2. Egerek és kukacok

 

*

 

Dee

 

Újabb üvegpoharat veszek elő a szekrényből, nem mintha szomjas lennék, vagy talán mégis. Amint megérzem hátam mögött a jelenlétet, fintorra húzom az ajkam: most senki sem fog megijeszteni. Hangom a csap locsogását próbálja felülmúlni, miközben vízzel töltöm a poharat.

 

- Maradsz vacsira? - kérdezem Scott-tól, de nem válaszol.

Hátrafordulok, és ijedtemben újra elejtem a poharat. Anne vetődésre rugaszkodik, és a földet érés utolsó pillanatában sikerül markába zárnia az üveget.

No lám, a szemafor irigység.

Nem enged át a vasút kereszteződésén.

Villog, csillog,

Némán elgagyogja;

Belefulladt a mozdony egy felsővezetékszakadásba.

Mire ideér,

Bőrönddel ez a kis talpbetét elcsurog.

És a groteszk lábbeliken a kis nótárius morog,

Ahogy alkonyattal enyeleg a totális premier plán.

S a peronhoz érkezve a pályaudvar pénztárán –

Kattog a zseb, a tikk-takk monodramatikus forgatag –

Elkaplak.

 

Első az osztály, metál a mennyezet.

Nem építettek ide katapultszékeket.

Elmúlásszagú reggelek
köszöntenek engem.
Sejtem már, de még nem tudom,
merre kéne mennem,
mit is kéne tennem.
Fáradt vagyok.
Mint ki hullaszagú
réten ment keresztül:
belül meg-megfeszül
a riadt fájdalom.
Mi lesz, ha a sorsom
síri csend, hullaszag?
Lesz, aki majd megment,
s mondja:
"Lelked meg nem rontja
többé semmi."?
Fogok majd pihenni,
boldog szeretetben,
mint aki célba ért?
Lehet, hisz akadnak,
akik mégis értik,
a szeretetüket nem csak
élvezetben mérik,
s meghalnának érted.
De mondd, én jó Istenem,
mért, hogy csak enyészet
hever az utamon,
akármerre járok?

I. 1988

 

1. Szorít az idő

 

*

John

 

 

 

 

Rá sem merek nézni a karórámra – közben pedig egyre jobban szorítja csuklómat a szíja. Jobb kezem elemelem a kormányról, hogy megigazítsam, de nem lesz jobb.

 

Szorít az idő, szorul a gyomrom, néhány órája még farkaséhes voltam, mostanra azonban már ez is elmúlt. Most már csak szorongok.
Ma még a közlekedés is ellenem van. Röpke negyed óra lenne csupán az út, de csak míg ráfordultam a déli főútról Chatham nyolcvanhetedik utcájára, a háromszorosa telt el.

 

 

ŐSZI GONDOLATOK VONATON

 

  Ki mer versengeni a természet mesteri munkájával? Nincs az a művész, aki tökéletesen visszaadja azt a hatalmas szemet gyönyörködtető alkotást, amit a természet könnyedén, leheletfinomsággal valósít meg. Már maga az évszakok színeinek változatossága annyira szakszerű, hogy utánozhatatlan. Felsejlik lelki szemeid előtt egy havas téli kép, a Hargitán átvezető út, a felkelő nap a dermedtségre fagyott fenyőfák között vörösen áthatolva beragyogja a tájat, rózsaszínűre festi a vastag hótakarót és a hatalmas erdőn áthaladó szán  a lovak patáinak szikrázása közben mintha Sosztakovics halhatatlan keringőjének ütemére himbálózna.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert egész életemben elkerültem a kórházat. De egy napon azt mondta a szervezetem, hogy nincs tovább, csak az orvosok segíthetnek rajtam. Valamilyen elfeledett gyermeki trauma, fehérköpeny fóbiát alakított ki bennem, ezért összeszoruló gyomorral vártam a bevonulás napját. A rutinos kórházba járók persze elláttak ilyenkor esedékes jó tanácsokkal. Ezek közül egyet nagyon megjegyeztem, talán azért mert egy történet is fűződött hozzá.

