Második rész

Kegyetlenül fázott; a tömlöc hidege belemarta magát a zsigereibe, csontjaiba; s egy idő után már úgy érezte: nemcsak kívülről borzongatja fagyos leheletével, hanem benne fészkel. Egy szál rongyos köpeny; ennyivel szánta meg a katona, aki belökte börtönébe; alig adott meleget, legfeljebb az illúzióját. Korábban csak fel-felbukkanó köhögése immár mindennapi társa lett; s mind fojtóbb, mind kínzóbb erővel marta bensejét; míg egy alkonyon, a roham enyhültével, sötét foltok maradtak ingén.

„Csak az árnyak” – hitegette magát, míg jeges rettenet terjedt szét ereiben – „Csak az árnyak. Régi kövek, börtönrácsok...” S hogy a tömlöc sarkába húzódott, egész öltözéke sötétbe került, nem látszottak többé sem az egykori díszítések maradványai… sem bármi más.

A verítékező falak átáztatták ingét, a festő reszketett a hidegtől. S hamarosan a láztól is; a vacogás alábbhagytán a forróság vette elő, hogy a verejték csorgott az arcán… a fagyos cellában.

- Per amorem Dei; mibe keveredtél, carissime?

Hunyorogva nézett az elöljáróra. Ismerte jól, számos képet festett számára, utoljára Mária Magdolnát; és a Tízek Tanácsának nobilis tagja meg is becsülte érte.

Eddig.

Vittorio szorongva vonta szorosabbra foszladozó köpenyét; ismét csak elővette a hideglelés.

- Hiszen úgyis tudja – vont vállat fáradtan –, hamisítottam.

- Miért?

- Egy barátomon akartam segíteni. Akiknek hatalmukban állt árát szabni egy ember életének – ezt szabták meg. És egyébként pedig… remek kihívás volt! – próbált kacagni; de csak szánalmas grimaszra futotta.

Akkor már feladta a tettetett dacos vígságot; s kiperdült szeméből egy könnycsepp.

- Kérem, segítsen rajtam! Megfagyok… és olyan éhes vagyok, olyan irgalmatlanul éhes… Vétkeztem; de nem ekkorát! Csak egy kicsivel melegebb köpenyt kérek; csak egyetlen-egyszer egy finom vacsorát…

A nehéz köpeny surranása – más nesz nem kísérte Carlo távozását. Szerencsétlen festő reményvesztetten kuporodott össze a földön; utolsó reménye volt az elöljáró könyörülete, semmivé foszlott ez is; most hát végképp magára hagyatva kell itt elpusztulnia, míg felőrli a hideg és kínzó köhögése – ha ugyan nem végez vele előbb az éhség.

Katonacsizmák… megismerte a súlyos lépteket; porkolábja járása; reggel és estve ő hozta be a poshadt vizet és a száraz kenyérdarabokat…

Ó, mennyei csodák; a kánai menyegzőn sem lehetett nagyobb csoda a borrá változtatott víz; te Deum laudamus; meredt a börtönőrre. Mert Giovanni széles tálcát tartott kezében, megrakva a festő legkedvesebb borával és étkeivel.

S a porkoláb mellett ott álldogált Carlo is, mindig kifürkészhetetlen arcát ez egyszer halovány elnéző mosoly lágyította meg. Alig látható rezdülés az éles, szigorú vonásokon; a festő éppúgy nem vette észre, mint a börtönőr távozását sem – a hosszas koplalás után olyan mohón esett neki az ételnek, hogy mással nem ért rá törődni. Az ereiben lüktető láz, úgy tűnik, mit sem ártott az étvágyának.

Carlo összefont karral, hátát a falnak vetve nézte.

- Elmehetek? – pillantott fel a festő reménykedve; mire az elöljáró elfintorodott.

- Per amorem Dei, te csirkefogó; az imént még csak a gyomrod akartad kedvedre megtömni; most, hogy jóllaktál, már szöknél is?

- Nem akarok meghalni!

- Én sem akarlak bántani, bajkeverő úrfi – sóhajtott – Amint lehet, kihozlak innen. Addig is teszek róla, hogy ne láss szükséget… és fogd ezt, nesze – dobta a festő vállára saját köpenyét.

***

Keskeny fénydárda hasította ketté a tömlöc sötétjét; világosságot vetve az összekuporodva alvó Vittorio arcára. A festő nyomban felrettent; s rettegve meredt a mind szélesedő fényes sávra…

A gyertya reszkető fénye nem sok világosságot adott; csak az árnyakat mélyítette el maga körül. „Még a láng is retteg… Pater noster, qui est in caelestis…”

- Vittorio… Vittorio, ébren vagy?

