Ötödik rész

A főzet rég’ kihűlt már; újra kellene szítani a tüzet, gondolta, különben odavesznek a gyógyfüvek… másnap már nem használhatja őket. Mégsem törődött velük, saját gondolatai ez egyszer fontosabbak voltak, mint féltve vigyázott gyógyitalai.

Halk neszezés koppant az ajtaján, félszeg kaparászás csupán; de olyan mély volt a csend a szobában, hogy meghallotta így is.

- Én vagyok. Bemehetek, Fiametta?

A festő meggyötörtnek látszott; bár fényes öltözéke így is remekül mutatott rajta. Mégis… valami megváltozott, érezte meg a lány, ahogy kutató aggodalommal mérte végig Vittoriót. A fiatalember tekintete új tűzzel ragyogott; boldog izgatottsága Fiamettára is átragadt. És bár mindenképpen leplezni próbálta, mégsem tudta kivárni, hogy a festő mondja ki az első szót.

- Mi történt, Vittorio?

- Mondanom kell valamit. Valami… nagyon fontosat.

Hangja furcsán fátyolos volt; s Fiametta beleborzongott. Régi emlékkép villant valahonnan nagyon messziről: egyszer régen túl közel hajolt a bódító főzethez, amit kevergetett… akkor érzett hasonlót, ahogy meglódult körülötte a szoba, de ez a szédület nem fájt, mintha elveszítette volna földi valóját, valahonnan távolról szemlélve önmagát, míg a szoba csak forgott és ringatta gyöngéden…

- Ma éjjel a Vecchión… találkoztam Lodovicóval.

A rettenet erősebb vagy a csalódás… melyik űzte ki inkább a vért Fiametta arcából.

Azonban a festő csak a félelmet látta. És sietett is volna elűzni a felhőket, de hát mégsem olyan egyszerű bevallani, hogy csaknem a saját tőrével vágták el a torkát, és egy gyerek közbelépése mentette meg az életét…

A lány azonban félreértette hallgatását; és fojtogatóvá nőtt rémülete.

- Mi történt, Vittorio?! A múlt éjjel is lidérces álomra riadtam… ha ez még sokáig így megy, valóban nem merem majd elhagyni a házadat!

A fiatalember belesápadt a felismerésbe.

Ha Fiametta nem tudná meg…

A kiszolgáltatottság minden álarcot lefosztott a lányról, amit az otthontalan csavargása évei alatt vont maga elé; és a festő megérezte, hogy Fiametta szereti őt. Talán nem annyira, mint ahogy ő reméli, mint ahogy ő szereti a lányt; de ahhoz eléggé, hogy elfogadja – és odaadó gyöngédséggel viszonozza – az ő védelmét… és szerelmét.

Ahhoz pedig épp elég kalandja volt, hogy megtanulja: miképpen ébressze fel a szenvedélyt egy nőben. És ezúttal ő maga is szerelmes volt; olyan tűzzel, amit addig csak hivatása iránt érzett; olyan vággyal, mely végre nem csak a kéjt, nem csak a testet akarja, de a lelket is.

Mindörökké, amíg csak él.

Akármeddig is tartson is ez az „örökké”.

Ha Fiametta nem tudná meg… Persze – valamikor úgyis megtudná; de addig akár őszintén meg is szerethetné őt. Akkor talán vele maradna Lodovico fenyegetése múltán is.

Közelebb lépett a lányhoz; érezte, ahogy arcán rózsák gyúltak, míg gyöngéd merészséggel két tenyerébe zárta Fiametta kezét.

- Bármit hozzon is a sors, itt mindig otthonra lelsz… mellettem, Fiametta. Bocsáss meg nekem a Vecchió-i éjszakáért… ezért, és a sok másikért; vanitatum vanitas… értelmetlen hívság csupán. Bocsáss meg, ha valaha fájdalmat okoztam neked.

A lány úgy érezte, minden tagjából a szívébe futott a vér, mely vadul dobogva készült szétfeszíteni önmagát. A szoba ismét meglódult, és messze a falak, sehol semmi támasz… csak Vittorio kék szeme, egyetlen biztos pont a felolvadó mindenségben.

