¯  Dévald  ¯

Elrontottam! Mindent elrontottam. Mégis, hogy lehettem ennyire könnyelmű? Azt hittem, ha a lány közelébe férkőzök könnyebben el tudom rabolni, s ha úgy veszem igazam is lett. Már két alkalmam is volt. Tökéletes alkalmak, melyekről a magamfajta vadász csak álmodhat, s én mindegyiket elszalasztottam.

Pedig csak le kellett volna ütnöm Kateit. Egy nagyobb ütés a fejre, s a lány már alussza is az igazak álmát. Másnap csillagokat látott volna egy darabig, de legalább csöndes eljárás lett volna. Megfelelt volna apának, s talán Reia is megbékélt volna egy ilyen mértékű sérüléssel.

A baj csak annyi volt, hogy képtelen voltam bántani.

Az a csók – melyet meggondolatlanul, szinte öntudatlanul adtam neki - a tudatomba égett, Katie tündöklő tekintetével és csilingelő nevetésével együtt. Tudtam, hogy ezekután egy újjal sem tudnám bántani, fájdalmat okozni neki meg pláne nem.

-   Sokat jársz a napokban odakint Úrfi – állta el az utamat Arwen, miután beléptem a kastélykapun. Az odavezető utat gondolataimba merülve töltöttem, meg is feledkeztem ezin apróságról. hogy netán összefutok a nyűgös árnyvezérrel, akinek jelenlegi legnagyobb gondja én voltam. – Viszont a lány még mindig nincsen itt – köpte undorodva. Az irántam érzett gyűlöletét ha akarta sem tudtam volna elrejteni előlem. Az ilyen mértékű szégyen a tekintetben lakozik, s a szempár tulajdonosának tudta nélkül árulkodik.

-   Az az én dolgom – szegtem fel az állam. Nem akartam veszekedésbe bonyolódni.

-   Apád türelmetlen. Nem tetszik neki, hogy macska egér játékot játszol egy ilyen könnyű prédával.

-   Az is az én dolgom, ezenfelül pedig nem hinném, hogy kegyvesztettként apám megvitatná veled a munkáról alkotott véleményét – vágtam oda foghegyről, majd kikerültem, hogy folytathassam az utam, de az Árnyvezér nem hagyta ennyiben a dolgot.

-   Lassan nekem kell a kezembe vennem a dolgokat – húzta gonosz mosolyra a száját.

-   Úgy vettem észre, hogy már a kezedbe is vetted. Apám tisztában van vele, hogy Napföldén portyáztok. Tudtommal viszont a kegyvesztett által vezérelt csapatnak ez nem megengedett. Apám ehhez a témához kapcsolódó véleménye az előbbivel ellentétben egész biztosan eljut a te füledbe is.

-   Apád mindennel tisztában van, amivel tisztában kell lennie. – Csikorgatta a fogait. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, mint az egyeduralomért küzdő, harcra kész oroszlánok. - Ne üsd az orrodat a dolgomba Úrfi!

-   Akkor te pedig ne üsd az orrodat az én dolgomba, Árnyvezér!

Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, de tudtam, hogy ez a dolog nem lesz ilyen egyszerű. El kellett végre döntenem mit teszek. Méghozzá minél hamarabb.

Feldúltan rohantam végig a folyosókon, figyelmen kívül hagyva a nekem hajbókoló szolgákat. Nem volt időm a fennhéjázásra.

A trónterem sötét volt, mikor beléptem. Lassan sétáltam a szürke márványpadlón. Igyekeztem nem zajt verni, azzal ugyanis minimum három szolgálót szabadítottam volna magamra, akik kérdésekkel halmoztak volna el, lesben álltak volna hátha óhajtok valamit, majd az első adandó alkalommal beszámoltak volna apának az eseményről, miszerint az ő felséges jelenlétén kívül tartózkodtam a trónteremben.

Apám trónja hívogatóan magasodott előttem, s én akkor először engedtem a csábításnak. Finoman végig járattam ujjaimat a karfát borító szürke gyémántokon, majd helyet foglaltam a fekete szatén párnán. Azonnal hatalmába kerített a hatalom és a legyőzhetetlenség mámora. Mintha más valaki érzései költöztek volna belém. Olyan magabiztosság uralkodott el rajtam, amelyet azelőtt még sohasem éreztem.

A trónt fekete mágia védte, ebben egészen biztos voltam.

Csizmák kopogása verte fel a csendet, a súlyos léptek apámra utaltak. Felpattantam székéből, majd meghúztam magam a legközelebbi rejtett folyosón, ahonnan tökéletesen kihallgathattam mi folyik a trónteremben.

Apám lépett be először, őt a hangok alapján három szolgáló követte. A teremből halvány fények szűrődtek át a folyosóra, majd pár perccel később felhangzott az Árnyvezér alázatos hangja.

-   Királyom!

-   Arwen – Apám hangja izgatottan, türelmetlenül csengett.

-   Nem vagyok benne biztos Uram, hogy a fiad megfelelő erre a megbízatásra. Ma alkalmunk lett volna elkapni a lányt, de el kellett szalasztanunk, mert a fiad a védelmére kelt.

Arwent még az sem tartotta vissza ócsárolásomtól, hogy ezzel saját magát is bajba keveri. Kegyetlen és hidegvérű gyilkos volt, aki semmitől sem riadt vissza.

-   Hol akartátok elkapni a lányt? – Apám hangjában nyoma sem volt feldúltságnak. Mintha sejtette volna, hogy Arwen nyílt színen akart elcsapni a lányra. Nem is tévedett.

-   Közel s távol nem volt senki, Uram.

-   Azt ajánlom Arwen, hogy húzd meg magad. Nincs szükség feltűnősködésre.

-   De…

-   Nincsen de! – csattant fel apám, elveszítve azt a szemernyi kis türelmét. – Ez egy rendkívül kényes téma. A lányt akarom, méghozzá minél hamarabb és minél hidegebben. – A király ezt már ordította. – Nem érdekel, ha a fiam nem gyilkolja meg, legalább neked is lesz egy kis örömöd, viszont Dorvald fogja a színem elé vezetni. Vagyis ha azt mondom nyugton maradsz, akkor nyugton maradsz!

Szinte láttam magam előtt a király nyakán vészterhesen lüktető ereket, vörös arcát s kigúvadt szemeit. Idétlenül festett amikor így kikelt magából.

-   Igenis, Uram – szűrte az árnyvezér fogain keresztül. Megalázottsága csak növekedett, hibát hibára halmozott.

Nekem ennyi bőven elég volt. A sötét folyosón sebes léptekkel haladtam a szobám felé, s nem tagadom útközben elmormoltam egy halk imát, hogy Reia ne várjon kései látogatóként a szobámban. Ahhoz ugyanis nem lett volna elég lelki erőm.