A fiatalember fagyos ajkai alig voltak képesek formálni a szavakat.

- Azért jött, hogy…? Nem lehet! Hiszem megígérte, hogy megmenti az életem!

- Eltaláltad.

Vittorio akkor sem nézhetett volna rá nagyobb döbbenettel, ha a Szent Pétert fogságából kivezető angyal jelent volna meg előtte. Sosem merte igazán hinni: a nagyúr szava több üres ígéretnél, amivel a halálra szántat hitegeti.

- Igazán el… elmehetek?

- El – morogta az elöljáró – Visszaadom a szabadságodat.

A kőcsipkék közt átszökő hold sejtelmes ezüsthálót szőtt az udvar frissen hullott havára – és árnyakat Carlo s Vittorio arcára, pedig volt azokból az éji fény nélkül is elég. A festő nagyot lélegzett a szabad levegőből, kimerülten vetette hátát a kőfalnak; csak most, a halálveszedelem múltán hatalmasodott el rajta igazán a gyengeség.

- Akkor hát… – pillantott tétován megmentőjére – köszönöm.

Az elöljáró türelmetlen intéssel hárította el a hálát; minden nagylelkűség nélkül, inkább olyan ember mozdulatával, akit egészen más nyugtalanít.

- És most? Mit tervezel, Vittorio?

A fiatalember meglepetten vonta fel a vállát.

- Hazamegyek. Végre békésen alhatom egy nagyot, halálfélelem nélkül; azután… meglátjuk. Eddig is mindig voltak megbízásaim; ha véletlenül mégsem kapnék, festem azt, amit éppen akkor a szívem parancsol – csak akad majd rá mecénás is.

„És, ha nagyon kegyes akar hozzám lenni az Ég” – fűzte hozzá gondolatban – „akkor még kórságom keresztjét is leveszi rólam.”

- Ez így nagyon nem lesz jó, carissime – horkant fel Carlo, bár efféle válaszra számított – A te érdekedben tanácsolom, hogy mihamarabb hagyd el a várost. Sőt. Most rögtön.

- Nem! – fakadt ki elkeseredetten a festő – Csak azért mentett meg, hogy azután száműzzön?! Csak ennyire futotta a nagy hatalmából?!

Az elöljáró ingerülten harapott az ajkába.

- Nem száműzetés. Eridj haza, szedd össze, ami fontos neked; és menj más vidékre – bár semmiféle határozat nem parancsolja ezt, én mégis baráti szeretettel ajánlom.

- Nem megyek. Szeretem ezt a várost.

- Ne légy bolond! – ugyanazok a szavak, mint amiket egypár napja Fiametta mondott; bár a lány ajkáról barátságosabban hangzottak – Ha itt maradsz, nem tudok kezeskedni a biztonságodért.

Egyre indulatosabb a hangja, már nem is próbálta leplezni türelmetlenségét – de a festő csakúgy elveszítette nyugalma maradék foszlányait is.

- Talán csak nem azt akarja mondani: nincs elég hatalma?

- Nagyobb bűnt követtél el, mint megszegni a törvényt!

A fiatalember eltúlzott értetlenséggel, gúnyosan méregette.

- Ki hitte volna, hogy ennél létezik nagyobb bűn egy becsületes velencei elöljáró számára?

Carlo felhorkant.

- Veszélyes emberek érdekeit keresztezed! És sem kedvem, sem pedig hatalmam nincs, hogy megvédjelek tőlük!

A festő keserűen felnevetett.

- Kiknek az érdekeit? Elfogtak, nem sikerült a hamisítás… a kegyelmedből élhetek; akkor kinek ártottam?

- Lodovico megszökött!

Még a sötétben is látszott, ahogy a fiatalember elsápadt.

- Ne kérdd, hogyan; magam sem tudom. Mindenesetre nagyon szeretném tudni a módszereit: minden befolyás, egyetlen árva dukát nélkül, és bizonyára fegyver nélkül miképpen vette rá az őreit, hogy szabadon engedjék… No, majd kiszedik belőlük! Érted már, Vittorio? Lodovicótól nem vagy biztonságban!

- Ha elmenekülök, ott is megtalálhat!

