Első rész

A csinos velencei nő hangosan kacagott a fiatalember heves udvarlásán – a kétségtelenül szép szavak túl sokat mondtak, semhogy hihessen nekik. Mégis: jólesett hallgatnia.

- Tehát hunyjam le szemem, nehogy pillantásom elolvassza a frissen hullott havat? – visszhangozta csúfolkodva az ifjú szavait – Mondjuk, a hóért valóban kár lenne… oly ritka csodás városunkban.

- Tévedtem, carissima! – tiltakozott amaz – Könyörögve kérlek, be ne hunyd ragyogó szemeidet – megfagynánk mindannyian, ha kihunyna Napunk éltető fénye!

Eltúlzottan mély meghajlása közben is látta a nő elégedett mosolyát.

- Hogyan is hihetnék neked, Vittorio? Amit mondasz, a következő szemvillanásban megmásítod – panaszolta negédesen – Hogy szerezzek én így bizonyosságot?

Most a fiatalember arca ragyogott fel az ezüst-kék karneváli maszk fedezékében. Csupán ajka s szeme maradt fedetlen… de az előbbit könnyelmű derű vonta mosolyra, és ez a nő nem tartozott azok közé, akik olvasni tudtak volna a tekintetekben.

Mert abban a kék szempárban jóval több izzott, mint a pillanatnyi vágy könnyelmű hajszolása. A géniusz lobogása, éjjeli virrasztások, rejtélyes álmok örvénylettek tekintetében; de a nő mit sem törődött vele.

És most az ifjúnak is jólesett mindent feledve léha örömökbe feledkezni.

- Ma este? – suttogta merészen – A dózsepalota mögött?

- Talán – nevetett fel a nő, távoztában megsuhogtatva drága selymeit.

Alkalmi udvarlója elégedetten nézett utána. Tagadhatatlanul csinos volt kék bársonyöltözetében; bő tunikáját könnyű kendő szorította karcsú derekához; feszes nadrágja, szoros csizmája remekül hangsúlyozta formás lábait. Barettje alól dús, szőke fürtök hullámoztak válláig; és a míves maszk kissé ugyan lágy, de finom vonású arcot rejtett.

A csípős reggeli levegőbe nehéz, édeskés illat vegyült; sült hagyma, ismerte fel kedves csemegéjét, s arrafelé vette útját. Fürkésző tekintete egyszerre egy másik szempárba akadt… egy női szempárba, de ez a pillantás nem volt sem enyelgő, sem tetszelgő: leplezetlen megvetéssel mérte végig Vittoriót.

„Bizonyára kihallgatott az imént”, rándított vállat az ifjú; mit sem törődve az ismeretlen rosszallásával – vessen saját ridegségére, ha magának nem képes hasonló kellemes kalandokat szerezni –, azonban volt valami a nő arcában, ami megdöbbentette. Azok a vonások kísértetiesen ismerősök voltak – mégsem találkoztak soha. „Arra emlékeznék. Olyan erő van az arcában, amit nem lehet elfeledni.”

És bár nem az a természet volt, aki meggondolatlanul elmegy egy feledhetetlen nő mellett, ezúttal mégsem szólította meg; semmi hajlandóságot nem érzett, hogy a lány gúnyolódása elrontsa víg kedvét.

Derűsen lépkedett tovább, s a mind sűrűbbé erősödő hagymaszagból ítélve, már közel járhatott az árushoz, amikor egyszerre durva szitkozódás ütötte meg fülét. Nem volt újdonság az efféle azon a környéken, karnevál idején, az álarcok rejtekében pedig különösen nem; a két veszekedő mondandója azonban elég baljós volt, hogy maradásra bírja. Az egyik kunyhó falához lapulva fülelt, némán, de annál hevesebben imádkozva: bár ő tévedne, s mégsem arról disputálnának azok ketten, amiről ő vélte.

- Nem érdekel! – csattant fel egy éles hang – Oldd meg! Üss rajta a házán egyik éjjel, vidd a rejtekünkre, és vallasd ki! Fenyegesd meg, hogy bűbájossággal, boszorkánysággal vádolom meg, ha nem lesz a segítségünkre!