Forrón lüktet a fiatalember tenyerén az ér, az ő hideg kezének csaknem fáj az érintése, de jólesik, kínt még nem vágyott ennyire, nem is tudja már, melyikük szívdobbanását érzi… csak egy ritmus van már, csak egyetlen visszafojtott lélegzet, ahogy Vittorio szavára vár.

- Szeretlek, Fiametta; és veled szeretném leélni az életemet. És esküszöm, hogy boldoggá teszlek… ha elfogadsz.

A lány most megtapasztalhatta: nemcsak a fájdalom nehéz. A boldogság súlya alatt is megroggyantak térdei, oly jólesett volna a földre omlani, úgy adni hálát az Ég jótéteményéért… Mit számít most Lodovico, mit számít apja aggodalma, mit számít, ha minden sikátor és árny veszélyt rejt odakinn a városban – mit számít az egész világ, ha a festő két karjában egy sokkal szebbet talál?

Ősi természetességgel forrt össze ajkuk, mintha az idők kezdetén így írta volna meg egy mindenekfeletti hatalom, és ők csak azért születtek volna, hogy beteljesítsék az Ég rendelését.

Fiametta a bódulat ködén át homályosan érezte ajkán a fiatalember vérét, az éjjel ismét roham kínozhatta, futott át a fején; a fémes íz összeolvadt könnyei sós cseppjével. Már tudta: Vittorio meg fog halni; összes tudásával sem segíthet rajta, és a festő – amilyen féktelen művészetében és mulatságában egyaránt – önmaga kíméletlen hajszolásával csak még inkább sietteti a megváltoztathatatlant.

És most mindez mégsem számított; a csókban összeolvadt fájdalom és vágy; és Fiametta könyörgés és átkok helyett hálát adott Istennek, amiért most a fiatalember karjaiban lehet.

Az ölelés azonban egyszerre lefoszlott róla; s ő fázósan kereste ismét a szenvedély forróságát – de Vittorio elhátrált előle. És ahogy elkapta a festő pillantását, Fiametta már nem volt biztos benne: valóban hallani akarja-e ezt a második vallomást.

- Szeretlek, Fiametta… Ne, most ne szakíts félbe; akkor talán nem lesz erőm elmondani; de éppen azért kell tudnod, mert nagyon szeretlek. És bocsáss meg, amiért nem előbb mondtam… gyenge voltam hozzá. Lodovico ma éjjel meghalt.

Fiametta felsikoltva hátrált egypár lépést, s úgy meredt a festőre, mint aki nem hiszi el, hogy nem álmodik.

- A Vecchión talált rám… én vontam fegyvert; de Piero szúrta le hátulról. Ha véletlenül nem arrafelé kószál, én már nem élek. De így Lodovico halott; és már nem vádolhat titeket a törvény előtt… Biztonságban vagytok, Fiametta. Hazamehettek, ha úgy akarod.

A festő hangja olyan fájdalmas volt, mintha csak gyászhírt venne – úgy is volt, saját reményeit vélte összeomlani. „Fiametta most majd elfeledi a csókot, mintha meg sem történt volna; még örülhetek, ha nem gyűlöl meg csalárdságomért; elmondja Matteónak az örömhírt, és elmennek mindketten. Engem is elfelejt… Én pedig magamra maradok.”

A lány addig csak a megtört hangot hallotta; de végre felfogta a szavak jelentését is.

S amint megértette, tenyere fájdalmasan csattant a szerencsétlen festő arcán.

- És ezt csak most mondod?! Ezek után…? Hogy elhitetted…

- Az igaz volt! Az utolsó szóig! Nagyot hibáztam, de szeretlek, Fiametta… és nem akarlak elveszíteni!

- Elég volt! – szakította félbe a lány, mindenáron igyekezett visszatartani keserű könnyeit, legalább addig, míg kiutasította szobájából a festőt.

Legalább ne legyen tanúja csalódásának.

Az éji árnyak szorongatóan összeszorították a tágas szobát, melyet Vittorio studiónak tartott fenn. A fiatalember minden fájdalmát belefestette a készülő képbe; de ezen az estén még az ecset sem hozta el a várt megváltást. A reménytelen szerelmes gyásza megindítóan sötétlett a vásznon; de az ő kínja mit sem enyhült.

