Harmadik rész

- Az Ég áldjon meg, Vittorio fiam – sóhajtotta az alkimista, míg elhelyezkedett a pattogó tűz mellett, hiába köszöntött be a tavasz, az éjjeli vihar hideget és nehéz fellegeket hozott.
Lánya időközben ellátta Piero sérülését, és Matteo legjobb reményei szerint már mélyen aludt az emeleti szobában, melyet a festő ajánlott fel neki. Így, kettesben maradván vendéglátójával, végre ő is rászánta magát a kérdésre, amin már órák óra tépelődött.
- Köszönöm, hogy befogadtál minket. De tudd, hogy ha csak az én életemről lenne szó, sosem fogadtam volna el.
- Tudom én – nevetett a fiatalember, kéretlenül is telitöltve vendége kupáját fűszeres forralt borral, s maga is jót ivott az ízletes nedűből – Milyen szerencse, hogy veled van a lányod, aki vigyáz rád helyetted is. Ha már mindenáron köszönetet akarsz mondani valakinek, neki mondjál. Mert én sose tudtalak volna rávenni a menekvésre – éppolyan makacs vagy, mint ő.
- Mibe keveredtél értem… már megint?
- Semmi olyasmibe, amibe saját könnyelműségem ne sodort volna!
- Fiametta nem ezt mondta.
- Akkor hát mit?
- Épp ez az! Semmit; akarattal semmit; de véletlenül elkottyantotta, hogy bajban vagy.
- Túlzott. Megoldom, Matteo, van épp elég saját bajod is; az enyém terhét igazán nem kell magadra venned. És talán Fiametta sem tud mindent.
- Tudja – morogta az öreg – Ha éveken át nem is éltem vele, attól még ismerem a lányomat. Kiskora óta semmit sem változott – keményebbé tette a vándorélet, ez igaz, de minden másban épp olyan, ahogy a testvéremnél hagytam egykor. Ugyanolyan érzékeny, ha most már titkolja is, ugyanolyan értelmes, ugyanolyan kíváncsi, bátor, ugyanolyan önfejű… És éppolyan rosszul tud hazudni.
Vittorio letette a kupát, és barátja szemébe nézett.
- Esküszöm, Matteo, hogy nem sodrom bajba Fiamettát, és ahogy tőlem telik, meg is védem. De a saját életemmel azt és úgy teszem, ahogy jónak látom – halványan elmosolyodott, és ismét felkapta a kupát – Ne félts engem, eddig még minden bajból kiügyeskedtem magam, ezután sem lesz másképpen.
- És még te merészelsz ezek után engem makacsnak nevezni – dohogott az öreg; de aznapra feladta a faggatózást: kimerítő órák álltak mögötte, jólesett egy időre feledni fáradtságát és a jövő árnyait egyaránt.
                                                   ***
Az ételek és italok aromája összekeveredett az olcsó viaszgyertyák faggyújával és füstjével, és olyan sűrűn ülte meg a tavernát, hogy már a levegő sem volt elég tágas számára. A sűrű keverék belevette magát az iddogálók öltözékébe éppúgy, mint a füstös falakba és a zsíros, szúette asztallapokba.
Legfeljebb az éktelen zaj kelthetett versenyre erőszakosságával. A falnak támaszkodva egy muzsikus játszott, meglehetősen fülhasogatóan, szerte az asztaloknál pedig alkalmi kórusok gajdoltak nyers nótákat, s mintha mindannyian azon igyekeztek volna, hogy ha már daluk szépségével nem is, legalább hangosságával maguk mögé utasítsák a többieket.
Talán az egyik homályba boruló sarokban megbújó festő volt az egyetlen, aki jóformán észre sem vette a taverna zűrzavarát. Kimerült volt; egész délutánját az ötvösnél töltötte, tőle telhetően igyekezve ellesni a mesterség fogásait. Még mindig vérében lüktetett az űzött vad feszültsége, összerezzeni minden közeledő láb dobajára, örökösen figyelni, fülelni, rettegni, rájuk nyitják-e az ajtót... Savanyúan dörzsölgette a szokatlan munkától sajgó ujjait; s a gondolat, hogy ez a félelem csak rosszabb lesz, ha elkezdik valódi munkájukat – pontosabban elkezdi ő maga, mert Lodovico megtiltotta, hogy a tőkén akár csak egy vonást is véssen a meg-megreszkető kezű ötvös –, csak fokozta fájdalmát.