- De uram… signore, ha…

- Oldd meg! – ismételte a farkasmaszk mögé rejtőző férfi egyre ingerültebben – Szükségem van az aranyra! Nagyobb bajban vagyok, mint ahogy azt itt sejtik az emberek… Nem hibázhatsz; megértetted?! Matteo csak egy gyenge öregember; nem állhat ellent! Eredj, és legkésőbb holnapután reggel legyen a rejteken! De még jobb, ha már virradatra ott lesz! És akkor majd rábírom, hogy nekem is juttasson az aranyából!

Vittorio csaknem felkiáltott rettenetében. Matteót veszély fenyegeti?!

Évek óta ismerte az öreg alkimistát; régen, amikor, még kevéssé ismert művészként a városba érkezett, Matteo már akkor is emberséggel bánt vele, befogadta, amikor szűkében volt a pénznek, s ha elcsüggedt, mindig akadt számára egypár bátorító szava… És a festő, bár azóta már magasra repítette a dicsőség, megtartotta a barátságot. Nemcsak kedvelte, hanem tisztelte is az öreget, aki minden bogara ellenére is bölcs volt; ragyogó elmével és lenyűgöző tudással; melynek egy része volt csupán az alkímia.

Nem hagyhatja sorsára…

Visszafojtott lélegzettel araszolt hátrafelé, csaknem belesimulva a falakba; s amikor úgy vélte: biztos távolságba ért, futásnak eredt. Vesztére.

A sikátor pocsolyába gyűlt szennye megdermedt a fagyban, de a ráhullott hó csupán elfedte, mit sem enyhíteve a jég síkosságán – és Vittorio, talajt veszítve lábai alól, önkéntelen kiáltásával felriasztotta a cselszövőket.

Hiába ugrott talpra, azok ketten jobb futók voltak; jóformán egypár ugrással utolérték; s letépték álarcát.

- Nicsak, festő! – vigyorodott el gúnyosan a farkasmaszkos; és a házfalnak szorította a fiatalembert. Vittorio nem merte levenni róla a tekintetét, szeme sarkából azonban még így is látta, ahogy társa tőrt von elő.

- Rohannál Mattóhoz, mi? Figyelmeztetni kedves jó barátodat?

- Mit akartok tőle? – határozottan akart beszélni, nem tehetett róla, hogy a penge finom érintésétől mégiscsak remegés kúszott a hangjába – Senkit sem bántott! Még gyógyító elixírekre is rátalált, adott belőle jó szívvel mindenkinek…

- Az aranyon bezzeg nem akar osztozni!

- Még nem találta meg! – csattant fel Vittorio; mire a farkasálarcos gúnyosan nevetett.

- Ígértem, segíthetek neki… hozathatok fóliánsokat, ismerek bűbájos embereket…. Segíthetek, ha akkor, amikor végre megleli a Bölcsek Kövét, engem is részesít a busás nyereségből. Híreim szerint már nagyon közel jutott hozzá… persze ő ezt is cáfolta, sehol sem tart még, csak alázatosan kutat, keres… El is higgyem! Bizonyosan magának akarja! Hát ha majd vallatóra fogják… a kínpad a némákat is szóra bírja!

Lassanként a festő agyában is világosság gyúlt. Bár a maszk híven fedte a férfi arcát, a hangja mind ismerősebbnek hatott; és daliás termete is igazolta Vittorio gyanúját. Sejtette már… a városban ismeri mindenki Lodovicót. A pénzgondjaival együtt.

Matteo… Hányszor hallgatta az öreg alkimista lázas monológjait; hajlott kora ellenére ifjúként tudott lelkesedni, ahogy azt ecsetelte: mennyi áldást hozhat a világra, ha egyszer valóban felfedezi a csodatévő követ. Nem magának akart vagyont, még csak hírnevet sem… „És lészen akkor az ember egyenlő az emberrel, és nem lesz nyomor, de élni fog mindenki derűsen és jólétben; és eljő a földre az új aranykor”; álmodott az alkimista.

És neki, Vittoriónak sosem volt szíve megvallani kételyeit: hogy hiába is látná el arannyal a szegényeket, azok, akik addig is gazdagok voltak, felvernék az árakat, és nem lenne megállás… talán még rosszabb lenne minden, mint amilyen most.

Matteo… Sosem fog engedni. Inkább halálra kínoztatja magát, gyenge, öregedő teste amúgy sem viselne el sokat; de sosem adja el az álmát.

Lodovico tekintete megvillant, ahogy megérezte a festő aggodalmát.