Egy kicsit még szenvedek, de már
gyógyul a seb, felolvad a jég is.
Egy kicsit még fáj az ürességem,
béke honol, nyugalom van mégis.
Visszanézek, jelenemet látom,
a múltam olyan tiszta, mint a hó,
amit soha be nem piszkol lábnyom,
nem fedhet már vastag takaró.
Kemény vagyok, de keménységem oly lágy,
mint ahogy a viharban a fák
hajladoznak, átadják a testük;
vagy ahogy a réten nő virág:
néma vagyok, s mégis, zizegésem
egyre erősödik, felharsan az égig.
Nem tudom én, mi lesz küldetésem,
ám az biztos: öröm járja végig.

Felmerít

 

Izabella vonattal ment ki Dunavarsányba. A férjének még bent kellett maradnia a rendőrségen, de ő nem bírta tovább. Ma sem. Egyre több dokumentumot sikerült a Sólyom csapatának dekódolnia. Már a formázott szövegeket is képesek voltak olvasni, bár néha belezavarodott a hevenyészett fordítóprogramjuk. A hajó informatikusa nem élte túl az utolsó űrkalandjukat. Ibolya a fizikusnő, Géza a kommunikációs tiszt, József és Csilla pedig inkább felhasználói szinten kezelték a gépeket.

Újra?

 

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.

„N” - húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg vizes érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.
Agyamban megfagyni készült a gondolat, ahogy visszaemlékeztem arra a régi, téli teliholdas estére, amikor beköltöztünk… Amikor az életbe költöztünk.

A lumpenproletár

 

Samu a szocializmusban élte le ifjúságát, állt az úttörő vezetőség előtt mint lusta és lógós, később a KISZ titkár korholta passzivitás és iszákosság vádjával, és már majdnem belépett a kommunista pártba, mikor megfordult a világ, és a szocializmus magára hagyta. Az új  rendszerben – bár nem tudta mi az – beállt segédmunkásnak egy vállalkozó mellé, hordta a nehéz vasakat a hegesztők keze alá. A kapott minimálbér gyorsabban fogyott mint a hátralévő hónap,sokszor már a felénél rákényszerült a kölcsönre, de apróbb lopásoktól sem riadt vissza, ha nagyon száraz volt a torka.

Karácsony

 

És mivel életben maradtam én is… Bőgtem. Ha éltem, akkor bőgtem, ha bőgtem, akkor éltem. Nálam a bőgés fontosabb jele volt bármelyik életparaméternél.

Jácint hatalmas sóhaja megelőzte jelenlétét, ahogy nyílt az ajtó. Rám nézett, aztán az ágyra mutatott, amelyből percekkel ezelőtt kászálódtam ki.

- Jól vagyok – ziháltam zokogva.
- Szerintem meg idegösszeomlásod van – morogta.

Tétován ültem vissza az ágyra, és semmi másra nem vágytam, csak egy ölelésre. De tűvel közelített.

 

12

 

 

 

 

 

 

 

Amint ott álltam a hatalmasnak tűnő terem közepén, aprány porszemnek éreztem magam. A levegőt tömény, édes illat árasztotta el. A sárga, aranyosan csillogó falak mentén  egymás mellett sorakoztak a világ leglenyűgözőbb virágai a szivárvány összes színeit magukba foglalva. Óriási levelek tetejében óriási virágszirmok árasztották magukból a propolisz illatát. Hogy én milyen éhes vagyok! Ki tudja, mikor ettem utoljára! – surrant át fejemen a gondolat, mely azonban a következő gondolattól azonnal az agytekém hátsó felébe sodródott.

Érzelmezés

 

Szag László az autójának dőlve várta, amíg a kapitány észreveszi. Az orrát lógató férfi szinte már mellé ért, de még mindig nem fordította felé a tekintetét.

