Finoman szórva, nagy űr az éhség

Szag László szinte már behunyt szemmel le tudott volna vezetni Dunavarsányba. Amint a házhoz értek, Izabella a felesége, Géza, Levente és Botond társaságában már el is merült a könyvek vadregényes világában. A ház mindennel együtt szinte üres volt. A két katona Kecskemétre költözött. Csilla és József egy özönvíz előtti parcella kombájnt próbáltak épp megszerelni az egyik helyi földműves gazdánál. Réka épp nem az orvosi jegyzeteket tanulgatta, hanem gyerekcsőszként dolgozott valahol, Ibolyával a fizikusnővel együtt. Jolán ki se mozdult a konyhából, de ő is megrendelésre főzött már valakinek a faluban. Az elmúlt hetekben közös megegyezéssel „megnyitották” a házat. Kezdtek szóbeszédek terjedni. Arról, kik és mit csinálnak itt. Ezért először azokat engedtek be, akikkel már amúgy is volt valamilyen kapcsolatuk. Később a szakácsnő ételéért is eljöttek a vársárlók, sőt, már gyerekfelügyeletet is vállaltak a falak közt, amint sikerült elnyerni a szülők bizalmát.

Most csak Huba a csillagász, és Kálmán ültek a számítógép mögött, és dolgoztak valamin, ami szemmel láthatólag meghaladta a képességeiket. László aznap rendesen lefáradt, így végül nem a nejével tartott. Inkább végigdőlt a kanapén, és megkérte a kapitányt és a csillagászt, hogy csillapítsák a kíváncsisága miatt oldalába furakodó információéhségét az űrről.

– Nem unalmas? Mindig arról beszélünk, hogy mennyit várakozunk benne – sóhajtott Huba.

– Nekem nem. Egy percet nem voltam fenn. Ellenben manapság még a gyilkosságok is lehangolóak.

– Azok mindig azok, nem? – kérdezte Kálmán.

– Úgy vagyok vele, mint ti a várakozással. A feladatra összpontosítok. A rejtély érdekel, nem a halál. De mostanában gyilkosan unalmas gyilkosok rohangálnak.

– Visszasírod a boszorkát, mi?

– Hű, azt azért nem. De már a hír úgy jelenik meg a sajtóban, hogy megöltek valakit, de meg is van a gyilkos. Én meg ilyenkor ülhetek egy íróasztal mögött, és gyárthatom a jelentést.

– Néha mi is így voltunk a felfedezni való égitestekkel. Csupa halott szikla, amiknek még meghalni sem volt esélyük, mert soha nem volt rajtuk élet. Mi pedig írhattuk a jelentést, és elvánszoroghattunk egy másikig.

Huba a várakozásokat is szerette. Mint csillagásznak, minden megtett fényév új távlatokat nyitott, még akkor is, ha más hajók már feltérképezték az eget. A Sólyom távcsövének segítségével több égitestet fedezett fel és nevezhetett el, mint egy átlag földi csillagász egy élet során. A kapitány pedig sóhajtozva mesélt egy Alamza nevű, nagyjából emberek számára is lakható bolygóról, ahol hernyószerű lények élnek. Ezek sosem alakulnak pillangóvá, ellenben látszólagos földi rokonaiknál sokkal gyorsabban futnak, omega formába húzva, majd újra kirúgva magukat.

– Elég mára a nagy űr, az éhség komoly ellenfél. Joli kedves, mit tudsz felhozni mentésemre vacsoraként? – kérdezte végül Kálmán.

– Még pár percet kérek – válaszolta a szakácsnő.

– Pár perecet mondtál? Az illatok vonzanak, mint egy fekete lyuk.

– Az is lesz, ne félj! – ballagott ki a konyha koronázatlan királynője. – Addig is itt van ez.

– Hű!

– Inkább hó.

– Az van kint is.

– De nem kiflis. Gondoltam az évszakhoz mérten hókiflit csinálok nektek, porcukorral finoman szórva – büszkélkedett a szakácsnő.

– Finoman szólva is kicsi lesz ez a tál – elemezte a helyzetet László.

Hamar odagyűlt mindenki. Izabelláék is félre tették bimbózó regényüket, hogy ízlelőbimbóik segítségével a nyelvészkedés helyett másra használják a nyelvüket. Ha Dunavarsánynak voltak is kérdései azzal kapcsolatban, hogy miféle emberek és miért élnek a rendőrnyomozó úr házában, most az ablakon benézve csak egy nevetgélő társaságot láthattak a szoba melegében. Amint a hideg januári estére való tekintettel még azon melegében felfalták a süteményt.