- Kedveled Matteót, igaz? Talán… segíthetnél rajta.

- Hogyan?!

A kérdés túl gyors volt; önmagát szolgáltatta ki; de képtelen volt úrrá lenni indulatán.

- Ugyan, Vittorio… – mosolyodott el a farkasmaszk résén keresztül – Eszes fiú vagy te. Bizonyára kitaláltad már, ki is vagyok… És akkor már az sem olyan nehéz feladvány, hogy pénzre van szükségem.

- Az nekem sem ártana – morogta a festő – De megpróbálhatok szerezni… akárhonnan. Mennyire van…

Nem fejezhette be a mondatot; a veres álarcos durva nevetése szakította félbe.

- Annyit úgysem tudsz, Vittorio! – intette le társát Lodovico – Azonban másként a segítségemre lehetsz. És akkor békében hagyjuk az alkimistádat.

- Mit akartok tőlem?

- Tehetségesen festesz. Mint egy genius… Bizonyára más dolgokban is ügyes a kezed. Ugyan, Vittorio… Nem kérek olyan nagyot – szinte már gyöngéd volt a hangja, mintha csak egy nyűgösködő gyerekhez vagy szeretőhöz beszélne – Csak egy ismert bankház váltóját lemásolni, pontosan, részletesen; különös tekintettel egy aláírásra… Úgy, hogy beválthassam. Egy délután alatt elkészülsz vele… és a barátod békében marad. Nos, Vittorio? Mit felelsz?

A festő úgy reszketett, mint akit a harmadnapos hideg borzongat; és amúgy is halovány arca jópár árnyalattal fehérebbre sápadt.

Amit Lodovico kért, annak a közönséges neve hamisítás volt; büntetése pedig kínhalál.

Amit azonban ígért, az Matteo élete. Még akkor is, ha a fiatalember tudta: nem végleg. Csupán arra az időre, amíg nincs készen a váltóval… de ha jól húzza az időt, az alkimistának lesz ideje elmenekülni.

- Megteszem! De nem elég egy délután. Gyakorolnom kell; hogy hasonlítson a megszólalásig… még annál is jobban. Én sem akarom elszenvedni a hamisítók halálát; elhiheted.

***

A fellobbanó harag egyszerre Vittorio arcába kergette a vért.

- Dehogynem mégy, Matteo! Ha már miattad hamisításba keveredtem, akkor igenis: mégy!

Későn ébredt rá: mit is mondott. Hamisítás… nem; ezt nem akarta megvallani; az efféléről sosem tudhatnak elég kevesen – és nem akarta a bűn tudatával terhelni az öreg lelkiismeretét. Késő már… Matteo lecsapott a szóra.

- Hamisítás…? Mibe keveredtél?

- Kényszerítettek – felelte kelletlenül a festő – Észrevették, amint kihallgattam őket, és elkaptak. Váltót kell hamisítanom. Ez volt az ára a szabadságodnak.

- Ezt nem fogadom el, Vittorio.

A festő kesernyésen nevetett.

- Nem erre a földre való a tisztességed, Matteo… És rajtam sem segítesz vele. Úgyis rákényszerítenek; ha mással nem tudnak, legfeljebb úgy, ahogy veled tették volna… Ha már meg kell tennem, legalább értelme legyen. Menekülj, barátom… Kérlek.

- Mi folyik itt? – csendült mögöttük egy hang – Ki az és mit ak…?

A félmondat azonban megrekedt a levegőben, ahogy pillantása összetalálkozott Vittorióéval.

A megvető tekintetű lány a karneválról.

- Nocsak… ráérsz itt múlatni az időt? – csúfolódott – Nem érkezel majd késve a találkára, piperkőc úrfi?

Ezt már képtelen volt elviselni.

- Mit képzelsz, miféle hatalmad van ítélkezni mások felett?! – fakadt ki – Olyan könnyen törsz pálcát az emberek feje felett! Mert az a legegyszerűbb, egyetlen pillantással végigmérni valakit, és rögvest semmirekellőnek bélyegezni, igaz?!

- Legjobb védekezés a támadás! Jól teszed… te gyáva!

- Nem érdekel – vetette oda a lánynak, jóval sebzettebb hangon, hogysem hihető lehetett volna – Gondolj, amit akarsz; de győzd meg ezt itt – mutatott Matteóra, fel sem figyelve az öreg alkimista feszengésére – hogy fogadja el az ajánlatomat.

