Felmerít

Izabella vonattal ment ki Dunavarsányba. A férjének még bent kellett maradnia a rendőrségen, de ő nem bírta tovább. Ma sem. Egyre több dokumentumot sikerült a Sólyom csapatának dekódolnia. Már a formázott szövegeket is képesek voltak olvasni, bár néha belezavarodott a hevenyészett fordítóprogramjuk. A hajó informatikusa nem élte túl az utolsó űrkalandjukat. Ibolya a fizikusnő, Géza a kommunikációs tiszt, József és Csilla pedig inkább felhasználói szinten kezelték a gépeket. Ráadásul meg kellett tanulniuk legalább egy programnyelvet, aminek a leírása számukra majdnem idegen karaktereket használt.

A tanárnőt a felmerülő problémák nem, az egyre mélyebbre merülő kutatás a független irodalomban annál inkább feldobta. Kiderült, hogy néhány név ugyanúgy felszínre tört. Petőfi Sándor odaát is verseket írt, bár más történelmi környezetben mást alkotott.

Jolán, kihozott nekik egy fazék levest. A szedőkanál kézről kézre járt. Vagy merőkanál? A leves sűrűjét felkanalazták vagy felmerítették? Mindenesetre kiszedték, kiették és megették az egészet. Aztán falták tovább az irodalmat, alámerülve a rengeteg szöveg mélyére. Szag Lászlóné szeme kezdett ráállni a rovásírásra és a jobbról balra olvasásra. Előző nap a gyerekeknek felírt a táblára egy fél mondatot vele, mire rájött, épp rossz környezetben van. Hiába, az őszi szünet intenzív tanfolyama után nehéz volt újra visszatérnie az iskolapadokkal szembe.

– Ki kellene adni a történeteiteket! Nem csak azt, ami ezen van, hanem azt is, ami veletek történt. Lenne rá érdeklődés – vetette fel Izabella. – Felemelő dolgok vannak benne!

– De nem fedhetjük fel magunkat – mondta Kálmán.

– Pont ez a lényeg. Nem mondhatjuk el senkinek, elmondjuk mindenkinek. Ha akár egy internetes blogot nyitnánk róla, azt hinnék, valami fikció.

– Fickó? – kérdezte Jolán, aki a tányérokat szedegette.

– Kitalált történet – írta körül a tanárnő.

Elmerengtek az ötleten, tervezgettek. Szinte az egész legénység összegyűlt. Ekkor lépett be az ajtón László. Elgyötört volt.

– Felmerült egy kis probléma – mondta komoran, köszönés nélkül, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.

– Tessék! Ha felmerült, azt felmerítették. Mi a gond? – címezte Géza Izabellának a mondatot, majd a nyomozóra nézett. – Mi a gond?

– Azt hiszem, nyakig ülünk a lekvárban. Nem is ez a baj, hanem hogy lötyögtetik. A rendőrséget még átvertem, úgy-ahogy. A sorozatgyilkos boszorkányt lezárták. De túl sok érdekes dolog történt. Például amikor Enikő és Hunor segítettek az embercsempészeknél. Meg pont itt voltam, amikor az a „meteor” becsapódott, meg itt kaptam el a banyát...

A nyomozó kimerülten végigdőlt a kanapén. Szorítottak neki helyet, bár ha ott volt a teljes legénység, akkor a ház nagyon kicsinek bizonyult.

– Kálmán! Emlékszel, amikor a hajón szóltam, hogy mindjárt jön a lovasság? – folytatta László. – Ma két katonai hírszerző kopogtatott be hozzám. Kérdéseket tettek fel. Mit láttam, ha ott voltam, márpedig a sorozatgyilkos ügy lezárása szerint, csoda hogy élek, olyan közel voltam. Állítólag itt is jártak, és azzal próbáltak sarokba szorítani, hogy tudják, embereket rejtegetek a házamban. Akik nincsenek benne semmilyen adatbázisban. Azzal próbáltam hatni rájuk, hogy ez egy bejegyzett tanúvédelmi objektum, és nem áll módomban adatot szolgáltatni, még nekik se.

– Ja. Tényleg ólálkodott itt két tag. Az ólból láttam, amikor állagmegóvási munkákat végeztem. Csoda hogy még áll. Gyanúsak voltak, ezért fedőtörténetként tetőfedőnek álcáztam magam, és cserepes ajkakkal a cserepet pakoltam látványosan. Elvontam a figyelmüket.

Mindenki Hunorra nézett. A férfiről eddig azt hitték, a széken ülve alszik. Meg hogy nem tud ennyit beszélni egyszerre.

– Egy hét alatt nem szólsz ennyit – esett le Izabella álla.

A katona csak mosolygott.

– Inkább megfigyelek. Ez a dolgom.

László azonban megtörte az idillt.

– A probléma fennáll. Mielőtt a katonai nyomozás miatt a saját kollégáim is nálam kezdenek szimatolni, ki kell találnunk valamit.

– Csilla, lennél olyan kedves megoldani ezt a gépészeti gondot? – utasította Kálmán a technikusnőt.

– Kapit... Kálmán, tudod...

– Azért néhány fejet megkavarhatnál odabent – lelkesedett az ötletért László, bár maga se értette miért.

– A hadsereget viszont bízd ránk! – mondta egyszerre Hunor és Enikő.

A nyomozó önkéntelenül megborzongott.

– Viszitek a kábelkötegelőt és a széklábat? Aztán volt-nincs Magyar Honvédség?

– Nem. De ha ők is felelősségteljes katonák, talán lehet beszélni a fejükkel. Ki a fejük? Segítesz, László?

– Persze... – válaszolta bizonytalanul a rendőr. Megnyugodott. Egy pillanatra Csillára gyanakodott, de aztán rájött. Inkább a legénységben nőtt meg a bizalma az együtt töltött hónapok alatt.