Negyedik rész

A csiszolt fémlap visszaverte a festő alakját, s ő tetszelegve szemlélte tükörképét. Igen, határozottan jól fest… bizonyára sikere lesz az éjjel, állapította meg elégedetten. Végre kételyek nélküli és jövőtlen gyönyör, csak minél mélyebbre merülni, csak égessen minél forróbban, hadd feledje el minden rettegését és búbaját.

Apró villanás, ahogy arrébb fordította a tükröt, s meglepetten látta: a kép már nem csak az ő mását őrzi.

- Fiametta! – perdült meg – Bocsáss meg, elgondolkodtam; azért nem vettelek észre korábban – mentegetőzött, beljebb invitálva a lányt; s közben némán, de annál éktelenebbül szidalmazta önmagát: miért nem bizonyult figyelmesebbnek, és ha már így történt, vajon miért hozza ennyire zavarba gyengesége.

- Pedig már egy ideje itt állok, de úgy elbűvölt a saját tükörképed, hogy észre sem vettél!

- Bocsáss meg – pirult el a festő, zavarában eszébe sem jutott megkérdeni: és te mégis mit kerestél a szobám ajtajában olyan sokáig mélységes némaságban – Csak elgondolkodtam. De hát gyere be máskor nyugodtan; nincs nekem rejtegetnivalóm… előtted nincs.

Ezúttal a lány arcán futott át egy enyhe pír; s egy pillanatig úgy tűnt, elakadt a szava – de a következőben már nagyon is bőséges mondanivalója támadt.

- Úgy? Nincs titkod? Akkor talán azt is megmondhatnád, hová s merre készülsz így kiöltözve? A legdrágább ruhádban, legalábbis annak látszik, ragyogó boglárokkal, gyűrűkkel, meg azzal a legújabb módi szerinti fövegeddel! Nekem nem lenne szabad a szenvedőimmel törődnöm, nehogy találkozzam Lodovicóval; de te kedvedre élheted a világodat?

- Sosem tiltottam meg, hogy bárkit is gyógyíts, Fiametta – próbálta csitítani a festő – Féltelek, ez igaz; de tisztellek is, amiért nem hagytad magukra gyámolítottjaidat. És, ha még nem feledted el, Lodovicónak szüksége van a munkámra. Engem nem fog bántani, és amíg velem vagytok, titeket sem. Kedvem szerint jöhetek-mehetek, ahogy jólesik!

Éles fájdalom hasított a mellkasába, régi ismerős már; most mégis elszorult a szíve, nem, most nem történhet meg; Fiametta előtt nem… Belesápadt az erőfeszítésbe, hogy elfojtsa feltörő köhögését, a lány azonban indulatában semmit sem vett észre.

- Akkor csak eredj! Valamelyik unatkozó, gazdag kalmárasszonyhoz, igaz?! Vagy még jobb: a város legrosszabb hírű környékére? Mocskos lebujokba? Csak eredj, remek alkalom, hogy megtaláljon Lodovico!

- Fiametta – már alig tudta kipréselni a szavakat – Ma kezdtem el a tőke mintáját vésni. Akármit is gondolsz… rettegek! És feledni akarok, és érezni, hogy élek! Hogy még élek!

- Pontosan úgy élsz, mint aki nem vár több holnapot! – vágta oda a lány; de ezúttal valóban ajkára fagyott a szidalom.

Mert az addig elnyomott köhögés kínzó erővel tört fel, szerencsétlen festő összegörnyedt a fájdalomtól, s erejevesztetten támaszkodott a falnak. A megszokott mozdulat ösztönösségével kereste kendőjét, s tartotta ajkai elé – betegségének bíbor pecsétje eddig is mindig megjelent az utóbbi időben, miért éppen most ne tenné.

Valóban, már érezte is, ahogy átnedvesedik ujjai közt a könnyű anyag, teremtő Isten, csak Fiametta észre ne vegye, más sem hiányzik még neki, mint a lány aggodalma, gondoskodása… akkor talán nem lenne ereje titkolni előle, hogy…

Vége. A roham olyan gyorsan hagyta el, ahogy rátört; s ő sebesen zekéje redői közé rejtette a kendőt.

Azonban nem elég gyorsan.

Fiametta észrevette a foltokat, s a kendő is hiába rejtőzött már biztonságban – a festő ingének finom, csipkés kézelőjét is bíbor cseppek pettyezték.

A lány riadtan kapott levegő után. Annyiszor látta már… és sokszor nem ért jó véget.

