szóba, míg meg nem írja az aznapra feladott házifeladatát. Így kénytelen-kelletlen, Angela nekigyürkőzött, és megtett mindent, hogy minél hamarabb túl legyen az iskolai dolgain. Ám nem sokáig tudott összpontosítani, mert , mert egyszer csak az apja kiabálására lett figyelmes.

Előszó

Angela ott állt a kórházi szobában, és a haldokló barátját nézte. Nem értette, hogyan történhetett ez az egész, hiszen Peter mindig is egy erős, jókedvű, egészséges fiú volt, még csak beteg sem volt soha. Szőke, göndör fürtjeivel, és pajkos mosolyával, az óvoda kedvence volt. Nagyon szerették, nemcsak az óvónők, de a gyerekek is. Ő mégis inkább csak Angelával játszott egész nap. Megértették egymást, mintha csak testvérek volnának. Talán pont azért, mert mindketten egyedül voltak.

                                                                           Gébriel

 Előszó

Üdvözlöm a regény olvasóját. Történetünk  a kétezres  évek elején játszódik,melyet egy ifjú szemszögéből élhetünk át,érzelmekkel,vágyakkal teli kalandokban lehetünk lelki társai.Az ifjú ,mely egy elég szétzilált gyermekkor után úgy dönt hogy otthonát hátrahagyva elindul a nagy világba,hogy rengeteg élménnyel és tapasztalattal térjen végül vissza.

Én még nagyon kezdő vagyok. Érzem, hogy a szöveg, amit írtam rossz lett. Valaki tapasztaltabb meg tudná mondani, mit rontottam el ennyire?

Dorgan felriadt álmából. Nem ez volt az első eset. Már hetek óta nyeregben aludt és ez nem ment túl jól. Mat odalovagolt mellé.

- Te sem bírsz aludni? – kérdezte.

- Nem, valami bajt érzek.

- Nem mondod! Eddig miért nem szóltál, hogy médium vagy?

- Ez nem vicc. Tényleg érzem.

- Te hiszel ebben?

- Nem.

- Mat, Dorgan, gyertek ide azonnal!

Úton

Az aszfalt repedezett kavicsos felszínén hangtalanul gördült a járgány Kelet felé. Az erdős kanyargós úton egy lélek sem volt, csak az égig érő fenyők halk susogása törte meg a csendet. A fákon túl hegyek vonulata derengett, amint a Nap megcsillant magas csúcsain. Az autó poros szélvédője jelezte, hogy hosszú út van már mögötte. Lassan kövér esőcseppek jelentek meg az üvegen, melyek a poros sarkakból hosszú útra indultak, és lustán legördültek, majd Steve törölt egyet az ablaktörlővel, és az égre pillantott:

 – Egyre csúnyább.