Hogyha kiszállnék csendben szépen
Elegánsan a semmibe
Vállat vonna csak a világ
A mérleg nyelve se föl, se le

Hogyha kiszállnék csendben szépen
Nem változna semmi sem
Nincs nyertes-vesztes és nincs hiány
Fölösleg sem, úgy hiszem.

Hogyha kiszállnék csendben, tudom
A föld ami vár és némi sár
Senki nem nyer és senki sem veszít
Semmi többlet, semmi kár.

Velem vagy nélkülem
A világ marad ahogy van
Lesz áldott és lesz átkozott
Lesz boldog, lesz boldogtalan.

                                          Zárak

                          Kattan a zár,

                          ajtó bezár.

                          A benti már,

                          senkit nem vár.

                          Mulik a nyár, 

                          öreg szamár.

                          Lassan a szived is

                          lakatra zár!

Valaki dróton rángat

Akiről azt hitted, hogy intelligens
Maga a tiszta jellem
És, hogy nem fog rajta az a megalomániás
Diktátori szellem.
Szemei vérben forognak
Ő is ott áll most a sorban
Ha valaki fegyvert adna a kezébe
Csak bólogatna, jól van, jól van.

Mi folyik itt? Mi ez a szarság?
Megőrültek az emberek?
Percről percre válnak barátokból ellenfelek.
Hahó, ébresztő, hiszen lehet mocskos
Jobb vagy bal egyformán
A lényeg, hogy aki nyer, legyen
Józan gondolkodású kormány.

Szörnyek pedig léteznek…

Nem baj, ha félsz
Hiszen ez természetes,
Hosszú távra ne tervezzél
Sajnos nem érdemes.
Godzilla, zombik vagy vámpírok ellen még nyerhetnél csatát,
De az igazi rém az köztünk él, hát játszd az áldozatát.
Ők azok, akik válságot okoznak,
hülyére pofoznak, offshore vállalkoznak.
Törvényekkel riogatnak, gyermek combokat simogatnak,
bolygókat mérgeznek, mert szörnyek hidd el léteznek,
csak csápok nélkül, a fantomképük más....parasztvakítás.

Az emberek többsége nem tudja értékelni a mindennapi dolgokat. Azt, hogy reggelente köszönnek neki, hogy tud kivel beszélgetni, hogy láthatja magát a tükörben. Érzi, ahogy a tiszta víz a bőréhez ér, a nyári zápor illatát, ahogy a tavaszi napsugár simogatja az arcát. A friss gyümölcs ízét és a csokoládéét… igen. Vagy csak egyszerűen a friss levegőt, beszívni jó mélyen, hogy a tüdő teljesen megteljen. Minderre az ember már csak halála után döbben rá, ha már nem tudja megtenni.

                                 Találkozásom Vilmossal 9.

Már vagy két napja nem láttam Vikit. Annak ellenére, hogy olyan gyorsan otthagytam őt, nem éreztem bűntudatot magamban, kétséget viszont annál inkább. Ugyanis hatalmas próbatétel előtt állok: szembesítenem kell Vikit és Vilmost. 

A tétlenség, ami e két nap alatt lakozott bennem, egyre csak gyengített. Nem volt étvágyam, nem tudtam aludni.A sötét  szobában bámultam a mennyezetet, miközben az őrszellem kemény szavai ismétlődtek meg a gondolataimban.

Hol vagy Candide?

Életem fontos pillanataiban mindig kezembe került egy-egy olyan könyv, ami megfelelt akkori helyzetemnek, vagy éppen kiutat mutatott ebből.

Éppen ezért nem tartom véletlennek, hogy az orvosnál várakozva a nálam levő szatyornyi könyvből (éppen könyvtárba készültem) a „Híres regények dióhéjban” címűt választottam, mely a Candide-dal kezdődött. Az embernek meg van az a jó szokása, hogy ismertnek, tudottnak vél régen látott, hallott, olvasott dolgokat.

                                  Hogyha eljössz.....

Most eljöttél, mámorítón, édesen,

már csak ez ad nekem erőt.

Ha megszeretlek tévesen,

fejet hajtok a sors előtt.

Ha tévesen ölellek, csókollak ujra,

minden csapást kiállok én.

Szívemben az érzés nem fakulna,

hisz ott dobog benne a remény.

Hogyha eljössz, átölellek puhán,édesen,

hozzád vezet életemnek utja.

Ugye nem szeretlek tévesen?

¯  Dévald  ¯

Elrontottam! Mindent elrontottam. Mégis, hogy lehettem ennyire könnyelmű? Azt hittem, ha a lány közelébe férkőzök könnyebben el tudom rabolni, s ha úgy veszem igazam is lett. Már két alkalmam is volt. Tökéletes alkalmak, melyekről a magamfajta vadász csak álmodhat, s én mindegyiket elszalasztottam.

Pedig csak le kellett volna ütnöm Kateit. Egy nagyobb ütés a fejre, s a lány már alussza is az igazak álmát. Másnap csillagokat látott volna egy darabig, de legalább csöndes eljárás lett volna.

Munkáim az örökkévalóságnak

   Önismereti, úgymond számvető óráimnak nagy része nem egyéb, mint félelem, félelem a sötétségtől, az emberi butaságtól, attól a butaságtól, amelynek én már vagy tíz éve, ifjú fővel hadat üzentem, merthogy én nem bírom elviselni a butaságot, az ostobaságot, a műveletlenséget, és hogyha valaki nem jártas valamilyen témában, hát nyugodt szívvel kussoljon, ne szóljon közbe, mert csak lejáratja saját magát, és ha már lejáratta magát, hát engem mérhetetlenül felidegesít, mégpedig azért, mert egyetlen pillanat alatt átérzem a feszengését, és én szégyellem magam helyette, én ócsárolom magamat, úgyhogy, ha egy mód van rá, tudatlan emberek ne üljenek le az asztalomhoz, hacsak nem akarják, hogy öt perc után elküldjem őket a picsába… Hányszor kontárkodtak bele a művészetbe léha, dilettáns alakok!

Kedves Tagjaink!

Legújabb pályázati ötletünk a nyár jegyében született.

 Feladat: Írjátok le nyári élményeiteket prózában, megfűszerezve egy kis öniróniával, vicces jelenetekkel, vagy bármi kacagtató momentummal. Csak és kizárólag olyan pályázatok küldhetők be, melyeknek van némi humor alapjuk.

Támpontok: Times New Roman betűtipussal, 12-es betűmérettel, max. 2 A/4-es oldalt tölthet ki a pályázat.

Bekülhető: 2012 július 15-ig az angels.sylvia@gmail.com címre.

Visszafelé a borús ösvényen

   Azok az emlékeim, amelyeket nem akartam sokáig megtekinteni, amelyekről nem akartam tudomást venni, olyan elemi erővel törtek elő néha, hogy meg kellett hajolnom igazuk és nagyságuk előtt. Néhány emlékem rendkívül üdvös, boldogsággal tölt el, felvillanyozza elsatnyult kedélyemet, más emlékeim viszont megdöbbentenek, valamiféle büdös, megrohadt almaként pottyannak le arról a fáról, ahová én felaggattam őket, hogy majd a tavaszi szélben kiszellőzzenek, hátha később haraphatok mézédessé szelídült húsukból.

Gondolatok apám hűségéről...

Sűrűsödik az est,röpülnek a percek,

Lüktetve száll a gondolat.

Lassan - lassan megáll az idő

S az emlékezés magával ragad.

Sercen a kapa, dől a gaz,

Tisztúl a kukorica,

A mezőn ketten dolgoznak,

Szüleim: apa és anya.

Felócsúdva lengeti levelét

A megszabadult növény,

Már csak napfény kell és eső,

Hogy biztos legyen a termény.

Csendben kapálnak szótlanul,

Anyám elől halad.

Annyi együttélés után

Közös a gondolat.

-   Katie! Katie!

Egy bársonyos hangot hallottam a távolból, s egy kéz érintését éreztem a vállamon.

Lassan nyitottam ki a szemem, a légzésem mély és egyenletes volt.

-   Elaludtam – krákogtam még álomittasan, majd lassan felültem.

A Nap már befejezte aznapi műszakját, ezért hát a Hold ezüstös fénye világította be az erdőt. Átaludtam az egész délutánt. Mollie barátnőm rengeteg mesélt egy túlalvás nevezetű „kórról”, amitől mindeig teljesen kikészült.

Fekszem az ágyon, a takaró a földön hever összegyűrve, a párna valahol a lábamnál. A sötét plafont bámulom és próbálok elaludni. Agyapasztó meleg van, a feketeség szinte vibrál a hőtől. Felállok, kinyitom az ablakot. Visszafekszem, egy kutya rákezd, üvöltve ugat, másik három csatlakozik hozzá. Nosza, felnyomom magam, dühödten kotorászok a párna után. Ollé, találat, visszadobom magam, az arcomba nyomom. Nem nyert, a fülem még mindig szabad, levegőt viszont nem kapok - csak a filmekben népszerű ez a mutatvány.

Túl szép...

A mulatság után hajnalban érkeztünk haza – persze ezt Willtől kellett megtudakolnom -, így mikor kimásztam az ágyból feltételeztem, hogy már dél körül jár az idő.