- Mióta, Vittorio? Már Velencében is… igaz? Miért ütötted el akkor könnyelmű tréfával?

- Most nem számít – mindenáron szabadulni igyekezett, de a lány fogva tartotta – No, jó: eleinte magam sem hittem, hogy ez velem is megtörténhet. És még most sem akarom hinni!

- Miért nem tőlem kértél segítséget? Tudtad, hogy mi a mesterségem!

- Mert a környékbeli javasasszonynak, veled ellentétben, nyugodtan kiadhatom az útját, ha már elegem van a kotyvalékaiból – vont vállat fanyar mosollyal – Azt ugyanis nem venném észre, hogy használnának is valamit: eddig csak annyit sikerült elérniük, hogy a köhögésem mellett most már a gyomrom is fáj… Pedig az étvágyammal sosem volt gondom.

- Vittorio, akárhogy is űzöl tréfát a bajodból, nincs jogod önként itthagyni ezt az életet!

- Az Isten akarta, nem én, hogy a tüdőm kiszakadni készüljön a helyéből!

- De te utasítod el a segítség minden létező módját! Az öngyilkosság bűn, ha nem tudnád!

- Hiszen nem emelek én fegyvert magamra.

- Pilatus sem önkezével feszítette meg Krisztus Urunkat; mégis gyilkosává lett azzal, hogy nem akadályozta meg!

- Elbűvölő az aggodalmad, Fiametta – felelte jóval kevesebb meghatottságot mutatva, mint amennyit valójában érzett. Öltözéke valamelyik hasítékából egy apró kulacsot vont elő, remélve, talán a bor zamata lemossa a vér ízét, és a lányra köszöntötte – Egészségedre, carissima!

- Az az átkozott féktelenséged! Már abba is belekábulok, ha nézem!

- Akkor ne tedd! – kacagott fel a festő, magasra emelve kulacsát – Egészségedre, ismét! Az enyémre ne kívánd: már nem érdemes; tartalékold inkább másra a kívánságaidat.

- Megölöd magad!

Ritka pillanat; vásári mutatványos arca lehet ilyen, ahogy napja végeztével végre lehervadhat róla az erőltetett mosoly máza… Vittorio vonásain is árnyékokba hull az iménti derű, ahogy utolsót kortyol a borból.

- A halálomba rohannék…? Édes Fiametta… hát nem azt tesszük mindannyian?

Lenn, a tágas szobában már hosszúra nyúltak az árnyékok, s Piero, az emeleten tomboló viharról mit sem tudva, kivételesen érdeklődéssel vázolgatta őket rajzszénnel egy elrontott pergamenre. Hamarosan úgy elmerült az eleinte bizony csupán unaloműzésből kezdett rajzolásban, hogy a festő lépteinek dobbanására sem neszelt fel.

Vittorio észrevétlenül lépett mögéje, s őszinte elismeréssel szemlélte a tanulmányt.

- Nagyon jó! Ha így haladsz, végül valóban segédem lehetsz a festésben is.

A fiú felragyogó arccal hallgatta a dicséretet; valóban: ő is örömét lelte keze munkájában, az pedig külön ajándék, hogy messerének is tetszik…

Akkor figyelt fel a festő öltözékére. Ezúttal ő mérte végig mesterét, csaknem akkora elismeréssel, mint az imént Vittorio a rajzát.

- Hová készül? Már ha megkérdezhetem… Remekül fest ebben a ruhában! Talán csak nem signorina Fiamettát viszi magával valamerre…?

- Nem – vágta rá a fiatalember; egyszerre felettébb sürgős igazítanivalót találva a köpenye csatján, majd a fövege boglárját kezdte tisztogatni a köpenye sarkával.

Piero elnézte egy darabig, majd meglehetősen tiszteletlenül megjegyezte:

- Az a boglár makulátlan, és az is volt, de ha sokáig folytatja ezt a meddő törülgetést, messere, valamelyik ciráda előbb-utóbb ki fogja szakítani a köpenyét. Márpedig kár volna elcsúfítani ezt a fényes öltözéket.

- Mondd, Piero fiam: túl nagy feladat volna számodra csak egyetlenegyszer nem belekotnyeleskedni abba, ami egyáltalán nem rád tartozik?

- Tévedtem, igaz? – tette hallatlanná a festő figyelmeztetését – Másfelé van útja? Veszélyes út, igaz?

- Igen. És ha most megbocsátasz – próbálta az ajtó felé venni útját, de kotnyeles segédje ismét feltartóztatta.

