Ez most címtelen, de ha épp valakit olvasás közben megszáll az ihlet ezen téren, nyugodtan címezzen. :D

Két óra alvás egy pihe puha ágyban tökéletes gyógyírnek bizonyult. A fejfájásom megszűnt, s bár éreztem egy nagyobbacska puklit a halántékomon Claire megnyugtatott, hogy szabad szemmel nem látszik, ezért bátran kimerészkedtem az emberek közé.

S nem bántam meg. A Napföldi mulatság felülmúlta minden várakozásomat. A főtér mintha a legcsodálatosabb álmom földi megnyilvánulása lett volna. A Kommer’s erkélyéről hosszú virággirlandok lógtak, melyek egészen a földig értek, s szivárvány minden színében pompáztak.. A tér közepén álló színpad négy sarkán fáklyák égtek, bár ezek csak a hangulat miatt kellettek, a Hold fénye ugyanis tökéletesen megvilágította  még a mellékutcákat is.

A zenekar kellemes tánczenét játszott, olyat amit a saját világomban ha kínoznak sem hallgatok, ott azonban mintha törölték volna a zenével kapcsolatos fenntartásaimat. Élveztem a zenét.

Akik nem táncoltak az ingyen lepényt falták, s közben hangosan csevegtek. A tömeg egyetlen, hatalmas masszává olvadt, a levegő megtelt vidámsággal. Mindenkit magával ragadott a zsongás.

Jómagam egy árnyákos részre húzódva – melyet nem volt egyszerű meglelnem - szájtátva bámultam a történéseket. Szélesvásznú, 3D-s mozi volt amit az első sorból figyeltem. Claire épp almáslepénnyel igyekezett elcsábítni Willt, s búvóhelyemről figyelve úgy tűnt, nem kell sokat erőlködnie. Will széles vigyorral az arcán falta a finomságot, miközben egy másodpercre sem vette le pillantását a lányról.

Épp megállapítottam magamban, hogy valóban helyesek együtt – ahogy azt már a délután folyamán elgondoltam -, amikor valaki hirtelen megragadta a kezem, s a táncolók közé húzott tiltakozásom ellenére. Így visszagondolva elég naiv dolog volt részemről azt hinni, hogy Markust meghathatom az egyszerű – de kevésbé nagyszerű – nem tudok táncolni kifogással, amiről mellesleg kiderült, hogy téves. Legnagyobb meglepetésemre tudtam táncolni.

A ritmus egyszerű volt, ahogy a tánclépések is, amit mindenki előszeretettel alkalmazott fittyet hányva arra, hogy némelyik milyen idétlenül néz ki. De épp ezek a csiricsáré lépések adták a varázsát.

Miután Markust elrabolta tőlem egy bögyös barna, hirtelen előkerült Will. Karamell szemében pajkos fény csillant, s úgy megforgatott, hogy azt hittem kiszalad a lábam alól a talaj.

-   Hová lett Claire? – kérdeztem lihegve, de sajnos a szavaimat elnyelte a zsibongó tömeg.

-   Az édesanyjának segít – kiáltotta Will.

-   Te szájról olvasol? – álmélkodtam. Lehetetlennek tűnt, hogy a hatalmas zsivajban hallotta amit kérdeztem.

-   Jó a fülem – rántotta meg lezserül a vállát, majd úgy megpörgetett, hogy ezúttal valóban kiszaladt a lábam alól a talaj. Sebesen közeledtem a talaj felé mikor hirtelen egy erős kéz megragadta a karom, s még azelőtt visszarántott a talpamra, hogy sikíthattam volna.

-   Köszönöm – kiáltottam megmentőmnek remélve, hogy meghallja amit mondok.

-   Ezzel tartoztam – húzta széles mosolyra ajkát Dorián, majd odabiccentett Willnek, aki egy bólintással válaszolt, majd szépen elsunnyogott.

Így történt gyors párcserém, aminek következtében kiderült, hogy szegény Dorián a táncban is ügyetlen. Végül tizenkét bocsánatkérés után sikerült rávennem, hogy üljünk le, majd bevetve az oly kegyetlen bociszem trükköt rávettem, hogy hozzon nekem egy korsó sört. Persze előtte le kellett futnunk az ittam már sört kört háromszor, de végül győztek a bociszemeim és megkaptam a hatalmas korsó szomjoltót.

Italozás közben kiderült, hogy Dorián állattenyésztéssel foglalkozik, ugyanis ott tud a legkevesebb kárt tenni ügyetlenségével. Továbbá azt is sikerült kitudakolnom, hogy Claire – akit szinte már mindenki így szólított – és Will már egész régóta jó barátok, és rengeteg időt töltenek együtt. Pillantásomat többször is végigjárattam a tömegen, de a tubicákat nem sikerült kiszúrnom.