– Szia Kálmán! Gyalogolsz, vagy elvigyelek valahová?

– Ó, szia László!  – válaszolt zavartan az érzelmeitől kissé összekuszálódott gondolataiba merült katona.

– Nem akartam bébicsőszt játszani, de a többiek se tudták megmondani, pontosan hol vagy. Attól tartottam, bajba kerülsz.

A pokol legmélyebb bugyra

 

A sebészet sötét volt és kihalt. A délután estébe fordult, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk: se egy orvos, se egy nővér, még takarító sem ügyködött a folyosókon. A nővérpult teljesen magára hagyva ácsorgott.

Gyorsan megkerültem a pultot, aztán felcsaptam a szobarend jegyzéket.

- Hova dugtad előlem…? - mormoltam magamban. És miközben kerestem Enci nevét, az ügyeletes nővér mobilját tárcsáztam.

Zsolti pontosan tudta, hogy melyik kórterembe kell tennie ahhoz, hogy én ne találjam meg.

 

11

 

 

 

 

 

 

 

Gondolataim szüntelenül cikáztak fejemben, a kérdések tépdesték agyam leghátsó részeit is. Szinte észre sem vettem, hogy ismét egy feltűnően magas, őrökkel őrzött kapu előtt álltunk meg. Feri vállamra tette kezét s így szólt:  - Emberpalánta- látod, még a rendes nevedet sem kérdeztem meg, s máris el kell búcsúznunk egymástól. Az én küldetésem itt lejár, innen egyedül kell tovább menned. Fogd ezt a chippet és nagyon vigyázz rá!

 

Búcsúlevél

 

A második emeleti lakásban csend van. Ilyenkor szinte mindenki úton van valamerre. Thomas dolgozik, a három gyerek iskolában. Csupán Tami tartózkodik egyedül otthon. A konyhában áll és gondolataiba merülve mosogat. Hirtelen megáll, körülötte minden csendes, csak az akvárium levegőztetője hallatszik át a másik szobából. Némán kicsúszik a kezében levő szivacs. Hangtalanul tesz egy lépést hátra, s a konyha közepén mered maga elé, bambul

 

10

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el időközben. Egy világos szobában ébredtem föl újra. A szoba falai világos zöldre voltak festve, a falak mentén mindenhol virágok ezrei árasztották magukból szebbnél szebb illataikat. Amint kinyitottam a szemem, ismét a már jól ismert szempár nézett rám. Hangya Feri ült az ágyam mellett.

 

-Épp ideje volt már fölébredni -húzta széles mosolyra száját arcán a megkönnybbültség vonásaival – Már kezdtünk félni, hogy egyáltalán nem térsz vissza közénk!

Elszigetlett

 

Kálmán, a Sólyom kapitánya a Duna partján állt. Nem tudta merre tovább. Tájékozódási pontokat keresett, de nem talált. Semmi sem volt ismerős. Többek közt ilyen kérdések zakatoltak a fejében: „Mit keresett itt a folyam? És miért ilyen keskeny? Sodrása is alig van, de…”

Agyában a saját történelem- és földrajztudásának minden morzsáját átforgatta.

„Hát persze! A szabályozás! A Soroksári-Duna már nem létezik! Pontosabban nagyon is valóságos.”

 

A távolban megpillantott valamit.

 

9

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ítéletvégrehajtó tag megérkezett. A ketrec rácsait súrolva elindult jobbra s körbejárta azt, majd ugyanígy téve a másik irányba. Ami engem illet, én minden egyes alkalommal megpróbáltam a zárkám túloldalán maradni, mindig a legtávolabbi távolságra támadómtól. Miután az kétszer körbement, megállt a bejáratnál, s felém fordult. Szemeiből szinte sugárzott a vágy, hogy engem minél hamarabb és minél élvezetesebben fölfaljon.

