Igen, Paul gyermekét hordoztam a szívem alatt. Örültem neki, mert így legalább egy darabka megmaradt belőle az életemben. A szüleim egyszerűen odavoltak a boldogságtól, csak azért szomorkodtak, hogy apa nélkül kell felnőnie a gyermekemnek.

      Miután az orvos is megerősítette a gyermekáldás eljövetelét, kellő gondossággal és figyelemmel szerveztem meg az életem. Odafigyeltem az étrendemre, a rendszerességre, és a testmozgásra.

      Minden a legnagyobb rendben ment. Beletörődtem a sorsomba, és minden energiámat annak szenteltem, hogy egészséges gyermeket szüljek.

      Azt mondják, hogy ember tervez, isten végez. Ez így is lett. Egy szép napon Daniel állított be a rendelőmbe. Annyira megörültem neki, hogy rögtön a nyakába borultam.

–     Daniel, de jó, hogy újra látom! Istenem, egészen kikupálódott – mértem végig a férfit, aki már cseppet sem hasonlított arra a zsíros fejű, elhanyagolt külsejű kis emberkére, akit először megláttam. Mondhatnám feltűnően jóképű lett. Frissen borotvált arca, vasalt inge igazi úriemberhez méltó volt.

–     Köszönöm Liz. Maga is jól néz ki, mint mindig.

–     Jaj, meséljen már, mi van magával? Van munkája? - ostoroztam meg kérdéseimmel. – Épp egy kiskutyát vizsgáltam, és majdnem elfelejtkeztem róla, de a kis szőrpamacs odaosont a lábamhoz. Felvettem és beraktam a helyére, majd gyorsan leültettem Danielt egy székre, és faggatni kezdtem.

–     Mondjon már valamit – biztattam izgatottan.

–     Nem sok jót tudok mondani. Két okból kifolyólag jöttem.

–     Igen? – kérdeztem türelmetlenül.

–     Az egyik az a húga. Meg szeretném kérni a kezét, de elég bátortalan vagyok. Segítség és jó tanács kellene.

–     Na, pont jótól kér tanácsot, amikor a magam életét sem tudom helyrerakni. Elszúrtam a kapcsolatom Paullal is.

–     Sajnálom. Pedig annyira összeillettek. Mi történt?

–     Elment. Azt mondta, hogy túl heves a természetem, és nem tudna vele megbirkózni.

–     Na ezt nem hiszem el – rázta meg fejét Daniel. – Paul nem az a fajta, aki ilyen könnyen feladja. Biztos nem volt más oka?

      Részletesen elmeséltem az utolsó három együtt töltött napunkat, de Daniel csak a fejét rázta.

–     Képtelenség. Valami más oka volt.

–     Nem tudom Daniel, de most már mindegy. Ha nem szeretett őszintén, akkor jobb is, hogy elment. De mi a másik ok, amiért meglátogatott?

–     Na, az a rossz hír. Bizonyítékok hiányában ejtették a vádat Paul apja ellen.

–     Szabadlábon van? – kérdeztem elképedve, és felugrottam a székről. Szívem hevesen dobogott, de a bennem növekvő bébire gondoltam, és mély levegőt véve, lecsillapítottam magam.

–     Jól van? – kérdezte Daniel, amikor látta, hogy mély, hosszú levegőket veszek.

–     Igen. Köszönöm. Csak nem szabad magam felhergelni. – Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki, vagy sem, de azért csak kinyögtem. – Terhes vagyok.

–     Áhhh! Gratulálok! – Szeme elkerekedett, és én láttam rajta, hogy nem meri megkérdezni, hogy kitől.

–     Paul az apja – oszlattam el a kétségeit.

–     És Ő tudja?

–     Nem. De nem is akarom, hogy megtudja, úgyhogy ne mondja el senkinek, jó?

–     Rendben. Bennem megbízhat, de azért maga elmondhatná neki.

–     Talán, majd egyszer… Hol van most Tom Crossman?

–     Eltűnt. Senki nem tudja hová ment.

–     És John Morgan? – kérdeztem a legrosszabbra számítva. – Vele mi van?

–     Még folynak a kihallgatások, de úgy néz ki, hogy most nem tudja megvenni a bíróságot.