A konyha asztalára már ki volt pakolva az étel, amire rá sem bírtam nézni. A hajnali órák valamelyikében még megettünk egy pár almás lepényt – jómagam számszerint hármat, Will azthiszem ötöt -, az ételnek még a gondolatától is émelygés fogott el.

Körbe néztem a kunyhóban, majd kiléptem a szabadba.

Góg és Magóg DeMagóg fiai vagyunk mind,

hiába döngetünk egy jó szőke nőt,

le tudjuk törni valaha

a mindenható politikus-erőt?

Dévény már régen Szlovákiáé,

Verecke is Ukrajna kezén -

baj, hogy miattunk szenvedtek

vereséget a foci EB-n?

Ránk tipornak durván, gazul -

ne higyjetek a szemeteknek, magyarok!

A Parlament feletti sötét felhőkben

Húsz év keserű dühe kavarog.

Szálljon ránk Pusztaszer átka,

mert a nagyszerű jövő nem jött el,

s mert a nép panaszos hangjára 

fentről csak hangos gúnykacaj felel.

Első rész

A csinos velencei nő hangosan kacagott a fiatalember heves udvarlásán – a kétségtelenül szép szavak túl sokat mondtak, semhogy hihessen nekik. Mégis: jólesett hallgatnia.

- Tehát hunyjam le szemem, nehogy pillantásom elolvassza a frissen hullott havat? – visszhangozta csúfolkodva az ifjú szavait – Mondjuk, a hóért valóban kár lenne… oly ritka csodás városunkban.

- Tévedtem, carissima! – tiltakozott amaz – Könyörögve kérlek, be ne hunyd ragyogó szemeidet – megfagynánk mindannyian, ha kihunyna Napunk éltető fénye!

Sötétbe rejtheted, ólomba öntheted

Kő alá döntheted

Bubinak sörödbe, baráti körödbe

Far alá teheted, magaddal viheted,

Szívedbe, lelkedbe, szájadba, kezedbe

Teheted, veheted

Akkor se rejtheted örökre el

Bárhová próbálod elzárni, hiába

Nem fér el a zsákba’

Előbb, vagy utóbb majd kilóg a ló lába

Kipattan, kirobban,

Nagy lánggal kilobban

Hiába bégetnéd fehérre önmagad,

Sötét a fekete

A színe rád ragad

Appapával nem voltak gondok. Időnként hosszú sétákat tett a friss levegőn, s ha horgára akadt egy-két beszélgetőpartner, órákon át eldiskurálgatott velük a régi szép időkről.

A nap javarészét otthon a TV előtt, kedvenc hintaszékében ücsörögve múlatta. A legtöbb műsor érdektelen volt számára, így azokat jobb híján, átszundikálta. Ha a család valamely tagja a szundikálást látván megkísérelte kikapcsolni a készüléket, az ilyetén kísérleteket enyhe méltatlankodással fogadta.

Mily furcsa is az élet,

Ki tudja, mi éltet?

Kósza, szeszélyes,

Veszélyes.

Embert gyötör az élet,

Remény újra ébred.

Lüktető érzés,

Féltés.

Ábrándos, buta kislány,

Ablakban sírdogál.

Néz fájdalmasan,

Unalmasan.

Évek sorai elszálltak,

Régi idők elmúltak.

Út ál előttem.

Felnőttem.

Felcsillanó két szempár,

Mosolygó jegyespár.

Új élet kezdődik.

Szövődik.

Minden könnyebb együtt.

Szeretet mindenütt.

Csókok kéjesen,

Édesen.

Tudod hányszor kezdtem már el, írni?

Neked, hozzád, s nem sírni?

Újra és újra neki fogtam,

De valahol mindig elszúrtam.

A szavak melyek szívemben éltek,

Papírra vetve mind elégtek.

Megtanultam örökké mosolyogni,

Bárgyún az embereket becsapni.

Miután oly hirtelen elmentél,

S többet már nem ölelhettél,

Mindenki feszülten figyelt,

Belül a fájdalom megviselt.

Várták, hogy kitörjek,

Könnyeim közt remegjek.

De csak ültem csendben,

S mosolyogtam szüntelen.

Péter szerette a kalandokat, ezért is döntött úgy, hogy meglátogatja a közelükben levő barlangot.
Ahogy belépett körülnézett, csodálva szemlélte az elé terülő látványt, majd beljebb haladva megállt, és elkiáltotta magát.
- Hahóóóó!!!
A feleletre nem kellett sokat várnia.
- Hahóóóó!!!
Péter meghökkent. Hallott már visszhangot, de olyant még nem amelyik lányhangon válaszolt.
- Ki van ott? Kérdezte, és a válasz hamar meg is érkezett.
- Ki van ott?

¯  William  ¯

Egyetlen szerencsém a mulatság estéjén az volt, hogy Claire kedves és aranyos lány és nem rendezett jelenetet amiért az est hátralevő részében Katie kezét szorongattam. Attól a perctől kezdve, hogy először megpillantottam kötődtem hozzá. Nem tudnám leírni az érzést, sem pedig megmagyarázni, az viszont biztos, hogy felelősséggel tartoztam érte.

Katie életem legnagyobb kérdőjele volt. Hihetetlen dolgai voltak és olyan furcsa szavakat használt, amiket még soha nem hallottam azelőtt.

Széttárom karom, s zuhanok.

Látom közben az életem, valóm, azt aki voltam s azt aki lehettem volna. De már nem leszek.

Zuhanok.

A képek úgy peregnek körülöttem, mint elszórt homokszemek. Mindegyiket felismerem, mindegyik az enyém. Vagy az enyém volt. Ki tudja megtarthatom-e őket. Lehet elvesznek az utazás során.

Lehet.

Zuhanok, de már látom a végét…

A puha ágy alattam. Álom és ébrenlét között lebegek. Még emlékszem mindenre, emlékszem a lányra aki akár én is lehetek, aki valójában lenni akarok.

                                      Találkozásom Vilmossal 8.

Megtörténhetett volna, amire már oly régóra vártam. A lány, aki ott ült velem szemben az ágyon, s átadván önmagát érzelmeinknek, lassan behunyta szemeit, miközben ajka már remegett az örömtől. Itt az alkalom hogy odahajoljak hozzá: és megcsókoljam.

Vilmos azonban megzavarta az eseményt. Mint forró kés a vajat, úgy szelte magát keresztül a falon. Felbukkanása akkora félelmet keltett bennem, hogy nem tudtam hirtelen mit tegyek.

Reggel 8 óra, esős őszi nap, mégis nyár.

A terem, mi eddig hatalmas volt, most kicsi, hűvös.

Az ifjú Bárnai Pál és Végvári Szófia belépnek a terembe, üdvözlik a bizottásgot, végül leülnek.

- Végvári Szófia! - szól az angol tanár és kihúzatja az első tételt.

Pál addig a helyén ülve kortyolgatja a már előre kitöltött vizét, dörzsölgeti kezeit. Hol összekulcsolja, hol összeérinti őket.

Szófia leül a bizottás elé és elkezdi a felelést angolból.

Sötét fénytelen űrben, tépett szárnnyal állok

Tekintetem a messzeségbe réved, ahol fényt látok

Fehér férfi testem ragyog a sötétben

Ám, szememben a könny nem fakad, hisz nincs éltem

Kezemet kinyújtom, hogy foghassam egy leányét

Bízok benne, hisz az az angyal is én volnék

Rám tekint szemeivel, jövőjét bennem látva

Lendületet veszünk, Istenben és a valóságban járva

Éji Túra

Elmosódott fák rohannak mellettem,

Mennem, kell, mennem kell.

Mi vár a kanyaron túl?

Igazán nem is érdekel.

Mosott árnyak intenek felém,

Megyek még, megyek még.

Gyertyák halvány fénye fakul,

Fáradt tüzük bennem él.

Távoli köd int rám, a pirkadat.

Jövök már, jövök már.

Remegve, fázva tolom magam,

Néhány percnyi derengés vár.

Lehull a fákról a hajnali szél,

Meg kell állnom, meg kell állnom.

Pihegek csak a dübörgő szánon,

Szememre hull egy cseppnyi álom...

Quasy,

Montauban, France, 13.06.2012.

0.Fejezet

1.rész: Arany homok és vér vörös

Arany homok és vér vörös. Ezeket a színeket festette fel az égre a szunnyadó nap. Nyugaton készült a horizont alá bukni, s keletről már jött a sötétség. Keletről, ahol a sivatag fekszik. Minden reggel ott kel fel a nap és hozza a sivatag forróságát, majd mikor aludni tér, a sötét világ felfalja a meleget és a hideg birodalma lesz. Ilyen a világ a sivatagtól nem messze. Szárazabb mint máshol, fáradt föld, eltévedt felhők.

Talán süni ittléte, és szomorú halála által éreztek késztetést a fiúk arra, hogy fellázadjanak, a Nagynéniék általi önkényes állattilalom ellen.

És lőn világosság, az-az fehérség, piros szemekkel, hosszú farkincával, és nem éppen Burberrynek nevezhető illatfelhővel körüllengve.

Egerek, szaporák, és leginkább éjszakai aktivitású életvitelt folytató lények voltak.

Az ellentábor általi fogadtatásukra, még homályosan sem emlékszem, csak arra, hogy anya kiszuperált akváriumában leltek otthonra.

