Dél körül járt már az idő, amikor Liz eddig jutott a történetével. Még szívesen hallgattam volna, de mindig akkor hagyta abba a mesélést a kórházban is, amikor a legjobb részekhez ért.

–     Jöjjön. A többiek már a megterített asztalnál várnak bennünket.

      Így hát becsuktam kis jegyzetfüzetemet, és elindultunk az étterembe. A családtagokon kívül népes vendégsereg falatozott az asztaloknál. Paul, Jessica és Betty sürögtek-forogtak a konyhában és a pult mögött. Két, számomra ismeretlen pincérfiú tálalta fel az ételt az asztalunknál.

      A vendégek csendben beszélgettek, és jóllakottan, elégedett mosollyal az arcukon hagyták el a vendéglőt. Mire végeztünk az ebéd elfogyasztásával, a helyiség is kiürült. Paul is előjött a konyhából, és csatlakozott hozzánk.

–     Ízlett az ebéd? – kérdezte, mikor leült velem szemben az asztalhoz.

–     Igen. Nagyon finom volt. Maga főzte?

–     Javarészt. Maga írónő ugye?

–     Valami olyasmi. Írogatok egy s mást.

–     Anya történetén kívül mit írt eddig?

–     Hát… egy-két romantikus regényt, és persze jó pár megkezdett lapul a Lap-topomon.

–     Szívesen elolvasnám őket.

–     Jobban jár, ha inkább nem olvassa el őket – mondtam legyintve egyet a kezemmel. – Egy rakás szar az egész.

      Még akart erre mondani valamit, de megszólalt a zsebemben a telefon. A kiadó képviselője volt az, akihez benyújtottam a kéziratomat. Szóltak, hogy hajlandók kiadni a könyvet, de be kell mennem hozzájuk aláírni a szerződést. Úgy raktam le a telefont, mint akit leforrázott ez a hír.

–     Valami baj van? – kérdezte Paul aggódva.

–     Nem. Nincs. Vissza kell mennem Denverbe. A kiadóm hívott. El vannak ragadtatva az édesanyjáról írt regényemtől, és szóltak, hogy azonnal induljak aláírni a szerződést.

–     De hiszen ez nagyszerű hír! Miért van így elkenődve akkor? – kérdezte Paul értetlen arckifejéssel.

–     Igen. De nagyon meglepett. Én nem is tudom… - annyira felkavart a jó hír, hogy zavartan keltem fel az asztaltól - Mennem kell. Köszönöm az ebédet.

–     Várjon! – állított meg Paul. – Majd én elviszem. Ma éppen Denverbe készültem, hogy találkozzam valakivel.

–     Az istenért se akarom fenntartani – mondtam zavartam.

–     Dehogy tart fenn. Ragaszkodom hozzá, hogy velem jöjjön.

      Nem tudtam meggyőző indokkal előrukkolni, hogy miért nem akarok vele tartani, így hát vele mentem.

      Amíg összekészült, addig magamhoz vettem a papírjaimat és a lakáskulcsomat, hogy össze tudjak szedni még pár ruhát magamnak, és persze a Lap-topomat, mert az otthon maradt. Féltem az előttem lévő úttól. Féltem önmagamtól és az érzéseimtől. Kínosan éreztem magam, mert annyira tetszett Paul, de egy szürke kis egérnek éreztem magam mellette. Az Ő világa nem az én világom volt. Hozzászoktam már ahhoz, hogy a négy fal között penészedjek meg.

      Mindenáron az életemről akart kifaggatni, én, pedig nem győztem kitérni a válaszadás elől. Próbáltam elterelni a figyelmét azzal, hogy én is rákérdeztem az életére, de nem sok sikerrel jártam.    Hála az égnek, hogy hamar megérkeztünk a városba. Kitett a kiadó előtt, és azt mondta, hogy nyugodtan rendezzem a dolgaimat, addig Ő megvár a kocsiban. Hiába mondtam neki, hogy utána hazamegyek taxival, és majd találkozunk valahol, hajthatatlan volt.

      A kiadó főszerkesztője kitörő örömmel fogadott. Nagyon tetszett nekik a regényem, és arról faggattak, hogy lesz-e folytatása. Megnyugtattam Őket, hogy már dolgozom rajta. Már borítóterveket is készítettek, melyből kiválasztottam a legszimpatikusabbat. Még egy regényemet se fogadták ilyen lelkesedéssel. Aláírtam a szerződést, és alig egy óra múlva már lenn is voltam a kocsinál.

–     Nem maradtam túl sokáig? – kérdeztem Pault félve, mert attól tartottam, hogy nagyon megvárakoztattam.

–     Egyáltalán nem. Sikerült elintézni mindent?

–     Igen. Minden rendben van.

–     Mielőtt elviszem a lakására, elintézzük az én ügyemet is.

–     Szerintem nyugodtan rakjon ki a házunk előtt, majd otthon megvárom.

–     Én kibírtam az egy órát – mondta kissé szemrehányó hangon, de rögtön el is mosolyodott. – Most magának is ki kell bírnia azt a kis időt velem.

–     Az a gyanúm, hogy nincs ellenvetésem – sandítottam rá félszemmel.

–     Jól sejti. Nincs.

      Aztán már indított is, és egy jó pár utcával odébb lévő étterem előtt álltunk meg. Előzékenyen kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy segítsen kiszállni. Úgy éreztem magam, mint egy grófnő, akinek az inasa kinyitja a hintó ajtaját, és lesegíti a lépcsőfokokon. Amint megláttam, hogy milyen elit helyre akar bevinni, kétségek gyötörtek ruházatomat illetően.

–     Ide szerintem be se mehetnék ilyen öltözékben, jobb lesz, ha idekinn megvárom – néztem végig farmeromon és a hozzá gyorsan felkapott kis pamut felsőmön.