- Messerével tarthatok?

- Nem – hangzott a lakonikus felelet.

- Miért? Hátha segíthetek… tudom, hogy nem kellene beavatkoznom a hamisításba, de már úgyis belekeveredtem, akaratomon kívül is, úgyhogy igazán segíthetnék…

- Piero, ez most más. A Ponto Vecchio környékére megyek.

A fiú szeme tágra nyílt a felismeréstől. A híd Firenze hírhedt vidékei közé tartozott, s Piero, mielőtt a festő szolgálatába állott volna, már maga is számos erszényt elemelt arrafelé a kései járókelők övéről. Azonban sejtette, hogy Vittoriót bizonyára a híd egyéb sajátságai vonzzák.

- Úgy mondják, az ottani rosszhírű nők minden férfi vérét felgyújtják… Jól mondják, messere?

- Talán. És azt vajon nem mondják, hogy túl gyakran és túl mélyen ütöd az orrod a dolgaimba?

- Bocsásson meg, messere; így persze nem akarom elkísérni… Azonban attól még én magam elmehetek?

- Ha most azt akarod velem elhitetni, hogy már te is nők után koslatsz, ma lesz a napja, hogy nyakon legyintelek. Amúgy sem vagyok túl jó kedvemben.

- Nem hiányzik nekem az a sok baj, ami velük jár – nevetett a fiú – De a Ponto Vecchio nemcsak róluk nevezetes, hanem arról is, hogy minden szerencsejáték fellelhető ott, amit csak Firenzében ismernek.

- Nemkülönben arról, hogy nem túl biztonságos környék! Őszintén mondd meg, Piero: ha megtiltanám, hogy odamenj, és rád zárnám az ajtót, nem találnád meg a módját, hogy mégis a Ponto Vecchión töltsd az éjszakát?

- Dehogynem. Viszont, mivel tisztelem, messere: nyíltan bevallanám, hogy mire készülök. Ahogyan most is teszem.

- Akkor jobban teszem, ha beleegyezem – emelte égre szemeit mártírképpel a festő, majd elnevette magát.

- Jó mulatást, Piero. És – fűzte hozzá elkomolyodva – vigyázz magadra.

A fiú egyetlen ugrással az ajtóban termett; látványosan igyekezett, esélyt sem adva mesterének, hogy netalán meggondolja magát. Így érthető volt csalódottsága, amikor mégiscsak utolérte a festő hangja.

- Várj!

Vittorio rövid kutatás után egy szép mívű tőrt húzott elő egy kupac rendetlenül egymásra vetett tarkabarka ruhadarab alól.

- Legalább ezt vidd magaddal. Tudod használni?

Ismét az a kesernyés gúny suhant át a fiú arcán, mint amikor a rossznyelveket emlegette.

- Dolce messere, éveken át az utcákon éltem. Távolról sem ilyen elpuhult kényelemben, mint ahogyan mi most itt tesszük. Kellett, hogy legyen mivel megvédenem magam… bár az egyszerűen csak egy kés volt, de kellően éles és hegyes.

Valóban, ujjai a jó ismerős magabiztosságával kulcsolódtak rá a markolatra. Mennyivel jobban illik a kezébe, mint az ecset… bár az egyszerűbb munkákban már ügyesedik, gondolta a festő, míg Pierót elnyelte a sötétség.

***

Végre; ismét a mindent feledtető forróság, ahogy felfelé kúszik combján a puttana gyakorlott keze nyomán. Végre; hamarosan a fellobbanó kéj a férfitermészet törvénye szerint úgysem engedi majd gondolkodni…

Milyen csinos lányok; mind a hárman, akik körülötte sürgölődtek – bizonyára jó pénzt remélnek tőle, de meg kell hagyni, értik a dolgukat, gondolta, míg elégedetten dőlt egy másik lány puha ölelésébe; a harmadik pedig borral itatta.

Milyen szokatlanul erős ital… Keletet megjárt utazók meséltek bódító és vágyat izzító szerekről… Bár az ő vágyán már nincs mit fokozni; az egyetlen apró gond, hogy Fiametta iránt érzi – de nem!

Csak nem gondolkodni, legalább ma éjjel nem; milyen jó is volna a testi bűn minden fokát végigpróbálni… Csak nem gondolni saját testének halandóságára, és főleg nem gondolni Fiamettára.

Szorosan magához ölelte a lányt, aki addig határozott simogatásával kényeztette – a másik kettő, tudomásul véve választását, elpárolgott.