Miközben én bőszen kutakodtam Doriánt elrabolta az édesapja, hogy egy kis kényszermunkával ajándékozza meg. Egyrészről bántam, mert élveztem a társaságát, másrészről viszont örültem, mert újdonsült lovagom épp a honnan jöttem témát kezdte feszegetni és azon az estén nem volt hangulatom efféléről hazudozni.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb el kell mondanom Willnek és Markusnak, de akkor nagyon jó ötletnek tűnt az utóbbi mellett letenni a voksomat. Az igazság az, hogy minden porcikám azt kívánta, hogy végre kimondjam ami a szívemet nyomja, valami mégis visszatartott. Többször is elhatároztam magam, elterveztem, hogy mit mondok, de amikor ki akartam mondani mintha a torkomon akadtak volna a szavak. Azokban a pillanatokban valószínűleg úgy festettem mint egy néma kacsa, s a mulatság estéjén úgy gondoltam megérdemlem, hogy ne érezzem magam szerencsétlen állatnak.

Épp a sörömbe kortyoltam amikor valami szőrös suhant el a lábam mellett. Ijedtemben félre nyeltem az italt, s kis híján megfulladtam. A szerencsétlen kacsaeffektus elkerülését bebuktam, viszont szerencsém is akadt, ugyanis senki nem szúrta ki bénázásomat, kivéve azt a kis szőrös valamit ami hirtelen újra a lábamnak dörgölőzött. Persze ez az aprócska trükk másodszor is a frászt hozta rám, s ezen akció következtében még a padról is lecsúsztam.

Az volt a nap csúcspontja. Nem volt elég a fejem, a lábujjaim, még a fenekem is sajogni kezdett.

A szőrös izé ismételten hozzám simult, de ezúttal már nem tudott meglepni csak elszaladni előlem. Szerencsére fehér  bundája tökéletesen kivehető volt a lábak rengetegében, így könnyedén tudtam követni. A szőrmók könnyedén manőverezett a lábak között, én viszont valamivel lassabban haladtam a rengeteg bocsánat kérés következtében.

A valami átszaladt a főtéren, majd egy kis mellékutcába fordult, hogy azon is végig söpörhessen. Én dilinyós meg utána. A nagy futásban persze felkellett húznom a hosszú szoknyámat, s azokban a pillanatokban nem igazán szerettem Clairet. Ha ő nem ragaszkodik hozzá nem veszem vissza a Markustól kapott ruhát, hanem megmaradok a kényelmes és nőies igényeimet tökéletesen kielégítő térdig érő kötényruhánál.

A fehér szőrmók balra fordult, majd két utcával, és úgy húsz méternyi füves területtel később bevetette magát az erdőbe, én pedig gondolkodás nélkül utána. Beismerem, hogy egyedül követni az izét egy erdőbe amely folyton változik nem volt túl jó ötlet, de mire ez tudatosult bennem már eltévedtem. Újra és újra elhaladtam ugyanazon fák mellett, bár az is lehet, hogy egy helyben toporogtam, a fák pedig követtek.

Próbáltam meglelni az ösvényt, de még hasoncsúszva sem sikerült rálelnem az ezüstös csillogású fűszálakra, viszont a szép ruhámra sikerült néhány új foltot szereznem.

Emlékezetemben élt még a délelőtti kép, a tíz méter magas nyáricserről amely olyan öreg, hogy már nem vándorol, de nem sikerült még hozzá hasonlót sem találnom, hiába meresztgettem a szemem vörös barázdák után.

A furcsa kis állat ami a fák közé csalt már régen eltűnt, engem pedig egy kellemetlen érzés kerített hatalmába, ami még a félelemnél is félelmetesebben hatott rám. Nem tudtam beazonosítani, még soha sem éreztem. Erős szívdobogás, libabőr és izzadás jellemezte, amik egyértelműen a félelem tünetei voltak, de valami mégis más volt.

Szerencsémre a Hold fényárban úsztatta az erdő részt amin éppen toporogtam, így hát mikor valami elsuhant mellettem ki tudtam annyira venni a sziluettjét, hogy meg tudjam állapítani: egy ember volt az. Egy pillanatra fellélegeztem, szinte megnyugodtam, de a kellemes érzések szétrebbentek amint eszembe jutott a park béli élményem az árnyakkal, amikről mellesleg még mindig nem beszéltem Willnek. Ezen téma a honnan jöttem mesével járt egy cipőben, vagyis az utóbb szabály vonatkozott rá.