–     Jöjjön csak nyugodtan. Rajtam sincs öltöny. 

      Majd megfogta a kezem, és ellentmondást nem tűrően húzott a bejárat felé. Odabenn félhomály volt. Az asztaloknál égtek a kis lámpák, mely rendkívül hangulatossá tette az éttermet. Nem sok időt hagyott körülnézni, egyenesen egy irodába vonszolt magával.

      Odabenn egy rendkívül csinos, miniszoknyában feszelgő teremtés fogadott bennünket. Jobban mondva, csak Pault. Örömittasan ugrott a karjaiba, észre se véve jelentéktelen kis személyemet. Melleit erősen Paul felsőtestének feszítette, és rúzsos szájával az ajkaira tapadt. Zavaromban köhécseltem egyet, hogy talán majd észreveszi, hogy nem kettesben vannak. De csak másodpercek múlva lesett rám félszemmel, és rögtön vissza is fordult Paulhoz.

–     Be se mutatsz a hölgynek, Paul?

–     Dehogynem drága Cindy. Ő Erica Tailor. Édesanyám a kórházban ismerte meg.

      Na azt az arckifejezést kellett volna látni, ami a kedves kis Cindy képén megjelent. Kelletlenül nyújtotta kezét a bemutatkozásnál. Valahogy ennyi pont elég volt ahhoz, hogy otthagyjam őket, és sarkon fordultam.

–     A kocsinál megvárom – szóltam kifelé menet Paulnak, aki utánam lépett volna, de a kis Cindy megragadta a kezét, és visszatartotta.

–     Erica, várjon!

–     Kinn megvárom – kiáltottam vissza, és már az utcán is voltam.

      Háborgó lelkemet kirakatnézéssel próbáltam lenyugtatni, ami többé-kevésbé sikerült is. De ahogy a kirakatüvegben megláttam magam, jobbnak véltem, ha inkább az embereket nézem.

–     Ne haragudjon Cindyre. Ő sajnos ilyen, de nagyon szakember – mondta húsz perc múlva Paul, amikor kijött az étteremből.

–     Jó szakember? – nevettem fel gúnyosan. – Azt meghiszem!

–     Ne ítélkezzen első látásra – kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, amibe kelletlenül szálltam be. Talán mégiscsak jobb lett volna a saját kocsimmal jönni, futott ám az agyamon.

      Beszállt Ő is, de ahelyett, hogy elindultunk volna, felém fordult.

–     Cindyvel csupán üzleti kapcsolatom van…

–     Nem kell magyarázkodnia – szakítottam félbe kissé dühös hangon, majd nyugodtabban folytattam. – Tiszta rúzs a képe.

      Zavartam nézett bele a visszapillantó tükörbe, és törölte le az arcáról az elkenődött rúzsfoltot, majd elindultunk.

–     Anyám megkért, hogy segítsek magának ruhát vásárolni.

–     De én nem akarok ruhát venni – mondtam értetlenül.

–     Holnap este lesz anya születésnapi bulija. Country stílusú parti lesz. Magára is számít, így muszáj vennie egyet.

–     Nekem ezt miért nem említette? – kérdeztem rosszat sejtve.

–     Nem akarta, hogy ajándékra költse a pénzét, csak azért. A ruhát is én fizetem.

–     Na azt már nem! Nem kell nekem ruhát vennie. Ki tudom fizetni én is.

–     Hogy maga milyen makacs egy teremtés! Hát jó. Elviszem a lakására, és utána elmegyünk vásárolni.

      Csalódottság, düh és még ki tudja milyen érzelmek uralkodtak el rajtam. Belecsöppentem egy másik világba, ami távol állt az enyémtől. A lakásomra nem engedtem fel Pault. Nem akartam, hogy jobban belelásson az életembe, mint amennyire én azt szeretném. Igazából még Cindy hatása alatt voltam. Féltékeny lettem volna rá? Lehet. De miért? Hiszen semmi nem volt Paul és köztem. Addig úgy éreztem, hogy Paul közeledése felém, őszinte volt. De ez a kis jelenet, teljesen felkavart. Liz is azt mondta, hogy Paul megválogatja a barátnőit. Hát igen. Ez most nagyon igaz volt.

      Gyorsan összeszedtem pár holmit, a gépemet is betettem a táskába, majd elővettem a bankkártyámat, melyre apától kaptam, amikor elköltöztem otthonról. Azóta még nem is használtam, pedig már vagy öt éve egyedül éltem. Fogalmam se volt, mennyi pénz van rajta. Valószínű sok lehetett, mert apa minden hónapban utalt rá, hiába kértem, hogy ne tegye, mert nem fogom használni. Fájó szívvel, de kénytelen voltam feladni az elveimet. Nem akartam, hogy Paul egy fillért is költsön rám. Nem szándékoztam az elkötelezettje lenni.

      Paul egy eldugott utcában lévő kis üzletbe vitt, ahol többféle western ruha lógott az állványokon. Ismerős gesztussal üdvözölte az eladót, s miután elmondta, mit szeretnénk, készségesen elkezdte elém tenni a méretemre passzoló ruhákat és csizmákat.

Kiválasztottam egy fehér ejtett vállú blúzt, hozzá fekete bőrmellényt, majd egy fehércsipkés alsószoknyával ellátott, rojtokkal díszített, térdig érő szoknyát. Majd egy fekete bőrcsizmát és egy fekete cowboy kalapot.

      Biztonság kedvéért felpróbáltam, de nem mutattam meg se Paulnak, se az eladónak, hogy áll rajtam. Hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy ostort és egy nagyon szép nyeregre való tarsolyt is, majd mindent becsomagoltattam és kifizettem a bankkártyával.