- Nem tudod, hol van. Nem tudja, te hol leszel. Itt azonban, ha valaha is pénzhez jut, könnyen elérhet téged egy bravó tőre.

Egyszerre ellágyul az arca, legalábbis kevéssé kemény formába rendeződtek a vonásai.

- Köszönöm a festményedet, Vittorio. Gyönyörű lett; mint mindig. Nem hagyhattam, hogy megöljenek téged… És őszintén remélem, hogy egyszer még visszatérhetsz. De most menj.

Hideg szél söpört végig az udvaron; most még jól is esett, felszárította legalább a fogság verítékét, csillapítva a felszökő láz forróságát is, ahogy a festő átvágott a hóba taposott ösvényen. A felkavart hó hamarosan ismét belepte nyomait.

Csak órákkal később, a városhatárban ébredt rá, szegényes csomagját szorongatva: a Mária Magdolna-képért ígért summa utolsó részlete – az bizony az elöljáró zsebében maradt.

***

- Messere…? Mit gondol? – fordította a fiú aggodalmas gyerekarcát a festő felé.

Vittorio őszinte megrökönyödéssel meredt a fatáblára, min a frissen felfogadott segédjének munkája díszelgett. Azaz csak díszelgett volna, mivel az odamázolt zöldes foltok a lehető legkevésbé emlékeztettek egy erdő rengetegére.

Napokkal korábban a város utcáin lelt a gyerekre, aki olyannyira lelkesen ajánlgatta segítségét, hogy ő, addigi szokásai ellenére, maga mellé vette festőinasnak – amúgy is elkélt a segítő kéz, ismertebbnek bizonyult, mint hitte: nem sokkal Firenzébe érkezte után már megbízásokkal halmozták el. Csakhogy minél tovább nézegette azt a tarkabarka maszatot a táblán, annál inkább bánta elhamarkodott döntését.

- Te soha életedben nem fogtál még egy ecsetet sem a kezedbe, igaz? – szegezte neki a kérdést.

Piero bűntudatosan válla közé húzta a nyakát.

- Bocsásson meg, messere… Meg tudom tanulni, ha kell; sok mindenfélét megtettem már, ez is menni fog; segítségére leszek…

- Egyáltalán érdekel téged a festészet?

- Nem – vágta rá őszintén a fiú, de rögvest elvörösödött, és heves mentegetőzésbe kezdett – Pontosabban igen! Bizonyosan nagyon érdekes, ha jobban megismerem a dolgot… Hadd próbáljam meg, messere! – egyszerre elcsuklott a hangja, ahogy esdekelve emelte Vittorióra a tekintetét – Csak ne űzzön el! Nincs mihez kezdenem…

„Nem” – gondolta a festő – „Ezt azért mégsem. Nagyon sajnálom, de megvan a magam gondja, nem tartozom neki semmivel, kap egy kevés pénzt; egy darabig megél belőle; a többi nem az én bajom.”

- Kérem, messere…

- Jól van – hallotta a festő a saját hangját, minden józan meggyőződése ellenére – Maradj velem. De inkább ne fess… csak több bajt okoznál vele, mint amennyi segítség lenne. Ezt a táblát is kezdhetem elölről… Majd segítesz másban: vásárolsz festőszereket, bort, miegymást, esetleg rendben tartod a szobát.

- Igazán maradhatok?! – ragyogott fel Piero arca, hogy lendületesen felugrott a székről – Ígérem, lesni fogom minden kívánságát, mindhalálig, messere, nálam hívebb szolgát az életben nem fog találni, nálam ügyesebb szolgát még nem teremtett a földre az Ég…

Szóáradatát éles csörömpölés kísérte, ahogy a lesodort kancsó szétcsattant a földön. Tartalma vígan csordogált a padlón; jutott belőle a festő öltözékére is.

- Őszintén remélem, hogy nem ez volt a legügyesebb formád – jegyezte meg Vittorio, bár hangját rekedtessé fátyolozta a meghatottság.

Alkonyba borultak már az árnyak, amikor a halódó kis gyertya fénye utolsót lobbant. A halványodó napsugarak már nem adtak elég világot a festéshez, csak, amint Vittorio felemelte tekintetét munkájából, ébredt rá: mennyire besötétedett. A szoba szegleteit már elnyelte a kékesszürke, puha félhomály, s a fiatalember bizonytalanul tapogatott másik gyertya után…

Lemondóan hagyta abba: már emlékezett. Előző este gyújtotta meg az utolsót, azzal a kényelmes legyintéssel, hogy majd elküldi másikért Pierót… Csakhogy elfeledte; és a maradék kis csonk nem volt elég az éjszakára.

