¯  William  ¯

Egyetlen szerencsém a mulatság estéjén az volt, hogy Claire kedves és aranyos lány és nem rendezett jelenetet amiért az est hátralevő részében Katie kezét szorongattam. Attól a perctől kezdve, hogy először megpillantottam kötődtem hozzá. Nem tudnám leírni az érzést, sem pedig megmagyarázni, az viszont biztos, hogy felelősséggel tartoztam érte.

Katie életem legnagyobb kérdőjele volt. Hihetetlen dolgai voltak és olyan furcsa szavakat használt, amiket még soha nem hallottam azelőtt. A nevekkel is folyton babrált. Nehezére esett, hogy megjegyezze őket. Clairint is átnevezte, s nem kellett sok idő, hogy én is Clairenek szólítsam. Az igazat megvallva egyrészről tetszett az a bizonyos furcsaság ami egész lényéből áradt, másfelől viszont rettegtem tőle. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ezen dolgai miatt előbb utóbb bajba keveredik, s közösségünk kitagadja.

Markus azt mondta menedéket kell adnunk a lánynak, mert ez mindenkit megillet. Minket viszont meg illetett volna a teljes igazság, amit Katie eltitkolt. Alig pár napja volt nálunk, de mér több mint tízszer akadtak a torkán a szavak. Ilyenkor mindig hangtalanul tátogott és a füle hegyéig elpirult. Ebből gondoltam, hogy eltitkol valamit. Csak remélhettem, hogy nem Dorvaldnak kémkedik. Markus ennek még a gondolatát is ellenezte, én pedig az életemet is rábíztam volna. Ha azt vesszük rá is bíztam.

Ennek ellenére ez alkotta második félelmem, bár ez igencsak halovány volt az elsőhöz képest. A gondolat, hogy Katei kém, nem rémített meg annyira, mint a gondolat miszerint Katei nem fog tudni beilleszkedni közénk.

Bármelyik eshetőséget is vizsgáljuk egyértelmű, hogy jó okom volt félni, de ezt a félelmet legyőzte az erős késztetés ami arra sarkalt, hogy megbízzak Katieben. Mintha már találkoztunk volna valahol, valamikor.

Másnap reggel a megszokottnál korábban keltem fel, körül akartam nézni a könyvtárban mielőtt a királyhoz megyek. Emlékeztem rá, hogy van valahol egy könyv, ami talán segítene Katienek, hogy tisztább képet alkothasson Nyárligetről, ami talán segít neki megismerni az itteni emberek gondolkodásmódját, s ezáltal elősegítni a gond nélküli beillszkedést.

A kastély cselédfolyosója üres volt mikor beléptem egy hátsó rejtekajtón a kastélyba. Még a szobalányok is aludtak. A síri csend közepette csizmám talpának kopogása hosszan visszhangzott a kövezett falak között.

A fáklyák még nem égtek, a folyóra csak néhány kisebb ablakon keresztül szűrődött be a hajnali fény.

A könyvtár az északi toronyban volt, én viszont a déli bejáraton érkeztem. Át kellett szelnem az egész kastélyt, hogy végre elérjek oda. Bő negyed óra kellett, hogy eljussak a könyvtár hatalmas tölgyfaajtaja elé. A kilincset vastag por fedte, rég nem járt ott senki. Edton, a Napkirály úgy félte, hogy Dorvald jelenlétében nem temetkezhet a múltba, muszáj a jelenre koncentrálnia, amíg még van ideje.

A könyvtár észak és dél viszálya előtt mindenki számára nyitva állt. Ennek már lassan húsz éve.

Jómagam többször is elidőztem a könyvek társaságában, igyekeztem kielégíteni tudásszomjamat. Ekkor már csak királyi engedéllyel lehetett belépni, s ezt hosszas intézkedések előzték meg. Az évek múlásával egyre kevesebben nyújtották be igényüket a látogatásra.

Lesöpörtem a port az öreg kilincsről, majd lenyomtam. Az ajtó nyikorogva engedett utat nekem.

A könyvtár sötétségbe burkolózott, a levegőben érezni lehetett a töménytelen mennyiségű por és a gondozatlanság következtében előbukkanó penész dohos szagát.  A két méter magas ablakokat – melyek a kastély hátsókertjére néztek - nehéz függöny fedte, mely kizárta a természetes fényt.

- Ideje egy kis fényt beengedni ide – csilingelte egy magas hang a hátam mögött, mire a függönyök lehullottak s a terem megtelt fénnyel. Hívatlan vendégem mintha a gondolataimban olvasott volna.

- Mit keresel itt? – A hangom megremegett.

- Üdvözöllek William, rég találkoztunk. – Reia figyelmen kívül hagyta modortalanságomat. A régi időkben egy ilyenért csípős megjegyzésekkel és alapos kioktatással jutalmazott volna.

De az idők változnak, ahogy az emberek – és feltételezem a természet gyermekei – is.

-   Még nem mondtad, hogy mit akarsz – próbálkoztam újra. Reia felbukkanása nem sejtetett semmi jót, s én képtelen voltam véka alá rejteni idegességemet.

-   Nem örülsz nekem?

-   Évekre eltűnsz, majd hirtelen a semmiből megjelensz pár nappal azután, hogy egy furcsa lányra bukkanok az erdőben. Gondolom ez nem véletlen. – Nem lehetett véletlen. Ebben egészen biztos voltam.

-   Nem véletlen. – Szavainak súlyát egy hatalmas sóhajjal igyekezett szemléltetni. – A könyv amiért jöttél az ablak melletti polcon van. A másodikon. A legnagyobb és legporosabb. Már rég nem lapozta senki.

-   Akkor itt az ideje – mormogtam, majd elindultam a megadott irányba.

-   Az túl régi ahhoz, hogy megleljétek benne amire szükségetek van. – Nem kerülte le a figyelmemet, hogy a szükségetek szót emeltebb hangon ejtette, mint a többit. - De mindenesetre szép olvasmány.

-   Figyelj, Reia – fordultam felé elvesztve türelmemet, de ő már nem volt sehol. – Jellemző! - kiáltottam a semmibe, majd visszafordultam a polchoz.

A polc amely előtt álltam egészen a mennyezetig ért, ezen sorakoztak a legrégebbi könyvek. Nem is kellett sokat kutakodnom, s ahogy Reia kegyesen rámutatott, a Nyárliget története címet viselő olvasmány volt a legnagyobb és a legporosabb. Az egykor valószínűleg pompás borítónak már csak halvány árnyai látszottak, a lapok sárgák voltak és kopottak. A kezemben tartottam történelmünk egyetlen, szánalmas példányát, mely kis híján szétporladt remegő ujjaim között.