–     Hol? – kérdeztem, miközben átvillant az agyamon, hogy vajon hol akarja elfogyasztani a vacsorát. A réten vagy az istállóban talán?

–     Itt van – mutatott az ablak alá, majd egy plédet terített le, és hellyel kínált maga mellett.

–     Ilyen sötétben milyen maszlaggal akar megetetni? - vontam tréfásan kérdőre. – Minden bűbájt beletett, amivel el tud majd csábítani?

–     Még meg is kevertem jó párszor – felelte nevetve, amire már én is elmosolyodtam.

      Nem tudom, hogy a hűs nyári este, vagy a finom vacsora tette-e, de kellemesen elbeszélgettünk. Tizenegy óra lehetett már, amikor „visszaléptem” a szobámba, és lefeküdtem.

      Másnap már hajnalban elkezdődött a készülődés az esti partira. Ahol, és amiben tudtam, segédkeztem. Paul nagyon el volt foglalva a konyhában, de többször is kerített alkalmat arra, hogy ha csak egy pillanatra is, de meglátogasson. Én, pedig élveztem az udvarlását, s hagytam, hogy kiélje hódítási vágyát.

      Már kora délután megérkeztek páran a vendégek közül. Addigra az udvar már készen állt. Lampionok biztosították az éjszakai világítást a színpad és az asztalok körül. Pillanatok alatt benépesült a farm. Jobbnak láttam, ha magam is felöltözöm.

      Különösen gondot fordítottam hajam befonására, és arcom kifestésére. Feltámadt bennem is a hódítási vadászösztön, bár még nem állt szándékomban Paul karjaiba omolni.

      Órákba tellett, mire elkészültem. Még a karikás ostort is felcsatoltam az oldalamra. Nem tartottam túlzásnak, mert ahogy kilestem az ablakon, láttam, hogy némely férfinak még pisztoly is volt az övére csatolva. Igazi korabeli western hangulat alakult ki, melyet egy country zenekar segített hitelesebbé tenni.

      Mire elkészültem, minden bátorságom elhagyott. Hosszú percekig álltam az ajtóm előtt, mire végül is lenyomtam a kilincset, és kimerészkedtem. Akkor hirtelen olyan esetlennek éreztem magam abban a ruhában. Mély levegőt vettem és kiléptem az udvarra. Bátortalanul néztem körül, hogy egy ismerős arcot keressek.

      Már kezdtem lemondani arról, hogy felfedezek valakit a családból, amikor megpillantottam Lizt. A lábam megrogyott, éppen hogy csak össze nem estem. A szüleimet véltem felfedezni a társaságában. Körülnéztem, hova szaladhatnék el. Egyetlen megoldás a lóistálló lett volna, de arról inkább lemondtam. Aztán újra odanéztem, de Liz már nem volt ott, csak anya és apa. Amilyen gyorsan csak tudtam, odarohantam hozzájuk, és félrehívtam őket.

–     Jesszusom… ti mit kerestek itt?

–     Ezt mi is kérdezhetnénk tőled – mondta apa válaszadás helyett. – Nem is mondtad, hogy itt leszel.

–     De ti se. Honnan ismeritek Elizabethet?

–     Ő az egyik fő részvényese a vállalatunknak – felelte apám. - Nem tudtad?

–     Neemm… - mondtam elképedve. – Megkérhetlek benneteket valamire?

–     Persze – kapcsolódott be anya is a beszélgetésünkbe.

–     Ne áruljátok el, hogy a lányotok vagyok. Légy szíves – fogtam könyörgőre a beszélgetést.

–     Szerintem, tudja hogy ki vagy – mondta apa elgondolkodva.

–     Tessék?

–     Egyszer volt nálunk, és meglátta a fényképedet a kandallón, és sokat kérdezgetett felőled.

–     Akkor végem van! – Majdnem összeestem, olyan rosszullét fogott el. Ha ő tudja, akkor biztosan Paul is tudja. Akkor ezért olyan kedves velem? Minden csak azért van, mert az vagyok, aki vagyok? Lábam rogyadozott, az ájulás határán voltam.

–     Rosszul vagy Erica? – hallottam nagyon távolról anyám hangját. Alig volt erőm válaszolni.

–     Mindjárt elmúlik. Semmi baj, anya. Azért csak tegyünk úgy egyelőre, mintha nem ismernétek jó? Majd mindent elmagyarázok, csak most el kell intéznem valamit.

      Ezzel ott is hagytam őket, és Liz keresésére indultam. Tudnom kellett, hogy ki tud még arról, hogy ki is vagyok valójában.