Lendületesen vállára kanyarította köpenyét, és az ajtó felé indult; amikor utolérte a lány hangja.

- Képzelem, miféle ajánlat lehet! Bizonyára éppolyan szennyes, mint a többi nemesé! Akik ígérgetnek mindent, hol rangot, jutalmat, hol meg fenyítést; de minden nótának egy a vége: részt kérnének az aranyból! Vörös Oroszlán… milyen találó név, ha belegondolok, mennyi vér folyt és fog még folyni érte!

- Meglehet, az enyém is! És ha nem győzöd meg Matteót, akkor az is hiába lesz!

A lány márványfehéren kapott levegő után.

- Mi folyik itt, édesapám?

Ezúttal a festő sápadt el.

- Hogy kicsoda? Matteo!

Az alkimista bocsánatkérőn pillantott rá.

- Amióta Fiametta belépett, el akartam mondani – de egyikőtök sem hagyott szóhoz jutni. Mi bajotok van egymással, gyerekek? És egyáltalán, hol találkoztatok?

- Az most mindegy! Inkább édesapám mondja meg: miről beszél ez itt?

- Nem számít, ma fili – csitította Matteo, mindenáron igyekezvén elterelni a szót, segélykérőn tekintve a festőre. A fiatalember azonban egyre csak Fiamettát nézte. Hogy’ is nem vette észre az első pillanatban… Az alkimista éles vonásai különösen hatottak az ifjú női arcon; de egyáltalán nem voltak kellemetlenek… és talán még inkább foglyul ejtették a tekintetet, mint a tökéletesnek mondott szépségek. Vittorio számára az éles szellemet és a törhetetlen akaratot idézték.

És többé már nem is tűntek ridegnek.

- Képtelen voltam beszélni róla, Vittorio – törte meg a csendet az alkimista – Az én hibám… mea maxima culpa, hogy elveszítettem… hogy csaknem örökre elveszítettem… nem volt erőm… Egy napja sincs még, hogy visszakaptam… – fátyolozták könnyek a tekintetét.

Fiametta melléje lépett; s gyöngéden átölelte a vállát.

- Nem édesapám hibája. Csak azt tette, amit helyesnek vélt – mosolygott rá.

És ahogy váratlanul a festőhöz fordult, a mosoly még ott virágzott ajkain.

- Apám nem élt mindig ebben a városban. Nápoly mellett, egy kis faluban éltünk; de kisgyermek voltam, amikor menekülnünk kellett… Boszorkánysággal vádolták. Nagyon féltett; nem mert magánál tartani… Ferrarába vitt, a húgához. Akkor mérges voltam… nagyon szerettem, nem akartam nélküle élni. A nagynéném jó asszony; de unatkoztam a házában; olyan kegyetlenül egyforma volt nap nap után… Nem sokáig bírtam; elszöktem. Fiúruhában… akkor már nem haragudtam apámra; tudtam: értem tette; és neki talán még nehezebb volt. Kerestem mindenfelé; izgatottan hallgattam minden szállongó hírt; és úgy éltem, mint szép városaink utcáin a csavargó gyerekek. Egy évig. Egy este egy gyógyítóasszony fogadott be éjszakára; és én beleszerettem a mesterségébe. Mellette maradtam; míg kitanultam… azután már ebből éltem. Egy kereskedő, akit felápoltam; hozta egy alkimista hírét…

- Matteóét?

- Igen. Megtaláltam végre… Azt mondta, értem ment a húgához… de már nem talált ott. S hiába keresett azután… egy fiatal csavargó kevesebb feltűnést kelt, mint egy aranycsináló. Nem lelt a nyomomra; és egyre csak rettegett, hogy többé nem láthat viszont… Tegnap este találkoztunk végre… annyi év után először.

A festő meghatottan hajtotta le a fejét. Milyen lehet, ha így szeret valaki… Amióta az eszét tudja, nem volt senkije, akinek igazán fontos lett volna. A tehetsége igen, hogyne, megbecsült művésze a városnak… de egyetlen embert sem tudna mondani, talán az egy Matteón kívül, aki megsiratná Vittorio halálát.

Olyat pedig végképpen nem, aki bebolyonganá érte Itáliát.

Magukra kellene most hagynia őket… hosszú évek magányát kell elűzniük. Változékony női arc… az a törhetetlen akarat hogy’ ellágyult, ahogy apja vállára hajtotta fejét.