A puttana enyelegve simította ki a festő arcából csapzott szőke fürtjeit.

- Hogy kívánja, signore…? Bár ha rám bízza, azt sem bánja meg… – súgta – Értem a dolgom!

- Azt nem vonom kétségbe – felelte Vittorio; örömmel üdvözölve az elemi erővel felcsapó – és egypár percre valóban mindent elborító – gyönyör megváltó hullámát.

Ugyancsak besötétedett már, mire végre szétváltak, és a sötéttel megélénkült a Vecchió forgataga is – újabb ígéretes férfiakkal kecsegtetve a puttanát, aki sietősen rendezte el öltözékét, gondosan ügyelve, hogy elég látni-és hozzáképzelnivalót hagyjon a férfiszemeknek.

- Hálás köszönetem a kellemetességekért – mosolygott Vittorio, átnyújtva neki fizetséget, amit a puttana kihívó mozdulattal rejtett fűzője alá.

- Részemről szintúgy – viszonozta a mosolyt, mesterségére nem jellemzően őszintén: ritka madár volt a festő a durva férfiak közt, akikkel rendszeresen összehozta a sors.

- Találkozhatunk még?

- Talán – emelte meg a festő búcsúzásul fövegét; azt az új divatút, amit Fiametta oly csúfondárosan gúnyolt ki. „Legalább ennek a lánynak tetszett” – gondolta fanyarul; egyszerre ismét ránehezedett az a magány, ami elől idemenekült.

- Velem maradnál egész éjjel, ha megfizetem? – fordult a lányhoz, azaz csak fordult volna: az éji virág már egy másik férfi előtt mórikálta magát.

Vittorio csalódott sóhajjal burkolózott köpenyébe, s másfelé vette lépteit. „Talán találok másik nőt; esetleg éppen a két lány valamelyikét, akik olyan kedvesek voltak”, remélte, azonban gyorsan ráébredt: nem sok készséges nőre vágyik, hanem egyre, aki mellette is marad. De hát erre itt, a híd közepén nem sok esélye volt; haza pedig nem vihetett egy puttanát...

Mit szólna Fiametta.

Fiametta…

Mind gyorsabban lépkedett, meg sem hallgatva a kockázók invitáló kurjongatásait. Még a futólag hozzásimuló kifestett újabb lányról sem vett tudomást, pedig egypár perce még örömmel ölelte volna magához; de most jóformán észre sem vette.

Mindegyre Fiametta kemény szavai jártak a fejében. „Miért haragszik rám? … Sose fog igazán megbecsülni… ha kedves is olykor, legfeljebb csak hálás. Számára én továbbra is csak az a piperkőc szoknyavadász vagyok, akinek a karneváli téren látott egykor…”

- Messere Vittorio!

Az ismerős hangra a festő megdermedt; és őszintén remélte, téved a sejtése. Csak a benyakalt bor hallat vele rémeket, nyugtatta magát; ennyire nem lehet mégsem balszerencsés…

- Jót mulattál, Vittorio?

Nem tévedett.

Ez összetéveszthetetlenül Lodovico hangja.

- Mit akarsz?

- Csak érdeklődni… – lépett közelebb, végigmérve a festőt – Voltál már jobb bőrben is. Csak nem a nekem végzett munkában merültél így ki? …. Nem – ingatta a fejét – Az nem lehet. Hiszen csak most kezdtél hozzá!

- Eddig tanultam az ötvöstől! Éppen azért, hogy neked jó munkát végezhessek!

- Nekem viszont gyorsabban kell!

- Nem megy gyorsabban!

A festő érezte, ahogy a jeges veríték végigcsorog az arcán. Lodovico fizimiskáját legjobb pillanatában sem lehetett volna rokonszenvesnek mondani, de most különös kegyetlenség sötétlett a vonásain.

- Talán segítene, ha fegyvert szegeznék az alkimistád vagy a lánya torkának?

- Mit akarsz tőlük?!

- Csak magamon segíteni, Vittorio, csak magamon segíteni! Minél gyorsabban szükségem van arra a hamis pénzre, ahhoz pedig kell a tőke. Nem érdekel, hogyan, de vésd ki! Tudom, hogy nálad vannak azok ketten… úgy igyekezz!

„Ha egy reggel az Arno partra találná sodorni Lodovico holttestét, hajlandóak volnánk láthatatlannak látni a testét esetlegesen borító sebeket”…

És nincs más kiút.