Nem is bánta már; sehogy sem boldogult az ifjú nő alakjával, ezernyi képmás örvénylett előtte, de sehogy sem álltak össze, inkább delíriumszerű látomás volt egymásba olvadó kerengésük… Az ellobbanó gyertya legalább jó mentség volt, hogy kiszabaduljon a meddő körből.

Vexált útja végighajszolta a még népes forgatagtól örvényes utcákon, a díszes tereken, majd, mindinkább a külváros felé sodródva, a szegénynép sikátorain. A szorosan egymáshoz tapasztott házak között, ahová a rekkenő délnek is csak a heve hatolt be, de fénye nem, már csaknem éjjeli sötétség honolt.

Felüdülés volt, mire végre a fülledt homályból kijutott az Arno-partra. Ide nem ért el a város zsivaja, és Vittorio egypár pillanatig megkönnyebbülten tartotta arcát a folyó felett lengedező gyenge kis szellőbe.

A fövenyen egy lány ült, s az alkonnyal is alig enyhülő forróságban enyhülést remélve locsolgatta magát a folyó vizével. Köpenyét maga mellé dobta, s az alatta viselt könnyű, hosszú ruha testére tapadt, a folyó vizétől átnedvesedve követte a törékeny, ruganyos test formáit. Tökéletes test; mint a görög szobrok, csak azoknál vékonyabb, fiúsabb… mégis sugárzóan nőies; egy-egy delejes mozdulata, karjáról vállig visszacsúszik a finom anyag, ahogy kicsavarja víztől csepegő, dús haját.

A lemenő nap átragyogott a vízcseppeken, melyek gyémántkoszorúként fonták körbe a lány homlokát; s a festő szívdobogva, kiszáradó ajkakkal nézte rejtekéből. Talán először esett meg vele, hogy egy nő egyképpen gyújtotta fel művészi és sokkal földibb vágyait… Nem, egyszer már megtörtént; futott át a fején; de az elmúlt… Matteo és Fiametta messze járnak, és ő talán soha többé nem látja őket.

Áruló ág, megreccsent a talpa alatt zavart toporgásában; a lánynak éles hallása lehetett, mert rögvest megperdült a halk neszre.

- Ki jár ott?! – vonta rögvest maga elé köpenyét, sebes ujjakkal fonva össze kapcsait, míg másik keze észrevétlenül egy tőr markolata köré fonódott.

A festő nem látta ugyan a fegyvert, de neki a hang is elég volt, hogy sápadtabb legyen a nemrég megfestett  holt Didónál.

- Én vagyok: Vittorio. Ne félj… Fiametta.

Valóban az alkimista lánya volt.

- Hála Isten’, Vittorio... – sóhajtott fel – Már azt hittem…– a mondat vége azonban befejezetlenül foszlott szét a vízharmatos levegőben.

- De mit keresel te itt? Nem Velencében kellene lenned?

- Menekülnöm kellett. Elfogtak a hamisítás miatt, Lodovicóval együtt; de Carlo segített kiszabadulnom… viszont megparancsolta, hogy mihamarabb hagyjam el a várost.

- Csakhogy nem esett komolyabb bajod… te kísérted a sorsodat! Miért nem menekültél velünk? Megmondtam, hogy bajba kerülsz!

- És ki is keveredtem belőle – kacagott fel Vittorio – A magamfajtákra vigyáz az Ég: ha már mi magunk nem viselünk gondot magunkra, legalább Odafenn tegyék meg értünk, gondolhatják…

- Hogy az égiek mit tesznek és mit nem, azt nem tudhatom; azt azonban, hogy te mennyire nem vagy képes gondot viselni magadra, nagyon is jól látom – mérte végig a festőt – Rossz színben vagy, és le is soványodtál, amióta nem láttalak.

- Hja, a börtönkoszt nem éppen arról híres, hogy dús lenne, és hát az itteni fogadó konyháján sem főznek túl jól – legyintett a fiatalember, Fiametta azonban így is észrevette a könnyed derű álcája alatt megbúvó rettegést.

- Beteg vagy, igaz? – tette a festő karjára a kezét.

- Honnan tudjam, nem vagyok javasasszony – vont vállat amaz – De inkább magadról mesélj! És Matteóról. Hogy vagytok?

