-   Katie! Katie!

Egy bársonyos hangot hallottam a távolból, s egy kéz érintését éreztem a vállamon.

Lassan nyitottam ki a szemem, a légzésem mély és egyenletes volt.

-   Elaludtam – krákogtam még álomittasan, majd lassan felültem.

A Nap már befejezte aznapi műszakját, ezért hát a Hold ezüstös fénye világította be az erdőt. Átaludtam az egész délutánt. Mollie barátnőm rengeteg mesélt egy túlalvás nevezetű „kórról”, amitől mindeig teljesen kikészült. Ez persze nem takart semmiféle betegséget, Mollie egyszerűen csak bő öt órával többet aludt a kelleténél. Ilyenkor mindig tompa fejfájásra és még nagyobb fájdalomra panaszkodott. Abban a pillanatban végre én is megtapasztaltam az addig ismeretlen érzést.

Azt természetesen sejtettem, hogy a furcsa idill amibe belecsöppentem nem tarthat a végtelenségig – ahogy mondani szokás: túl szép, hogy igaz legyen -, de ez a fordulat teljesen letaglózott. Teljesen lefoglaltak a zöldellő fák, a barátságos emberek és a Nyárligetet körül lengő megmagyarázhatatlan idill.

Nem tudom mit gondoltam, talán nem is gondolkodtam. Mióta kinyitottam a szemem ebben a földi paradicsomban, mintha megszűnt volna számomra a valóság egy része, sajnos a reálisabb része. Elfelejtettem, hogy ki is vagyok valójában, hova is tartozom és ami a legfontosabb: megfeledkeztem arról, hogy a világ amelyben vagyok nem létezhet.

Gondolataimból Amira zökkentett ki, aki a semmiből bukkant fel. Körülöttünk a bokrok szorosan simultak egymáshoz, elrejtve minket a külvilág elől, így ültünk a füvön mi hárman. A lány, a fiú és a menyét. Meg kellett ráznom a fejem, hogy végre kitisztuljanak a gondolataim, de akkor ez nagyon rossz ötletnek bizonyult. Teljesen elfelejtettem, hogy Dorián rendesen eltalált, így mikor örültek módjára rázni kezdtem a fejem a tompa fájdalom lüktetővé változott.

Az Idegen mellettem ült, végig őrizte az álmomat. A ténytől, hogy ilyen kedves gesztust tett az irányomba, apró pillangók keltek életre a hasamban, finoman csiklandozva, s kellemes érzéssel töltve el azt. Persze ez nem gátolta meg a fejfájást, de legalább valami pozitív is történt.

-   Ha gondolod itt is aludhatsz tovább, de az éjszaka hűvös. – Az Idegen hangjától összerezzentem, majd egy fél pillanattal később lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy egymáshoz bújunk így melegítve a másikat egész éjszaka. A gyomromban a pillangók vad táncba kezdtek, ennek ellenére én mégis a fejemet ráztam. – Igazad van. Haza megyek. – Ezt a két egyszerű mondatot a fogaimon keresztül szűrtem. Féltem, hogy hogyha kinyitom a számat felüvöltök az óvatlan mozdulat okozta fájdalomtól.

-   Mit mondtál? Kérlek ne motyogj.

Ez az én formám, gondoltam keserűen, majd igyekezve nem sziszegni a fájdalomtól kinyögtem: Haza megyek.

Őszintén megdöbbentem azon, hogy milyen természetesen használtam a haza kifejezést a kunyhóra. Ahogy teltek napok egyre jobban éreztem, hogy Nyárligethez tartozom, miközben jól tudtam, hogy az otthonom egy második emeleti lakás, amin az anyukámmal osztozunk. Valahol a realitás és az álomvilág közt ragadtam, teljesen belekeveredve a valóságba.

-   Nem baj, ha nem az ösvényen haladunk? – kérdezte az idegen, mikor már vagy öt perce sétáltunk. Az, hogy elkísér már magától értetődő volt, kérnem sem kellett. Bár meglehet, hogy megkértem. Az események egy része ugyanis kiesett. Nem emlékeztem rá, hogy elindultunk, így nem kicsit lepett meg mikor feleszméltem séta közben.

-   Én úgysem látom.

-   Ne aggódj – fogta meg a kezem szomorú hangom hallatán -, majd idővel rá áll a szemed.

Több szót nem ejtettünk, csendesen sétáltunk a kunyhó felé, egymás kezét fogva. A gyomromban a pillangók vad tánca közben eufórikus őrületbe váltott, aminek következtében minden kuncogás nélkül töltött másodperc kínszenvedésnek bizonyult. Szívem szerint kacagva rohangásztam volna körbe-körbe, világgá kürtölve, hogy boldog vagyok és az sem érdekelt volna, hogy ezzel mekkora fájdalmat okozok sérült buksimnak.

Az utolsó sáv fánál aztán megtorpantam, s a legközelebbi nyáricser törzsének vettem a hátam – ez azon három faj egyike volt, amit már felismertem - , miközben még mindig az idegen kezét szorongattam.

-   Még nem mondtad meg a neved – emeltem rá a tekintetem.

-   Nem. – Közelebb lépett hozzám, a térdünk összeért, finom leheletét az arcomon éreztem.

-   Meg kell bíznod bennem!

-   Megbízom benned – szaladt ki a számon, akaratom ellenére.

-   Ez esetben nincsen szükséged ilyen teljesen felesleges információra – suttogta a nyakamba mielőtt megcsókolt. Először csak finoman, majd egyre szenvedélyesebben. A nyakába kapaszkodtam, s közelebb húztam magamhoz, nem akartam, hogy véget érjen a gyönyörű pillanat.

De sajnos véget ért, hamarabb a hamarabbnál.

A kunyhó ajtaja kicsapódott, mi pedig szétrebbentünk mint a rosszban sántikáló csibészek, annak ellenére, hogy a házból kilépő Markus nem láthatott minket. Bár az erdő szélénél álltunk, a fák árnyéka jótékonyan eltakart bennünket.

- Ideje mennem – bökte ki az Idegen, majd miután nyomott egy gyors puszit az arcomra olyan hirtelen eltűnt, hogy köpni nyelni nem volt időm.

Ledermedten bámultam arra amerre köddé vált, nem értettem mi lelte. Nem csináltunk semmi rosszat és amúgy sem láttak meg minket. A fejemben akaratom ellenére újra és újra végigpörgött a gondolat, miszerint ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Minél közelebb kerültem valóm reálisabb részéhez, annál erősebben éreztem, hogy valami nincs rendjén. A furcsa idill ami Nyárliget ezen részét jellemezte túlontúl tökéletes volt, s a filmekben az ilyen tökéletes állapotok mögött szokott megbújni a legnagyobb rossz.

Lekuporodtam, s magam köré vontam a karom. Az égen milliónyi csillag szikrázott, a Nap halvány sziluettje szinte alig látszott a fényesen tündöklő Hold mellett. Apával imádtuk a csillagokat, de mindig csak akkor láthattuk, amikor a nagyinál jártunk vidéken. A városom felett sohasem volt csillagos az ég.

Mikor az ember felnézett az égre csak végtelen sötétséget látott, reménytelen feketeséget, Nyárligeten ellenben az ég maga volt a remény.

Pár pillanattal később – épp mikor kiléptem az erdő sötétjéből Will lépett ki az ajtón.

- Megint eltévedtél? – mért végig megkönnyebbülve. Szerencsémre nem vette észre arcomon a

- Egy csöppet – füllentettem. Úgy gondoltam ezt az Idegen ügyet még egy darabig magtartom magamnak. Az én, és a pillangóim titkának.