Törhetetlen akarat… talán képes lesz arra, amire az ő szava nem volt.

- Boldog vagy, hogy végre megtaláltad a lányod, Matteo?

Az alkimista összerezzent a kegyetlen kérdés hallatán.

- Minden lélegzetemmel hálát adok Istennek a kegyelméért, hogy ismét velem lehet.

- Akkor tegyél róla, hogy ne kelljen elveszítenie téged!

Feleletet sem várva tette be maga mögött az ajtót.

***

Velencei éjszaka; aluszanak a Signoria polgárai. Csend nehezedik a házak ormaira, sűrű és mély, mint a sötétség. Mintha még a felhők is azért kúsznának a város fölé, hogy tompítsák az éj neszeit, meg ne zavarja a patríciusok álmát – a másik, a vásottabb Velence, mely az első csillagokkal ébred.

A kalmárvárosban minden eladó; ezt legalább egyképpen vallották fenn és lenn is; s míg a hatalmasok állami titkokat, ékességeket, bravók tőrét, címeket, a szellem és a művészet remekeit csereberélték, addig a sikátorokban sem tettek másképp, csak kisebb tétekkel. Mit törődtek vele a patríciusok, az eladott erény, a hitelező kioltott élete, a felmetszett erszény nem az ő üzletüket rontotta – legfeljebb az Éjszaka Urai rótták a sötét sarkokat: talán nyomára bukkannak elejtett szavaknak.

Vad szitkozódás csapott fel a Rialto hídján: két kockajátékos kapott össze a nyereményen; mindegyik a másikat vádolva hamisjátékkal, s magának követelve a kifestett kurtizán egypár percét. Míg végül egyikük, megelégelve a meddő vitát, fegyvert rántott; társa rémülten hátrált, egyszerre kiszállt fejéből a még kora este benyakalt lőre gőze. Csakhogy elfogyott a híd köve a lába alól; már a párkánynak szorult, de a fegyveres vészjósló mosollyal közeledett… Hangos csobbanás jelezte a menekvés egyetlen útját; a hoppon maradt kötekedőt durva hahota jutalmazta: időközben jókora csoport gyűlt köréjük.

Velencei éjszaka.

A széles híd másik oldalán köpenybe-fátyolba burkolózott árny suhant, riadt pillantást vetve a csoportosulásra; azonban megkönnyebbülten vette tudomásul: nem vették észre. S hamarosan ismét magába zárta a mind sötétebb éjszaka.

A város peremén egy ablakból kiszűrődő keskeny aranysáv hasította ketté a sötétséget, barátságos világot vetve a baljós vidékre. Fényt és reményt adva az eltévedetteknek… csupán a szoba lakójának lelkében nem honolt béke.

Vittorio kimerülten dörzsölte meg a szemét. Korán szállt le az alkony, s ő azóta dolgozott; még a találkáját is elmulasztotta – csak a jellegzetes írást, a kézjegy kacskaringóit másolta százszámra, figyelve: hasonlít-e végre valamelyik az eredetire.

Hiába. Az ő szeme mindannyiszor felismerte a hibát.

És akkor más is rálelhet.

Vacsorája csaknem érintetlenül hevert; jóformán fel sem szelte az ízes sültet, meg sem törte a mézzel, szegfűszeggel készült édességet; pedig világéletében szerette a jó étkeket – de most, ha a hamisítók büntetésére gondolt, még az a kevés is soknak bizonyult, amit megevett.

- Canis mater!

Ahogy a bor után nyúlt, véletlenül feldöntötte a kalamárist; s a tinta végigfolyt a pergamenen. Szitkozódva itatgatja; milyen jólesne abbahagyni mára; úgysem jut már semmire, alig érzi az ujjait, úgy elgémberedtek… Fájdalmasan mozgatja őket; amikor festett, sosem fáradt el ilyen kegyetlenül; most pedig még a penna is nehéz…

Erős kopogás dördült az ajtón.