Legalább a bor messze űzi a rémképeket, merengett. A gyér gyertyafény aranylón tört meg a fűszeres, forró nedű tükrén, mely bíborban ragyogott, mint a legtisztább rubint.
Vagy mint a kicsorduló vér.
- Jó estét, messere!
Kedvetlenül nézett fel, legszívesebben elzavarta volna az alkalmatlankodó elöljárót, jobb neki most egyedül, a törvény embere most amúgy sem az, akivel szívesen cseverészne egyet. Sőt, talán feladhatná Lodovicót is, akkor nem kellene többé rettegnie, és megmentené Matteót és Fiamettát is… Fiamettát, aki talán örömében… Nem; pro primo: vele nem lehet; pro secundo: mi a biztosíték rá, hogy a sok törvénykukac ügyeskedése után végül valóban Lodovicót végzik ki, és nem őt?
- Csatlakozom magam is, ha nem bánja, messere – mosolygott Gulio elöljáró, otthonosan kényelembe helyezve magát az asztal mellett – Ugye, nem bánja – tolta arrébb a mécsest – Csak jobb szeretem látni annak arcát, akivel beszélek. A hivatalom ártalma...
„De, nagyon is bánom, ha tudni akarod” – füstölgött magában a festő – „És mi a vesztést akarsz azzal a mécsessel, hogy úgy akarod vizslatni a vonásaimat?! Vallatni akarsz, vén róka, csak ne a hamisításról tedd, Istenem, csak ez egyszer segíts… Miért mindig másokért kell nekem a legsúlyosabb bajokba keverednem?”
Gulio nem kapkodta el a dolgát. Elvett egy kupát az egyik szolgálótól, telitöltötte a kancsóból, és ráérősen kortyolgatni kezdte – lopva figyelve a festő arcát. Vittorio már a pokol minden kínját végigszenvedte, csaknem azt kívánva: bár vinnék el inkább a tömlöcbe, bármit, csak ezt a kétségbeejtő várakozást ne, amikor az elöljáró mindenről beszél, ami eszébe jut – csak arról nem, amiért jött.
Végül, amikor a festő már majdnem türelmét vesztette, Gulio felvetette a kérdést. Könnyedén, mintha ez sem számítana többet, mint az úrhatnám Giovanni legújabb bolondsága vagy a firenzei szépasszonyok új divatja.
- Mit tud Lodovicóról?
- Egy régi méltóságaiból és javaiból kikopott nemesúr, még Velencéből ismerem – vont vállat Vittorio közönyt színlelve, míg halántékán lázas forrósággal dübörgött a vér. „Ugyan mit akar ez most? Pater noster, qui est in caelestis, add, hogy ne legyen Lodovico máris gyanúban, mert akkor….”
- Láttak néhányan vele beszélni… őt a házadhoz járni… – keményedett meg egyszerre a hangja – Mi dolgotok van egymással?
- Régi dolgok, signore…
- Miféle dolgok?
- Magántermészetűek – de mivel az elöljáró mit sem enyhült; egy keservesen kipréselt mosoly kíséretében hozzáfűzte – Azok a gyönyörű velencei nők…
Amaz viszonozta a mosolyt, mégis: gyanakvón mérte végig, míg felhörpintette bora maradékát.
- Nagyon ajánlom, hogy fedezzétek fel a firenzei nők szépségeit is, más természetű, baljósabb szövetségek helyett… Kerengenek a hírek, messere Vittorio; és a hír bizony veszedelmes jószág, csak tekergőzik, csak csavarodik, míg végül úgy befon, hogy az Úristen sem ismer meg a szövedéke alatt, ha majd egyszer magához szólít!
- Egészen pontosan mire céloz, signore?
- Látták egypárszor Lodovicót betérni egy bizonyos ötvöshöz. Mellesleg téged is – vágott egy oldalpillantást a festő felé – És az ötvös házából különös… ámde jellegzetes hangok verik fel olykor az éjszakát. Jó polgárok a szomszédok… jó, becsületes firenzei polgárok… Tudsz valamit minderről, messere Vittorio?