- Jól – vetette oda lakonikusan Fiametta, sértődötten a festő gyors témaváltása miatt. „Akármilyen bátran kiálltál is apámért, most gyáva vagy, Vittorio; mert gyávaság, ha elmenekülsz a bajod elől, elutasítva a segítséget.”

- Azaz – fűzte hozzá enyhültebben – sokáig jól megvoltunk. Apám még most sem sejt semmit…

- Mi történt, Fiametta?

- Nem tudom. Nem történt semmi… de bajt érzek. Árnyak követnek…

- Árnyak? – vonta össze szemöldökét a festő – Vagy csak egyetlen árny?

- Mintha valaki figyelne. Fenyegetést érzek… Mint amikor erdőben járok, és szemek figyelnek az éjszakában… Ha egy beteg embertől későn térek haza, mögöttem a sikátorban összeborulnak az árnyak… meglebben a sötétség… de ha megperdülök, nem látok senkit sem. Mégis érzem, van még ott más is…

Indulatosan harapott az ajkába.

- Összevissza beszélek bolondokat. Ne is törődj velem, Vittorio. Majd igyekszem elfeledni, különben még rémeket látó vénasszony lesz belőlem.

A festő gyengéden kisimította a lány nedves arcára tapadt fürtöket.

- Nem az a bolond, aki figyel a bajra intő jelekre, hanem az, aki erőnek erejével figyelmen kívül akarja hagyni őket.

Fiametta indulatosan rántotta el magát.

- És ezt épp te mondod?! Amikor te a saját jeleidet nemhogy figyelmen kívül hagyod, de szántszándékkal félremagyarázod!

- Úgy bánok magammal, ahogy jólesik! És nem fogom mindenféle főzetek gőzébe eltemetni magam, amíg élhetek!

- Én sem akarok eltemetkezni a zárt ajtók mögött holmi rémképek miatt!

- Nem ezt kértem. Csak annyit, hogy figyelj… és légy óvatos.

A gyorsan fogyó alkonyi fény megcsillant a ruharedők közé rejtett tőrön, magára vonva a festő pillantását.

- Tudod használni?

- Igen. Máskülönben nem tartanám magamnál.

A fiatalember zavartan toporgott; egy gyanú már azóta motoszkált a fejében, amióta a lány először említette az árnyakat.

- Fiametta… valamit tudnod kell. Nem mondtam el mindent, ami Velencében történt…

- Mi jöhet még? – gúnyolódott – Carlo, vagy hogy hívják, mégsem volt talán olyan jóságos, nem engedett el, hanem te szöktél meg, és most a nyomodban lohol fél Velence? Esetleg mégsem te vagy itt, csupán a kísérteted, és én tébolyodtam meg?

- Senki sem tudja, hogyan, de… Lodovico is megszökött.

- Nem! – sikoltotta a lány – Miért is nem adtad fel a drágalátos Carlódnál, amíg még lehetett volna?! Ahelyett, hogy elfogadod az… ajánlatát! – támadt izzó gyűlölettel a festőre.

Vittrio szomorún nézte.

- Annyi ideje még maradt volna, hogy egy tőrt mártson Matteóba vagy belém. Esetleg mindkettőnkbe. Ha nem is saját kezével, legalábbis valamelyik embere által.

Fiametta már felhagyott a meddő vádaskodással, azonban rettegése mit sem oldódott reszkető ajkai közül feltörő görcsös zokogásában.

- Hogy’ szökhetett meg? Velence börtönei hírhedtek… éppen az ő tömlöcét ne őrizték volna?

- Nem tudom, Fiametta – ismerte el a festő kelletlenül.

- Hát nem vallatták ki az őröket?!

- Bizonyára megtették, és ahogy Carlót ismerem, az ördög sem tette volna kegyetlenebbül s ugyanakkor ridegebben, de mire sikoltásuk felverte az éjszakát – én már nem voltam Velencében. És még az sem bizonyos, hogy valóban ő jár a nyomodban – igyekezett vigasztalni a lányt, bár ezt maga sem hitte.

Fiametta sem.

- Mégis, ki más lenne?! Az egyetlen hatalom, aki apámat üldözte, az inkvizíció volt – és ez a város nem fog máglyára vetni egy alkimistát. Embernek pedig életében nem ártott…

- Vigyázni fogok rátok, Fiametta – térdelt mellé a fövenyre a festő, ujjainak gyöngéd érintésével simítva ki a lány arcára tapadt fürtöket – Ígérem. Vannak hatalmas mecénásaim. Ők gondot viselhetnek rátok.