Közben hangos avarzörgés kíséretében előkerült a kis szőrmók és érdeklődve leparkolt előttem. Leginkább egy menyétre emlékeztetett, ámbár a lábaim előtt ülő teremtménynek ezüstszínű szőre, és acélkék szeme volt.

Lehajoltam hozzá, majd a karomba vettem. Nem ellenkezett, barátságosan bújt hozzám. Bársonyosan puha volt a bundája, s testének kellemes melege minden rossz érzésemet elűzte.

-   Látom megtaláltad Amirat.

Egy sötét alak lépett ki a fák takarásából és indult el felém. A szívem azon nyomban magasabb fokozatra kapcsolt, a gyomrom görcsösen összerándult.

-   A tied? – kérdeztem félszegen, miközben még mindig a kis szőrmókot cirógattam. Úgy kapaszkodtam belé, mint utolsó mentsváramba.

-   Bizony – bólintott az idegen. – Hetente legalább kétszer elveszik.

Időközben beért a Hold által megvilágított területre, s végre megnézhettem magamnak. Magas, barna idegen volt, talán Will korabeli. Fekete ruhát viselt, s a ruháihoz hasonló feketeség csillant a szemében. Még soha azelőtt nem láttam olyan sötét szempárt. Teljesen megbabonázott.

-   Remélem nem okozott gondot – mosolyodott el, az ölemben lustálkodó állatot fixírozva.

-   Á – legyintettem -, csak eltévedtem miatta.

Az idegen hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Eltévedtél?

-   Nem ide valósi vagyok, akár két méteren belül képes vagyok eltévedni.

A fiú felnevetett. Mély, bársonyos hangja volt. Tökéletesen illett az erdő sötétjébe, ahonnan előbukkant.

- Visszakísérjelek a faluba?

- Azt megköszönném.

- Hova valósi vagy? – kérdezte az arcomat fürkészve, miközben lassan sétáltunk egymás mellett.

Fel nem tudtam fogni, hogy ez miért ilyen közkedvelt téma. Ezt nem kellene esetleg megelőznie a mi a neved kérdésnek.

- Messzire valósi – ködösítettem kelletlenül, majd gyors témaváltással folytattam, hogy esélye sem legyen többet kérdezni erről a témáról. – Milyen jószágot tartok a kezemben?

- Holdföldi menyétet.

- Holdföldit? – emeltem rá értetlenkedve a pillantásom.

- Észak és dél viszonya nem szab határt az erdő teremtményeinek – nevette el magát kitalálva ostoba gondolatomat, majd hirtelen megtorpant és kivette a kezemből Amirat. – Megérkeztünk.

 És valóban, a falu szélénél álltunk. Hallani lehetett a főtérre csoportosult falusiak vidám zsivaját.

- Köszönöm, hogy… - fordultam az idegen felé, de már sehol sem volt. Megpördültem a tengelyem körül, s végig pásztáztam a környéket. Nem értettem, hogy hogyan tűnhetett el ilyen észrevétlenül. Egy szemvillanás alatt.

Kissé elkeseredetten indultam el a legközelebbi szűk utcán. Reménykedtem, hogy a városban már nem keveredek el. De ha mégis, az sem baj. Csak mennem kell a hang irányába, míg bele nem botlok a tömegbe.

Az utca felénél járhattam, amikor valaki előttem termett és szorosan magához ölelt. Nem kellett sokat gondolkodnom ki lehet az, kellemes erdőillata azonnal leleplezte.

-   Jól vagy? – Will kissé eltolt magától, majd tüzetesen végigmért.

-   Jól vagyok.

-   Akkor jó – vakkantotta morcosan. – Nem vagy normális. Tudod mennyire aggódtam?

-   Ne haragudj – nyögtem megszeppenve. Keresgélnem kellett a megfelelő szavakat. Az, hogy Will ennyire aggódott értem kis híján könnyeket csalt a szemembe.

-   De haragszom – fonta karba a kezét. – Mégis mit képzeltél?

Úgy beszélt mint anya, amikor tíz évesen az egyik úszóóra után egyedül indultam haza a hóesésben. Ő is ugyanúgy felszegte az állát és lefelé görbítette a szája szegletét. Igazán hatásos módszer a pszichikai hadviselés rengetegében.  Többet nem is indultam el egyedül engedély nélkül.

-   Sajnálom – hajtottam le a fejem. – Megláttam egy furcsa kis állatot és mire észbekaptam már eltévedtem. Nem akartam gondot okozni, sem pedig azt, hogy aggódj.

Will nem szólt csak elkapta a kezemet, s onnantól el sem engedte, egész este.