                                 Számvetés.

          Na most , ha valaki valami nagy durranásra számit az most téved , mert nem  akarok én semmi egyebet csak elbeszélgetek magammal, meg az Amator irók oldallal, persze igy irásban mert ha szóban tenném akkor egy-kettőre rámfognátok , hogy magamba beszélek, és az annak a jele, hogy elmentek hazulról. De én remélem , hogy nem , legfennebb a nagy forroság teszi velem ezt!  Nos, én magam másfél esztendeje vagyok a klub tagja és bekell, hogy valljam nagyon sokat tanultam tőletek, mert ahányan vagyunk , annyi félék is , és csak nagyon ritkán közelitnek egymáshoz az írások , már igy stilisztikailag.

"Én megbocsájtok neked. Mert senki sem érdemli meg ezt a fájdalmat. És ha ez gyengeség, gyáva módon el fogok futni előle, és azt akarom, hogy te is elfuss előle, mindenki fusson el előle..."

Alternatív Földi világ ismeretlen réges-régi évszázad

A férfi keze vérben fürdött. Összegörnyedt teste minden izomzatát megfeszítette, s önkénytelenül ölébe temette tehetetlenségtől torzult arcát.
- Neeeeeeeh... - nyögte hörgő, elhaló hangon. -  Nee...
Picire zsugorodott szeméből sebesen potyogtak a könnyek.

Ez most címtelen, de ha épp valakit olvasás közben megszáll az ihlet ezen téren, nyugodtan címezzen. :D

Két óra alvás egy pihe puha ágyban tökéletes gyógyírnek bizonyult. A fejfájásom megszűnt, s bár éreztem egy nagyobbacska puklit a halántékomon Claire megnyugtatott, hogy szabad szemmel nem látszik, ezért bátran kimerészkedtem az emberek közé.

S nem bántam meg. A Napföldi mulatság felülmúlta minden várakozásomat. A főtér mintha a legcsodálatosabb álmom földi megnyilvánulása lett volna.

Nem vagyok, nem létezek….., de lett azután.

Nem tudom, mi van, hol vagyok, hogy kerültem ide. Azt tudom, hogy Ő van előttem. Azt tudom, hogy látom. Azt tudom, hogy érzem.

A szemeim látnak és éreznek, isszák a látványt.

Barna, kócos haj, zölden vakító szem. Így állt előttem egy farmerben és egy nyúzott fehér pólóban.

Talán először mióta vagyok, levegőt vettem.

Halk sóhaj hagyta el számat, amint a mellkasom szép lassan a szívem dobbanására megindult.

Hét óra.Kipattan a szemem.Minden reggel pontosan kelek,mindenféle ébresztő nélkül.Felkelek,fölveszek egy kockás inget,megmosdok és már nyargalok is le a lépcsőn a konyhába-ahol anya már a reggelivel vár. 

-Jó reggelt Will ! Hogy vagy ma?-kérdezi sugárzó,de mégis aggódó mosollyal.

-Szia anya! Azt hiszem ma "fej".

-Ennek örülök kisfiam.Siess a reggelivel,mindjárt itt van érted a busz.

14 éves koromban bipoláris zavart diagnosztizáltak nálam.Ez a depresszió egy olyan fajtája,amikor a beteg a mániás-egyszerűbben túl boldog- és a depressziós állapot között ingadozik.Ezek a hangulatok kb hetenként váltakoznak,persze van,hogy hónapokig padlón vagyok és még a gyógyszerek sem segítenek.Anyával tavaly kitaláltunk egy rendszert,amivel egy kicsit burkoltabban közölhetem,hogy most éppt szarul vagyok,vagy épp túlon túl jól.A pénzt vettük alapul.Ha jól vagyok fej,ha kevésbé akkor írás.

Rettegésem az iskolától

   Ha jobban belegondolok, miket csináltam én a múltban, bizony elborzadok magamtól! Főleg az iskolában, amit én szívből megvetettem, mert nem elégítette ki kíváncsiságomat, nem adott valódi érzéseket, mint egy második otthon, és egyébként is, tanáraim mindössze annyit tettek velem, hogy elnyirbálták a szabadsághoz fűző gyökereimet. Némileg megkomolyodva, éppen csak egy kicsit feleszmélve arra jöttem rá, hogy valójában jót akartak nekem a tanárok, amikor sorozatosan beírtak az ellenőrzőmbe, ezzel akarták letörni az én dőreségeimet, hogy én ne szórakoztassam a társaimat, hanem tanuljak, pedig én sohasem akartam tanulni, mert az én fejem csak a nevetéssel, meg a szórakozással volt tele…

   Behunyom a szemem, és egy pillanat alatt megjelenik előttem Ani néni termetes alakja, aki olyan kerek volt, hogy sokkal inkább gurult, mint járt a lábain; ő matematikát és fizikát tanított, valóságos tárháza volt a számoknak és a szögeknek, meg a mágnesnek; én el is hittem neki a tudományát, mert akkora testben csakis óriási számok élhettek.

                                Találkozásom Vilmossal 7.

 A kora reggeli napfény simogatására ébredtem. Az ablakomon bevilágított, s nagyívben sütött rá az arcomra. Kinyitottam a szemem és kábultan kerestem az órát. Még csak reggel 7 óra volt, mégis úgy éreztem, mintha egy évszakot aludtam volna át. Az ágyam szélére pillantottam, ahol a két mankó támasztotta egymást. Azonnal elment a kedvem a felkeléstől. 

Erőt vettem magamon, és kibújtam az ágyból.

Alfonznak már nagyon elege volt az erdőből. Minden csupa zöld és vizes.

Fúj…

Dühösen dobolt a lábával a sáros földön és szidta a feledteseit.

Alfonz, csináld ezt! Alfonz, csináld azt! Ezt meg tudod oldani? Pontosabban- meg kell oldanod!

De itt hideg vaaaaan, a francba!

Egy esőcsepp valahogy megtalálta az utat az esőkabátja alá, és lecsurgott a hátán. Kirázta tőle a hideg.

Lenézett az előtte füstölgő autóra. Pontosabban gőzölgőre. Ez a némber még arra se volt képes, hogy úgy mennyen neki egy fának, hogy a kocsija kigyulladjon.

A visszaút rövidebbnek tűnt, szinte pillanatok alatt elértünk a kunyhóhoz, ami előtt egy kisebb sereg ember gyülekezett.  Na jó, talán egy tucat, de ebben a környezetben, az elmúlt napok szinte embertelen nyugalma után nekem egy egész seregnek tűnt.

- Hát itt meg mi folyik? – kérdeztem tűnődve, az aprócska tömeget kémlelve.

- Ma lesz a mulatság. Ilyenkor a király biztosítja a gyümölcsöt és a húst azoknak a gazdának akik elvállalták,  hogy elkészítik az élelmet az estére.

Megizzasztó nyári esten

elmerengek, veled kedves.

Miért vagy itt késő órán,

miért húzod még a nótád?

Ne is felelj, nem is várom,

úgysem leszel te a párom.

Nem vagy velem elég rendes,

most sem figyelsz, szégyenteljes.

Na de nem baj, úgysem kapsz el,

gyorsabb vagyok, gyerünk, add fel!

Nem akarok neked rosszat,

nem látom már azt, hogy hol vagy.

Lefekszem és nyugton vagyok,

remélem, hogy nyugtom hagyod.

De te más vagy, nem kegyelmes,

hallom is, hogy itt settenkedsz.

Szorosra húzom magam körül a takarót, és visszaalszom. Még álmomban is az elmúlt idők járnak az eszemben. A nyár, amit együtt töltöttünk csodálatos volt. Kora reggeli éneklés, délelőtti látogatások a nagyszüleimnél, vagy a barátaimnál, mindig nevetve elköltött ebéd, koradélutáni filmnézés, késő délutáni kocogás, és esti meccsnézés.

Ja, persze ez a napirend elég vázlatos volt, és eleinte anyáék nem sejtették, hogy nem csak a kocogás miatt pirultunk, mikor hazaértünk este, és azt sem, hogy a meccs után igazából nem csak azért üldögélünk kint órákat a holdfényben, hogy megbeszéljük ki hogy játszott… egészen addig nem tudták, amíg egyszer a legkisebb húgom le nem buktatott.

                                  EB 2O12.

                  A döntőbe tizenhatan jutottak,

                  a többiek fölöslegsen futottak.

                  Hol a labda előtt, hol meg utána

                  Csak izzadtak meg áztak,

                  de minden hiába.

                  Volt nagy ország,  kicsi fotbal,

                  meg ugyanaz forditva.

Te és Én

Éj, felöltötte csillagfoltos,

elnyűtt, köpenyét.
Bársonyos tekintetével

bámul hajnalig.

Bennem ég a vágy.

Érintsd meg szívemet,
Te legyél csak az,

Ki rám talál.

Ébren.. Rólad álmodom
vigyázón átölel karom.

Féltve őrzött kincsem,
ölelve buzgón, szeressél.

Égek a vágytól,

hogy veled legyek.

Eggyé, ha válhatunk végre
új világ születik.

Végleg összetartozunk.

Ez hát sorsom, érzem legbelül.

Ajkunk lágyan ha összeér,
lelkünk örök szerelemről mesél.