- Nagyot tévedsz, Vittorio! – csattant fel a lány, reményeit porba hullni érezvén – Rád lehet, hogy gondot viselnének, téged lehet, hogy kiváltanának a vesztőhelyről is – de ránk nem lesz gondjuk. Meglehet, hogy neked igent mondanak, az is lehet, ha nagyon megadják a módját, hogy palazzójukba vesznek minket – de ha már valahol az utcákon baj ér minket, akkor arról már nem tehetnek… Nem, Vittorio, én nem bízom egyikükben sem! Vagy hozzád megyünk, vagy maradunk magunk!

- Akkor gyertek – bólintott a festő, minden jobb meggyőződése ellenére, hiszen fogalma sem volt, ugyan mit tehetne értük, ha egy nap házára törne Lodovico – A Duomo mögötti utcában lakom. A környékbeliek már útbaigazítanak.

Fiametta tekintetében ott ragyogott minden csillag fénye, amitől elszorult Vittorio szíve – nem tudhatta: vajon méltó lehet-e arra bizalomra, amivel a lány olyan jóhiszeműen ajándékozta meg.

A következő pillanatban azonban még fájdalmasabb kétségei támadtak. Fiametta ugyanis a hála fellobbanásában hevesen átölelte, s míg ő védelmezőn zárta a karjaiba, meglepetve érezte: a szívén verdeső másik szív felgyújtja a vérét.

„Varázslatos, édes Fiametta… jól tetted vajon, hogy rám bíztad magad?” – futott át a fején – „Férfimódra, csavargó suhancként éltél oly sokáig Itália utcáin; bátor vagy és vakmerő… most mégis csapdába esett kismadárként keresed a védelmemet. A jó Isten legyen irgalmas hozzánk, hogy ne kelljen csalódnod bennem!”

Azonban még magának sem vallotta be, hogy a lányt immár nemcsak Lodovico tőrétől kell megvédenie - de az ő frissen felgyúlt vágyától is.

***

Vittorio fáradtan tért haza egy újabb végeérhetetlen nap után; szemei előtt még mindig a Medici-unokaöcs palazzója falára festett freskók képei örvénylettek; s minden tagját fájlalta a szédítő magasban való hosszas gubbasztás után.

Arra a pillanatra pedig gondolni sem akart, amikor felismerte: az aznap felvázolt nőalakokban Fiametta arca köszön vissza. Ajkának íve, melyet lázas álmaiban ízlelt csak, mégis jobban véli ismeri, mint a számtalan kurtizán s más alkalmi szeretők testét; tekintetének okos és vakmerő sugara, egy olyan nő tekintete, aki már eddigi rövid életében is neméhez olyannyira nem illő sorsot futott be...

Más talán fel sem ismerné, oly apró részletek – de elég, ha ő tudja. Ha őt kísértik a képek, szívdobbanásról szívdobbanásra, éjjel és nappal… Feledhetetlen Fiametta.

Az ajtót nyitva találta, de nem lepte meg: Piero gyakorta elfeledte bezárni, hiába korholta érte. Mindegy, ma már nem inti meg, pedig megérdemelné; különösen most, hogy Lodivico valószínűleg őket hajszolja – de ma túl fáradt egy vitához. És hát szegény fiú is épp eleget szaladgál, míg beszerzi mindazt, amire szüksége van a festéshez… Nincs szíve komolyan lehordani.

No, ez már mégis sok: a gyerek még világot sem gyújtott; a szűkös szobában még sűrűbben kavarog a kékesszürke alkony, mint odakünn. Ami kétségkívül andalító volt, jól is esett az egész napi fáradalom után; de neki még át kell néznie a másnapi terveket, és jó volna ennie is valamit, reggel óta nem látott ételt, kész csoda, hogy nem szédült le az állványzatról…

Morgolódva kutatott a mécses után, ugyan hol lehet a tűzkő, hová hányhatta el Piero már azt is, és…

Egyszerre halk súrlódás neszezett a szoba túlfeléből, füstös szaggal töltve be a levegőt, s fellobbant a mécses fénye.

A lidércesen lobogó láng kísérteties fényt vetett a jól ismert arcra.

- Mivel a segédje… elaludt – mosolyodott el a hívatlan vendég baljóslatúan – Kénytelen voltam én ellátni ezt a csekély szolgálatot… Mégiscsak kellemesebb lesz világosban beszélgetni.

- Lodovico…!