Ujjai ösztönösen kulcsolódtak a tőr markolatára; reménytelen vívó; tudja magáról, épp elégszer adta tudtára a végsőkig elkeseredett vívómester, mielőtt végleg otthagyta volna – de éjjel még talán lehet esélye. A sötétben szövetségesre lelhet…

A markolat hidege az ereibe kúszott, az Isten áldja meg Pierót, amiért unalmában megolajozta a fegyvert, lágyan csusszant ki a hüvelyből, Lodovico nem hallhatta meg.

Akkor foszlott szét a holdat rejtő felhő.

A sápadt fény árulón csillant a pengén.

Most már meddő minden küzdelem, hiába is szorította elkeseredetten a tőrt, Lodovico könnyűszerrel kicsavarta fegyverforgatáshoz nem szokott kezéből.

A feléledő szél ismét a hold elé sodorta felhőket, és az összeboruló sötétség elnyelte a penge villanását; a festő csupán a fém hidegét érezte a torkán.

Közönyös éjszaka, a firenzeiek mind saját élvezetüket vagy szerencséjüket kergették a Vecchión, legfeljebb csak arrébb húzódtak, de nem segítettek.

Mind erősödött a tőr érintése, teremtő Istenem, miért szabadítottál ki a tömlöcből, ha így vetsz véget az életemnek, ave Maria, könyörülj rajtam, én csak…

Vér fröccsent ruhájára, olyan bő sugárban, hogy csaknem rögvest átáztatta a könnyű anyagot. Nem érezte a kínt, talán mégsem legenda a kiszolgált katonák beszéde, hogy az első percekben mit sem éreztek sebükből…

Halk surranás csak, ahogy az öltözet darabjai elcsúsznak egymáson, úgy omlott földre Lodovico, egy jajkiáltás nélkül.

A festő dermedten nézte az élettelen testet; egyszerre körülötte is meglódult a híd, nem sokon múlott, hogy ő is oda nem hullott a másik mellé.

- Jól van, messere?

A homályból Piero lépett elő, tőréről nehéz cseppekben pergett alá a vér.

- Az Isten áldjon meg, Piero – keresett támaszt a festő a kőfalnak dőlve – Mit keresel te itt?

A fiú nem tudott – nem is akart – elfojtani egy szemtelen mosolyt.

- Tudom én, úgy volt, dolce messere: felejtsem el ezt az egész hamisítást, de olyan mélyre ássam, hogy talán még a magas Úristen se találja meg a nagy lélekolvasáskor; de amikor meghallottam itt a hangját, eldobtam a kockát, otthagytam a cimborákat, és úgy voltam vele, hogy a nagy felejtésre ráérek majd akkor is, ha ez a nyavalyást útnak indítottuk a pokol fenekére. Igaz is, máris homályosan emlékszem a nevére… – vakarta megjátszott tanácstalansággal a fejét – Vittorio messere, kisegítene nagy bajomból?

„Dolce messere” egyéb körülmények között már régen nyakon legyintette volna, hogy majd mindjárt hozzásegíti ő maga Piero gyereket a nagy bajhoz, ha sokat szemtelenkedik; most azonban az a ritka dolog esett meg vele, hogy cserbenhagyták a szavak.

Az egykori utcagyerek pedig csendes büszkeséggel feszített előtte, jobbjában még mindig a véres tőrt markolva – míg a feltámadó szél elfútta a felhőket a hold elől. És ahogy a holdsugár könnyes fénnyel csillant a fiú tekintetén, végre Vittorio is meglelte a hiába keresett szót.

- Köszönöm, Piero – tette vállára kezét.

A mind megerősödő szél őket is szárnyára kapta, s mire elült a sikátor felkavart pora, a hold már csak a kihalt kövekre nézett le.

***

Lassan kúszott az ital cseppje, megreszketve a kéz félelmétől, mely a frissen felforrott gyógyfőzet fölé tartotta. A felfortyanó lé azonban váratlanul nagyobb buborékot vetett, megperzselve a levegőt, magához parancsolva az eltévedt cseppet.

Hiába minden tartóztatás, az az egy riadalmában jópár társát is magával rántotta, és éles csattanással csapódtak belé a most már hevesen bugyborékoló elixírbe. A folyadékból fájdalmasan csapott fel a forró gőz.

Fiametta rémülten ugrott hátra, az elejtett agyagedény szétcsattant a földön. A padló szomjasan itta be sok óra fáradságát...