És, mintha rossz sorsa az önvádat és a magányt nem találta volna elegendő büntetésnek, ismét elfogta a fojtogató köhögés.

Azon az éjjelen már másodszor…

Egy hajtásra kiitta az öblös kupa bort; hadd űzze messze az undorig ismert fémes ízt… S ha már keze ott pihent a kancsón, ismét telitöltötte a kupát.

Ködös kábulatba merülve, félig az asztalra borulva talált rá a fertályóra múltán beóvakodó Piero.

- Messere…

- Legalább ez egyszer nem tudnál békében hagyni?!

- Dolce messere, ha a Vecchión is békében hagytam volna, mostanra már éjjeli rablók marakodnának azon a díszes gúnyáján, a testén meg a patkányok!

A festő bűntudatosan temette kezeibe arcát.

- Bocsáss meg, Piero… Köszönöm neked, és igazad van… de láthatod, hogy nem vagyok jól.

- Azt látom – morogta a fiú, már valamivel enyhültebben; s elvette az asztalról a boroskantát – Így is beteg, messere, ezzel meg csak még jobban kínozza magát. Nem volna jobb inkább signorina Fiametta után mennie, és rávenni, hogy maradjon? Signor Matteónak nem sikerült, pedig ugyancsak próbálta, végighallgattam, de a signorina még arra sem hagyott időt neki, hogy elbúcsúzzon messerétől és köszönetet mondjon, mert jóformán megfenyegette, hogy felőle tehet, amit akar, de ő rögvest elindul, ha kell, akkor egymaga. A külvárosban laktak… odáig, egyedül, nő létére, éjszaka? Mit mondhat erre egy apa, messere? De talán, ha messere próbálná…

Vittorio erejéből már csak suttogásra futotta.

- Valószínűleg én vagyok most az utolsó ember, akit látni akar…

***

- Hallottad a legújabb híreket, messere Vittorio?

A festő meglehetősen epésen rázta a fejét. Napok óta először volt jó étvágya, de most hiába gőzölgött előtte a pecsenye, Gulio szépjóreggeltjére már a nehéz illattól is összeszorult a gyomra.

- Pedig érdekesek, felettébb érdekesek – helyezte magát az elöljáró kényelembe a taverna asztalánál, kínálás nélkül belekóstolva a sültbe – Egy közös ismerősünk holttestét lelték meg az egyik sikátorban. Néhány napja már, hogy halott lehet…

Vittorio egyre határozottabban úgy érezte, hogy az a kevés is felfelé kívánkozik, amit addig megevett. Hiszen igaz, hogy az elöljáró korábban úgy mondta: ha egyszer az Arno sodorná parta Lodovico holttestét…, csakhogy annak a mondatnak volt másik fele is, ébredt rá hirtelen. Főleg, ha egy-két cinkosa is napvilágra kerül… Ami nem történt meg; őáltala legalábbis bizonyosan nem.

- És ki… ki volna az? – préselte ki magából.

- Lodovico. Bizonyára… rablók támadtak rá.

- Kifosztották? – kérdte a festő, némileg megkönnyebbülten.

- Nem éppen… bizonyára nem maradt rá idejük. Azonban… saját emberei is megtehették… – sandított a fiatalemberre – Szerinted?

- Rosszban járt az az ember, úgy tudtam meg nemrég – vágta rá eddig a maga számára is ismeretlen lélekjelenléttel.

- Miért nem rögtön hozzám jöttél?

- Bizonyítékot akartam.

- Elég lett volna, amit a strappadón nyög ki.

- Nem akartam, hogy tévedésem esetén hamis vádlóként engem is melléje kössenek.

- Miféle bizonyítékot akartál?

- Kölcsönkértem volna tőle némi pénzt. Hamispénzverőnek véltem; hallottam, amint erre próbál rávenni a Ponte Vecchión egy szerencsétlent… az elődje állítólag felkötötte magát – hazudta folyékonyan.

- Úgy… és mit kerestél te arra?

- Nők után jártam – igyekezett könnyed hangot megütni – Persze, miután ezeket hallottam, futottam hazafelé, pontosabban Lodovico házához. Még nem ért haza, egy darabig strázsáltam az ajtaja előtt, de elunván a meddő várakozást, végül saját szállásomra tértem.