–     Jól van. Hagyjuk ezt a témát. Beszéljünk arról, hogy maga és Jessica szeretik egymást, vagy csak maga érez úgy iránta?

–     Minden nap beszéltünk egymással telefonon. Úgy érzem, hogy szeret, de… nem tudom méltó vagyok-e hozzá?

      Egy kicsit elgondolkodtam azon, amit Daniel mondott. Miért ne lehetne méltó a húgomhoz? Jó embernek ismertem meg, aki egyszer volt rosszkor időben, rossz helyen.

–     Én azt tanácsolom Daniel, hogy menjen oda a húgomhoz, mondja el az érzéseit, és ha Ő is szereti magát, akkor ne habozzon megkérni a kezét.

–     Gondolja, hogy igent mond?

–     Na menjen már, ne kéresse magát! – tuszkoltam fel a székről, majd kivezettem az ajtón.

–     Én most még nem tudok menni, mert meg kell vizsgálnom azt a kiskutyát. Nemsokára jönnek érte. Aztán csak ügyesen.

      Persze eszem ágában sem volt rögtön megvizsgálni. Le kellett vezetnem a feszültségemet. Felkavart a hír, és persze Daniel felbukkanása. Újra előjöttek az emlékeim. Napokkal azelőtt már kitaláltam magamnak egy feszültségoldó játékot. A szépen, egyvonalban felállított sörös dobozokat ostorommal repítettem el a helyéről. A kiskutyát félretéve felkaptam hát az ostort, és kimentem az udvarra. Nem tudom hányadik sörös doboz felrepítésénél tartottam már, amikor valaki hátulról megfogta a kezem éppen amikor lendítettem volna, és elkapott a derekamnál. A következő pillanatban már a fülemben éreztem a leheletét.

–     Csak nem bírsz lecsillapodni, igaz? – hallottam azt az ismerős hangot, amitől a hátam is libabőrös lett.

–     Nem kínai vázákat dobálok dühömben, hanem csak játszom. Mit keresel itt?

–     Visszajöttem. Nem is örülsz?

–     El vagyok ragadtatva. Elhagysz, majd egyszer csak hirtelen betoppansz. Mi a fenét akarsz Paul? – kérdeztem dühösen, és szembefordultam vele.

–     Apám eltűnt, és gondoltam szólok, hogy légy óvatos.

–     Daniel már megtette. – De semmiféle csodálkozást nem fedeztem fel az arcán. – Vele jöttél, igaz?

–     Igen. Mindig is csodáltam gyors észjárásodat.

–     Hol van Daniel? Széttépem! – sziszegtem a fogaim közt.

–     Hohohó! Most nem lehet zavarni, éppen megkéri a húgod kezét.

      Nagyon bíztam benne, hogy Daniel nem kotyogta el Paulnak, hogy gyermeket várok tőle, de nem kérdezhettem rá.

–     Miért nem mondta meg Daniel, hogy te is vele vagy? Mire volt ez jó?

–     Meg akartalak lepni.

–     Hát, az sikerült. Akkor már mehetsz is – adtam ki az útját gyorsan. Ott akartam hagyni, de elkapta a karom.

–     Nem kérdezed meg, hogy miért jöttem vissza?

      Úgy tettem, mintha gondolkodnék rajta - mert Daniel bogarat tett a fülembe -, majd kiböktem.

–     Ja, végül is elmondhatod. De kezd azzal, hogy miért mentél el?

      Kihúztam magam a szorításából, és magam előtt keresztbe tett karral álltam előtte, úgy vártam, hogy előrukkoljon a magyarázattal.

–     Azt gondoltam, hogy nem tudom elviselni majd az állandó dühkitöréseidet, de rájöttem, hogy éppen ezért szeretlek annyira. Csak azt kérem tőled, hogy adj még egy esélyt.

      Idegesen topogtam a lábammal, de nem tudtam magammal megegyezni. Szerencsére Jack, a lovászfiú megjelenése megmentett a válaszadástól.

–     Liz. Szia Paul. Elnézést, de elő kell készülni estére. Jönnöd kell.

–     Megbocsáss Paul, de az egyik kanca elleni fog. Mennem kell.