Az aprócska szobát pillanatok alatt kerítették hatalmába a reggeli, sárgában pompázó napsugarak, felverve engem is mély álmomból. Anya a konyhán csörömpölt annak ellenére, hogy már vagy ezerszer megkértem, hogy azt a reggeli kis szertartást hagyja ki.

Tüntetés képpen – amiért már megint reggel van – a fejemre húztam a takarót, és átvergődtem a másik oldalamra, hogy legalább még pár percig élvezhessem a kellemes meleget, mielőtt újra belépek a zord télbe.

MEGNYUGVÁS

Hányszor vágytalak fagyban, télben,

Meleg szobám homályos rejtekében,

Kacéran, szűzen, légy a kedvesem...

De nem kellett,csak a futó szerelem.

Lassan vigyázva köröztem, mint keselyü,

Meggondolatlanul követtelek, gyáván.

Célom, hogy enyém légy, nem volt egyszerű,

S lábam törtem szíved bársonyán.

Vérző sebet nem gyászol a szívem,

Rozsdás lelkem beteg,nyomorult.....

Rád találtam, összejöttünk híven,

S büszke fejed tenyerembe hullt.

Mindenen vereséget megbosszul tán,

veres félholdat küld,mert Ő a szultán.

A sok gyalult kutya le lészen nyesve.

A drégeli romra leszállt az este.

Győzelmet ünnepel a török tábor,

Csak tűnik a bor Ali poharából...

Víg a völgy, ott van ezer és egy koma

"S a két dalnok? Nélkülük nincs lakoma!"

"Hali Ali!Te csodás Allah alak...

Reám a dalnokok nem halgattanak.

Hát íme elhozattam őket láncon,

Csapattam is őket csak ,hogy "úgy látsszon"."

Köszönöm Demir!

Nem volt vad és nem volt duhaj,

csak egy szelíd, halkszavú srác,

ki a légynek sem bírt ártani - 

hogy tudták ezért bántani!

Nem akart ő soha rosszat,

csak tette, amit jónak érzett,

ezért aztán egyedül volt mindig,

így kutatta a messzeséget.

Önmagába vetett hite de sokszor csorbát szenvedett!

S csak halvány vigaszként pislákolt ott legbelül a szeretet.

Mélyen elrejtve hordta kínjait,

mint mások a fényes kincseket,

s ha nem bírta már súlyos terheit,

az élet bánatából néhányat kitett.

Prológus

A feketébe öltözött város

1

Ezt a világot ősszel teremtették. Amity Queens tudta ezt. Tudta benne a nemzedékek leülepedett, hosszú sora, azok a lányok, asszonyok, akik éltek és meghaltak előtte, vissza egészen Öreg Amity-ig. Meg azon is túl, ahol már nem volt más, csak a tüzek fénykörei, és a szakadatlan pergő levelek, amik bekerültek ebbe a fénybe. Aztán kihunytak.

A cigaretta és a whisky. Az üveg száján felgyülemlett a por, már második napja nem kellett újat vennie, de a konzervdoboz most is púpozásig volt csikkekkel.

Na, végre hogy megjött a nyár

A szájunkban szikkad a nyál

A kutya sem ugat, csak szűköl

Egy elefánt ormánnyal tülköl

Majd lihegve árnyéba fekszik

A csajok ma nem olyan szexik

A legtöbbjük tikkadtan fekszik

Én leintek gyorsan egy taxit

A taxiban süvölt a kondi

A rádióból üvölt a Bandi

A célom bár lehetne randi

Hol várna rám Lovasi Bandi

Ő volna az egyetlen párom

És kísérne basszus gitáron

Két karom már majdnem kitárom

De eszmélek, intek, és kizárom

Tűz a nap mondom, hogy basszus

Nincsen a zsebemben passzus

Leégtem e napon én cudarul

Felkelek, mielőtt még kiderül

Mi is volt, amit én álmomban

Össze, és vissza is álmodtam

Ha olvasod, sajna most

Lebuktam

Lemondok búsan a randiról

És

Elnézést kérek a Banditól

Dunavecse 2010.

Emlékeztetőül:

Katie egy furcsa témadás során Euróbából hirtelen egy Nyárligetnek nevezett helyre csöppen, melyet számára is ismeretlen okból szinte azonnal az otthonának érez. Miközben Wiliammel, a Nap birodalmának egy lakójával a tájat fedezi fel, a Fekete tó túloldalán a Hold birodalménak uralkodója Dorvald, a halálát akarja.

Katie elfogása Dorvald fiára, Dévaldra hárul, aki apja és a természet gyermeke, Reia akarata között örlődik. Míg egyikük a lány halálát akarja, másikuk ragaszkodik annak életéhez, Dévald pedig igyekszik mindkettejüknek megfelelni.

VIGASZTALÓ

Együtt találtuk meg azt az utat

Melyen járni lelkünknek régi vágya.

Megőriztük első csókunkat

Mely elkisért az örök boldogságba.

Túl a zsenge gyermekéveinken

Csodákra voltunk mindig éhesek,

A bűn lehúzott minket is a földre,

A Sátán mosolya nem gyözedelmeskedett.

Megőriztük tiszta szerelmünket,

Mely vígan, andalítón kecsegtetett,

Hogy majd felépítjük álomvárainkat

És büszkén mosolyog ránk az emlékezet.

Kedvesem, hitvesem, fogom a kezed

Hosszú volt az út ami várt reánk.

   A vidéki ember tudja, miért jó vidéken lakni. A béke, a nyugalom, a jó levegő, a sok növény olyan dolgok, amikről egy városi, szmogban és zajban nevelkedett, illetve – élő ember csak álmodozhat. Mondom is mindig: a vidéki élet megfizethetetlen. Különösen a csend. Különösen hétvégén.

  Egyenesen paradicsomi állapot volt a múltkori kellemes, kora nyári délután, amikor a vasárnapi ebédtől elnehezült pillákkal kifeküdtem a függőágyba, és élveztem a madárcsicsergős csendet. Egészen kettő percig.

 Enyhe intelem...

A nap már rég elenyészett

Szürkület borult a tájra,

Lassan-lassan sötétedik

Jön a csend éjszakája.

Elült minden zene-bona

Úgy tűnik megállt az élet.

Álomköd száll mindenhova

Megnyugszik a természet.

Pihen minden: ember, állat

Fű, fa, virág a réten,

Majd úgy éjfél tájban halad

A fényes hold az égen.

Nem mindenütt honol a csend,

A berkekben s a ligeten

Sziporkázó madárdal száll

Szinte hihetetlen.

A mély csendben rigó anyó

Dalolni tanítja kis fiát,

Kell az éji néma csend,

Hogy megértse anyja szavát.

Mindenki jól érezte magát, egyedül én voltam végig tiszta ideg. Pedig ez a saját szülinapom, a 19. évfordulója annak, hogy egy június végi estén először sírtam fel. Elbúcsúzom a vendégeimtől és közben apát keresem a tekintetemmel.

Amikor tavaly, tavasszal felhozakodtunk a kéréssel, hogy eljöhess hozzánk, kézzel-lábbal ellenkezett. Neked azzal indokolta, hogy miért várj még egy évet, hogy készülnöm kell az érettségikre. Nekem azt is elmondta, hogy kíváncsi kibírod-e.

Féltékenység

Gyűlölöm a hajad

mert omlik rám és rá,

a szemed is gyűlölöm,

mert rám ragyog. És rá?!

Gyűlölöm a tested,

mert tetszik Neki is,

kecses combod,melled

csak Nekem feszítsd.

Gyűlölök szép, kínzó emlékeket,

elképzelt képeket

és azt a gyermeket,

aki nem született.

S nem születhet soha!

Én vagyok ostoba.

Olyanért félek,amit nem tudok.

Most megbolondulok?

De féltek és remélek,

Idáig nem jutok.

Megvetem magam

Új tag vagyok. Nem tudom, hogy jó helyre teszem az írásom. Ezt csak összeütöttem egy terminálnál. Leary(Sallai Sándor)

Péter az iskolában az a fajta mindenhol előforduló, hátsó padban ülő gyerek volt, akit ha papírgalacsinokkal hajigáltak meg, illedelmesen kidobta a kukába. Magaviselete jó volt, hiszen a légynek sem ártott, ellenben réveteg álmodozásai közben a padot firkálgatta. Tanulmányi eredményei átlagosak voltak, a tanárok közömbösek vele szemben. Egyszer a biológiatanár orrolt meg rá.

Poshadt mocsár, hullaszag,

    holt emberek, gyászszalag.

Ezt látjuk a képen.

    Egy fehér folt a térképen.

Katonák az erdő mélyén,

    pergőtűz minden nap éjjén.

De nem érdekel senkit, régen.

    Egy fehér folt a térképen.

Poros sivatag, kopár síkság,

    ismeretlen fogalom a vígság.

Semmi sem változik ebben az évben.

    Egy fehér folt a térképen.

Megdőlt kunyhók, éhező,

    a levegő is mérgező.

Elhagyott hely, időben-térben.

Fohász bűnbánatért...

Uram,vágyom házadban lenni,

Hallgatni az imát,zsoltárokat,

Elmerengeni  téves életemen

És hallgatni Igéd,útmutatásodat.