- Aha – nyugtázta kifürkészhetetlen arccal az elöljáró – Mindenesetre mi már átkutattuk a házát, rögvest azután, hogy felismertük a holttestét. És találtunk hamispénzverési tervekről, valamint egyéb szennyes dolgokról tanúskodó iratokat bőséggel… Nem kérdéses többé a bűnössége. Jut is eszembe, messer Vittorio… más híreim is vannak. Mit tud Tomaso ötvösről?

- Mit kellene? – kérdezett vissza a festő, őszintén átkozva magát, amiért nem döfött már jóval korábban, lehetőleg még Velencében egy jó darab vasat Lodovicóba.

Ugyanis az ötvöshöz a Ponte Vecchió-i éjszaka után maga szalajtotta el Pierót, egy barátságos kis izenettel. „Lodovico halott, de téged is veszély fenyeget, ha kutatnak a dolgai után. Márpedig fognak. Hagyd el a várost, és minél hamarabb. Egy jóakaród”. Méghozzá tette ezt segédje minden tiltakozása ellenére; nem mintha a gyerek az ötvös vesztét kívánta volna, de jobban féltette mesterét, mint egy ismeretlen kézműves életét. És a festő kelletlenül készült megállapítani, hogy a gyerek jobban ismeri a világot nála.

- Hát csak azt kérdem – firtatta az elöljáró –, hogy volt-e valami köze ehhez az egész hamisításhoz.

- Találtak valamit nála? Mert én nem tudok róla, hogy bárkinek bármit is ártott volna. Jó embernek ismertem.

- Prókátornak kellett volna lenned, messere – füstölgött az elöljáró, bár, a festő legalábbis úgy érezte, különösebb indulat nélkül – Remekül értesz hozzá, hogy annyi szóval, ahány csillag van az égen, kevesebbet mondj, ahány rózsa nyílik Giovanni kertjében!

Vittorio elfojtott egy mosolyt; az úrhatnám kalmár már régóta adott beszédtémát a városnak. Nem szerette a virágokat, folyton prüszkölés fogta el tőlük; de mivel a Mediciek kertjét – más egyebek mellett – drága rózsák ékítették, azt kívánt hát ő is. Balszerencséjére azonban a nemes rózsatövek megérezhették ellenszenvét, mert fenyegetőzhetett, könyöröghetett a kalmár, azok makacsul nem nyitottak virágot.

- Én csak azt mondom, amit tudok.

- Vagy egy árnyalatnyival kevesebbet! … No, mindegy. Az ötvös megszökött, holmija értékesebb részével és szerszámaival egyetemben. Az olvasztójában pedig olcsó fém maradványát leltük, a földre hullva pedig elüszkösödött fa darabjait… Akár pénzverő tőkét is alkothattak egykor.

„Te Deum laudamus”, sóhajtott magában a festő, mióta Fiametta elhagyta, most először érzett valamiféle békességet.

Megkönnyebbülése azonban Gulio figyelmét sem kerülte el.

- Ez a gaztett lezárult hát az Úr segedelmével; ki halott, ki messzire szökött; utóbbit éppolyan reménytelen immár üldözni, mint az előbbit. Az Úr irgalmazzon a halott Lodovicónak, kit – a hivatalos vélemény szerint – rablók öltek meg. Nem kutatjuk tovább, ki és mit tett. De egyet jól jegyezz meg a jövőben: Isten kegyelmes, ahogy a mi jó Lorenzo urunk is. Kegyelmesek…. de nem a végtelenségig. Mielőtt bármibe avatkoznál a jövőben… ezt jó, ha eszedbe idézed… barátom.

- Úgy lesz – kortyolt nagyot Vittorio a borából – Köszönöm… barátom.

Most először érezte elég őszintének az elöljáró kedvenc szófordulatát, hogy viszonzásra is méltassa.

***

Felvirradt a hajnal a firenzei külvárosra, rózsás glóriába fonva az apró kertben nyíló bokor bársonyos, fehér virágait.

A cserje mellett Fiametta térdelt, a friss bimbókat igyekezett egy vászontarsolyba gyűjteni, de túl türelmetlennek bizonyult a finom munkához. A kezdeti gyöngéd mozdulatok után már indulatosan tépkedte a virágokat, meg sem érezve a tövisek szúrta sebeit.