 

8

 

 

 

 

 

 

 

Amint a kapu bezárult a hátam mögött, hirtelen sötétség borult rám. Nem láttam semmit, csak  erős szorítást éreztem a két felső karomon. Valaki vagy valami elkezdett húzni előre. Mivel nem láttam az előttem levő utat a sötéttől, így a tájékozódási érzékeim is azonnal fölmondták a szolgálatot. Olyan gyorsan haladtunk előre, hogy a lábaim nem bírták az iramot, s már csak tehetetlenül kapálóztak a földet súrolva. A szorító nyomás olyan erős volt, hogy a kezeimet már nem is éreztem.

 

Ferdinánd

 

 

 

Szereplők:

 

                                 Tami, 6 éves kislány

 

                                 Tami 10 évesen

 

                                 Barbara, Tami testvére, 12 éves

 

                                 Barbara 16 évesen

 

                                 Terike, Tami és Barbara   édesanyja

 

                                 Béla, Tami és  Barbara édesapja

 

                                 Első Mentős

 

                                Második Mentős

 

 

 

 

 

 

1.

 

7

 

 

 

Nem kezdtem el azon gondolkozni, hogyan fogok bejutni a hangyákhoz. Fogalmam , sőt ötletem sem volt, hogyan kezdjek neki.  Nem beszélve arról, hogy először meg kellett találjam az innen lefelé vezető utat. Megpróbáltam lenntről követni a vártól elvezető utat, s ennek alapján kis habozással  balra indultam el. Jó ideig haladtam, mikor az eddig hátam mögött elhelyezkedö erdő kiszélesedett, majd teljesen elállta az utamat. Nem volt más választásom, vissza kellett forduljak.

Rövid info: Az első öt részt júniusban töltöttem fel, most jön a folytatás.

 

 

6

 

 

 

 

 

A hajnal első jelei mutatkoztak az égbolton, mikor először kinyitottam a szemem.  Előttem egy óriási völgy terült el, melyben,  amennyire ezt jelenlegi nézőpontomból meg tudtam ítélni, egy óriási  város tárult a szemem elé. Sokáig ültem ott, s próbáltam rájönni, hogy tulajdonképpen mit is látnak szemeim. Amire hamarosan rá kellett jönnöm,  nem egy város állt előttem,  hanem két különböző, egymás mellett elhelyezkedő , jobban mondva két hatalmas erődítmény.

A fészek

 

Egy falusi ház nagy kertjében mindig zajlik az élet, néha látványosan, néha megbújva a lombok között. Az énekes madarak trilláira ébred a falu apraja-nagyja, aztán a gerlék viszik a prímet, később a fakopáncs is megkezdi áldásos munkáját, egy antenna tetején fecskék civakodnak egy jó helyért, ahol megpihenhetnek. A sokadalomba beleolvadt az a szerény kék cinke, akiről e történet szól.

 

Nyár közepére párjára lelt, jó kiállású, bátor fiúmadarat talált magának.

Egyedül sétált az erdőben. Ruganyos léptekkel haladt előre, jólesett poroszkálni a sűrű avarban. Élvezte az ittlétet, nagyot harapott a tiszta levegőből. Váratlanul forogni kezdett vele a világ, lábaiból elfogyott az erő, tehetetlenül a földre rogyott. Kétségbeesetten próbálta mozdítani a végtagjait, de semmi nem működött. Csak feküdt ott széttárt kezekkel és arra gondolt, hogy itt a vég. Becsukta a szemét és ekkor különös kép jelent meg előtte: sötét éjszaka volt, a tengerparton hatalmas tűz égett, amely körül furcsa alakok vad táncot jártak.

- Beszélnünk kellene, Józsi

- Hallgatlak.

-A házasságunkról van szó. Úgy érzem, kisiklik az egész. Nem… nem vagyok boldog. Az igazat megvallva, nem is értem, miért nem beszéltük még meg eddig a problémákat.

- Aha.

- És, tudod néha úgy érzem, kettőnk közül csak én teszek meg minden tőlem telhetőt a kapcsolatunkért. Én hozok áldozatot. Nem töltünk elég időt együtt, de úgy tűnik, te nem is vágysz rá.

