Vagy fél órája gyalogoltunk már az erdő belseje felé, és egyre meredekebb részeken kellett feljutnunk. Paul ment elől, mutatva az utat, és néha megállt, hogy segítsen továbbjutni. Amikor már azt hittem, hogy soha nem érünk oda, akkor tárult a látvány a szemem elé. Egy vízesés volt. Nem túl nagy, de vagy húsz méter magasból zubogott le a víz a mélybe, ahol egy kisebb tóban gyülemlett fel, majd a sziklákon utat törve magának, hagyta el a medret. Egyszerűen fantasztikus volt. Mintha egy kisebb fajta paradicsomba cseppentem volna.

–     Lenyűgöző! – mondtam, miközben szememmel követtem a kristálytiszta víz folyását.

–     Megérte ennyit gyalogolni? – kérdezte Paul.

–     Igen. Ez gyönyörű.

      Amikor ránéztem a férfira, valami különös fényt láttam a szemében. Furcsán nézett rám, mintha a gondolataimba szeretett volna olvasni. Elkaptam róla a pillantásomat, és zavartan néztem a lábam elé.

–     Miért fél a szemembe nézni? – kérdezte halkan.

–     Nem félek, csak… - hirtelen nem tudtam, mit feleljek, egyetlen szó sem jött a számra.

      Közelebb jött hozzám, megfogta az állam és gyengéden magafelé fordította a fejem.

–     Akkor miért kerüli a pillantásom? - Végignézett rajtam, megfogta a vállam, majd folytatta. – Maga remeg. Csak nem beteg?

      Úgy éreztem, hogy ott abban a pillanatban összecsúszok és elterülök a sziklákon. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél a szélben. Nem voltam beteg. Vagyis a szó igazi értelmében nem. Ha lehetett volna, fejest ugrok a mélybe, hogy ne lássa Paul mennyire odavagyok érte.

–     Már nagyon éhes vagyok – mondtam hirtelen, hogy minél előbb kikerüljek abból a számomra kínos helyzetből.

      Paul még hosszú ideig csak bűvölt a szemével, de aztán megfogta a kezem, és visszaindultunk.

      A visszafelé vezető út hosszabbnak tűnt számomra, mint amilyen volt is valójában. Alig vártam már, hogy leugorhassak a ló hátáról, és bebújjak a szobám legeldugottabb sarkába.

      Remegő lábakkal futottam be a házba, majd gyorsan magamra zártam az ajtót. Jó időbe tellett, mire helyreráztam az agyamat. Átöltöztem és elindultam, hogy megkeressem Lizt. Nem kellett sokat keresnem, mert a teraszon megterített asztalnál fogadott.

–     Jöjjön kedvesem. Paul készített nekünk reggelit. Hozta a kis füzetét is?

–     Igen – mutattam fel. Leültem az asztalhoz, és nekifogtam az evésnek, mert gyomrom már olyan üres volt, hogy egy egész tehén elfért volna benne, szőröstől-bőröstől.

–     Liz maga nem eszik? – kérdeztem két falat között.

–     Én már túl vagyok rajta. Egyen csak nyugodtan.

      Miután ettem, ittam, kényelmesen elhelyezkedtem a karosszékben és vártam, hogy Liz folytassa a történetét.