A festő úgy érezte, egyesével fagy meg teste minden porcikája.
- Még semmit, signore – de ajánlhatok valamit.
A másik gunyorosan nevetett.
- Nocsak… nocsak, eddig mit se tudtál, most már egyszerre ajánlgatnivalód is támadt hirtelen?
- Még nincs… most még nincs. De lesz, ha van, aminek lennie kell, arról kezeskedem! Figyelhetem Lodovicót… hol észrevétlenül, hol teli kupák között… eljárhat az ember nyelve könnyen… és ha valamit rejteget, akkor annak hamar a nyomára jövök!
- És miért tennél ilyesmit, barátom? – kedélyeskedett az elöljáró – Hiszen az az ember barátod neked, nemdebár?
- Nem az. Voltak közös dolgaink, voltak ellentéteink is… volt már megrendelőm is, amíg pénze volt. De sosem neveztem barátomnak.
- Jó módszer az egyenes felelet elkerülésére… de velem szemben nem elég jó. Nos, messere? Miért vállalnád mindezt?
- Tönkretett egy nőt, akit szerettem; és öngyilkosságba hajszolta egyik barátomat. Későn kért segítséget… nem tudtam megmenteni. Önmagától a legkevésbé – hazudta könnyedén, némán fohászkodva: csak be ne igazolódjon Matteón és Fiamettán…
- Szóval egyszerű bosszú?
Az elöljáró kemény tekintete a szívébe kívánt látni; Vittorio azonban megkönnyebbülten dőlt hátra. „Kevés a te tehetséged, hogy a lelkembe láss… Jó lesz neked a felszín is!”
- Egyszerűbb egypár szóval nyakát szegni valakinek, mint tőrt mártani belé… és míg azért megidéz a törvény, addig az előbbiért jutalmat is ád…
Elégedett rókamosoly bomlott szét az elöljáró képén.
- Jól jegyezd meg hát, messere Vittorio… nem is: barátom, lásd: baráti tanács csupán… ám felettébb biztos helyről. Felettébb magas helyről… Ha kezünkre adod, hogy kivallassuk, szép vérdíjat kaphatsz… ezen kívül is több bajt kevert már Lodovico, mint ahogy azt jó urunk egészségesnek tartja városában. Azonban, sajnos, egyik sem főbenjáró… eddig. És tudjuk mi jól, hogy bármikor történhet… baleset… szerencsétlen véletlen… Bár tisztes városunkban Istennek hála kétségkívül kevesebb az efféle eset, mint Rómában, ahol gyakran rogynak súlyos teher alatt a mélybe a Tiberis hullámai. Egyszerűen szólva, ha egy szép reggel az Arno sodorná partra Lodovico holttestét, Firenze városa – főleg, ha időközben napvilág vetülne egy-két cinkosára – hajlandó lenne kivételesen láthatatlannak látni a testét esetlegesen borító sebeket.
- Megegyeztünk! – rikkantotta Vittorio, bár talán csak a felhők felett bírhattak tudomással róla: mennyi erőfeszítésébe került a vidor hang; s magasba lendítette teli kupáját.
Amint alkonyodtán becsukódott az elöljáró mögött a taverna ajtaja, a festő hamuszürke arccal kuporodott össze ültében, fáradtan nyújtva kupáját a csaplárosnak.
- Töltsd színültig, bármelyik italodból, amelyiktől hamarabb kerülök az asztal alá…
                                                   ***
Vittorio ujjai varázslatos mozgása nyomán ifjú női arc kelt életre az őt fogva tartó durva férfi árnyékában. A lány tőrt markoló keze még vázlatos, ahogy saját keble ellen fordítja, a kompozíció többi részlete még csak jelezve csupán – de Lucrezia arca eleven, ahogy rettegés, gyűlölet és az élet elvesztésének fájdalma egybeolvad szép vonásain; talán csak pillanatokkal öngyilkossága előtt.
Most csaknem ő is benne él az antik regében, a megerőszakolt és a halálba menekülő tiszta, bátor nő történetében; ujjai alatt tágra nyílik a zöldes szempár, a bőr gyöngéd színén átsejlik az ér lüktetése…
Nem hallja a kopogást; Piero kénytelen hívatlanul benyitni.