Ne ítélj Uram kellő büntetéssel

Hisz Te bőlcs vagy,világteremtő,

Belátod,hogy teremtményeid

Elkallódnak,hisz mind esendő.

Deres fejjel megnyugodtam

Sok téves csellengés után.

Meghajolok akaratod előtt,

Úgy ítélj,hogy ne fájjon,jó Atyám.

2. fejezet

                Leila dühösen csapta be maga mögött az ajtót. A picinyke kis ház beleremegett az erejébe és panaszosan nyögött egyet.

Ezt nem hiszem el!

                Ledobta az előszoba sámlijára a hosszú kabátját, és beviharzott a konyhába. Fekete csizmájának kopogása végigkísérte a házon. Odament a fehér konyhapulthoz, és kivett a szekrényből egy teakannát. Megtöltötte vízzel és rátette a tűzhelyre. Megfogta a tűzgyújtót, és odatette a kis fémlaphoz.

                                    Találkozásom Vilmossal 6.

Hamar elrepült az az egyetlen éjszaka, amit a kórházban kellett töltenem. Ha viszont végiggondolom hogy mennyi fájdalmat éltem át, - többek között megbarátkozni a náluk hagyományos takaróval - akkor akár egy hétnek tűnt.

A szüleim tökéletes pontossággal érkeztek, már a reggeli vizit ellenőrzés után, vittek is haza.

Boka törést és porc leválást szenvedtem.

Ha ledőlt minden fa,

ha elfogy minden levegő,

ha kiszárad minden folyó,

ha elszárad minden legelő,

ha elszürkül a bolygó,

ha sárga lesz az ég,

ha szürke lesz az óceán,

ha fojtó lesz a lég,

ha kihal minden állat,

ha kihal minden növény,

ha beteg lesz minden lény,

ha nem látunk a szmogtól,

ha füst borít be mindent,

ha nem lesz már több jég,

ha ránkborul majd az ég,

ha minden földgáz elég,

ha érezzük: már elég,

semmit sem fog érni,

nem lesz már mit kérni,

lehet majd bármit tenni - 

a pénzt nem lehet megenni.

Álmatlanul bámulom a plafont. Már mindenki alszik rajtam kívül a nyaralóban, de én képtelen vagyok lehunyni a szemem, annak ellenére sem, hogy egész nap a hegyekben voltam a családommal. Az agyam fogaskerekei nem akarnak leállni, gőzerővel dolgoznak azon, hogy minél pocsékabb éjszakám legyen.

Miután a haverod betoppant, és közölte, hogy amúgy tudta, hogy együtt vagyunk, csak vicces akart lenni, nem voltunk kettesben egyszer sem. Vagy a szüleim figyeltek téged, vagy a haverjaid engem.

Magányos galamb ül a villanydróton,

azon gondolkozik, hol lehet kedvese,

és miért van az, hogy nem turbékolhatott

párjával boldogan sohase?

Apró csőrében érzi még az ízét

a sóvárgásnak az áhított lény után,

de már csak emlék, tovatűnt foszlány

az az önfeledt, boldog délután,

mely valójában soha meg sem történt,

csak képzelete csalóka teraszán.

Egy magányos galamb a villanydróton ül,

azon gondolkozik, miért van egyedül,

és miért van az, hogy galamb-lelke borús,

amikor az égen zenész hegedül?

ÖREG EMBER IMÁJA

  Fáradt kezem imára kulcsolom,

Leborulok előtted Istenem,

Én,az örökké hazakészülő,

Érzem,hogy fogod a kezem.

Sírással jöttem a világra,

Nem tudok,hogy kellettem-e?

Nekem mindegy volt,Neked nem!

Akkor is fogtad a kezem.

A háború kegyetlen zajában

Jött első szavam,lépésem.

Bombák robbantak az utcánkban,

Akkor is fogtad a kezem.

Felcseperedtem,elfordultam Tőled,

Csábított a hazg értelem

Kik ellenségnek állítottak Téged

Akkor is fogtad a kezem.

Megváltani a világot,

Megváltani a világot,

levenni róla az átkot,

letépni a kemény láncot,

megvalósítani oly sok álmot.

Azt gondolni, jó lesz az Élet,
az ember fia boldogan élhet.

A sok illúzió életre kelhet,

csodálatosan ahogyan hitted!

Szeretnéd, ha szeretnének,

mások nem belőled élnének,

nem vágnák késsel a torkodat,

Magad intéznéd sorsodat.

Csodás életre hiába vársz,

ha nem saját utadon jársz!

Szolgaként ne földön csúszva járj,

Gerinced kihúzva egyenesen állj.

Amikor felébredek, egy pillanatra az sem jut eszembe, hogy hol vagyok. A szoba reggeli szürkeségben úszik, a függönyök behúzva, de az ablakok nyitva vannak, és bódító akác és eső illatot érzek. Odakint kopog az eső… amint a hátamhoz ér valami forró dolog, minden eszembe jut.

- Napsugaras jó reggelt! – suttogod a fülembe, amitől elmosolyodom. Átölelsz, és forróság hullámzik a mellkasomban. Ismerem ezt az érzést, de soha nem tört még rám ilyen erővel.

Nincsen nékem diktafonom

Jaj, a hajam, azt se fonom

Nincs fodrászom, magam vágom

Azért olyan ákom-bákom

A vége

Minek nekem fodrász

A kezemben nincs ász

Vinné a lapomat

Meg a kalapomat

Bár énnekem az nincs

Csak, sok őszes hajtincs

Ha, a fodrász levágná

Futhatnék én világgá

Kopaszon

Tavaszon,

Nyáron, ősszel,

És télre,

Kinőne a tincsem

Söpörhetném félre

Lógna a szemembe

Kancsalítnák föl, s le

Hogyha kapnék egy diktafont

Azt se látnám tőle

Maradjunk hát annyiban,

Hogy

Amennyi van, annyi van,

És az,

Na, mi?

megtöröm a csendet
de nem felel

szakadékba zuhanó
jégcsapálom
olvadó fénytükrében

néma a fülem, és
mindent akar a szám
kidolgozatlan arcvonása
az életnek

mi lesz ha egyszer
felébredek
és mégsem te vagy az

menedékkérelmem elutasítva
asztal alá söpört vágyak között
én is elveszek.

Zabálni kell,

zabálni mindig.

Zabálni akkor is, ha rossz, és akkor is, ha ízlik.

Én csak zabálni akarok,

ó, nincs abban semmi rossz.

Az élet éppen ettől szép, ó, ettől szép!

Zabálni jó,

zabálni illik.

Zabál az ember akkor is, ha áll vagy éppen fekszik.

Mert zabálni élvezet,

ha a mohóság is vezet,

és olyan ember nem is él, ki nem szeret.

Zabáljunk hát,

zabáljunk gyorsan!

Zabáljunk most, ha később nem lesz, sírhatsz, mert én szóltam.

Ó, én biztos nem hagyok,

mindent elfogyasztok,

mondhatjátok aztán, hogy önző vagyok!

Nélküled

Meg szerettem volna enni dühömben!
Üvöltöttem
- Mi rosszat tettem?
Ő csendes volt, halk. Semmit. Férfi vagy.
Én ha kéred szülök
Neked,
Nekünk!
a Világnak!

És örülök a rózsaszálnak, mit Nekem lopsz.

Csak Nekem!Senki másnak.
Cserébe szeretlek és megmaradok társnak.
Mit mondhattam? nyeltem, hallgattam,
de kifakadt nemem rossz, fekete mája
- Hát ki a teremtés koronája?
És támadok, lármázok,tudom, hogy vétkezek,
de belülről pirulok, szenvedek,vérezek.

VERSEK

 Örökös vágy

Szeretnék játszani labdával,pénzzel

Magasztos szerelemmel,kéjjel,

Közönnyel ídézni a sötét multat

És bátran tervezni jövendő sorsunkat.

  Feleségemnek,szeretettel

Elmaradt a sok búcsúcsókos

Kétséget keltő búcsúzás,

Mikor bizonytalanúl integettél

És némán nyújtottad a szád.

Hányszór váltunk el és jöttünk össze

Fiatal szerelmünk kezdetén...

Aztán győzött a Sors,a józan ész

És lettünk egy pár te meg én.

    Csak

bámulom a monitort

elmegyek vacsorázni

bámulom a tévét

bámulom a monitort

túl későn fekszem le

túl későn kelek fel

rohanok a busz után

ülök az iskolában

tanulom a matekot

szeretem a kémiát

órák után hazafele

_{a fülemben üvölt a rock}

üres szövegek az életről

az életnek, az életért...

és bámulom a monitort

beszélek ezzel-azzal

szívügyek, barátságok,

viták, szakítások,

új szerelmek, csak duma...

bámulom a monitort

eszek valamit, filmet nézek hozzá,

nem akarok tanulni

péntek este iszok,

csak iszok, csak iszok

próbálok csajozni

de már járni sem bírok

óvatosan megyek haza

ágyba esek, másnaposság,

bámulom a monitort

elrohan az egész nap

érzem: átlag az élet

kopott farmer, tornacsuka,

nem akarok tanulni,

írom, ami rámragadt,

hármas doga - nem rossz, mondom,

de belül mást gondolok...

Lustán ver a szívem s mit sem érek vele zakatol,búg mosolyog valakire kinek szíve ugyan ilyen.

