8

Amint a kapu bezárult a hátam mögött, hirtelen sötétség borult rám. Nem láttam semmit, csak  erős szorítást éreztem a két felső karomon. Valaki vagy valami elkezdett húzni előre. Mivel nem láttam az előttem levő utat a sötéttől, így a tájékozódási érzékeim is azonnal fölmondták a szolgálatot. Olyan gyorsan haladtunk előre, hogy a lábaim nem bírták az iramot, s már csak tehetetlenül kapálóztak a földet súrolva. A szorító nyomás olyan erős volt, hogy a kezeimet már nem is éreztem. – Hallo, én a királynővel szeretnék beszélni. Engem Hangya Feri hozott ide.  – kiabáltam magam elé, de mintha a számból nem is jött volna ki igazából hang. Az engem körülvevő sötétség mintha azonnal magába szívta volna. A levegő nedves volt és dohos szagot árasztott ki magából. Nem tudtam, hogy az oxigénhiány vagy az erős fájdalom okozta szorítás miatt, de szédülni kezdtem. Azt hiszem, az ájulás határán lehettem, amikor zsenge, friss levegő csapta meg az arcomat. Hangos csattogást, kiabálást hallottam magam körül. Éreztem, amint lenyomnak egy hideg, nyirkos helyre, s a hátamat nekitámasszák egy ugyancsak kellemetlenül nedves falnak. A karomat érő szorítás abbamaradt, valószínűleg elengedtek. Még egy hangos csattanás, s aztán csend lett körülöttem. Még mindig szédültem, de a beáramló friss levegő hatására már tudtam, nem fogom az eszméletemet veszíteni. Megpróbáltam megerőltetni a szemeimet, hátha ki tudok venni valamit a környezetemből. Körülöttem minden homályos volt, nem tudtam volna meghatározni, mi minden vesz körül. A szemem csak lassan szokott hozzá a homályhoz. Először  azt a mini kis ablakot fedeztem fel, amin keresztül  az életet mentő friss levegő is eljutott hozzám. A hátam mögött, tőlem balra vágot lyukat a goroma, sötét falba. Olyan kicsi volt, hogy a kezemet sem tudtam volna átdugni rajta. Éppen arra volt jó, hogy a rajta keresztül átáramló friss levegő megmentse az itt tartózkodó élőlényeket a biztos fulladástól.  A beáramló halvány kis fény megvilágította az előttem levő bejáratot, de csak annyira, hogy éppen ki tudtam venni, mi van előttem.  Egy fából épült rács volt, ami nem úgy nézett ki, mint amin könnyen ki lehet sétálni. A rácson túl korom sötétség.

Gondoltam, ha fölállok, s a rácshoz megyek, akkor onnan többet tudhatok meg. Csak sejtelmeim voltak arról, hogy hol lehetek. Annyi biztos, hogy valahol a föld alatt egy sötét lyukban, ami minden kétségeket kizárva, mint börtön működött. Amint fölálltam, azonnal megroggyantak alattam lábaim. Elvesztettem az egyensúlyomat, s a földre zuhantam. A hangos koppanásra, amit műveltem, két őr, akiket eddig észre sem vettem, pedig több mint valószínű egész idő alatt az ajtó előtt álltak, azonnal felém fordultak. Sötét testüket nem láttam, csak a szemük világított az őket megvilágító fényben.  – Jobb, ha ott maradsz, ahol vagy. Nincs értelme az ellenállásnak. – s ezzel rögtön hátat is fordítottak nekem, eltünve a sötétség relytekében. –Héj, én nem akarok semmi rosszat. Engem Hangya Feri hozott ide ebbe a világba. Azért jöttem, hogy megmutassa nekem a saját világát, de amint megérkeztem, elveszítettem. Hadd beszéljek vele!... Vagy a királynővel!  Azt hallottam, hogy Hangya Feri a királynő parancsára egy emberpalántát hozott magával, akinek aztán meg kell mentenie a világot. Nos az a valaki én volnék. Hallo...! Hallo...! Többször is kiabáltam, egyre hangosabban, de senki sem válaszolt.  Ismét kísérteties csend volt. Az őrök bizonyosan most is ott álltak a bejárat előtt, de meg sem mozdultak. Nem tudom, meddig ülhettem így a vizes földön. A nadrágom teljesen átnedvesedett, fáztam, s rettenetesen szomjas és éhes voltam. Azon törtem az agyam, hogy mivel hívhatnám magamra a figyelmet, de semmi sem jutott az eszembe.

