11

Gondolataim szüntelenül cikáztak fejemben, a kérdések tépdesték agyam leghátsó részeit is. Szinte észre sem vettem, hogy ismét egy feltűnően magas, őrökkel őrzött kapu előtt álltunk meg. Feri vállamra tette kezét s így szólt:  - Emberpalánta- látod, még a rendes nevedet sem kérdeztem meg, s máris el kell búcsúznunk egymástól. Az én küldetésem itt lejár, innen egyedül kell tovább menned. Fogd ezt a chippet és nagyon vigyázz rá! Szükséged lesz rá, hisz ennek segítségével megnyílnak a kapuk előtted. Mindenki , mindenhol tudni fogja ebben a világban, hogy mi járatban vagy. De vigyázz, az emberek közé nem viheted, ott túlságosan veszélyes lenne! Fogd, s miután én elmegyek, ennek segítségével átjuthatsz a kapu túl oldalára, ahol már elhagyod a hangyák birodalmát, s oda érkezel, ahol a méhek uralkodnak, az ő törvényeik szerint kell cselekedned.  – Kezembe nyomta a kis miniatúr kártyát, s a homlokomra dobott egy gyengéd csókot.

 -Azt hiszem, a ti világotokban így fejezik ki a szeretetet. Vigyázz magadra emberpalánta, s ha majd visszatérsz saját világodba, gondolj rám, ha meglátsz egy szorgoskodó hangyát a fölfön mászni, hisz ők mind hozzánk tartoznak, a mi világunk fontos részei.

-Akkor mi már nem is fogjuk többet látni egymást? – Ekkor döbbentem rá, hogy bár valóban alig ismerem Hangya Ferit, de valahogy megkedveltem.  A gondolat, hogy most elbúcsúzunk, s soha talán soha többé nem fogom látni, szívemet sötét fátyollal lepte el.

Hangya Feri sarkon  fordult  és a nélkül, hogy visszafordult volna, elhagyta a szűkös folyósót.  Én csak ekkor tudtam kipréselni magamból azt a kicsinynek tűnő, de olykor rendkívül fontos szót: köszönöm. Köszönöm Hangya Feri, isten veled! Nem tudom, hogy hallotta –e még szavaimat. Az őrök követték őt.

Egyedül maradtam.  Rádöbbentem, milyen magányos vagyok ismét. Emberi életem folyamán megismerkedtem a magányosság fogalmával, hisz visszahúzódó, félénk természetemből adódva gyakran voltam egyedül. Nem vettek körül barátok ezrei. Mindez azonban csekélységnek tűnt e mellett, amit most éreztem. Tekintetemet ráemeltem kezemre, melyben görcsösen markolva tartottam a Feritől kapott csippet.

Közelebb léptem az utamat elzáró berendezéshez, s szemeimmel végigpásztáztam azt. A kaput mintha több száz kis rekeszből állították volna össze, melyek miliméteres pontossággal illettek egymáshoz. Ahogy így jobban megnéztem, szemeim előtt összefolytak a vonalak. Koncentrálnom kellett, hogy ismét élesen lássak. Fölváltva néztem az ajtóra és a kezemben fekvő kulcsra. Vajon hová való? Mindegyik rekesz egyformának nézett ki, akár mindegyikbe bele illett volna. Az nem lehetséges, hogy mindegyiket ki kell próbáljam, hisz akár több száz lehetőség is van. Néztem a kaput, s ekkor vettem észre, ami eddig elkerülte a figyelmemet. A kaput egy kereszt formájában két, a rekeszekbe tökéletesen beilleszkedő, metszés szelte át. A metszések kereszteződésében volt egy rekesz, mely csupán csak egy picivel, mélyebben volt az ajtón, mint a többi, de így is tökéletesen beleolvadt környezetébe. Odaemeltem a „kulcsot” az ajtóhoz, mely tökéletesen olvadt bele a háttérbe. Az ajtó azonnal félrehúzódott, magába nyelve a mikrocsippet. Hangya Feri azt mondta, hogy vigyáznom kell rá, mert az nyitja meg előttem a kaupukat. Ezek szerint több bejáratról van szó. De hogyan kapom vissza azt, ami az ajtóval együtt eltűnt a fal gyomrában?  Valami belső sugallat hatására beléptem az ajtó mögé. Talán odabenntről ki tudom venni. Hátam mögött hangtalanul, de azonnali hatállyal bezárult a fal. Egy egy négyzetméteres, szűk kis helyen találtam magam. Mivel én sem voltam ember nagyságú, lehetséges, hogy az engem körülvevő szabad terület sem volt egy négyzetméter, de az arányok ugyanolyannak tűntek. Emberi szemmel tekintve akár egy négyzetcentiméter is lehetett. Az az érzésem támadt, mintha több ezer szem pásztázná végig testemet tetőtől talpig. Ezután egy másodpercnyi időre elsötétedett. Mire ismét világos lett körülöttem, egy, kis oldalról kinyúló vékonyka asztalkán, egy tálcára helyezve ott feküdt előttem az a chipkártya, amit egy pár perccel ezelőtt én helyeztem be az ajtó rejtett mélyedésébe. Óvatosan elvettem onnan, mire az asztalka visszahúzódott a falba. Egy halk kattanás és a fülke hirtelen, gyors tempóval megindult velem, mint egy lift lefelé, majd hirtelen rántott egyett, lelassult, s immán kellemesebb tempóval mozgott velem együtt előre. Így haladtunk 1-2 percet, mikor hirtelen megállt, majd szélsebes ütemben fölfelé száguldott. Szerencsére semmi sem volt a gyomromban, kölönben biztosan azon nyomban kilálaltam volna. Nem éreztem jól magam, de megpróbáltam elrejteni magamban érzéseimet, pedig senki sem volt rajtam kívül a kabinban, aki láthatta volna.

A lift megállt, ismét, mint már az előbb is, elsötétült. Másodpercnyi szünet elmúltával egy újabb zárt kapu előtt találtam magam. Ez alkalommal tudtam, mit kell tegyek. A mini kulcs segítségével kitárult előttem a következő kapu is.

Egy hatalmas teremben találtam magam, égbe nyúló, aranyszínű kupolával a tetején.