Úgy hitte, kiáltott; rémülettől kiszáradt torkából azonban csak rekedt suttogás tört fel. Sápadtan hátrált a férfi elől, az azonban egyetlen szavával megállította.

- Maradj csak, messere Vittorio… veszélyes város ez; ha magára hagyod a szolgádat, még valami baj találja érni.

S jelentőségteljes pillantást vetett a sarokba. A festő követte a tekintetét…

Piero rongycsomóként hevert ott.

- Mit tettél vele?! – támadt a fiatalember vad felháborodással Lodovicóra – Mit ártott neked, mi köze neki a mi játszmánkhoz?!

- Semmi – nevetett amaz halkan – Hiszen csak… alszik… csendesen szunnyad…

- Ha bármi is történt vele, én…

Szavát elfojtotta az egykori nagyúr gúnyos nevetése.

- Ugyan mit tennél? Mit sem értesz a fegyverekhez! Dávidnak legalább parittyája volt Góliát ellenében!

- Dániel pedig fegyvertelenül is életben maradt az oroszlánok között – vágott vissza a festő; de már nem is törődött Lodovicóval – minden óvatosságról megfeledkezve és a legrosszabbtól tartva térdelt a fiú mellé. Piero azonban életben volt, fején jókora púp őrizte ugyan Lodovico ütésének nyomát, és nem volt eszméleténél; de egyenletes lélegzése s szívverése kétségtelenül bizonyította: él.

- Mit akarsz tőlem? – fordult ismét Lodovico felé.

- Semmiség… egy olyan áldott kezű geniusnak, mit te magad vagy, igazán semmiség… Ujjgyakorlat az egész… Játék…

Vittoriónak már volt tapasztalata benne, hogy amit ilyen hízelegve kezd az egykori nagyúr, annak fenyegetés a vége. Csupán annyi reménye maradt, hogy Lodovico legalább Matteóék hollétéről nem tud – bár Fiametta szavai után ez merőben halovány sugárnak tűnt.

- Mit akarsz? – ismételte; kész csoda, gondolta, hogy merev ajkai egyáltalán meg tudták formálni a szavakat.

- Amit eddig – fagyott le a mosoly Lodovico arcáról – Pénzt.

- Amint kifizetik a legújabb megbízásaimat – próbálkozott a festő, bár csaknem reménytelenül – Akkor adok, amennyit tudok.

- Ennél eszesebb fiú vagy te, Vittorio! Nekem nem alamizsna kell, nem egypár ezüst vagy arany, amiből egy darabig jól élhetek! A régi gazdagságomat akarom! És ebben csak te tudsz segíteni! Természetesen a váltóval ismét nem próbálkozhatunk… Bár kétségkívül ügyes munka volt! Elém vetették a vallatáskor… ha nem gyanakodtak volna rám már korábban, senki emberfia nem jött volna rá, hogy hamisítvány! Ellenben… másképpen is lehet pénzt csinálni.

- Hogy gondoltad…? – szaladt ki a meggondolatlan kérdés a festő ajkán; nyomban átkozta is miatta kíváncsiságát. „Úgysem vállalom el, akkor meg mit érdekel engem? Még biztatásnak veszi a nyomorult; de állna csak módomban, úgy repíteném ki a szobámból, de úgy…”

- Szó szerint, Vittorio fiam – vigyorodott el amaz – Pénzt csinálni.

Szerencsétlen festőt olyan hidegrázás fogta el, mint hónapokkal azelőtt, amikor túl sokat ácsorgott egy szépasszony ablaka alatt, bebocsátásra várva, a téli hidegben. Mellesleg merőben feleslegesen: mint utóbb megtudta, a nő azalatt egy másik férfival múlatta idejét… és az sem a hites ura volt.

- Én nem vagyok hajlandó hamisítani, Lodovico! Épp elég kegy volt az Isten részéről egyszer visszaadni az életemet, hiú ábránd volna ismételten elvárnom Tőle. Elmenekülök innen, ha kell! Nem őrizhetsz éjjel-nappal… és túl jól ismernek engem, hogy ne keresnék a gyilkosomat, ha valaki tőrt találna meríteni belém.

- Elmenekülhetsz – nevetett fel a másik; a festő beleborzongott a lélektelen hangba – Elmenekülhetsz; most nem tartóztatnálak… De egyszer már kockára vetettél mindent Matteóért. Nagyon kedvelheted… elmehetsz… kitől, miképpen fogod megtudni, mivé lett az alkimistád? És hát nem csak ő: a lánya is. Miféle útitárs volna… két kísértet… egy életen át?