- Értem.

- Úgy gondolom, hogy gyökeres változásokra van szükség, különben oda lesz az egész.

Háztáji seprű

 

László és Izabella ismét munka után indultak Dunavarsányra. Hoztak néhány tankönyvet.

– Furcsa meglett mérnököknek, orvosoknak és katonáknak betűvetést tanítani, hatéveseknek szánt módszerekkel – mondta az asszony.

– Nem ez az egyetlen. Lett tizenkét gyerekünk – ölelte át a feleségét a nyomozó.

A saját utód valahogy sosem jött össze. Beletörődtek, de néha hiányzott.

– Olyan hamar felnőnek… – mosolygott rá a neje.

 

Beköszöntött az ősz.

Egy kapor emlékiratai

 

Egy kaporról írni nem könnyű, főleg ha annak a kapornak elhagytam az emlékiratait. Pedig mielőtt bedobtam volna egy jó nagy adag tök mellé fortyogni, megkért, hogy írjak egy pársoros novellát arról milyen életet is élt. Csak tudnám hova tettem, néztem már a fiókba, az irataim között, a tökfőzelékbe, a tökfőzelékes fazék alatt, a tökfőzelékes tányér alatt, de sehol se találtam és még a tökfőzelék is elfogyott. Ha emlékeim nem csalnak, főleg az anyjáról beszélt sokat, hogy milyen kedves volt, vagy talán arról, hogy mekkora hárpia.

Őfelsége F. Kalap Irén

 

Különleges vagyok és egyedi, efelől semmi kétség. Akkor lépett fel az első probléma az életemben, amikor megszülettem. Már a megérkezésem pillanatában ráeszméltem arra, hogy bent felejtettem, a kedvenc kőgyűjteményemet és innentől kezdve tudtam, hogy a balszerencse és én, remekpárost fogunk alakítani.

Talán még a nap is sütne, ha ma nem kellett volna kilépnem a házból. Rengeteg ember utálhat most ezért, hogy van valaki, akinek még esőtáncot se kell járnia ahhoz, hogy egyáltalán essen.

„Igen”

 

- Atyám, Atyám, jól van? Szorít a mellkasa? Nem kap levegőt? Szédül? - léptem Ferenc Atyához, és megragadtam a vállait.

Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat, ahogy tekintete még mindig a mellkasomon reszketett.
Zsoltihoz fordultam, és rémülten tátogtam felé: „agyvérzés?”. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét, aztán hozzám lépett, a nyakamhoz nyúlt, és kikapcsolta a nyakláncomat. Lopva Jácint felé fintorgott arca, ahogy a tenyerében nézegette a láncot és a keresztet.

A történet régebbi (egy "kissé"), de mivel a napokban jelent meg a Comitatus antológiában, egy klubtársam kérésére itt is kitettem ismét. :)

 

Varázslat

 

A kertben már senki sem volt; csupán a halk zeneszó szűrődött ki a meleg estében kinyitott ablakokon. Fáradtan támaszkodtam az egyik fa törzsének; hát persze, hogy elkéstem; amúgy sem volt egy szép nap, miért éppen ez sikerült volna.

Az ötéves érettségi találkozóról sikerült elkésnem; az elsőről, amit szervezett az egykori osztályom.

 

 

              Ezen a napon, ahogy éppen szorgoskodtam, meglátogatott a tiszti étkezdében az egyik kapitány felesége, egy jó karban tartott  negyvenes kiváncsi asszonyság. Én éppen fenn  a mennyezeten szereltem a léceket, egy létrán állva, de ha esetleg nem látta volna a létrát, akár denevérnak is nézhetett volna. Az asszonyság  éppen alakuló munkámat nézegette, elégedetten csettintgetett, s közben mindenfélét kérdezgetett. Ahogy lenéztem és válaszoltam kérdéseire, nem csak a kék szemét láttam, hanem lenge ruhájának dekoltázsán betekintést nyerhettem dus kebleihez.