Felrettent munkájából, érezte, kiütközik arcán a jeges veríték: hamisítók büntetése… Nincs idő eltüntetni a pergameneket, tintát… kendőt dobott rájuk, talán nem törődnek vele… festő; ha nem gyanakszanak, megértik: nem akarja megmutatni félig kész művét… talán…

Fojtó köhögés fogta el; nem is először már – hetek óta kínozza a baj; csak meghűlés talán, hessegette el oly sokszor félelmeit, igaza van Fiamettának: hiú piperkőc; télvíz idején is könnyű, új módi szerinti ruhákban jár-kél… természetes, hogy elővette a köhögés, és…

- Vittorio, engedj be! Én vagyok, Matteo lánya.

Fellélegzik. Kattan a retesz, az ajtó lassan elfordul tengelyében.

- Gyere be – int a lánynak – Gyorsan. Semmi kedvem pletykát adni a szomszédságnak.

- Mintha bizony aszkétahíred lenne – morogja Fiametta; rögvest meg is bánva, bocsánatkérő pillantást vet a festőre – Nem úgy értettem, ne haragudj.

Kibontotta köpenyét, felfedve kék ruháját, melynek szegélye az illendőség által előírtnál jóval feljebb hullámzott – igaz ugyan, hogy a festő bánatára a bizonyára formás bokákat bőrcsizma takarta. Vittorio szaporán arrébb dobált egypár ruhát, helyet szorítva a lánynak egy párnázott lócán; ő pedig egy ládára vetette le magát.

- Matteo nem mondott el semmit, igaz?

- De igen – felelte a lány, hátravonva fekete fürtjeiről a levendulaszín fátylat – És még ma éjjel megszökünk – kesernyés árny sejlett ajkai körül, de a fáradtság éppúgy odafesthette, ahogy a gondok is – Éveken át nem volt otthonom. Nem újdonság, hogy ezután sem lesz.

Az árnyak elsötétülnek a szeme alatt; kimerült lehetett.

- Mi az otthon, Vittorio?

- Az, ahová az emlékeid kötnek – felelte a festő gondolkodás nélkül – És ahol – fűzte hozzá röpke tétovázás után – ahol szeretnek.

Fiametta fáradt mosolya… egyetért ő is.

- Apám a házában van. El akart jönni hozzád; de rávettem: ne tegye. Gyorsan kell indulni, ha biztonságban akarja tudni magát Lodovicótól… Összepakolja a legszükségesebbeket, és megvár. Hajnalra már a kapukon kívül leszünk.

- Hogy’ vetted rá?

A régi csúfondárosság halovány szikrája lobbant a lány ajkain.

- Én? Sehogy. Te voltál, Vittorio, az utolsó szavaiddal – egyszerre elkomolyodik, ahogy a festőhöz lép – És ezért jöttem el; ha apám jöhetne, akkor is eljöttem volna én is, hogy elmondjam: köszönöm, Vittorio.

A fiatalember megszédült, ahogy a könnyű kéz megpihent a vállán. Elborította a levendulafelhő, éppoly kékeslila, mint a lány kendője…

Egy pillanat csupán; Fiametta ismét arca elé vonta fátylát. Ujjai már a reteszt nyitották, amikor mégis visszafordult, s a fáradt pillantás egyszerre felizzott az áttetsző kendő felett.

- Gyere velünk! Téged sem fenyeget kisebb veszély, mint apámat vagy engem akár… Ha őt vallatóra foghatná Lodovico a vélt titkaiért, téged is éppúgy megkínozhat, hogy megtudja apám hollétét.

- Az csak az én bajom lesz – vont vállat a festő; nem is próbálta leplezni sértettségét. Hát csak ennyire becsüli a lány? Az ő életéért nem is aggódik? – Fogalmam sincs, hová mentek; így ki sem tudják vallatni belőlem. Megnyugodhatsz.

- Téged sem akarlak bajba sodorni!

- Én nem mehetek. Köszönöm, hogy eljöttél; de nem tehetem. Járjatok szerencsével.

Hátat fordítva a lánynak felkapott egy kupát, és nagy kortyokban kiitta. Fiamettát azonban csak még inkább felingerelte nemtörődömsége; s erőszakkal maga felé fordította.

- Ne légy bolond, Vittorio! Miért maradnál? Láttam egy képedet, amikor a városba értem; őszintén mondom: ragyogó a tehetséged. De akkor sem sikerülhet úgy hamisítanod, hogy ne találjon benne hibát, aki nagyon keres! Főleg, ha ért hozzá, és tudja, hol keresse! És ha sikerülne is… Lodovico tőre akkor is elérhet!

- Nem fogom befejezetlenül hagyni Mária Magdolnát.