Gyűlölködő láng lobbant a tekintetében, ahogy megragadta a fiatalember vállát.

- Ne hidd, hogy valaha is futni hagynálak! Te kiváltságos, te kegyenc… Carlo engedett el, mi?! Te magad nem szökhettél meg… Téged elengedett! Engem halálra adott volna! Ördögi szerencsém volt, hogy az őrszemet jövendő vagyon ígéretével sikerült megvesztegetnem… elhitte, hogy vannak forrásaim más városban! Az a fickó is eléggé kifogyhatott a pénzből, ha ebbe a szalmaszálba is hajlandó volt belekapaszkodni!

- Lodovico, én nem vagyok ötvös. Életemben nem is jártam a közelében sem annak a mesterségnek. Festeni tudok, ha nagyon kell, utánozni is tudok bármit, amit egy tollal és ecsettel utánozhatok; de pénzverő tőkét nem tudok kezelni. És készíteni sem – próbálta maradék, igencsak fogyatkozó hidegvérét összegyűjteni; remélve, józan érvelésével talán még Isten segedelmével meggyőzheti a másikat.

Hiú ábránd volt.

- Ismerek egy ötvöst, az megtanít a mesterség legszükségesebb fogásaira.

- Akkor végeztesd el vele! – vágta oda Vittorio indulatosan.

Lodovico ismét úgy mosolygott, mint hetekkel korábban a velencei téren; mintha csak egy nyűgösködőt nyugtatna.

- Öreg már, és maga is elismeri: évek óta nem egészen biztos a keze. És én nem engedhetem meg magamnak a hibát. Többé már nem… még egyszer nem – keményedtek meg vonásai – Ő megtanít, hogyan kell kezelni a szerszámait, és te elvégzed: elkészíted a mintát, és ha meglesz a pénzverő tőke, akkor már szerzek magam is egypár nyomorultat, aki kezeli – de ehhez az első lépéshez te kellesz.

„Utána pedig megölöm az öreg ötvöst, és téged is, a barátaiddal együtt; bár Matteo talán élve maradhat, hátha egyszer valóban megleli a Bölcsek Kövét…” – fűzte hozzá gondolatban.

- Nem vagyok hajlandó ismét tömlöcbe kerülni! Lodovico, őrültség, amit akarsz! Ember nem készíthet olyan hamisítványt, hogy valaki észre ne vehesse hamis voltát!

- Válassz: vagy a te segítséged, vagy Matteo és lánya halála. És persze a tiéd is. Egyébként mondtam már: ha nem gyanakodtak volna, nem vették volna észre a váltó hamis voltát.

- És ha te nem játszottad volna el mindenedet, azután pedig még egyszer annyit majd-megadomra, akkor most békén élvezhetnéd Velencében a gazdagságodat, én pedig szintén békén festhetnék ugyanott! Ennyit ér a „volna”! – vágott vissza a festő elkeseredetten.

Azonban ez már indulatának utolsó fellobbanása volt.

- Jól van… megteszem.

Baljós csend nehezedett a szobára. Bár az ajtó már rég’ becsukódott Lodovico mögött, az újabb ajánlat veszedelmes szavai még ott visszhangzottak a levegőben; velejéig megborzongatva a fiatalembert.

A sarokból váratlanul felhangzó halk nyögés végre kirángatta tépelődéséből, s Vittorio a lassanként eszmélő fiú mellé térdelt. Piero erőlködve nyitotta ki szemeit, s ahogy felismerte a festőt, erőtlenül kérdezte:

- Mi történt, messere? … Elfeledtem bezárni az ajtót, és valaki érkezett, aki messerét kereste… Nem emlékszem… Úgy fáj a fejem… Bocsásson meg, amiért elfeledtem… Nagy bajt okoztam?

Lemondóan intett. Túl kimerült volt egy vitához, és talán valóban nem számított sokat a fiú feledékenysége… Ha nem ma, akkor máskor történt volna meg; ha nem a házában, akkor az egyik sikátorban vagy kocsmában.

Nem okolhatja egyedül csak Pierót.

- Majd’ csak megoldjuk ezt is – sóhajtotta inkább, bátorítóan megszorítva a fiú vállát – Most maradj itt, és egyszer az életben valóban tedd azt, amit mondok. Én pedig elhozok hozzád valakit, aki ért a gyógyításhoz.