Túl szép...

A mulatság után hajnalban érkeztünk haza – persze ezt Willtől kellett megtudakolnom -, így mikor kimásztam az ágyból feltételeztem, hogy már dél körül jár az idő.

A konyha asztalára már ki volt pakolva az étel, amire rá sem bírtam nézni. A hajnali órák valamelyikében még megettünk egy pár almás lepényt – jómagam számszerint hármat, Will azthiszem ötöt -, az ételnek még a gondolatától is émelygés fogott el.

Körbe néztem a kunyhóban, majd kiléptem a szabadba. Az idő tiszta volt és meleg, mint az előző napokban. Elbattyogtam a kútig, majd vissza. Megmosakodtam, felvettem a zöld ruhát, amit az ágyam mellé készítettek, majd lendületesen kirontottam a levegőre. Újra.

-   Markus! – kiáltottam torkom szakadtából, miközben lassan sétáltam a kunyhó vonzáskörzetében.

Azzal tisztában voltam, hogy Will épp a királynál teljesít szolgálatot, ezért az ő keresésével nem is  bajlódtam, Markus jelenlétére viszont nagy szükségem lett volna, ugyanis elmondhatatlanul unatkoztam annak ellenére, hogy alig egy órát töltöttem egyedül. Nem akartam senkinek sem a terhére lenni, szívesen segítettem volna akármiben. Na jó, akármiben nem, de egy újabb almaszüret ellen nem lett volna kifogásom.

Almaszüret!

Ezen gondolattól felbuzdulva indultam el a kastélyt övező fal mentén, de csakhamar csalódnom kellett. A kapu amelyen Claire-rel bementünk zárva volt, s embereknek nyomát sem láttam. Nem igazán értettem a saját logikámat. Kiabáltam és keresgéltem ahelyett, hogy elindultam volna oda, ahol egész biztosan vannak emberek. A városba! Ahol van élet, van tömeg és nem utolsó sorba vannak ismerősök, akiket egy leheletnyi kis szerencsével meg is találhatok.

Nagy lendülettel visszafele indultam, amikor egy faág megreccsent a hátam mögött. Kalapáló szívvel pördültem meg, s meredtem a hang irányába, de senkit sem láttam. Az erdő fái barátságosan figyeltek, mintha azt üzenték volna: Ne aggódj, nincs semmi baj.

-   Kezdek becsavarodni – csóváltam a fejem, majd épp indultam volna – újra -, ha nem reccsen meg újra egy faág. Ismételten zakatoló szívvel pördültem meg, de ezúttal nem a semmivel, hanem egy bizonyos valakivel találtam szemben magam. A fiú volt az. Egy fának támaszkodva figyelt, lába mellett a hófehér Amira buzgón csóválta a farkát. Olyan volt, mint egy eldeformálódott, de izgatott kiskutya.

- Magadban beszélsz? – kérdezte az idegen mosolyogva. Valamiért kilógott az erdő barátságos fáinak sokaságából. Mintha ő lett volna a rosszfiú a bűntelenség területén.

- Előfordul – rántottam meg a vállam remélve, hogy nem percekre süppedtem bele gondolataim örvényébe.

- Furcsa lány vagy.

- Te pedig folyton a frászt hozod rám.

A fiú kilépett a fák árnyékából, s a folyton a frászt hozod rám kijelentésem új értelmet nyert. Ő volt a csuklyás fiú, akit az ablakból láttam. Megismertem a mosolyát. Vagyis azzal együtt ez volt a harmadik olyan eset, hogy kis híján elájultam miatta.

- Félelmetes vagyok? – kérdezte, miközben rendíthetetlenül menetelt felém.

- Nem. – Ezt már közvetlenül a szemébe mondtam, ugyanis a srác pillanatok alatt átszelte a köztünk lévő tíz méternyi távolságot. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy megijeszt a belépőd stílusa.

Arcára döbbenet ült, sötét szemeit összehúzta. – Ezt nem értem. – Rázta a fejét tanácstalanul.

-   Nem te vagy félelmetes, hanem az, ahogy megjelensz.

-   Áh, értem – mosolyodott el újra. Széles, rosszfiús mosolya volt, amit csak tetőzött a sötét szemének pajkos csillogása.

-   Szóval – köszörülte meg a torkát kissé zavartan. – Merre mész?

-   A városba igyekszem. Na és te? Miért settenkedsz az erdőben?