- Messere…
- Mit akarsz? – fordult felé kelletlenül, amiért felriasztotta álmaiból.
- Keresik.
- Ha Medicitől jöttek, üzenem neki, kérem, még ne nézze meg Lucreziát, ha nagyon akadékoskodik, a vázlatokat megmutathatom, de többet most ne kérjen; ha Francesco atya, akkor továbbítsd őszinte bocsánatkérésem a késedelemért, de ígérem, egy héten belül elkészülök Lázár feltámasztásával. Ha Paolo az, mondd meg neki, még nem készültem el a lánya kelengyeládájának képeivel, nem feltétlenül fontos tudnia, hogy még el sem kezdtem; és ha Giovanni éktelen csúf és üresfejű drága felesége az, akkor... repítsd ki, hogy a lába se érje a földet.
- Komolyan gondolja, messere? – vigyorgott a fiú. A gőgös asszony már neki is számos kellemetlen percet szerzett.
- Nem – morogta Vittorio – Szép udvariasan közöld vele, hogy jelenleg Isten kegyelméből sok munkám van, és nem áll módomban megfesteni a portréját. Azt már nem feltétlenül szükséges hozzátenned, hogy, ha rajtam áll, nem is lesz. Csak tudnám, mire olyan hiú az az asszony... Egyáltalán, ő keres?
- Nem, messere… Egyik sem azok közül, akiket említett. Hanem egy fiatal nő.
- Jöjjön vissza később.
- Úgy lesz… átadom signorina Fiamettának.
- Hogy kinek? – pattant fel a festő, úgy rohanva ki a szobából, hogy csaknem elsodorta az elégedetten álldogáló Pierót – Egyáltalán, miért nem engedted be? Hiszen itt lakik!
- Mert a signorina maga kérte, hogy hadd maradjon kinn – dünnyögte a fiú, de válaszát már csak a megkezdett Lucrezia-kép hallotta.
Fiametta az ajtóhoz vezető rövid lépcsősor alján álldogált, a mind erősödő szélben szorosan összefogva kendőjét. És – ha ez egyáltalán lehetséges – még nagyobb aggodalommal nézett a festőre, mint első firenzei találkozásukkor.
- Már azt hittem, sosem jössz ki hozzám!
- Bocsáss meg, ez a bolond Piero gyerek a világért meg nem mondta volna az elején, hogy te keresel – mentegetőzött a fiatalember, míg lerohant a lépcsőkön. A feltámadó szélben hosszú, könnyű köpenye úgy csattogott, mint egy baljós madár szárnya.
- De mi ez a bolondság? Miért nem jöttél be?
- Baj van, Vittorio… És nem akartam, hogy apám esetleg meghallja. Nem akarom megrémiszteni.
- Mi történt?!
- Tudom, nem kellett volna a városban járkálnom; de a sors nem nézi, hogy én rejtőzni szeretnék: az embereket ugyanúgy ágyba sújtja a betegség… És nekem segítenem kell. Legalább azokon, akiket eddig ápoltam – nem hagyhatom egyik napról a másikra magukra őket. Csakhogy… az egyik sikátorban, amint kiléptem a házból, Lodovico elkapott.
- Az Isten nevére! Bántott?!
- Nem… még nem. De megfenyegetett.
Vittorio elfojtott egy szitkozódást.
- Nem kell félned tőle. Sem neked, sem Matteónak… Megtaláltam a módját, hogy nyakát szegjem! – és kapkodva mesélni kezdte a fogadóban történteket – Ezúttal nem hagyom magam, és titeket sem! Feladom Lodovicót; és onnantól már az Úr irgalmazzon bűnös lelkének… vagy inkább ne tegye mégsem – fűzte hozzá gunyoros mosollyal.
Fiametta tekintetét látva azonban gyorsan lehervadt arcáról a derű. A lány iszonyodásától kitágult szembogara csaknem felfalta az íriszt, fekete mocsár, mely ingoványként rántotta magába a fiatalember menekvésről szőtt terveit.