Nem hallotta meg a közeledő lépteket, csak akkor neszelt fel, mikor megérezte vállán a jól ismert kéz meleg szorítását.

- Cara, te most egypár ágat akarsz szedni arról a bokorról, vagy inkább el akarod pusztítani? – Matteo gyengéden lefejtette lánya ujjait az ágról, s felsegítette a földről – Nem érdemli meg, hogy így haragudj rá.

- Valóban nem, sok emberen segített a főzet, amit készítettem a virágából.

- Nem a bokorra értettem, és ezt te is nagyon jól tudod. Vittorio hibázott; de nem ekkorát. És végtére is, ha jól értettelek téged, ezt el is ismerte. És szeret téged…

- Akkor miért nem mondta meg azonnal, mihelyt megérkezett, hogy nem kell többé rettegnem Lodovicótól?! Hagyta, hogy rettegjek, mert úgy hitte, amíg félek, könnyebben a karjába omlok! Csak kihasznált... kihasználta a félelmemet!

- Nem tette, cara. Megtévedt egy pillanatra, de végül mégsem bírta nézni a félelmedet. Végül mégiscsak megvallotta az igazat.

- De miért nem rögtön?!

- Mert mi, férfiak, ha nőről van szó, bolondok vagyunk Ádámtól kezdve! De ő nagyon szeret téged, és ezt te is jól tudod. Akkor miért kínozzátok egymást?

- Mert félek… - tört ki Fiamettából a vallomás - Mert rettegek, hogy elveszíthetem! Akkor elgyengültem a karjaiban… de úgysem lenne értelme! Még ha szeret is… igazán… még ha értem otthagyná is a puttanáit…

- Nem fog elhagyni téged, Fiametta. Régóta ismerem már; nem tagadom, sok nő karjában kereste örömeit – de láttam rajta, hogy téged igazán szeret.

- Honnan tudhatná, apám?

- Mert valamikor ugyanezt éreztem édesanyád iránt. Amikor óvtalak Vittoriótól, akkor sem benne kételkedtem; és én is hibáztam, cara, amikor azon az estén nem mondtam meg neked, hogy szeret téged. De én is féltem. Tudtam, hogy szerelmes beléd; de reméltem, te talán mégsem szereted őt… Mert azt is tudtam, hogy Vittoriót halálos kór emészti. És nem akartalak gyászolva, szenvedve látni téged.

Azonban már máshogy látom. Édesanyád sem volt egészséges, amikor belészerettem. Én is féltem… de ma is ugyanúgy tennék mindent. Nem bántam meg semmit, érted? Semmit. És szeretném, ha te is megfontolnád, amit egykor én feleltem édesanyád kétségeire. A legnagyobb boldogság talán elválaszthatatlan a szomorúságtól. Vagy a múlt áldozatai, melyekkel elértük, vagy a jövő félelme, hogy elveszíthetjük, kíséri… Ezek az árnyak csak fényesebbé és értékesebbé teszik.

***

Ezüst hullámokat vetett az Arno, ahogy habjaira vette és andalítóan ringatta a hold fényét. Az elhagyott parton Vittorio üldögélt, a ragyogó fényhídba révedve, melyet az apró hullámok örökös mozgása változékonnyá tett. A festőnek úgy tetszett, mintha az az ezüst nyaláb maga is táncot járna, átívelve a folyó derekán, és a sötét, mély tömeg fölé emelkedve a csillagfényes magasságokig.

Mintha az égi fény halvány mása képes volna őt is magához emelni.

Halk neszezés surrant mögötte, valahol mélyen a parti bozótban, de mit sem törődött vele, meg sem hallotta talán. Egész nap ilyen álombajárón járt-kelt, nem is csak azon a napon, jóformán azóta már, hogy Fiametta és Matteo elhagyták házát... Szegény Piero mindent megpróbált, hogy legalább valamelyest jobb kedvre derítse, de mindhiába. A festő mindent csendes köszönettel fogadott, de ezen kívül más eredményt a legnagyobb igyekezet sem hozott.