A mély csendet hangos lábdobogás szakította félbe. Majd csörömpölés, s az ajtó felől két katona hangya lépett elém, akit négy másik, valószínűleg alárendelt közkatona követett. Úgy mozogtak a sötétben, mintha verőfényes nap lenne idebenn. Hisz persze, az állatok többségének a látása sokkal jobban ki van fejlődve az emberénél. Bár én jelen pillanatban az itteni lények nagyságára voltam zsugorodva, de valószínűleg a belső képességeiket és tulajdonságaikat nem vettem át.

 A jobb oldali fő hangya intett az egyik alkalmazottnak, aki a társával együtt előrelépett, s karomnál fogva lábomra állított. Kezeimben ismét a már ismert fájdalmat éreztem. Szerettem volna megszólalni, de nem bírtam. A karomat annyira erősen szorították, hogy a fájdalom egészen az agyamban lüktetett.

-Szóval ez az az egyed, aki ilyen nagymértékű sértést engedett meg magának? – kérdezte a főnök a mellette álló egyént.  Aki nem ismeri a szabályainkat, annak nincs keresnivalója az erődben. Te a tizenhármas számot kaptad,- fordult ezzel felém, -  mint minden más idegen. Fogalmad sem volt róla, hogy hova menjél. Ebből arra tudunk következtetni, hogy nem volt meghívód, saját elszántságodból jöttél, ami köztudottan büntetendő.  Megszólítottad a kapuőröket, pedig az óriási vétséget jelent. Egy kapuőrnek semmi esetre sem szabad tájékoztatást adnia, s aki kérdezni meri őket, az ugyanolyan nagyhatású vétket követ el, mint egy katona, mely egy idegennek útbaigazítást ad. Ez azon alaptörvényeink közé tartozik, melyet már a gyermekek is tudnak. Te megszegted ezt a törvényt, ezért a hadi törvényszék előtt kell felelned tettedért.  Vezessétek el!

Mielőtt még valamit is mondani tudtam volna, már gyors ütemben haladtunk is a sötét alagúton keresztül, először röviden előre, majd jobbra, ezt követően balra fordulva egyre világosabb folyósókat hagyva magunk után. Már teljesen kirajzolódott az engem körülvevő tér, amikor hirtelen megálltunk egy óriási kapu előtt. Itt ismét két őr állt két lándzsával a kezében. Hasonlóképpen, mint a kinti bejárati kapuk előtt. Nem kellett sokáig várnunk, mire a kapu kitárult előttünk, s mi haladéktalanul beléptünk a kapu mögött rejtőző terembe.

Ennek a teremnek a teteje nyitott volt, ezért erős napfény áramlott át rajta keresztül, s világitotta meg az egészet. Mindez elvakított egy pillanatig, s hirtelen izzadni is kezdtem, annyira meleg volt. A helyiség meg volt telve. Először úgy nézett ki az egész, mint egy óriási cirkuszi sátor, melyben körbe körbe tömérdek néző foglalja el  helyét, izgatottam várakozva a hamarosan bemutatandó cirkuszi attrakcióra. Bár lépcsők nem voltak, de szemmel láthatóan haladtunk meredeken lefelé. A nézők álló sorait egy hatalmasnak tűnő feketeség váltotta föl. Azt hiszem, halk sikoly csúszott ki a számon, mikor szemeim fölismerték, mit is látnak tulajdonképpen. Míg a fölső sorokban hangyák százai sorakoztak, az alsó sorokban pókok ezrei voltak jelen különféle méretben és fajtában. Amint elvonultunk mellettük, mind rám nézett nagy szemeivel. Ekkor igazán rettegni kezdtem. Éreztem, amint a meleg vér elhagyva először a fejem, majd a kezeimet, felső testemet, s valahol a lábaim legalsó pontjában , ahol már egyáltalán nem tudom érzékelni sem, elrejtőzködik. Helyébe jeges, hideg levegő terjeszkedett szét, viharos széllel kísérve. A fejem lüktetett, miközben agyam minden erejét bevetve  küzdött a hideggel. Most nem szabad elveszíteni az épp elmémet, próbáltam parancsolni magamnak.