- Mi baj, Fiametta? – ölelte át vigasztalón; önkéntelenül is beleborzongva a lány remegésébe – Ha egyszer már a strappadón lóg, akkor vallani fog, és utána már az általa oly híven szolgált Sátán sem hozza vissza az élők közé!
- Kérlek, könyörgöm, ne tedd!
A megerősödő szél arcába csapta haját, nem volt ereje félreseperni sem; úgy esdekelt.
- Lodovico azzal fenyegetett, hogy, ha esetleg a város hatalmasai értesülni találnának az ő terveiről, akkor apámat és engem boszorkánysággal fog vádolni!
- Az életét az sem mentené meg az átkozottnak…
A festő már akkor bánta megjegyzését, amikor ki sem mondta egészen. Persze, Lodovicón nem segít a vádaskodás – de Fiamettán és Matteón sem könyörül semmi hatalom, ha egyszer rájuk sütötték a hamis vádat.
- Bocsáss meg – kérlelte a lányt – Hiszen egyszer már menekülnötök kellett, mesélted…
- Hallottam, más földeken még könnyebben megy az ilyesmi – de itt sem teketóriáznak sokat, ha efféle vádat mondanak az ember fejére! Kérlek, Vittorio… ha bármit szólsz ellene, a mi gyilkosunk leszel! És egész életünkben mi sem menekülhetünk… én csak egy csavargó vagyok, ha kell, ismét férfigúnyát öltök, úgy járom be Itáliát, de apám öreg már, ha nem is veszi tudomásul; nem bírná sokáig a vándorlétet…
- Fiametta – szólította lágyan a festő, két kezébe zárva a lány remegő ujjait – Úgy lesz, ahogy akarod. Nem fogom hagyni, hogy miattam kerüljetek bajba.
Egy pillanatra megkönnyebbült szikra lobbant a zöldes tekinteten, a következő szemvillanásban azonban ismét megnőtt az ingovány.
- És te, Vittorio? Veled mi lesz?
- Még csupán tanulok az ötvöstől… Még nem tettem semmit, amiért elítélhetne a törvény… Ameddig lehet, halogatom a dolgot, azután… azután meglátjuk – sóhajtott a fiatalember. Fiametta pilláin megültek a könnycseppek, s ő úgy szerette volna lecsókolni őket… nem tette mégsem; ha sejtette is: a lány talán nem lökné el kényeztető ajkait.
Homályosan úgy érezte: gyengeségének kihasználásával nagyobb bűnt követne el, mintha egyetlen éjszaka Firenze minden készséges fehérszemélyének ölelését végigpróbálná.
                                                  ***
Álmos kora délutáni csend hullott a városra; Firenze polgárai békésen pihentek házaikban, alig lézengett egy-két lélek az utcákon. A kora tavaszi fény beragyogta a várost, rég’ messzire űzve a tél utolsó emlékeit, s bár még gyenge, de melengető sugaraival hirdette: nem soká késlekedik már a tavasz.
Fiametta ismét a városban járt, ezúttal apja kíséretében; hiába titkolózott előtte, az alkimista úgy is megérezte: veszély fenyegeti lányát. Magányos csend borult a festő házára; csak a fatábla percegett halkan, amit Piero igyekezett előkészíteni a festéshez – annál is halkabban, mivel a fiú esze egészen máshol járt, s a nagy elgondolkodásban olykor elmaradt kezéből a munka. Lanyha igyekezete azonban fel sem tűnt a festőnek: Vittorio az ablak mellett ülve tanulmányozta a délutáni fény esését, sebes kézzel rajzolt vázlatok sokaságával hintve teli a pergameneket.
Segédje kezéből azonban végleg kihullt a tábla, s a gyerek nyugtalanul, ide-oda verdeső tekintettel nézdegélt körbe a szobában; legjobban Vittorio pillantását kívánva elkapni, s egyszersmind ettől is tartott a leginkább. Ha nem merült volna úgy el saját világába, a festő már rég’ észrevette volna vergődését, s kisegítette volna belőle, most azonban, mikor a fiú végre rászánta magát a beszédre, meg kellett ismételnie, mivel mestere először meg sem hallotta.
- Messere – ismételte tétován; ez a félszegség oly idegen volt a gyerektől, hogy Vittorio egészen megriadt tőle.
