Ötödik rész

A főzet rég’ kihűlt már; újra kellene szítani a tüzet, gondolta, különben odavesznek a gyógyfüvek… másnap már nem használhatja őket. Mégsem törődött velük, saját gondolatai ez egyszer fontosabbak voltak, mint féltve vigyázott gyógyitalai.

Halk neszezés koppant az ajtaján, félszeg kaparászás csupán; de olyan mély volt a csend a szobában, hogy meghallotta így is.

- Én vagyok. Bemehetek, Fiametta?

A festő meggyötörtnek látszott; bár fényes öltözéke így is remekül mutatott rajta. Mégis… valami megváltozott, érezte meg a lány, ahogy kutató aggodalommal mérte végig Vittoriót.

Negyedik rész

A csiszolt fémlap visszaverte a festő alakját, s ő tetszelegve szemlélte tükörképét. Igen, határozottan jól fest… bizonyára sikere lesz az éjjel, állapította meg elégedetten. Végre kételyek nélküli és jövőtlen gyönyör, csak minél mélyebbre merülni, csak égessen minél forróbban, hadd feledje el minden rettegését és búbaját.

Apró villanás, ahogy arrébb fordította a tükröt, s meglepetten látta: a kép már nem csak az ő mását őrzi.

Harmadik rész

- Az Ég áldjon meg, Vittorio fiam – sóhajtotta az alkimista, míg elhelyezkedett a pattogó tűz mellett, hiába köszöntött be a tavasz, az éjjeli vihar hideget és nehéz fellegeket hozott.
Lánya időközben ellátta Piero sérülését, és Matteo legjobb reményei szerint már mélyen aludt az emeleti szobában, melyet a festő ajánlott fel neki. Így, kettesben maradván vendéglátójával, végre ő is rászánta magát a kérdésre, amin már órák óra tépelődött.

Második rész

Kegyetlenül fázott; a tömlöc hidege belemarta magát a zsigereibe, csontjaiba; s egy idő után már úgy érezte: nemcsak kívülről borzongatja fagyos leheletével, hanem benne fészkel. Egy szál rongyos köpeny; ennyivel szánta meg a katona, aki belökte börtönébe; alig adott meleget, legfeljebb az illúzióját. Korábban csak fel-felbukkanó köhögése immár mindennapi társa lett; s mind fojtóbb, mind kínzóbb erővel marta bensejét; míg egy alkonyon, a roham enyhültével, sötét foltok maradtak ingén.

Első rész

A csinos velencei nő hangosan kacagott a fiatalember heves udvarlásán – a kétségtelenül szép szavak túl sokat mondtak, semhogy hihessen nekik. Mégis: jólesett hallgatnia.

- Tehát hunyjam le szemem, nehogy pillantásom elolvassza a frissen hullott havat? – visszhangozta csúfolkodva az ifjú szavait – Mondjuk, a hóért valóban kár lenne… oly ritka csodás városunkban.

- Tévedtem, carissima! – tiltakozott amaz – Könyörögve kérlek, be ne hunyd ragyogó szemeidet – megfagynánk mindannyian, ha kihunyna Napunk éltető fénye!