- Megölnek, ha itt maradsz!

- Én a képeimben élek. Nem hagyom félkészen sorsára egyiket sem.

- Azért… mégis vigyázz magadra, Vittorio. Nincs olyan sok jó ember ebben a városban, hogy könnyelműen megölethessék magukat.

„Olyan nehéz volna egyszerűen csak azt mondani: nem venném lelkemre a halálodat?” – gondolta a festő szomorkásan, azonban nem egészen igazságosan, mivel ő maga tréfával ütötte el a lány aggodalmát.

- Ezt az Ég is tudja, éppen ezért vigyáz arra a maradék kevésre. Ha már mi nem óvjuk magunkat…

***

Szemtelen napsugár, az összerántott függöny a világ minden táján azt jelenti számára: kívül tágasabb; ő azonban mégis meglelte a molyrágta lyukat az ósdi szöveten, s bekúszott a szobába. S kevesellte még ezt is, egyenesen a szendergő festő lehunyt szemére hullt, addig-addig incselkedve vele, míg fel nem ébredt.

Fejfájósan dörgölte homlokát. Előző nap fejezte be a Mária Magdolna-képet, s el is vitte Carlónak, a Tízek Tanácsa tagjának. Az elöljárót azonban nem találta otthon, nem láthatta: tetszik-e hát neki valóban, pedig úgy szerette volna, tudni, hogy érdemes volt, hogy örömet ad munkája; a szolgáktól pedig végképp nem kapott jó szót, csupán a fizetség utolsó részének ígéretét…

A meddő napot a legrosszabb hírű lebujban végezte be, előre elköltve a még kézhez sem vett pénzt is; és most, a délelőtti nap fényénél homályosan örvénylettek fejében az éjjel emlékei. Nyögve nyúlt az asztalon hagyott boroskanta után; emlékei szerint előző reggel még hagyott egy keveset benne – nem, mégsem: azt a keveset már az este megitta, mielőtt a korcsmába indult volna.

Az a fehérség… csak a szeme káprázik, csak a napfény csillanása, ugyan, miféle pergamen volna az asztalon, világosan emlékszik, hogy mielőtt elvitte a festményt Carlónak, gondosan eltett minden vázlatot… Miféle pergamen....

A váltó!

Egyszerre kijózanodva ugrott ki az ágyból, magára kapkodva a ruháit; mára parancsolta Lodovico, hogy elkészüljön a váltóval; végre megszabadulhat az átkozott hamisítványtól, csakhogy kint lehet a házából, ha akad egy kis szerencséje, nem hoz bajt a fejére…

Ideje lesz már; jópár napja amúgy is érezte: szemmel tartják, sőt… kémkednek utána. Látni nem látott senkit, az emberek éppolyan szívélyesen bántak vele, mint korábban – mégis: ha éjjel járt a sikátorokban, neszezés dobbant… árnyak suhantak ott, ahol a sötéten kívül semmi másnak nem kellett volna lennie. Tétovázó, lassú léptek csosszanása háza előtt, fojtott suttogás… majd egyszerre elhal, mint ahogy tiltott szerencsejátékok repülnek vissza a zsebekbe, ha feltűnnek az őrjáratot katonái.

„Ma véget ér”, csendesítette heves szívdobogását, „Véget ér az egész lidércnyomás. Az utolsó felvonás… És azután nem marad egyéb dolgom, mint szorgalmasan imádkozni, hogy Lodovicót ne kapják el, vagy ha mégis, hamarabb lehelje ki a lelkét, mint az én nevemet.”

Régen elmúltak azok az idők, amikor Lodovico palazzóját barátságos hajléknak lehetett nevezni; azonban azon a délelőttön a szokottnál is ridegebbnek tűnt. A ház hallgatása sűrű volt és nehéz, a festő megérezte: az a csend rejt valamit.

„Talán mégis el kellene mennem”, futott át a fején, „Matteó már biztonságban van, Fiamettával együtt; Mária Magdolna Carlónál… el is hagyhatnám Velencét. Lodovico sosem találna meg…”

Csak egy kósza ötlet. Hiszen szerette a várost; talán egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy önként elhagyja. „Sokat ittam az este” – hessegette el nyugtalanságát – „Azért üldöznek mindenféle rémképek.”