- Mondjad – bátorította, félbehagyva a rajzolást, s inkább bor után nézett. Sejtette már, hogy aminek ilyen nagyon nekikészül Piero, azt nem lesz egyszerű végighallgatni; s tőle telhetően igyekezett megédesíteni a fiú várható szavait.
- Az az ember, aki engem ilyen rútul fejbevágott… az akarja pénzhamisításra bírni?
Vittorio riadalmában csaknem a kupa mellé öntötte a bort; s kénytelen volt letenni a kancsót, mert remegő keze még így, félig üresen sem volt képes megtartani.
- Honnan veszed ezt?
- Hangosabban beszélt messere signorina Fiamettával a kelleténél… amikor ellátta a fejemet… én pedig nem vettem be az altatószert, amit előtte adott. Túl keserűnek találtam. De ne aggódjon, messere; más avatatlan fül bizonyosan nem hallotta. Senki nem járt a környéken.
- Erről jobb, ha semmit sem tudsz – vetette oda a festő, s már készült egy jólesőt kortyolni a borból, amikor a fiú hangja megakasztotta.
- Én tudom tartani a számat, messere – biztosította – És nem látok különösebb rosszat benne, ha esetleg úgy döntene… Az ember időnként rászorul…
Vittorio előtt egyszerre mindenféle színek kezdtek örvényleni, leginkább a vörös árnyalatai, és ennek semmi köze nem volt sem a festmények terveihez, sem a borhoz.
- De én nem akarok részt venni benne! Ha legközelebb beszélsz Fiamettával, kérj tőle valami kotyvalékot a füledre is, mert éktelenül félrehallottad a dolgokat.
- Hát, elismerem, nem értettem tisztán mindent… A többit hozzáképzeltem!
Vittorio szorgalmasan nyelte az indulatát.
- Akkor sürgősen felejtsd el az egészet, és helyette vedd tudomásul, hogy kényszerített.
- Tehát nem akarja, messere?
- Akarja a vesztés, de nem én!
- Adjam fel őt?
- Nincs értelme – legyintett erőltetett nemtörődömséggel – Ez nem Velence; itt nem elég egy fecnit dobni a kőoroszlán torkába.
- Rossz hírét kelteni valakinek mindig és mindenhol egyszerű dolog – vigyorgott Piero, bár szemtelen derűje mögött mintha keserűség rejtőzött volna – talán őt, esetleg korábban egykori családját is a rossznyelvek segítették idejuttatni, futott át a festő fején; most azonban nem ért rá a gyerek múltjával törődni.
- Ne tedd! Lodovicót nem vonhatják kínpadra!
Piero szemöldöke homlokáig szaladt a csodálkozástól.
- Már megbocsásson, messere, de nekem még mindig sajog a fejem; és nem hinném, hogy messerével túl kesztyűs kézzel bánt volna az az ember! Tán csak nem sajnálja?
Vittorio elfojtott egy sóhajt. Már egy ideje kezdett ráébredni: az élénk fiúcskával forgószelet fogadott a házába; búcsút mondva nyugalmának – már annak a maradék kevésnek, amit egyáltalán életmódja addig megengedett számára.
- Lodovico megkínzatása két jó barátom halálát jelentené. Azonkívül jó eséllyel a sajátomat is, ha nem inalok el innen idejében; ezért kell hallgatnod mindarról, ami Lodovico és köztem esik.
- De más is sejthet valamit – jegyezte meg – Signorina Fiametta, például – egyszerre elhallgatott, figyelmesen vizsgálgatva a festő arcát.
- Ő az egyik, igaz, messere?
- Igen – ismerte el megadóan – A másik pedig Matteo. De most aztán elégedj meg ennyivel, kotnyeles úrfi, és hagyj békén dolgozni!
- Esetleg szerezzek vésőszerszámokat? Bármi egyebet, amit el kell hozni az ötvöstől…? – készségeskedett Piero, mindenáron feledtetni akarva tapintatlan kíváncsiskodását. Édeskevés sikerrel.