A rémület út vesztőjén a kígyózó sor vajon mire vár? az újjászületésre.

Kerestem azt, ki megért engem,

Önmagam egy másik képben.

Sosem hittem, hogy valóra válhat.

Zene csendült, szívem barátra találhat.

Ösztönösen húzott valami feléd,

Nem kell érdek, hisz barátság köt melléd.

Örülök, hogy hozzád sodort a sors,

Megőrizd emlékem, Őrizd e pár sort.

Végre együtt vagyunk… erre várunk már hosszú-hosszú éveknek tetsző ideje! A hold fénye ezüstté változtatja a világot, meleg nyári szellő hordja az akácfa bódító illatát, és a szomszédok bulijából áthallatszik a zene.

Átölellek, te a csípőmre csúsztatod a kezed és ringatsz a lassú dal ritmusára. Tudom, hogy vártál erre a pillanatra, én meg már majd kibújtam a bőrömből, hogy végre lassúzhassunk a holdfényben! Hallgatom a szíved dobogását, és behunyom a szemem.

                                         Hogyan lettem asztalos ?

           Egyszer régen --még megboldogult ífjúkoromban-- azt a könnyelmű kijelentést tettem , hogy  úgy  ötvenéves kora útán az embernek nem is olyan nagy megerőltetés egy regényt megírní, , mert a kóros kor , számtalan eseménnyel--jóval és rosszal is  alaposan megfűszerezte  sózta, paprikázta , borsozta , de legtöbbször keseritette savanyitotta, amúgy sem túl édes életünket.De hát az akkoriban, nem úgy csapódott ki belőlünk , hogy akkor most már nem lehet semmit tenni ellene , vagy mindent lekellene nyelni emésztés nélkül, hanem úgy , hogy lekell úgyan nyelni , de érdemes elgondolkodni rajta .

1. fejezet

A Nap már elvonult a nyüzsgő város felől és folytatta az útját a csillagtengeren. A Hold, mint mindig, most is követte. Mint egy kísérteties árny, ezüstfénnyel borította be Budapestet.

            Puha kezeivel végigpásztázta az épületeket, az öreg szobrokat, abban reménykedve, hogy talál valamit. Bármit, amivel elütheti az idő végtelenségét. De nem talált semmit. Hiába is várt, bárhogy is bosszankodott, nem történt semmi.

                        Találkozásom Vilmossal 5.

Lassan kinyitottam a szemem. Fogalmam sem volt arról hogy hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Tehetetlenül végigvezettem a tekintetem, s rájöttem hogy egy kórházban feküdtem. Minden porcikám fájt, testemet mozgatni nem tudtam, amit vastag és kemény takaró fedett. 

Két növér sétált ki a kórteremből, s észre sem vették hogy magamhoz tértem. Pedig jó lett volna megkérdeznem tőlük, hogy mit keresek itt.

A Beslin, csinos, szívtipró küllemű, jó testfelépítésű, zűrös késői kölök.

Sziszi, duci, pattanásos, izzadós, jó humorérzékkel megáldott fiú, az embernek mindig az ugrott be róla, hogy biztosan sokat matyizik.

A Kocsis, aranyos, kedves lány, szerettem hallgatni, amikor klimpírozta a szamárindulót.

A Grühn, koravén arcú, amúgy szép alakú leányzó

A fivéremnek bejött, elég hosszú ideig.

Cs. Magda, volt osztálytárs, míg meg nem vágtak ötödikben

Én váltottam őt, a Drabesszal való együtt járásban,

Bár amikor Gyuri meghalt, mindenki őt sajnálta,

Pedig nekem virított a mellemen

Az a kis szederjes foltocska, amit

Gyuri ejtett rajta néhány
nappal
a halála előtti,
ragyogó
holdfényes,
csillagos
estén
A terünk padján ülve.

Ez is körülbelül öt éve készült, vagy még több. Furcsa volt így visszaolvasni, kíváncsi vagyok, mi a véleményetek... :)

Ti, Nők, akik tengernyi kínt vészeltetek már át,

Kik sokáig nem tudtátok apáitok álmát. 

Nem lettetek beavatva - Istenem, ez szégyen!

Ki engedhette meg, hogy ez eképpen történjen?

Tudom, persze, Ádám, Éva - vagy fordítva mondjam? - 

Ők művelhették ezt régen a Paradicsomban?

Miattuk van a nézet, hogy a női nem selejtes?

                                            NEKED

                 Varaázsszárnyon jöttél,

                 megérintettél.

                 Meggyötört szívemben,

                 vágyakat kerestél.

                 Ne riadj meg, ne félj,

                 engedj magadhoz közel.

                 Símogató esti szél,

                 vágyakozva ölel.

Megmaradunk!

Mennyit szenvedtünk, hogy eldobtuk magunk!

Nyelvet, hitet, hazát,mindent oda hagytunk.

Vesztett harc a sorsunk,sok időkön át,

ez a nép még egyszer vajon talpra áll?

Átkozott faj voltunk századokon át.

Ha magyart látsz jön a rettenet!

Vélt s valós bűnökért,mi régen lehetett,

Engedik hogy ma is megkövezzenek!

Nyilaink egykor mint zápor úgy hulltak,

mind leverve azt mi nekünk ellenáll.

És királyok reszketve elénk borultak,

e nép ezért most vajon,vajon megbocsát?

                                         Unokáim

                             Unokáim négyévesek.

                             és éppen olyan hevesek.

                             Nem tudnak ők lassan járni,

                             Vagy épp a fagylaltra várni.

                             Kicsi szájuk be nem állna.

TÖRTÉNELMI TŰNŐDÉSEK

Udvarhely,székely Anyavárosról

Szívünkben élnek történetek...

A közelmúltból mosolyog vissza

Tamási,Nyírő és Benedek Elek.

Orbán Balázs emlékére állították

A Szejke-fürdői székely kapukat.

Megdöbbentő emlékként maradt ránk

Az árulkodó vár,a Székely támadt!

Hősies párja a Székely bánja

Őrzi emlékét a vitézségnek,

Hogy egy nép élni tudott és akart:

Ellenállt minden nagy veszélynek!

Hiába mondják,porlik mint a szikla

A szikla kemény és lassan hasad.

Kevéssel zárás előtt érkezett a stúdióba a hír, hogy tegnap éjszaka Albert Lajos Dunaföldvári lakos tegnap este gondatlanul cigarettára gyújtott az ágyban. Miután elszívta, elnyomta a hamutartóban, észak felé fordult és elaludt.

Az őt ért plágiumbotrány miatt azonnali hatállyal lemondott Schmitt Pál. Mint tudjuk, két nappal ezelőtt röppent fel a hír, hogy a köztársasági elnök esetleg másolhatta szakdolgozata egy részét, amiben az újkori olimpiákról értekezik.

   FEHÉRVÁRI SOROK   (Barátsággal Horváth Tibornak)

A koronázó templomban

Annyiszor tör fel lelkemből a zúgolódás,

Elkeserít a baj és szenvedés...

Gyújtsd fel szívemben a lángot

És ébressz bennem vágyodást Krisztusér!

Székesfehérvárott

Hatvan év telt el zajos küzdelemmel

A küzdés elfárasztott,nem csoda.

Megbékélve Sorssal,körülménnyel

Újra jöttem a királyi városba.

Fehérvári sorok

Utcák,terek,épületek

Között van ki ismerős.

Érzelmek halmaza

Rohamosan közeleg elválásunk napja,

Meddig leszünk távol,csak az Isten tudja.

Biztos vagyok benne,hogy fele sem tréfa,

Minden nap eljössz majd álmaimba.

Nyakamon érzem majd gömbölyű kezed,

Csukott szemmel könnyebb az emlékezet....

Mosolyod rám ragyog,szememből könny pereg -

Szívemben,lelkemben örzöm a képedet!

Elmélázva hallgatom a néme csendet...

Érzem lassan közeleg az én órám,

Mikor újra tárt karokkal integet

És rohan felém az én kis unokám!

• Önárulás
  
  Hogy tudok egy ilyen büdös kurva lenni,
  Nem hittem ily olcsón lehet engem venni.
  Régen azt hazudtam én nem hasonulok,
  Most magamból mindent eladok, árulok.
  
  Van itt önbecsülés, irtó potom áron,
  Ajánlatát rögtön elfogadom, várom,
  Önérzetem sajnos elfogyott, a múlté,
  Hagyományaimat cserélem az újé.
  
  Mikor ütni kéne, tartom másik arcom,
  Hunyászkodom immár, lejárt már a harcom.
  Lefekszem bármiért, nem bánom a végét,
  Megalázva őrzöm a családi békét.

Ez a tizenharmadik bejegyzésem. Különös mérföldkő, rengeteg ember szerencsétlennek tartja a tizenhármas számot, nekem furcsa módon mindig is meghoza Fortuna kegyelmét, lehet hogy azért, mert nem vagyok átlagos. Az ok valószínűleg egy ismert mondás lehet: a lét határozza meg a tudatot. Mivel különös életfilozófiám miatt szeretek mindent a visszájára fordítani (például: még hiszek a demokriciában, még hiszek abban, hogy élni jó...), ezt is megtettem: nekem igenis a tudatom fogja meghatározni a létemet.