Leérkeztünk a legalsóbb szintre, ahol engem betoloncoltak egy kalitkába, s rám zárták az ajtót. Ketrecem egy vörös, bársonyosan fénylö takarón állt. A vörös szín szinte égette a hófehérré vált testemet. Egy utolsó löketet adtam önuralmamnak, s megpróbáltam fölmérni az engem körülvevő helyzetett. Ha a pókokat nem vesszük számításba,  a ketrecen kívül minden gyönyörűnek látszott. Székek, asztalok, sőt még egy kényelmesnek tűnő rekamé is állt ott, mind tökéletes munkával készítve. Ha nem lettem volna egy kalitkába zárva és nem lett volna az az irdatlan sok pók a közelben, azt hittem volna, hogy maga a király nappalijában vagyok.

Épp a ketrectől nem messze elhelyezkedő asztalt figyeltem meg tüzetesebben, amikor hirtelen nagy csend támadt a teremben. Négy fényes palástot viselő hangya érkezett meg a terembe, s állt meg az általam épp megtekintett asztal mögött. Amint elfoglalták a helyüket, egy fülsüketítö kürtszó kíséretében megérkezett a királynő is, aki az asztal közepén álló üres széknél állt meg. Nem ült le, viszont egy parányi bólintás után azonnal megkezdte mondandóját.

-A hangyák egyetemes törvényei szerint az az egyén, aki egy katonát egy privát kérdéssel háborgatni merészel, olyan nagymértékű vétket követ el, mely akár halálbüntetéssel is büntethető. A katonát háborgató egyén elvonja a hazáját védő, hű egyed figyelmét a munkájáról, valamint arra kényszeríti, még ha akaratlanul is, hogy hazáját elárulja. Előttünk egy kívülről betolakodó ismeretlen személy áll, aki hívólevél nélkül, kérdésével elvonva az őr figyelmét próbált meg bejutni a legvédettebb helyiségeink egyikébe. Elfogatása pillanatában azt állította, hogy Hangya Feri hozta ide. Igen, tisztelt államtagok, Hangya Feri egy fontos küldetéssel van úton, melynek fontosságát nem kell senki előtt sem különösebben kifejtenem. Hangya Ferinek egy bizonyos egyénnel együtt kellett volna megjelennie a várban, méghozzá tegnap reggel.  Csakhogy Hangya Feri még eddig a pillanatig nem tért vissza, életjelet felőle nem hallottunk, így lehetetlennek kell véljem ennek a lénynek az állításait. Amennyiben jól megfigyeljük az elítélt testi felépítését, megállápíthatjuk, hogy minden kétséget kizárva egy emberpalánta áll előttünk a mi világunkba illő nagyságra alakulva.

Két lábon járó  sima bőrű egyed, két kifejlett kéz, test, kicsi, de jól a testtől elkülönülö nyak valamint a fej, mely a földtől a legtávolabbra helyezkedik el. Látható szőrzet csak a fejen helyezkedik el. Beszéde megegyezik az emberre jellemző kommunikációval, általunk meglehetősen jól érthető. Immán kétféle lehetőség létezik  a kérdés megválaszolására: Ki és mit akar pontosan ez a lény itt, a mi erődünkben, meghívólevél vagy Hangya Feri jelenléte nélkül?

Az első lehetséges elgondolás szerint egy olyan emberpalántával állunk szemben, aki valamilyen úton módon, vagy esetleg valamilyen áruló  segítségével a mi világunkra illő nagyságra volt képes kicsinyíteni magát, s most a kiválasztottnak kiadva magát megpróbált bejutni a legfőbb körökbe, csak az isten tudja, milyen célt kitűzve magának. Ismerjük az emberek romboló, állatokat sárba tipró fajtáját.