- Nem, Piero fiam – csattant fel a festő – És ha nem lettem volna elég világos és érthető, akkor elismétlem: egyszer és mindenkorra felejtsd el, hogy valaha is beszéltem előtted hamispénzverésről, egyáltalán, a fogalmat magát se ismerd, ha jót akarsz, és úgy viselkedj, hogy az Atyaúristenen kívül senki más ne is gondolja, hogy bármi közöd lehet hozzá! Ez az én bajom, Piero – fűzte hozzá enyhültebben – És már így is a kelleténél kettőnél több fejre kell vigyáznom, a sajátomat nem számítva. Igazán felesleges szerezni melléjük egy harmadikat is.
A fiú egy darabig némán folytatta a festésre szánt tábla előkészítését, azonban töprengő vonásairól olyannyira lerítt a kikívánkozó mondanivaló, hogy Vittorio sem állhatta sokáig.
- Mi baj? Már mondtam, emiatt ne fájdítsd a fejed… Vagy más nyomaszt?
- Kérdezhetek valamit, messere?
- Ha nem engedem meg, akkor is megteszed; gyorsabban túljutunk rajta, ha egyből rád hagyom. Nos?
- Már régóta akartam kérdeni, csak… Miért nem dobott ki, amikor ráébredt: reménytelen festőtanonc vagyok?
Vittoriónak csaknem torkán akadt a bor a váratlan kérdéstől, s még inkább a hűséges hálától, ami a fiú hangjából áradt; azonban hamar szavára talált.
- Jólesik, hogy van társaságom – mosolygott rá azzal a hanyag derűvel, mellyel gyakran leplezte érzéseit.
- Annyi tehetséges legényke szaladgál városunkban… társaságnak érdekesebbek és hasznosabbak is lettek volna.
- Nincs szükségem segédre: más festők szokásaival ellentétben, magam szeretem elvégezni a dolgaim.
- Akkor én…?
- Mert egy rossz pillanatomban úgy véltem: milyen jó lesz, ha valaki elűzi az unalmamat! De elhiheted; most már ezerszer is visszakívánom! – vetette oda; de szinte rögvest megbánta kemény szavait. Mert Piero könnybe lábadt szemmel nézte.
- Ennyire terhére vagyok?
A festő némán, de annál cifrábban szitkozódott. „Teremtő Istenem, miért teszed ezt velem? Hirdetem dicsőségedet képeimben, más híveid szerint nem is rosszul teszem; mit kívánsz még?! Épp elég bajjal vertél meg Piero kíváncsiskodása nélkül is… Miért épp hozzám vezérelted ezt a gyereket… Gyorsabban vallatja ki belőlem, amit pedig a szívem mélyére temettem régóta, mint ahogyan az Inkvizíció tenné!”
- Ne haragudj; rossz tréfa volt. Természetesen nem unaloműzésből vettelek magamhoz.
Piero szemében megkönnyebbült fény ragyogott fel, és a festő egy pillanatig őszintén remélte, hogy a fiú megelégszik ennyivel.
Hiú ábránd volt.
- Akkor hát… miért, messere? Kiszolgálom úgy-ahogy, de bárki megtehetné, és hát most is bajt okoztam Lodovicóval… miért én?
- Mert emlékeztetsz valakire – felelte kelletlenül, beismerve, hogy úgysem szabadulhat.
- Kire? – nyílt tágra a gyerek szeme.
Vittorio elfojtott egy sóhajt; azonban mégsem vitte rá a lélek, hogy hazudjon neki.
- Arra, aki egykor én voltam.
Alig volt több suttogásnál; Piero mégis megértette. Legalábbis a szavakat; de nem a jelentésüket.
- De én legfeljebb csak nézni szeretem a képeket! Sehogy se áll a kezemben az ecset, és messere bizonyára már gyerekként is…
- Nem a tehetségről beszélek most – és, mielőtt a fiú megkérdezte volna: akkor hát miről; önként válaszolt rá – Egykor én is éppolyan magányos voltam, mint te akkor, amikor magamhoz vettelek. „És bizonyos értelemben még most is az vagyok” – fűzte hozzá gondolatban; s felállt az asztaltól.
- Akármilyen kitartóan faggatsz, nem kapsz több feleletet – intette Pierót – Így is több mint elég elmélkednivalót kaptál. És most, ha te nem is érzel kedvet a munkához, én azonban szeretném folytatni a rajzaimat, még mielőtt teljesen megváltozna a fény esése.