                                        
Éreztétek már úgy, hogy elindultok valahova, de nincs nálatok az a valami, ami mindig nálatok szokott lenni és úgy gondoljátok abban a pillanatban, hogy talán egy rossz ómen az egész, ami megpecsételi a napot. Visszafordulnátok érte, de nem lehet, mert akkor késés lenne a vége. Megálltok az úton, egy picit belegondoltok, hogy talán rossz, hogy nincs ott, aminek ott kéne lennie, de talán jó, mert talán pozitív dolog is történhet.

  Érdekes, sokakat hosszú, bővebb megnyilatkozásra késztető vélemény született tegnap, amiről természetesen én sem szeretnék lemaradni, ha másért nem is, hogy jártassam a szám. Mert abban vérprofi vagyok. Igyekszem szép sorban haladni, az összeszedettség látszatát keltve, mert látszatkeltésben is vérprofi vagyok, és hogy még mi mindenben, azt sokáig sorolhatnám, de nem óhajtok eltérni a mindannyiunk számára létfontosságú tárgytól.

  Valóban, az utóbbi időben a versek átvették az uralmat a bejegyzésekben, ez tagadhatatlan tény.

Kebelbarátok

A férfiak többsége nagy dudás

A múltjukból ragadt még rájuk ez a kis tudás

Vagy inkább tudat alatti

Ha meglátnak egy pár jobb dudát, ni

A szemük furán guvad ki

Kiskorukban, min lógnak, az, az anyucici

Mikoron nagy maflává nőnek, már a női didi

Csüggnek rajta, mint anyja ajkán Sanyika

Az övékét, elhagyja olyankor némi kritika

Mert a másé mindig kedvesebb lenne

Mintha az otthoni kisebb, vagy netán kevesebb lenne

De, hát ilyen a férfiember, szereti az ismeretlen dudát

A közeli ismeretségért, bejárná egész Pestet, és Budát

Ha ringnak a dudák, kebelbarátok ők

Egyformán szeretnek, minden nőt

Azt se bánják, ha e nők kevésbé kedvesek

A lényeg az, hogy legyenek minél nagyobb keblesek

S, ha életük során meghódítanak egy-egy dudást

Fiaiknak, majdan tovább adják eme tudást

Persze néha, némi túlzásokba esnek

Olyankor, zavartan pislognak, s ide-oda lesnek

Nehogy csorba essék a férfibecsületükön

Ha, az asszony meghallaná, s rúgná őket tökön

Na, nem azon ami, a nyakukra nőtt

De, ugye nem kell felvilágosítanom erről minden nőt

Hogy melyik tökre gondoltam én,

az előző mondatom végén, s nem elején

Bár, nem írtam száz szót, de így is csak egy vége lesz

Ki egyetért velem, az ide a lapomra, egy voksot letesz

Pénzisten vagyok!

Túl nagy itt a nyüzsgés!

Leszűkíteném.

Maradjanak ketten,

JÓMAGAM és ÉN.

Minek ide annyi multimilliomos,

Úgyis, a sok nővel csak NEKEM ildomos lenni.

Ha csak ÉN maradnék mennyivel, szebb volna,

Csak NEKEM dolgozna milliárd rabszolga.

Szakszervezet nuku, nincsen villogás,

Csak két munka lenne,

Ostoros és igás!

Mert ÉN olyan vagyok, hogy munkát, azt adok!

Plusz, még adnék is nekik szabadnapot.

Hajnali háromtól, el egészen hétig,

s ez még túl sok is,mert a gyerekek  megérzik,

ha lazsál a papa.

Juj de sovány ez a zerge

Minden csontja szinte zörge

Meginté egy csendőr

Ki felel a csendér ’

Szegény zerge mit tegyen

Hogy ily sovány ne legyen?

…

Zöldség helyett tigrist egyen

Hogy a csontja csendben legyen!

Zörgő zerge így is tett

A húsboltban tigrist vett

S, eztán, csak tigrist evett

Kedves Eszti, Zoli és Tibi!

Tőletek szeretnék elnézést kérni, amiért elmaradtam. Sajnos csúnyán megbetegedtem, és ezért elég húzósra sikerültek a vizsgáim, szinte fele annyi időm maradt tanulni, mint eredetileg be lett tervezve.

Jelenleg szanszéjjel vagyok, a történetemmel rendesen lemaradtam. Szombaton lesz az utolsó vizsgám, utána már lesz időm levegőt venni. Reményeim szerint folytatni tudom a sztorit és lesz időm titeket is olvasni.

Mégegyszer sajnálom, reméltem, hogy megszakítások nélkül tudom feltölteni a sztorit.

Itt a nagy Budapesten is történnek csodák. 

Elképzelsz valamit ami az álmoddá válik, majd hirtelen valósággá, és önfeledt a boldogság.

A családom éveken át formált engem, hogy milyen is legyek majd az életben és saját magamat is segítettem ebben a bizonyos formázásban.

A család és az élet együtt kihozták belőlem azt aki valójában most vagyok. Egy jó humorú, de egyben arrogáns, cinikus, komoly, érzelmes, nőimádó embert, aki képes azért tenni, hogy sikerüljenek a dolgai.

Érzelmek

Tudom Te messze vagy,

utad, már nem tudom merre is vezet?
De nincs perc, mindig nem Rád gondolok!!!

Álmodban Nálad jártam, megtudod,
hisz kis hófehér párnád nedves,

ott csillog fájdalmam könnye.
Bilincsben van a testem,
gondolataimban Nálad járok
A múlt fátylán keresztül

egy csodálatos piros ruhás

tünemény mosolyog rám.

Ülök a szobámban, mely

oly üres és rideg nélküled.

Csak ülök behunyt szemmel

és álmodozok.

Az elmúlt idő csodálatos

élményeinek emlékképei

töltik be énemet.

VÉLEMÉNY -

Kedves mindenki!

Hálámat fejezném ki mindenkinek, akik e oldalt létre hozták, az összes tagoknak és talán azon megszállottaknak kik a számítógépet megalkották. Nélkületek több mint harminc év után nem ragadtam volna újra tollat (golyósat) a kezembe.

-A vélemények, hozzászóllások segítséget szolgálnának. Én mások alkotásait is felhasználom saját fejlesztésemre, nem csak olvasom, elemzem „hidegen”. Úgy érzem léptem egyet, kettőt előre.

Zakatol a vonatom New Eden felé. Egy idős bácsi nyit a fülkémbe, kedvesen rám mosolyog, azt kérdezi, hogy van-e a számára egy szabad hely. Vajon akkor is így viselkedne, ha tudná, hogy szifiliszem van?

New Eden utcáin nőttem fel, ott váltam azzá, ami most vagyok. Kurvává. Amikor megtudtam, hogy nemi betegségem van, eldöntöttem, hogy változtatok az életemen. Talán néhányan megérdemelnék, hogy megfertőzzem őket. Sokan vannak, akik csak egy gyors numera lehetőségét látva járnak a hozzám hasonló lányokhoz, emberszámba nem véve őket, de pont az ilyen patkányok azok, akik a leggyorsabban terjesztenék tovább a kórt.

Mese egy nyáréjszakán

Lágy muzsika szól, tücskök hegedülnek,

Dohog a meleg nyár, s szél fúj…

Hunyt szemmel dőlök katlan szobám

Izzó falának, s fejemben lüktet a vér…

Megvetem hideg, halálosan szép nyoszolyám…

Kutya ugat, s a távolság hozza el

Az ugatás dühtől csorgó hangját…

Felveri álmomat! zavard el anyám

E hűtlen ebet! Hideg lepedőt hozz

Nekem, s mesélj, milyen volt atyám…

Szavad halkan járjon forró szobám

Falai között, és simogasson hangod

Lágyan, mint mikor még törpe voltam,

Mint mikor még Isten voltam, s mielőtt

Még ebbe a fertőbe, az Életbe ájultam…

Ne nevess, csak halkan mesélj,

Kiből letten én férfi, ki akarta,

Hogy megszülessek, ki kívánta létemet?

Vége!

Fusson mindenki, amerre lát!

A tudósok meglátták két galaxis karambolát!

Szörnyű veszély, megöl a súlya:

a Tejútrendszer és az Androméda galaxis ütközik...

már csak alig négymilliárd év múlva!

Hogy a helyzetet bonyolítsa is,

beszáll a Triangulum galaxis,

aki versenyre kelt az Andromédával,

és hatalmas elánnal

valószínűleg

előbb csapódik a Tejútrendszerbe.

Mindennek vége!

Bár, állítólag a Földnek ehhez nem sok köze lesz,

a szalagcím mégis ez:

Galaktikus ütközés közeleg!

Sötét, kietlen pusztaság az egyik oldalon, másikon pedig egy hegyszirt meredek orma emelkedik. Egy alak térdel szemben a szirttel, bőre sötét, vöröses árnyalatú, fején egy pár szarv meredez. Térden állva, előre görnyedten, a földet bámulva, gondolataiba mélyed. Fekete szemei elárulják: gondolatban messze jár, nagyon messze. Az ég sötétvörös színben úszik, a távolban fekete füstfelhők szállnak fel több felől, nemrég véget ért, véres csaták helyét jelezve.

Gyufáék az A lépcsőházban laktak.