Második lehetőségként nem zárható ki az sem, hogy a hangyák királyi döntőbizottsága,  vagyis jómagam , egy nem megbocsátható hibát elkövetve, mégsem a legmegfelelőbb emberpalántát választotta ki. Ez esetben előttünk valóban az általunk kiválasztott egyén áll, akit Hangya Feri hozott át a két világot elválasztó határon keresztül. De hol van Hangya Feri? Ő kifejezetten arról híres, hogy minden feltétel nélkül, száz százalékig teljesíti a rá bízott feladatot, néha még precízebben is, mint kellene. Márpedig ő azzal volt megbízva, hogy egy bizonyos emberpalántával egyetemben térjen vissza hozzánk. Hol van Hangya Feri? – hajolt felém a királynő, s szemeivel egyenesen a szemembe nézve, kiabálva tette föl nekem a kérdést, amire viszont választ nem várt, mivel azonnal folytatta is mondanivalóját.  Egyetlen lehetőség jut ezen pillanatban az eszembe. Az előttünk álló vádlott valamilyen oknál fogva, eltette megbízottunkat láb alól, hogy most saját érdekében járhasson el. Arról azonban nem tudhatott, hogy a megbízottunk jelenléte nélkül azonnal árulóként kezelendő. Súlyos hiba részéről.  A két lehetöség bármelyikével is van dolgunk, az ítélet meghozásában nem változtat. Mint árulót, mint betolakodó idegen személyt,  aki veszélyt jelent a hangyák nemzetségének jövőjére, s ezáltal a méhek és más állatok jövőjére is,  a számunkra is legnehezebben elviselhető büntetésre itélem. -Halk moraj hasította végig a csendet a nézők körében, majd azonnal ismét síri csönt lett a teremben. A hangyakirálynő fölemelte a jobb kezét, vagy ha akarjuk mondjuk úgy, mellső végtagját, s az asztal közepén álló ezüst tálba nyúlt, amiből egy csodálatos, piros almát vett ki. Ezt a magasba emelte, leeresztette, majd méltóságteljesen beleharapott. Mindenki tudta, mit jelent ez a gesztus, s a terem ismét megtelt izgatott morajlással.  – Halál – folytatta a királynő, miután szúró pillantásával ismét csendet teremtett a teremben. - Az ítélet az itt jelenlévők szeme előtt azonnal végrehajtandó. Megkérem a tisztes végrehajtóbizottság azon tagját, kinek neve a szentelt urnából kihúzatik, azonnal tegye meg kötelességét.  –. Mindenki elképedve nézte a királynőt, majd a nézők tekintete átvándorolt az egyik csillogó palástos hangyára, aki helyét elhagyva a bal hátsó sarokhoz ment. Egy nagy méretű urnát emelt le egy aranyozott lábakon álló oszlopról, majd  az asztal közepére helyezte, pontosan a királynő orra elé. Az urna világos szürke színű volt, csupán azon a részén, mely most a nézők felé nézett, volt egy visszataszító kép festve.  Egy korom fekete színnel festett halálfej rejtőzött egy vakítóan fénylő fehér kereszt mögött.   – Mielőtt a halálbüntetést végrehajtó neves egyént ebből az urnából kihúzom, kérdem a vádlottat, mit tud fölhozni mentségére, illetve mi az utolsó kívánsága?

 A hideg veríték teljesen hatalmába kerítette testemet. Szédültem. Szerettem volna valamit mondani, de számon egyetlen szó sem akart értelmesen kijönni. Szemem kidülledt az erőlködéstől. Én....én.... Hangya Feri..... . Mindössze ennyit tudtam kinyögni, mire a királynő ismét rámförmedt. Te ...Hangya Feri...? De akkor hol van most Hangya Feri? Bizonyítsd be, hogy ő hozott ide téged!

Tudtam, hogy bebizonyítani nem tudom, hisz nincs semmi kézzel fogható bizonyíték a kezemben. Gondoltam, már amennyire ebben a helyzetben gondolkodni tudtam, hogy egyetlen lehetőségem maradt, az pedig az, ha az igazat mondom. El akartam mesélni, hogy megérkezésemkor  abban a sűrű erdőben találtam magam, de akkor már kísérőm nem volt mellettem. Egyedül jutottam el idáig,  gondoltam, hogy itt tudomást szerezhetek arról , hogy ha én vagyok az a kiválasztott ember,  mit kell tegyek ahhoz, hogy megmentsem a világot. Megpróbáltam beszédre nyitni a számat, de az továbbra sem engedelmeskedett rendesen. Minden tagomat rázta a hideg, remegtem a félelemtől. Én.... egy....dül...sű...erdő...Han....a ...ne ....lá....tam....Azt....ne..em...meg...me...vi....

Valahogy ennyi jöhetett ki a számon, amiből természetesen senki sem érthetett semmit. A királynő azonnal megszólalt. – Látom, nincs bizonyítékod ártatlanságodra. Az ítélet végrehajtatik. – Elfordult tőlem az urnába nyúlva egy fatáblát húzott elő. Magasba emelve számomra egy érthetetlen nevet kiáltott a jelenlevő társaság felé. Egy két percig semmi sem történt. Mindenki síri csendben figyelt. Arra lettem újra figyelmes, hogy az előttem álló pókok sora pontosan az engem rejtő ketrec előtt kettéválik, s egy nálamnál kétszer akkora pók mászik elő. Goromba tekintete engem fixált. Fenyegetően gyorsan közeledett.