Zörgetésére a néma csend felelt; máskor pedig jóformán hozzá sem ért a kopogtatóhoz, már meg is jelent két-három őrszem vagy legalább más szolgája a háznak… Újjáéledő nyugtalansággal nyomta le a kilincset, mely engedett keze alatt.

A folyosó sötét volt és kihalt, senki sem tartóztatta útján; nyomát sem látta Lodovico számtalan cselédjének. A csendben csak saját csizmájának dobbanásait hallotta, melyet a vén falak sokszorozva visszhangzottak, mintha elébe sietnének vagy követnék… Zihálva állt meg. Most már minden józan nyugtatás öncsalás volt; hiszen baj történt, akárhogy is hitegeti magát, tudnia kell, hogy csak ámítás… Természetellenes a ház némasága.

Csaknem felkiáltott rettenetében; pedig csak a szél csikorgatta meg az egyik ajtót. És a vaskos tölgytábla mögül halovány fény szűrődött ki.

Egypár lépés csak…

- Signore Lodovico…?

Félszeg kérdése halk volt: még a visszhang sem méltatta rá, hogy szárnyára kapja; ott benn mégis meghallhatták, mert egy éles hang kiáltott ki a szobából.

- Ki jár ott?!

Felesleges kérdés; szinte azon nyomban felrántották az ajtót is.

A festő jéggé dermedt a rettenettől.

A teremben ott szorongott Lodovico egész háznépe, s maga a signore is – erős őrizet mellett. Vittorio hirtelenjében vagy egy tucat katonát számolt össze…

- Mit keresel itt, messere?

Vittoriót elfogta a reszketés. Gulio hadnagy sosem szívelte túlságosan; az irgalmára nem számíthatott – talán még igazságosságára sem. „Ha alkalma nyílik, olyan bűnösnek fog mondani, amennyire csak lehetséges”, gondolta kétségbeesetten.

- Signore Lodovicóhoz jöttem – kezdte holtsápadtan, hevesen imádkozva: bár eszébe jutna egy, legalább nagyjából hihető mese – Festményt rendelt; megbeszélném vele a részleteket.

- Festményt – ismételte a hadnagy – És miféle témában?

„Dicsértessék a Te neved”, sóhajtotta magában Vittorio, „Akkor hát megmenekültem.”

- Portrét – felelte találomra; nyomban átkozva ügyetlenségét: Lodovicót éktelen csúf vonásokkal verte meg az Ég, nem valószínű, hogy valaha is meg kívánná örökíteni rútságát…

- Úgy – rándult Gulio ajka – Portrét. Felettébb sajnálom, de úgy tűnik: ebből a portréból sosem fogsz pénzt látni. Mivel időközben fény derült egy s másra a mecénásod körül… Ó, és egyébként is: hogyan fizetett volna? Hiszen köztudottak a pénzgondjai!

„Én ökör”, szitkozódott némán a festő, „Én megveszekedett bolond; miatyánk, ki vagy a mennyekben, csak most az egyszer segíts; tudod, hogy nem magamért tettem, nem földi kincsekért; nem halhatok meg azért, mert Matteón próbáltam segíteni, ave Maria, malaszttal teljes…”

- Már régóta figyeltetem signore Lodovicót is, és különféle megbízott emberit is. Tudni ugyan még semmi bizonyosat nem tudunk; de nem is kell… majd lesz bizonyosság, ha vall a kínpadon! A cinkosaival együtt. Eleget tudok ahhoz, hogy a Serenissima nevében elfogjam. És nem csak őt – gúnyos mosollyal intett katonáinak – Motozzátok meg a festőt!

Szerencsétlen Vittoriót nem is kellett térdre kényszeríteni, reszkető lábai amúgy sem tartották volna talpon. „Ó, Szentírás csodái, vízzé vált bor, pár hal és kenyér, melyből mégis oly sokaknak jutott, s a rózsák a türingiai hercegasszony kötényében; oly sokat megfestettem; édes Uram, ha velem is megtörténhetne…”

- Tudtam! – kapta ki a hadnagy diadalmas kiáltással katonája kezéből a hamis váltót – Tudtam, hogy csak téged bízhatott meg! Ugyan ki másnak volna elég ügyes keze hozzá?

A festő erejevesztetten hullott végig a földön. Valahonnan, az öntudatlanság mind sűrűsödő ködén át, még hallotta Gulio hangját.

- Kötözzétek meg mindkettőt!