Száraz, komor gyermektelen házaspár, abból a fajtából valók, akik ki nem állhatják a más gyerekének, még a látványát se.

Gyufaúr külleme, egy emberméretű gyufaszál érzetét keltette az emberben. Annak a békebeli, erőstörzsű, feketefejű gyufaszálnak a szakasztott mása volt ő urasága. A felesége olyan hétköznapi mosolytalan asszony. Semmi említésre méltó valami nem volt benne, ami a legapróbb nyomát is hagyhatta volna a tudatomban.

Mikor elmentél, hajnal volt.

A fák még aranyködben fáztak,

s a fűszálak könnyű harmatban áztak,

és álmosan hunyorgott a kis sarki bolt.

Épp csak felkelt a napkorong,

s a fáradt városon végigsöpört,

én éreztem: lelkem szilánkokra tört,

s elmém valahol messze bolyong.

Mintha erdőben járnék, ősi fák alatt.

Puhán süppedne az avar,

a falevelek közé könnyű szél kavar,

s a fájdalomból semmi nem maradt.

Gyönyörű szarvas léptet át a tisztáson,

hatalmas, fehér, szeme sötétkék.

Unokámhoz...

Kezed a kezemet fogva

Tetted meg első lépésed.

Az én időm is véges,

Istenre bízom életed.

A szerelem és én,

mint két idegen lény,

úgy vagyunk egymással.

A föld kerekén

nincs még egy csoda,

mit jobban szeretnék.

Örök rabságot

vállalnék érte,

csak tudnám: megérte.

Feledném bajom,

örök vigalom

lenne életem.

De  nem találom,

ma már csak álom.

Messze földön jár.

Ha egyszer viszatér -

csípjen meg a dér -,

többé nem eresztem.

Én és a szerelem...

Melletted az ágyban

Megcsókoltalak. Megöleltelek. Megnéztelek.

Szép voltál, tested puha s kemény…

Aludtál, halkan dobogott a szíved; élveztelek;

Néztem arcodat. Vártam, elszállt a remény,

Hogy valaha is szerelembe essek irántad…

Lilás ködöt szült sóhajod a szoba

Hófehér falára, s mézízű csókodat

Számban éreztem. Sóhajod halk nyoma

Vibrált a sötétben; zsebre vágtad a bókokat,

Melyeket hanyagul hazudtam neked…

Öleltelek, majd átfordultam a falhoz,

És sírtam az örömtől, hogy nem szeretlek.

Napfelkelte

 a nap felkelt - e,vagy csupán képzelem

Kérdezem önmagam, én magam

Vagyok, akár a nap, de ő ragyog

Én meg borús vagyok

Nem az unalom, a hangulatom teszi,

Hogy nem veszi félvállról

Hanem rávesz, hogy tegyem, s magamra vegyem

De majd kiderül, hogy kiderül, ha sikerül

Vagy marad a szomorú ború

Rég nevettem, pedig epét nem ettem

Valakik úgy tettek,

Hogy megetettek

Vele

Én meg, mondom

Megmondom neki

Na, kifele

Te egész keserű epe

Meghánytam-vetettem

Kihánytam, amit önszántamon kívül

Megettem

Most üres a gyomor

Jöhet a következő adag

Nyomor

Mit tartok az életről? Adj egy percet, átgondolom.

Sok kacattól a fejemben, hirtelen nem is tudom,

pedig volt itt valahol egy elmélet,

csak átkutatom az elmémet, és máris mondom.

Élet, élet…

Őrzök róla néhány képet valami roskadozó polcon,

egyszer rendet rakok már, hányszor megfogadtam!

Ha nem lesz annyi dolgom.

Mert az mindig sok, takarítok, főzök,

mosok, unatkozok, hisz tudod…

a hétköznapok.

Mit is keresünk? Ó, az élet, igen.

Miért nem találom ezt a kellő holmit

pont itt?

A kimagasló csillag

                    "Ama harcot megharcoltam"(Pál II.leveleTimotheushoz)

Quantum XXL,Szirota Jennifer

A zsüri szerint kimagasló,remek.

A nép eltért a zsüri nézetétől

És a Csillag: Mészáros János Elek!

Az légy...

Ömlenek örömeid
ezerrel,
nyom sorsod súlya, ezer
keservvel

Rádiók rólad szólnak?
Tekerd el!
Adósságokért hívnak?
Ne vedd fel!

Lenge lány reád kacsint?
Keresd fel!
Gyermeked érted zokog.
Felejtsd el!

Beszélik mocskaidat?
Tereld el!
Rajkó rí morzsáidért,
Nevess fel!

Szid gyámod, gyengén segíts!
Emelj fel!
Azt teszed s vannak még itt
Sereggel.

Dögnek kolbászt, hurkát hordj!
Vederrel.
Töltsd meg a sznobok szívét
Meleggel.

Ellened ellenét áldd!
Veresd el!
Pénzt, amit eddig kapott,
Te tedd el!
...

Mik jönnek agyamba még
e reggel?
Gondviselőm nézz, végre
nevelj fel!

Haragom vidd!

Amikor megtörik a híd

s oly

 Vastag már a fal

Visszazuhan rád

 Hisz

 Téged már nem hall

Kinek szól

a

dal

Sebzett a lélek

Beteg az élet

Félek

                             Találkozásom Vilmossal 4.

Vasárnap kirándúlni mentünk. Nekem nem volt kedvem hozzá, mert a tegnap esti balhé nagyon kimerített. Barátaim már délben megjelentek, és dudálni kezdtek az ablakom alatt. Nyűgösen odakúsztam az ablakhoz, és egy fekete Passatot láttam a házunk előtt.

 - Gergő? - szólítottam meg a sofőrt, aki napszemüveggel a feje tetején, boldogan integetett nekem. Semmit sem változott.

Éjjelente sűrűn nagyon messze járok,

Lelkem fennsíkjain önmagamra várok.

Hiszem, távol megtalálom azt, ami ildomos...

Én vagyok az örök szerelmes és gyilkos.

Fekete haja van? Barna? Netán szőke?

Mindegy, én megölök mindenkit őérte.

Később tán oly helyen kuporgok, mi nyirkos...

Én vagyok az örök szerelmes és gyilkos.

Hol lelem meg? Országúton? Vasútsínek között?

Szántóföld közepén? Felhőfátyol fölött?

Nem fogok letérni utamról, az biztos...

Táncoltam az esőben,

Sétáltam a felhőkben,

Szálltam már az égen is,

Megjártam a poklot is.

Éreztem már tőr élét,

Barátok ölelését.

Csalódtam vagy ezerszer.

Nevettem most ezredszer.

Halkan sóhajtok egyet,

Könnyem utolján pergett.

Megfogadtam magamnak

Jók kevesen akadnak.

E kevésnek élek én,

Ha van e Föld kerekén,

Néhány hasonló ember,

Ki bajban is adni mer.

Kedves Önkormányzat!

Ön valóban kormányzat,

vagy csak kormányozgat iránytű nélkül,

míg az óceán bele nem kékül?

Ó, hiszen már elég rég

az, tényleg, határozottan szép

a hullám így, elkékülve,

bár nem voltam rá felkészülve,

hogy a nullán

átlendül negatív irányba

az a fránya…

Erről is az egerek tehetnek?

Miért nem felelnek???

Sokan vannak, tudom, gyorsan fogy a dió,

nehéz a sok adó, lassan dől a hajó,

kapitányunk hová lett?

Ütköző ellentétek

A román kormány tiltja a temetést,

Fokozódik minden törvény és jog.

Egyet sosem tud megtíltani,

Szívünkben Nyírő élt,él és ÉLNI FOG!

Ül, mélán Béla, és a párja

Mindkettő, egyre csak a csodát várja

Még a kertkaput is kitárja

Ő, meg a párja

Hogy akadály nélkül

Betérhessen, ha jő

Béla, és a párja

Csodája

Ott kuksolnak, tátva van a szájuk

Rajtuk, már évek óta

Ünneplő ruhájuk

Hogy illőn köszöntsék

Ha véletlenül rájuk

Találna a várt csodájuk

Éjszaka, felváltva állnak őrt

Kezükbe szorongatva egy-egy tőrt

Hogyha hirtelen szállna rájuk

A várva várt csodájuk

Nehogy egy szemfüles idegen

Rájuk törjön hidegen

S, vigye azt a csodát

Hisz, azt se tudja, hogy micsodát vinne

Amiről ő maga, valami mást hinne

Így telnek, múlnak az évek

Alig esznek, isznak, már alig alszanak s, az élet

 Hiába rak köréjük ezer csodát

Ők csak mélán bámulják azt a micsodát

Mert nem látnak, csupán bambán néznek

És így telik el fejük fölött az élet

Látván e balgaságot egy kis csoda

Gondolta megmutatja, hogy ő kicsoda

Meghúzta Béla fülét, neje haját

A válasz erre csupán annyi volt, hogy nahát, nahát

Ez meg, micsoda

S a kis csoda végképp megunván a dolgot

Megvonva vállát, tüstént kereket is oldott

Így üldögél azóta is neje meg a Béla

Csak szemük pislant egyet-kettőt

De azt is csak néha

Mert úgy gondolja Béla, és a párja

Szemet hunyni nem méltó dolog ahhoz

Ki a csodáját várja