Válasz helyett csak lenézett a lábunkhoz, én pedig követtem a pillantását. Amira épp a szoknyám egyik rojtjával játszott, láthatólag igen élvezte az élet eme apró örömét.

-   Értem – mosolyodtam el, majd meglengettem a szoknyám, hogy ne legyen olyan egyhangú a szőrmók játéka.

-   Hogy érzed magad errefelé?

-   Igyekszem beilleszkedni. Kicsit furcsa. Nem ehhez vagyok szokva.

A fiú nem válaszolt, viszont az arca elsötétedett. Nem tudtam mire vélni a reakcióját.

- Hallottad? – kérdezte homlokráncolva több másodpercnyi kínos csend után.

- Micsodát? – A hangomból máris ki lehetett hallani a pánik aprócska jelenlétét.

- Jobb lesz, ha hazakísérlek – mormogta, majd elindult a kunyhó felé.

Szótlanul követtem. Nem tudtam mit hallott, nem is mertem megkérdezni. Teljesen megzavarodtam a hirtelen jött nyugtalanságától. Már majdnem elértük a kunyhót, mikor hirtelen megtorpant, majd megpördült, megragadta a kezem, s rohanni kezdett. Mondanom sem kell, hogy mennyire átkoztam újfent a nyavalyás hosszúszoknyát ami nem kicsit gátolt a mozgásban.

A fiú az erdő felé rohant, én pedig gondolkodás nélkül utána. Egy ideig nem egészen értettem, hogy mire fel ez a nagy sietség de aztán meghallottam a hátunk mögött dobogó emberek zaját. Gondolkodás nélkül pillantottam hátra a vállam fölött, s azon nyomban felismertem őket. Ugyanazok voltak, akik az én világomban is követtek.

Az események felgyorsultak körülöttünk, jobban szólva az erdő feléledt. A fák hirtelen mozgásba lendültek. Míg előlünk elhajoltak, s utat engedtek nekünk, kegyetlenül lecsaptak támadóinakra, mintha nem kívánatos személyek lennének a természetben. Az ágak hangos suhintásokkal illették a betolakodókat, a vastag gyökerek pedig olyan gyorsasággal törtek fel a földből, hogy meglepődni sem volt idejük.

A srác hirtelen balra rántott, majd belökött egy bokor alá. Levegő vétel nélkül lapultunk, jómagam pislogni sem mertem. A tudat, hogy idáig követtek, hogy még itt – pontosan nem is tudom hol – is rámtaláltak teljesen lebénított. Egyetlen mentsváram a jobbomon hasaló idegen fiú volt, akivel összeért a vállunk. A jelenléte nem nyugtatott meg teljesen, de legalább nem borultam ki.

Az árnyaknak csak a lábait láttam. Céltudatosan haladtak, átvizsgálva az erdő minden egyes négyzetcentiméterét. Nem állíthatták meg őket az agresszív fák, de legalább lelassították, s elterelték őket a közelünkből. Az árnyak  precízek voltak, mégis az a bokor ami alatt mi lapultunk elkerülte a figyelmüket.

-   Nagy szerencsénk volt – egyenesedett fel az idegen, miután az utolsó árny halk neszezése is elhalt. – Miért követ téged az Árnysereg?

Árnysereg?

Az elmúlt, hosszú percekben szinte alig vettem levegőt, tompának éreztem agyam, s az Árnysereg szó nem volt jó hatással lestrapált tekervényeimre. Ha nem feküdtem volna, egész biztosan leesek a lábamról. Egy egész sereg követett engem? Mégis miért?

-   Árnysereg? – tátogtam magamnak, de az idegen is meghallotta.

-   Az Árnysereg. – Leült, s a hátamra simította a tenyerét, aminek következtében az egész testem felforrósodott. – Nem tudod miért követnek?

Nem tudtam szólni, csak a fejemet ráztam, miközben próbáltam belesüppedni a földbe, teljesen sikertelenül.

-   Katie… - A hangjában a tehetetlenség és az értetlenség fájdalma csendült. Mintha nem tudná mit mondjon, vagy mintha pontosan tudná mit akar mondani, csak nem tudja hogyan bökje ki.

Végül nem fejezte be amit elkezdett, én pedig nem kötöttem bele abba, hogy mégis honnan a fenéből tudja a nevemet. Helyette a hátamat kezdte simogatni, amitől még mindig izzó testemen kellemes borzongás futott végig. Becsuktam a szemem, s próbáltam megszabadulni az elmúlt napok rettegéseitől.