Melléje térdelt a lány is, összegyűjteni a cserepeket, de azok folyton kicsúsztak reszkető ujjai közül. Reménytelenül rogyott ő is a földre, feladva a meddő próbálkozást.

Miért szedje fel őket, ha már úgyis romokban lát csaknem mindent, amit szeretett?

És miért, hogy ő, akinek az egész világ jelentette az életet, most mindent kihaltnak lát egyetlen ember miatt…?

Elfojtott könnyekkel szorította szájára kezét. Annyi ember áldja életéért Isten neve mellett az ő odaadó ápolását és tudását; annyi ismeretlenen segített – éppen azon az egyetlenen nem tud, akinek oly sokkal tartozik… és akit szeret?

És rajta sem csupán azért nem, mert véges a tudománya – hanem mert a festő nem hagyja.

- Fiametta… cara, hogyan segítsek?

- Köszönöm, magam is felszedem őket. Csak egy kicsit… elfáradtam.

Könnymaszatos arccal nézett fel az ajtóban álldogáló Matteóra, szívből remélve, hogy hisz neki, és elmegy.

- Azt elhiszem, ma fili; de azt is, tudom, hogy nem csak a munkádban. Hiszen az az életed! Szegény Vittorio nem is állhatott meg előtted, pedig épp csak megemlítette, hogy óvatosabb is lehetnél, amikor a betegeid után jársz… Az neked nem igazi fáradság. Sokkal inkább az… az aggodalom?

Fiametta elfojtott egy sóhajt. „Miért nem tudja egyszerűen rám hagyni, amit mondok; vagy legfeljebb csak olyasmit mondani, hogy pihenjek többet…”

Hiába. Kettejük között már rég’ elmúlott az üres szavak ideje.

Túl jól ismerték egymást hozzá.

- Mi baj, Fiametta? – térdelt mellé apja; összébb seperve a cserepeket – Másvalami is összetört ma, cara?

A lány nem tudta leplezni könnyeit, de nem is akarta már. Megváltás volt végre kisírni magát a védelmező ölelésben, melyért egykor bebarangolta Itáliát…

És azóta is minden teremtett nap igazolja, hogy: jól tette.

- Vittorio a Ponto Vecchióra ment – fúrta arcát apja köpenyébe.

Matteo minden vallásossága ellenére is régen nem imádkozott már olyan forrón, mint most, megsejtve a szavak valódi értelmét – de remélve, hogy mégiscsak tévedett.

- Könnyelmű fiú; de azért tud vigyázni magára – csitította Fiamettát – Reggel épen vissza fog térni, és te kedvedre szapulhatod ismét az esendőségéért. Nem fogja bántani senki.

A lányból ismét feltört a zokogás.

- Én akarom bántani, ha arra gondolok, most kikkel és mit csinál! Vagy inkább nem is őt, hanem azokat a puttanákat, akikben kedvét leli!

Matteo csüggedten hajtotta le a fejét.

Ettől félt, mióta meglátta lányát a cserépedény romjai mellé rogyva… ettől az egytől; és ettől sem kímélte meg őket az Ég.

- Szereted Vittoriót… igaz? – simította meg Fiametta fürtjeit.

- Nem akarom – suttogta elkeseredetten – De igen: szeretem. Nem tehetek róla…

Az alkimista rég’ halott feleségére gondolt. Alessandra vékony, beteges lány volt; de élénk szelleme és gyönyörű arca végzetesen elvarázsolta az ifjú Matteót, és családja minden tiltása ellenére őt vette feleségül.

Csodálatos ifjúságuk volt… míg Alessandra méhe végre megfogant egy lázas éjszakán.

És a gyönge fiatalasszony nem sokkal a szülés után meghalt.

„Máig is minden nap számon kérem Istent, bocsássa meg nekem, hogy miért vette el tőlem… De ma sem tennék semmit másképp. Minden szenvedésem sem ér fel azzal a boldogsággal, amit tőle és Fiamettától kaptam.”

- A szerelem olyan választás, cara, amit nem ezen a földön végeznek el… De ígérem neked, nem maradunk itt, ha fájdalmat okoz neked! Megélünk mi más városban is, és…

- Nem.

Akkor már letörülte könnyeit; tovatűnt a meghitt pillanat. Türelmetlenül vette át apjától a cserepeket, s velük együtt indulatát is odahajította az ágya melletti vederbe.

- Vittorio egy piperkőc szoknyavadász; de engem nem bántott. Soha. És nem is fog. Mi viszont igenis itt maradunk.