Szél támadt, hűvös és párás a folyó leheletétől, és a festő összébb vonta magán a köpenyt. Erre is Piero beszélte rá, magától fel nem vette volna – neki már felesleges félnie bármi meghűléstől, gondolta; most azonban mégis áldotta segédje aggodalmát.

Legalább kevésbé fázott, s jólesett a köpeny ölelésébe burkolózni – ha már más ölelést megtagadott tőle az Ég.

Meglebbent mellette a sötétség, ahogy egy másik alak vált ki az árnyak közül, s melléje kuporodott a fövenyre.

Az éjben elmosódtak a körvonalak, az arcot csuklya fedte, mégis… mégis: a mozdulat gráciája ismerősnek tetszett. És ahogy megfordult a szél, már tudta, nem tévedett.

Fájdalmas-édes levendula…

- Fiametta!

Végre feléje fordult a lány.

- Már azt hittem, sosem akarsz észrevenni – vonta hátra csuklyáját.

- Ó, dehogynem! – kiáltott fel a festő, a váratlanul visszanyert remény vad örömével – Csak nem mertem hinni, hogy nem csupán álmodozásom csal meg.

- Hát te álmodtál rólam?

Bármelyik másik nő ajkáról olcsó tetszelgés volna; de Fiametta ártatlanságától elszorult a fiatalember szíve.

- Minden éjjel és minden nap, és akkor a leginkább, amikor már nem akartam, mert már fájt a meddő ima, az örökös reménytelenség…

- Pedig megérdemeltem volna, ha nem teszed. Azután, hogy olyan hirtelen otthagytalak…

Most ő zárta két tenyerébe a festő ujjait.

- Milyen hideg a kezed… csak nem fázol?

- Csak ha arra gondolok, mit veszítettem, amikor elmentél. Tudom, hogy jó okod volt rá, és nagyon kérlek, bocsáss meg nekem. Tudom, megbántottalak, de nem akartam… Bolond voltam, Fiametta. De csak azért, mert nagyon szeretlek.

Elcsuklott a hangja; nem is bánta, tartozik ezzel a lánynak.

- És te, Fiametta? Te szeretsz engem?

- Akkor éjjel már megadtam a feleletet, Vittorio. Ha nem is szavakkal… És az esküt, az igaz szívvel tett esküt nem szokás megismételni.

Váratlanul futásnak eredt; mint aki csak az imént fogta fel könnyelműen kiejtett szavai értelmét, s tőlük megriadva menekül a felidézett jövő elől. Azonban – milyen különös menekvő! – többet tekintett visszafelé, mintsem előre, addig-addig játszva, míg volens-nolens meg nem botlott egy korhadt ágban.

A festő még épp idejében zárta karjaiba, mielőtt menthetetlenül besározta volna öltözékét a vízmosta homokban. S ahogy a fiatalember ölelése átfonta, ajka oly közel kerültek a festőéhez, hogy bőrét perzselte a másik forró lehelete…

Vittoriónak egyszerre nagyon sok mondanivalója támadt; hogy ő végzetesen beteg, ezt Fiamettának is tudnia kell, hisz’ épp emiatt szapulta oly sokat, és ő nem változik már, és nem várhatja a lánytól, hogy…

Azonban a lány intő ujjai az első tétova szavaknál lezárták ajkát.

- Nem számít, Vittorio – bár csak suttogott, a festő mégis úgy érezte: az Arno hullámai szerteviszik, s visszhangozva csobogják mindenfelé útjukon.

A szavak zsongássá olvadnak, már nem értette őket, csupán az annyiszor megfestett ajkak mozgását nézte megbűvölten. Oly sokszor megfestette, oly sokszor látta ébren álmodva; most is alig hitte el: ez valóság. Egyébként is: halántékát feszítette a felszökő láz, s vele az immár régi jó barátként üdvözült kábulat.

Mennyi csillag ragyog Fiametta tekintetében, mint első firenzei találkozásukkor, amikor még nem merte szeretni.

Mennyi csillag, igazán…

Megszédül a hold, ahogy végre összeforr a két ajak, lágyan hull az Arnóba, összeolvadva a hullámokkal. És ők ketten mind mélyebbre zuhannak az öntudatlan kábulatba, eggyéolvadva a parti fövenyen.