Paul az ostor láttán – amit magamnak vettem - elmosolyodott, de nem kérdezett semmit. A tarsolyt, pedig Liznek szántam születésnapjára. Úgy gondoltam, hogy annak biztosan örülni fog. A farmra vezető úton nem igen beszélgettünk. Gyönyörködtem a táj szépségében, és kerültem a pillantását. Úgy félúton járhattunk, amikor végül is megszólalt.

–     Tényleg azt hiszi, hogy van valami közöm Cindyhez?

–     Tessék? – kérdeztem tőle csodálkozva, hiszen nem számítottam arra, hogy újra előhozakodik ezzel a témával. De ha már megemlítette, így hát kifejtettem a véleményem.

–     Tudja, mifelénk a barátok nem szoktak egymás szájába mászni, és Cindy nem éppen úgy viselkedett magával, mint egy barát. – Aztán egész belelendültem a téma kifejtésébe. – A szerelmesek viselkednek így, de azok is diszkrétebben esnek egymásnak. Nem is értem, miért vitt be magával? Azért, hogy megmutassa, hogy mennyire rajonganak magáért a nők? Tudja, az édesanyja kedvéért nem kell velem kedvesnek lennie. Túl fogom élni, ha tudomást sem vesz rólam.

–     Cindyvel egyszer feküdtem le, de akkor is be voltam egy kicsit csípve – kezdte a magyarázkodást. - Ő nem az én zsánerem. Nem anya miatt vagyok magával kedves, hanem azért, mert szimpatikus nekem. Azért, mert azt gondolja magáról, hogy csúnya, nekem nem kell olyannak látnom, igaz? Tetszik nekem, és közelebb akarok magához kerülni, de mindig akadályt gördít elém. Kicsit e téren emlékeztet anyámra. Ő is két kézzel taszította el magától a szerelmet. Most, hogy írja róla a könyvet, tanulhatna a hibáiból.

      Ez a kis eszmefuttatás kicsit szíven ütött, de elgondolkodtam rajta. Azzal, hogy bevallotta, hogy egyszer lefeküdt Cindyvel, kicsit megnyugtatott, hogy már nem tart a kapcsolatuk, de még nem igazán győzött meg arról, hogy őszintén tetszem neki. Sajnos nekem ennél több kellett. Telhetetlen voltam e téren. Soha nem ugrottam fejest egy kapcsolatomba sem. Alaposan meg kellett ismernem előbb a férfit ahhoz, hogy felfedjen előtte magam, és az életem.

–     Most miért nem beszél?

–     Tessék? – ocsúdtam fel elmélázásomból. – Ne haragudjon, kérdezett valamit?

–     Nem. Nem kérdeztem, csak várom, hogy valami bátorítót mondjon. Mondhatná például azt is, hogy: „Jól van, engedem, hogy közelebb kerüljön hozzám, és nem fogok elutasítóan viselkedni magával.”

–     Aha. – Csak ennyi jött ki hirtelen a számon. Hiába kerestem a szavakat, nem találtam egy megfelelőt sem erre. – Majd még megfontolom – nyögtem ki végül.

–     Már az is valami – mondta, és hamiskásan elmosolyodott.

      Aznap Liz már nem ért rá tovább mesélni, mert teljes gőzzel készültek a másnapi partira. Így hát bezárkóztam a szobámba, és begépeltem a történetet, a füzetembe leírtak alapján. A fülhallgatót bedugtam a fülembe és beállítottam kedvenc számaim lejátszását. Annyira belemélyültem az írásba, hogy észre se vettem milyen későre járt már. Még a vacsora se jutott eszembe. Amikor végül is már eléggé elgémberedett minden porcikám, és gyomrom is emlékeztetett egy kiürült hordóra, abbahagytam az írást, és odamentem az ablakhoz. A hűs nyári szellő kellemesen felfrissített. Csukott szemmel élveztem az esti illatok és zajok keveredését.

–     Azt hittem, hogy már nem is hagyja abba – szólalt meg mellettem egy lágy hang, de én annyira megijedtem tőle, hogy hátraugrottam.

–     Jesszusom! Muszáj volt megijesztenie? – kérdeztem, miközben levegő után kapkodtam.

–     Nem akartam halálra rémíteni. Kopogtattam az ajtaján, de nem nyitott ajtót. Amikor benéztem az ablakon, akkor láttam, hogy nagyon dolgozik, és gondoltam megvárom, míg végez. Nem éhes?

–     Azt hiszem, meg tudnék enni egy fél konyhát is.  Maguk már vacsoráztak?

–     Igen, de hoztam magának is. Kijön, vagy bevigyem a szobájába?

–     Nem is tudom… – válaszoltam zavartan. – Inkább kimegyek.

–     Jó. Akkor jöjjön, kisegítem. – Nyújtotta felém a kezét.

–     Itt az ablakon? – csodálkoztam el.

–     Miért ne? Nem emlékezteti a gyermekkorára? – kérdezte nevetve.

–     Nem volt szokásom ablakon keresztül lelépni – feleltem gúnyosan.

–     Sebaj. Akkor most kipróbálhatja, milyen érzés. Üljön fel az ablakra, és tegye át a lábát, én majd leemelem.

      Végül is miért ne? Gondoltam. Tényleg még soha nem léptem le ablakon keresztül. Nem lett volna nehéz leugorni az alacsony ablakból, de mire észbe kaptam, Paul már megfogott a hónom alatt, és lassan letett a földre. Túlságosan is lassan. Gerincemen édes bizsergés futott végig, amikor testem a mellkasát súrolva érkezett a földre. Arca egész közel került az enyémhez, de még hosszú pillanatokig fogott, és az ablakon kiáramló fényben láttam, ahogy kék szemével az ajkamat nézi. Eszembe jutott az, amit a kocsiban mondott. Azt akarja, hogy tanuljak az édesanyja történetéből? Hát legyen! Sokat mondó tekintettel viszonoztam pillantását, de közben kihámoztam magam a karjából.

–     Mit mondott? Hol a vacsora?

–     Itt a kosárban.